Mozart klasszicizmusa

     Bernstein tanulmányát olvasom: Mi a klasszikus zene? (In: Hangversenyek fiataloknak) Tisztázza a klasszikus szó kettős értelmét. Először is egy korszakot jelöl, Haydn, Mozart, Beethoven korszakát, másrészt értékes, maradandó műalkotást értünk alatta. Bach, Händel vagy Bartók zenéje is klasszikus értékű.

     Bach 1750-ben halt meg. Az ő halála osztja ketté a 18. századot. A század második felében már más szabályok érvényesülnek: „Valami újat akarnak – nem ilyen bonyolultat – szép dallamokkal és könnyű kísérettel, mely elegáns, kifinomult és kellemes.”

     Bernstein mindenekelőtt a klasszikus zene szépségét emeli ki. Az egyensúlynak és formáknak szigorú szabályait, a tökéletességet. Ugyanakkor bármely zeneszerző, így a klasszikus is, azért nagy alkotó, mert van mondanivalója, közölnivalója zenéjében: bánat, fájdalom, diadal, lelki öröm…
     Mintha ezt a gondolatsort folytatná Szentkuthy Miklós, aki 1941-ben így jellemezte Mozart világát: „Titokzatos pillanat ez, amikor a művészet (nemcsak a társaság, hanem az alkotók szemében is) még csak ’divertimento’, de ugyanakkor az egyéniség kétségbeesett önigazolása és önkifejezése is: szórakoztatás, de ugyanakkor Mozart képzeletének a korlátokat már nagyon is feszítő, zsarnoki igényű, öncélú világa.” (In: Meghatározások és szerepek)

     Mit jelent az egyáltalán nem klasszikus Szentkuthy számára (számunkra) Mozart? „Mondanom sem kell, hogy a zenében ’központi’ izgalmam és érdeklődésem kezdettől fogva Wolfgang Amadeus Mozart. Ő az én eszményem, tragédiám, vallásom, imádságom, szenvedélyem, humorom és játékosságom.” (In: Frivolitások és hitvallások, 560. old.)

     Izgalmas lenne újra és újra Mozartot hallgatni, és közben Szentkuthy könyvét, a Divertimentót (1957) olvasni.

K. 447

     Izgalmas, előremutató év volt a történelemben 1781. Életbe lépett az USA-ban az 1777-ben elfogadott alkotmány. Németországban megjelent Schiller Haramiák c. drámája, a Sturm und Drang reprezentatív műve, Kanttól A tiszta ész kritikája. Herschel felfedezte az Uránuszt. II. József kiadja a türelmi rendeletét. Bessenyei György az Egy Magyar Társaság iránt való jámbor szándéka jellemzi még ezt a kort. (A Bastille-t 1789-ben rombolják le!)
     Öntudatos, lázadó, reménykedő korszak gyermeke volt Mozart, aki szakított a salzburgi érsekkel, és Bécsbe költözik. Talán ebben az évben, de mindenesetre a 80-as évek elején keletkezett négy kürtversenye: a K. 412, K. 417, K. 447, és a K. 495. A gazdag életműben – operák, szimfóniák, zongoraversenyek, egyházi zene, kamarazene – különleges szerepet játszanak a különféle hangszerekre (kürt, fuvola, klarinét) írt darabok.
     Ebben a korban a kürtön, ezen a köralakban hajlított rézfúvós hangszeren, még nem voltak billentyűk. Kiváló művésznek kellett lennie annak (például Leutgeb ilyen volt), aki „dugaszolással”, jobb öklét a tölcsérbe dugva, el tudta játszani Mozart műveit. Joseph Leutgebnek szólnak az egyik kottán Mozart megjegyzései: „Önnek, Szamár úr!” „Kitartás!”, „Most már hagyd abba!”, „Segítség! Levegőt venni!”
     Mostanában az Esz-dúr kürtversenyt (K. 447) hallgattam Dennis Brain előadásában (1953). Méltóságteljesen, ünnepélyesen kezdődik a mű, ugyanakkor játékosan, kedvesen. Nemcsak a kürt és a zenekar összjátéka, a dallam bensőségessége, hanem a kürt bársonyos hangszíne is közrejátszik ebben. A második tételben a megformálás finomsága megható, míg a befejezésben a kürt „felhívó” jellege érvényesül: a vadászat-motívum sejlik fel a lendületes ritmusban. 

     Maga Mozart így vall versenyműveiről: „A koncertek pontosan félúton vannak a túl nehéz és a túl könnyű között – nagyon csillogóak – kellemesek a fülnek – természetesen anélkül, hogy üressé válnának -, imitt-amott csak a zeneértők számára szereznek élvezetet, de úgy, hogy a zenéhez nem értőknek is elégedettnek kell lenniük, anélkül, hogy tudnák, miért.” (Világhíres zeneszerzők, 45.)

                                                    2013