Epizódok a "nagy háború" történetéből

 

                                                                  Utunk a szlovén határtól. Caporetto ma Kobarid.

1.      „Mindenkinek az első csatája volt, sokaknak az utolsó.” (Luis Trenker[1])

2.      „Fu-u-ujjjiii … bum … bururu-u … bumm … bumm …

                           Siü-cupp, paka-paka-paka-paka-brura-ü-ü-ü-ü …

                           Fru-urru-u-u-u … pikk … frrrrrrrrr-u-u-u-u,

                          A porban égő rózsabokrot forgat a szél.”

                         Ó jaj! … Testvér! Jézus kínszenvedése! … Márjámanyám!

                                                                   (Kassák Lajos)

3.      Tót óriási nekikészüléssel nyújtózik egyet. Jólesően nyögi. Jaj, anyám, szegény, jó anyám…

Őrnagy rögtön kijön. Idegesen. Mi a baj? Megsebesült valaki?

                                                                (Örkény István) 

     Amikor Szlovéniából jövet, átléptük az olasz határt, s egyre közelebb értünk a Dolomitokhoz, mondta valaki, hogy ez a szinte teljesen kiszáradt medrű folyó az Isonzó, majd később: ez itt a Piave. Vagyok annyira magyar, hogy először a magyar katonák jutottak eszembe, a lövészárok, a szuronyroham, a golyózápor, a mérges gáz. Később Hemingway könyve, a Búcsú a fegyverektől (1929). S arról is meditáltam, hogy a nagy háború egy békés korszaknak (van ilyen?) korszaknak vetett véget. Az utána következő új világban dühösen támadtak fel a sértett nacionalizmusok, előkészítvén az újabb háborúkat. Ezután némi magába szállás következett el, hogy ott folytatódjon minden, ahol abbamaradt.

     Fönt voltunk a Marmolada hatalmas csúcsa alatt, ahol a Monarchia és Itália között a határ húzódott, ahol szemben álltak a katonák. A frontvonal 1000 km hosszú volt, Trieszttől az Ortler csúcsáig. Az Alpok gyönyörűszép síterepei az embertelen erőfeszítések és az ember ember elleni harc terepévé váltak. Hómezőkön, gleccsereken, vad szakadékok szélén kapaszkodtak föl a katonák, hogy befészkeljék magukat a csúcsokon s a hegygerinceken az üregekbe. Lövészárkokat ástak vagy robbantottak a sziklába, és ott várták az ellenséget.

                                                                          Mednyánszky László: Szerbiában

*

     Nem is olyan nagyon régen az öregek még emlegették Isonzó, Piave és Doberdó nevét (a Don-kanyart nem!), ahol 1915 és 1918 között számtalan (pontosan 12) csatát vívtak meg a Monarchia és Olaszország csapatai. A legkíméletlenebb harcok az Isonzónál zajlottak. Ennek déli szakaszánál volt a Doberdó-fennsík, melynek védelme főleg a magyar katonákra hárult. „Doberdó! Furcsa szó. Dobok peregnek és valami dübörgésszerű komorság. (…) A Doberdó szónak visszhangja a magyar fülben: dob, doboló… (…) Tizenhat elején ez az elnevezés egyértemű volt a halálmezővel.” [2] Gyötrelmes állóháborúk voltak ezek, nem beszélve arról, hogy a Dolomitok hegyláncaira is föl kellett kapaszkodni a katonáknak. Hál’ istennek a fennmaradt naplókból s irodalmi művekből pontos képet kaphatunk arról, mi történt az olasz fronton: „Egyre sűrűbb füstbe kerülök. Már a Monte Santó csúcsát sem látom, csak a mindent elborító, fojtó fekete füstöt. A gránátok, aknák is mintha sokkal nagyobb tömegekben zuhognának. Lépten-nyomon földhöz vág a robbanások ereje, de minden erőmet megfeszítve vonszolom magamat tovább, előre. A kis csim-bumm gránátok robbanása csak szúnyogdongáshoz hasonlítható a sok gargalizálva érkező öreg gránát mellett. A legszörnyűbb égiháború is csak gyermekjáték ehhez képest. Olyan rettenetes zúgás, suhogás van a levegőben, mintha a poklok ördögei menekülnének az utolsó ítélet elől.” (Hary József naplójából)[3]

*

      Bár 1917 októberében az olaszok Caporettónál (a 12. csata) megsemmisítő vereséget szenvedtek, később az antant segítségével mégis megszerezték Dél-Tirolt.[4] Hemingway nem itt volt, jóllehet a Caporettónál történteket is beleszőtte regényébe, hanem a Piavénál, ahol a még csak 18 éves fiú 1918. júl. 8-án megsebesült. Sebesülését a regényben így írja le: „… akkor felszikrázott valami, mint amikor kinyílik egy nagyolvasztó ajtaja, s egy fehéren izzó dörgés következett, mely lassan megvörösödött és szélvésszé változott. Megpróbáltam lélegzethez jutni, de a levegő megállt a torkomban, és egyszerre éreztem, hogy kiszakadok saját magamból, mind följebb, és följebb, és följebb, és körülölel a szél.”

                                                                           Gyógyulóban

     Megrendítő a regényben olasz bajtársának halála, akinek a lábát letépte a gránát. Kevéssel előtte éppen arról beszélgettek, hogy mi értelme van a háborúnak. Henry, a főhős ekkor még azon a véleményen volt, hogy „a háborút végig kell csinálni. Ha az egyik fél kidől, és nem harcol tovább, azzal még nincs vége a háborúnak. Csak rosszabb lesz minden, ha nem harcolnánk tovább.”

     Az világos, hogy ebből a háborúból senki sem léphet ki büntetlenül. Akit a carabinierik (csendőrök) parancsmegtagadásért agyonlőttek, annak „őrszem áll a háza előtt, föltett szuronnyal. Apját, anyját, húgait nem látogatja senki, a papa elvesztette polgári jogait, és még szavaznia sem szabad. Törvényen kívül vannak. Bárki elviheti, amijük van.”

     Miután a felgyógyult Henry visszatér a frontra, balszerencséjére a visszavonulók közé keveredik (Caporetto). A csendőrök kiemelik a tiszteket, s meg is hozzák az ítéletet: : ”Itália nem vonulhat vissza soha. … Cserben hagyta a csapatát. Golyó általi halálra ítéljük.”

     S mielőtt ez főhősünkkel megtörténne, a folyóba veti magát, a víz alá bukik, s egy fadarabba kapaszkodva menti életét: nem más ez, mint búcsú a fegyverektől.

     A regény persze fikció. A regény főhőse, Henry nem azonos magával Hemingwayjel.  Nem ő ugrott a jéghideg vízbe, nem volt ott Caporettónál, még Kansasban írta cikkeit. Tíz év kellett ahhoz, hogy a közvetlen élményekből kikristályosodjon az időtálló mű. Ugyanakkor ha nem írt volna egy sort sem, akkor is nagyra tartanám bátorsága miatt, mert önként vállalta a veszélyt.

*

     Miként Tamási Áron.

                                                                               Tamási Áron 1917-ben

     Tamási Áront 1916-ban mint sorköteles fiatalembert besorozták. A székelyudvarhelyi gimnáziumban magántanuló lett. A kiképzés után Boszniába küldték, egyelőre csak postásnak.  Majd a gyulafehérvári tisztiiskolába irányították. Végül 1918-ban az olasz frontra, a Piave mellett állomásozó 46. gyalogezredhez vezényelték, ahonnan még sikerült hazautaznia, hogy májusban letegye a „hadiérettségit”. Júniusban a katonák újra készülődtek, a döntő támadásra, a 13. isonzói ütközetre. Tamási mint rajparancsnok június 15-én kelt át legényeivel a megáradt Piavén, s foglyul ejtett 10 olasz katonát.[5]

     Ez azonban mit sem változtatott az összképen: a Monarchia csapataira minden vonalon a vereség várt. Tamási egyébként nem nagyon emlegette „hősiességét”. Őt - érthető okokból - a szülőföldjének sorsa foglalkoztatta. Műveinek legfőbb mondanivalója az volt: „Azért vagyunk a világon, hogy valahol otthon legyünk benne.” Hemingway viszont az egész világnak „játszott”. Ez úgy értendő, hogy egész életművének a kulcsa itt rejlik: részt venni a háborúban, a küzdelemben, mégha rádöbben is annak hiábavalóságára. 

*

     Ezekről olvasván, féltem, hogy valóban szembekerült egymással a két ifjú ember, két leendő író. Nem sokon múlott. Tamási átkelt a Piavén, s a szemben levő sziklás Montello hegyen kereste az ellenséget. Hemingwayt néhány nappal korábban, 30 km-rel lejjebb, Fossalta di Piavénál sebesítették meg egy gránát repeszei. Életét az mentette meg, hogy a gránát a mellette álló bajtársát kapta telibe, aki később belehalt sérüléseibe.

     Tamási is lejegyzi később, hogy a századból csak 17-en maradtak meg: „Hol és mikor rejlett az ítélet, hogy emez megmaradjon s amaz eltűnjék a halálban örökre? A legnagyobb egyenlőség abban rejlik, hogy ezt nem tudja senki.”[6]

Utóirat

1.     Hary József szakaszparancsnoknak általában futár hozta írásban a parancsot. De adódott alkalom arra is, hogy maga dönthetett arról, mi a jó. 1917-ben a Monte Santón, a vas és kőzáporban ki kellett volna küldenie egy őrszemet: „Sorshúzás folytán a kicsi Antal Jóskának kellett kimennie, egy 19 éves fiatal gyereknek. Veszi a fegyverét és már indulna kifelé, de én visszatartottam. Hiábavaló emberpazarlás lenne ez most, hiszen mindenki halálfia, aki ebben az őrületes tűzben kimegy innen.”

2.     Kint vannak a kavernából, és várják az olaszokat: „Néhány perc telhetik el a kínos várakozásban, amikor egy halálra vált arcú olasz bukkan fel előttünk közvetlen közel. Sajnálom a szerencsétlent agyonlőni, ezért rákiáltok, mire ő eldobva fegyverét, egyetlen ugrással már bent is van köztünk. Hálás és nem érti, miért hagyom meg életét?!”

Ennek az epizódnak folytatása is van. Hary József 1936-ban felkutatja a megmentett katona családját. A torinói gimnáziumi tanár már nem élt, de a feleség beszámolt arról, hogy férje sokszor emlegette hálával azt a magyar katonát, aki életben hagyta.

                                                                             Ezt a fényképet adta A. Lambertini Hary Józsefnek

---

[1] Luis Trenker dél-tiroli író, regénye a Berge in Flammen (Lángoló hegyek), 1931-ben jelent meg.

[2] Zalka Máté: Doberdó. Szépirodalmi, Bp. 1987, (4)

[3] Hary József: Az utolsó emberig. Püski, Bp. 2011. 83. (Napló) Hary József a nagyváradi 37. gyalogezred 4. zászlóaljának szakaszparancsnoka volt. Ez a naplórészlet a 2. isonzói csata után keletkezett.

[4] A Központi hatalmak: 1882-től: Németország, Olaszország és az Osztrák-Magyar Monarchia. Olaszország az antant mellé állt (1915). Románia 1916-ban, az Egyesült Államok 1917-ben. Japán már 1914-ben hadat üzent Németországnak. Ebből a harapófogóból nehéz kibújni.

[5] Sipos Lajos: Tamási áron. Élet- és pályarajz. Elektra, Bp. 2006

[6] A Piave partján – Az én oldalam, In: Tamási Áron: Szellemi őrség. Esszék, cikkek, útirajzok, 1936-1965, DIA

 

 

Goethe: A szenvedély trilógiája

 

                                                                                 Ulrike

          Az 1820-as évek első fele nagyon mozgalmas volt Goethe (1749-1832) életében. Ebben az időben keletkezett A szenvedélyek trilógiája, melynek részei (1. Werther 2. Elégia 3. Megbékülés) külön-külön születtek. S noha a költő eredetileg nem egy ciklust tervezett, később mégis összekapcsolta őket, mert egy élménykörbe tartoztak, s hasonló volt a műfaj és a versforma. Együtt csak 1827-ben jelentek meg.

     Érdekes, hogy a Trilógia utolsó része készült el legelőször Marienbadban 1823 aug. 16 és 18. között Maria Szymanowska lengyel zongoraművésznő albumába. Ezt követően az Elégia a Karlsbadtól Jénáig vezető kocsiúton szept. 5. és 12. között. A 3. rész csak 1824 márciusában készült el a Werther c. regény 50 éves jubileumi kiadása elé.

     A végső sorrend sajátos logikát követ. A múltból indul (Werther), s elérkezik a jelenbe (Elégia). Mind a kettő elválásról, veszteségről szól, sőt a 3. rész, a Megbékélés is a szenvedéssel kezdődik, de a zene átlendíti a lírai ént a mély szakadékok fölött. Igaz, az egész műre jellemző, hogy mindig a művészet segítette a költőt legyőzni a válságot, lásd a Werther utolsó két sorát, illetve a Tasso két sorát, melyet a költő az Elégia elé mottóként illesztett.  

Goethe és kora

     „Minden, ami műveimből a nyilvánosságra került, nem egyéb, mint egyetlen nagy vallomás töredéke.”[1] Ebben az idézetben a legfontosabb szó a vallomás, a konfesszió. S Goethe korára éppen az volt a jellemző, hogy fölfedezte az ember személyes, belső világát. A Trilógia első részében megidézi Werther alakját is. Mi más volt már, noha regényformában a Werther, mint vallomás. Persze az irodalom az éppen adott irányzatnak, műfajnak megfelelően átalakítja az élményt. Ebben a korban talán a legfontosabb a klasszicizmus, illetve a romantika. Goethét a klasszika megtestesítőjének tartják (most tekintsünk el indulásától), s valóban meg is szenvedett ezért a klasszicizmusért. Ezt a törekvést érezzük a Trilógiában, a végletek közt (élet és halál) hányódva küzd az egyensúlyért. Rá is igaz Kosztolányi bonmotja: „Csodák. Láttam egy sánta színészt! Láttam egy süketnéma operaénekest! Láttam egy vak festőt! Láttam egy boldog költőt!”

Karlsbad – Marienbad - Karlsbad

     Nemcsak Marienbad, hanem Karlsbad is fontos szerepet játszott a történetben.[2] 1806-ban Karlsbadban ismerkedett meg Amalie von Levetzovval, akinek lánya, Ulrike, a későbbi múzsa ekkor még csak két éves volt. Az ifjú anyát, a különlegesen szép Amalie-t Goethe naplójában Pandórának nevezte.[3] 

 

Amalie, a 15 éves ifjú asszony[4]

      Amalie az első Levetzovtól elvált, a második férj, az első unokaöccse, szintén Levetzov, Waterloonál elesett. A harmadik férj, egy Knebelsberg, csak 1844-ben vehette el Amalie-t, miután az első is meghalt.

     Goethe 1821-ben találkozott újra az özveggyel és gyermekeivel, majd 22-ben is.[5] Vonzalma a legidősebb lány, Ulrike iránt egyre fokozódott. Még ásványgyűjteményének tanulmányozására is rá akarta venni, oly módon, hogy csokoládét rejtett a kövek közé. A tetőpont 2023 nyarán következett el. Goethe Faust szerepében lép fel (rá szabták), segítőjének megnyerte Karl Augustot, a weimari nagyherceget, akinek sajnos nem volt olyan emberfeletti hatalma, mint Mefisztónak. Amalie (és Ulrike) nem mert nyíltan nemet mondani. A válaszra időt kértek, de azt nem lehetet félreérteni, hogy a család pár nap múlva váratlanul Karlsbadba utazott (menekült). Goethe utánuk ment. Még együtt ünnepelték meg Elbogenben Goethe 74. születésnapját (aug. 28). Majd Goethe beletörődött sorsába, s hazaindult Weimarba.

                                                    Születésnapi ajándék a Levetzov-családtól 

     Költőnk nyilvánvalóan nem volt felkészülve arra, hogy kosarat kapjon. Ő, akit egész Németország, sőt Európa csodált? A fájdalom mélyre hatolt:

          „elvesztettem a Mindent s magamat” 

     A kudarcnak sok oka volt. Legfőképpen a nagy korkülönbség. Másrészt Ulrike ösztönösen idegenkedett a férfiaktól. Később sem ment férjhez. Halála előtt Goethe összes levelét elégette, hamuját egy dobozban koporsójába tették. A „Szent Sír”-alapítvány irgalmas nővéreként élt 95 éves korában bekövetkezett haláláig.

     Weimarban természetesen már mindenki tudott mindent, de tapintatosan bántak a dolgozószobájába visszavonuló költővel, akinek a legfőbb foglalatossága az volt, hogy letisztázza a hosszú kocsiúton készült költeményt, a Trilógia középső részét. A 16 lapból álló, bőr mappába tett kézirat már önmagában is műalkotás. Talán az sem véletlen, hogy az elégia 23 versszakból áll, hiszen 1823-ban keletkezett. (Véletlen-e, hogy most éppen 2023-at írunk?)

     Külön érdekesség, hogy már 1822-ből fennmaradt két négysoros, melyben Goethe megelőlegezi a 23-as év tragédiájának motívumait: „Elviselhetetlen fájdalom, / mikor a megsebzett kígyó / mar a szívemben.”

Betegsége

     Hogy jobban megértsük lelkiállapotát, tudni kell, hogy 23 februárjában Goethe súlyos beteg volt. A diagnózis szívburokgyulladás vagy szívinfarktus.[6] Novemberben a marienbadi „közjáték” után hasonló tünetekkel újra ágynak esett. Tehát amikor a versben oly gyakran beszél a szívről, azt minden bizonnyal szó szerint (is) kell érteni. Újabb lábadozása idején Zelternek kell újra és újra felolvasni – gyógyszerként - az Elégiát.

 „Ó jaj, a lét rövid/ és hosszú a művészet!” (Faust)

     Ha most merészen belevágunk az Elégia bemutatásába, célszerű lenne előrebocsátani a lényeget, mely szerint az Elégia arról szól, hogy az öregedő költő (74 éves) miként éli át vakmerő reményeinek összeomlását, azaz Ulrike (19 éves) elérhetetlenné válik számára. Minden elveszett.

     A 23 versszak mottójaként egy Tassóból vett idézetet találunk:

          „s ha az ember elnémul fájdalmában, Isten megadta nekem,

           Hogy kimondjam, mit szenvedek.”

     A „mit szenvedek”-et a Trilógiában átjavította „hogy szenvedek”-re. S valóban Goethe hosszasan beszél Eckermannak arról, hogy verse egy lelkiállapot leírása. Kimondani a szenvedést, (a szenvedély vége a szenvedés), az oda vezető utat s váratlan fordulatait, a fényt és az árnyat láttatni, ez Goethe ars poétikája.

     A kiinduló helyzet drámai, a költő válaszra vár:

          „Nyitva előtted a pokol, az éden…”

     Sokat ígér az együtt töltött nap leírása, majd következik a hirtelen kiűzetés a paradicsomból, egy kerub zárja el tőle a kedvest. Úgy tűnik, a költőnek a jelenlét, az együttlét ad boldogságot.[7] S épp ennek lesz vége. Csupán Ulrike vigasztaló szavai hangzanak a messzi távolból. Miként az egyszer látott Beatrice a menny kapujában fogadja Dantét, úgy szól Ulrike Goethéhez. A kor irodalmi ízlésének megfelelően így változik át a prózai valóság égi jelenséggé:

          „Mintha azt mondaná: ’Életünknek

           minden órája gyönyörű ajándék,

           már alig látjuk a tegnap letűntet,

           ami holnap lesz, tilalmas talány még!

           S bár ígért is olykor az este rosszat,

           még láthatta örömöm a bukó nap.

 

          Tégy hát, ahogy én, s nézz bölcsen, vidáman

          A perc szemébe! Rajta, egy se vesszen!

          Használd javadra, bizakodva, bátran,

          Munkában éppúgy, mint a szerelemben!

          Légy mindig egész s légy gyermek szivedben,

          Így minden leszel, leszel győzhetetlen!”

 

Wertherhez

     Míg az Elégia egy friss élményhez kapcsolódik, s a jelen állapotot tükrözi, a Wertherhez c. költemény a jelen perspektívájából tekinti át Goethe életpályáját, az egész korszakot. Ennek a pályának a kezdetén a Götz von Berlichingen mellett a Werther áll. E két művel röpítette fel Goethe a német irodalmat világirodalmi rangra. Az 1824-ben, a Werther megjelenésének 50. évfordulójára született költeményben újra szembenéz sorsával. Megszólítja Werthert, fiatalkori önmagával folytat párbeszédet, hisz az öngyilkos Werther is önmaga. Mérleget von, érdemes volt-e tovább élni:

          „nekem maradnom kellett, menni néked,

            Megelőztél – nem sok a veszteséged.”

     A szituáció most is ugyanaz, mint akkor: a fénylő, sokat ígérő élményre mindig elkövetkezett a csalódás, a szenvedés, a magány:

          „… bolyongunk újra, szertelen

           a szenvedélyek útvesztőiben;

           s kellett szenvedni, jött sok, ami fáj,

           elválni végül – elválni halál!

          Hogy szívhez szól, mit a költő ajánl:

           az új válás ne legyen új halál!

           És mert így szenved; félig érdemelten:

           zendítse dalra bús szívét egy isten.”

     Épp itt van a lényeg, Goethe újra az életet választja. A költészet, az isteni adomány, a dal menti meg. A „sokak-siratta” árnyék egy pillanatra megjelent, de vissza is tér a könyv lapjaira.

Megbékülés

     Eckart Goebel[8], mint mások is, Goethe költészetét alkalmi költészetnek tartja. Ilyen a Trilógia utolsó része is. Maria Szymanowska lengyel zongoraművésznő marienbadi látogatása ihlette: a „híres és elegáns, nagyvilági asszony”[9] zongorajátéka különleges élmény lehetett: „a nagy tehetség közvetítésével egyszerre rád omlik a mennyei világ, és minden erejével hatalmába kerít, elnyerei minden jogát, és felébreszti a szunnyadó emlékek összességét.”[10] Valószínűleg Szymanowska saját szerzeménye, a La Murmura is elhangzott. Goethe verse, a Megbékülés aug. 16 és18. között készült. A francia nyelvű változatot Goethe 18-án írta be Szymanowska albumába.

     Novemberben Szymanovszka még egy koncertet ad Weimarban. Vacsorát rendeztek tiszteletére, melyen Goethe beszédet mondott: „Nem úgy érezzük-e mindannyian, hogy ez a szeretetreméltó, nemes jelenség, aki most ismét el akar hagyni bennünket, felfrissítette, jobbá tette, kitágította bensőnket? Nem, ő nem tűnhet el előlünk, beköltözött valónk legmélyébe, tovább él bennünk, velünk, és elkövethet bármit, hogy megszökjön előlem: szorosan és örökre fogva tartom önmagamban.”[11]

      Másnap Szymanowska koromfekete ruhában köszönt el a költőtől, aki zokogott, „Könnyei csorogtak nagy, ráncos, barna arcán.”[12]

     Ami új és nagyszerű ebben a költeményben, (az előzőekből hiányzott), a hála kifejezése. Hála a szerelemnek és a zenének. Csak a zene hozhat enyhülést.  Goethe számára sokat jelentett a kései szerelem, csak egyet nem: boldogságot. S ha összevetjük a költemény első sorát: „A szenvedély mindig szenvedést hoz!” az utolsó kettővel, látjuk, hogy a költő az utolsó sorokba a boldogságot is beleszőtte:

          Így boldogít – bár soha ki ne hűlne! –

          A zene s a szerelem iker üdve!”

     A zene enyhíti a szenvedést, de csak bizonyos határon belül: amíg hallgatom. És a szerelem? Ezt döntse el ki-ki maga.

     Végül egy újabb Goethe-idézet: „Az igazi költészet abban nyilvánul meg, hogy mint afféle világi evangélium, belső derűjével s külső tetszetősségével megszabadít nyomasztó földi terheinktől. Léggömbként emel magasabb régiókba a rajtunk csüngő ballaszttal együtt, s onnét, madártávlatban mutatja meg nekünk a föld tekervényes tévútjait.”[13]

 

---

[1] Goethe: Életemből. Költészet és valóság. Európa, Bp., 1982, 253. old

[2] Goethe 1795-ben Karlsbadban találkozott Friederike Brunnal, akinek a verse nyomán készült A kedves közelléte c. költemény

[3] Pandora szép, de sok bajt is tud okozni. Lásd még Goethe Prometheus c. drámatöredékét 1773-ból.

[4] Johann Friedrich August Tischbein festménye. Most a Goethe Múzeumban (Frankfurt am Main) lehet megtekinteni. A Goethéről készült híres festményt (Goethe Campagnában) egy másik Tischbein (unokatestvér) készítette. A Städel Múzeumban látható, szintén Frankfurtban.

[5] Goethe maga is özvegy volt, Christiane 1816-ban meghalt.

[6] Lábadozását a Tasso díszelőadásával ünnepelték meg. Mellszobrát babérkoszorúval díszítették fel. Ebből a magasságból zuhant le a prózai valóságba!

[7] Éppen erről szól A kedves jelenléte c. vers is. (1795)

[8] Eckart Goebel: Aussöhnung, Sublimierung als Paradigma in Goethes „Trilogie der Leidenschaft. University of Wisconsin Press, Monatshefte, Winter, 2008

[9] Richard Friedenthal: Goethe élete és kora. Európa, Bp., 1978, 733. old

[10] Uo. 733. old

[11] Uo. 742. old

[12] Uo.:742. old

[13] Goethe: Életemből. Költészet és valóság, Európa. Bp., 1982, 520-521. old.

 

Platon Karatajev

                       „… hogy veszteségünk nagy, ez nem igaz; talán négyezer ember, vagy még annyi sem. De ha tíz volna is, a háború az háború!” (Bagratyion herceg levele Arakcsejevhez)

                      „Nem kell foglyokat ejteni – folytatta Andrej herceg – Ez az, ami az egész háborút megváltoztatná, kevésbé kegyetlenné tenné. (…) A háború célja az öldöklés, a háború eszközei a kémkedés, az árulás, az árulásra való felbujtás, a lakosság tönkretétele, kifosztása, a tolvajlás…” (Andrej herceg monológja)[1] 

     A legtöbb nagy olvasmányélmény a gyermekkorban éri az embert, s ha nem felejtjük el, később még fényesebb lesz. A gimnáziumban magyarórán hangzott el Platon Karatajev neve, bár a Háború és béke nem volt kötelező olvasmány, de beszélt róla tanárnőnk, s valamiféle nagyon bölcs emberként jellemezte, s még annyit fűzött hozzá, hogy ő Tolsztoj egyik legfontosabb alakja. A sok herceg, gróf után egyszer csak megjelenik a különös nevű kisember. Milyen furcsa, hogy alig telt el száz év, s eltűnnek az arisztokraták, s nem kevés kisember népesíti be a könyvek lapjait, hogy csak egyet említsek: Ivan Gyenyiszovics.[2]

*

      Tolsztoj 1851-ben érkezett a Kaukázusba. Kezdetben civilként vett részt a harcokban. Ezt örökítette meg a Rajtaütés c. elbeszélésében. Itt kezdi el írni az önéletrajzi trilógiáját, melynek első részét (Gyermekkor) Nyekraszov közölte.

     A katonai pálya iránti lelkesedése gyorsan alábbhagyott, de innen csupán úgy tudott elmenekülni, hogy Moldvába helyeztette magát. Ugyanis I. Miklós cár 1853 októberében hadat üzent Törökországnak, majd az orosz hadsereg bevonult a dunai fejedelemségekbe. Ez a kezdete a híres-neves krími háborúnak (1853-56).[3]  Végzetes döntés volt, hiszen Törökország védelmében – nem minden érdek nélkül - felsorakoztak a britek, a franciák és az olaszok is.

     Az erőviszonyok úgy alakultak, hogy az oroszoknak hamarosan vissza kellett vonulniuk, s így a háború a Krím félszigeten folytatódott. A szövetségesek partra szálltak, s hamarosan majdnem teljesen körbezárták Szevasztopolt. Oroszország harapófogóba került. Tolsztoj tanúja volt a véres összecsapásoknak, melyhez hasonlóak majd az I. világháborúban következnek be.

     Ha a Kaukázus Tolsztojnak tanulóiskolája volt, a krími háború még inkább az. A kaukázusi élményeit később a Kozákokban és a Hadzsi Muratban dolgozza fel. A Szevasztopoli elbeszélésekben szinte haditudósítóként számol be az ütközetekről, portrékat fest, élet-halál mezsgyéjén méri meg önmagát is, az egyszerű katonákat, tiszteket, hazaszeretetüket, érzékeltetve a tragédiát, Oroszország apokaliptikus vereségét.

*

     Vannak, akik ki akarják pöckölni Tolsztojt a kánonból. De hát az még nem elítélendő, hogy egy ifjú ember, bátyját követve, katona akar lenni. Még keresi önmagát, s közben elbeszéléseket, regényeket ír. Korán kialakul ars poeticája: „Elbeszélésem hőse, akit egész lelkemből szeretek, akit a maga teljes szépségével igyekeztem ábrázolni, s akinek örök szépségét sohasem halványíthatta és sohasem halványíthatja el az idő – elbeszélésem hőse: az igazság.”[4]

     Naplójában a következőket írja: „A háború olyan igazságtalan és csúnya dolog, hogy akik csinálják, kénytelenek elfojtani magukban a lelkiismeret hangját.”[5] Lásd még a kivégzéseket a Háború és békében. A Háború és béke valójában arról szól, hogyan fejlődnek, változnak hősei. Oroszország csupán a háttér. Dosztojevszkijt viszont lehet bírálni. „Durva, kirekesztő, nacionalizmusa nélkül nem teljes a róla szóló kép.”[6] 

                                                                         *

     Elzengett vagy inkább elhangzott egy őszi vagy tavaszi napon (hatvan évvel ezelőtt) Platon Karatajev neve, (míg az iskolaudvaron pattogott a focilabda), s ez a különös név máig ad gondolkoznivalót az élet értelmét illetően.  Pierre Bezuhov találkozott ezzel az egyszerű parasztkatonával a fogságban, amikor a franciák már visszavonulóban voltak. Később Török Endre is hozzátette a magáét az egykori Pesti Barnabás utcában.👇

*

     A visszavonulás is pusztító tud lenni. Már Xenophon megírta az Anabasziszban (i. e. 390 körül), hogy a zsoldosok fosztogatásból, zsákmányszerzésből élnek. A görögök Xenophón vezetésével a perzsiai Kunaxától több száz kilométert tettek meg visszafelé a Fekete-tengerig. S mit tesz isten, éppen abba a kikötővárosba, Szinópéba érkeztek, melyet az oroszok a krími háború során leromboltak és felgyújtottak.[7] (Egyetlen győzelmük volt.)

     Napóleon hadseregének visszavonulása tehát egy hosszú sorba illeszkedik. Említettem már az Anabasziszt, de minden vándorlás előképe a zsidók Egyiptomból való kimenekülése. S ha már Platon Karatajevről fogok írni (eljutok-e odáig?), emlékezzünk meg Platonov Dzsan c. regényéről (1934), mely egy éhhalálra ítélt kis nép bolyongásáról szól.[8] A sivatagban küszködnek, hogy eljussanak az életet adó civilizáció peremére.

*

     Borogyino után (1812), mely látszólag francia győzelmet hozott, Kutuzov bejelenti, hogy fel kell adni Moszkvát. A főváros lakossága elmenekül, felgyújtják Moszkvát, s ez a franciáknak nagy csalódást okoz.

     Pierre-t, aki egy Napóleon elleni merényletre készül, elfogják és gyújtogatással vádolják. Ez nagy bűnnek számított, hiszen épp a gyújtogatásoknak köszönhetően a franciáknak nem maradt semmi.  Amikor Pierre-t kihallgatják, az egyik francia tiszt, Davout, megérzi, (még a háborúban is vannak ilyen pillanatok), hogy Pierre nem lehet bűnös, s csupán arra ítéli, hogy végig kell néznie, hogyan végzik ki az elítélteket, miközben nem tudja, rá mikor kerül sor: Dosztojevszkij-élmény. Dosztojevszkij is az utolsó pillanatban tudta meg, hogy a Petrasevszkij-ügyben kegyelmet kap: „Dosztojevszkij behunyja a szemét. Hatodik a kivégzendők sorában. A következő csoporttal indul. Öt perc múlva ugyanazokhoz a cölöpökhöz kötözik őt is. Öt perc múlva nem lesz.”[9] (124)

*

     A Háború és béke eme fontos jelenetében, melynek a "Meghívás kivégzésre" címet is adhatnánk: „Az összes orosz arcon, minden francia katona és tiszt arcán kivétel nélkül ugyanazt a rémületet látta, ugyanazt az elszörnyedést, ugyanazt a vívódást, mely az ő szívében dúlt. ’ De hát ki csinálja ezt az egészet? Mind szenvednek tőle, akárcsak én. Ki? Kicsoda?’ – villant át Pierre fején a gondolat.” (45) S összeomlott benne a világ: „Attól a pillanattól kezdve, hogy szemtanúja lett a rettenetes gyilkolásnak, amelyet olyan emberek követtek el, akik nem akarták elkövetni, mintha kirántották volna belőle a rugót, amely addig összetartotta, (…) megsemmisült a világ morális berendezésébe, az emberi lélekbe, a saját lelkébe, az Istenbe vetett hite. Azelőtt is érzett már ilyesmit, de sohasem ekkora erővel, mint most. Azelőtt, ha ilyen kételyek gyötörték, azok mindig a saját vétkéből fakadtak. És akkor a lelke legmélyén Pierre érezte, hogy önmagában találja meg a menekvést a kétségbeeséstől és a kételyektől. Most viszont úgy érezte, nem ő a felelős azért, hogy a világ összeomlott, és csak a romok maradtak belőle. Úgy érezte, nincs módja visszatérni az életbe vetett hitéhez.” (47-48)

     És ebben a pillanatban – deus ex machina - jön a segítség Platon Karatajev alakjában, akinek a személyisége, tartása és magatartása hozzá fog járulni ahhoz, hogy Pierre újra talpra álljon. Viselkedésével, humorával, azzal a természetességével, ahogy elfogadja a helyzetet, a sokféle embert, oroszt, franciát: „Sose bánkódj, sólyommadaram! – mondta olyan gyengéden, olyan éneklő-nyájasan, ahogyan csak az orosz öregasszonyok tudnak beszélni. – Sose bánkódj, cimbora: egy órát kibírsz, örökké élsz!” (49) Mindenre megvan a megfelelő szava, s mint tudjuk, minden a szavakkal kezdődik. Megható az a pillanat, amikor megjelenik Platon Karatajev kutyája. Vajon hogyan érezte meg a kóbor eb, hogy épp hozzá lehet csatlakozni?

     Noha az ő élete már korán félrecsúszott, hisz akaratán kívül lett katona, s szolgált sok éven át testvérei helyett, elfogadta sorsát. De legalább apja utasítására egy alkalommal, mikor szabadságra hazament, mint egy ikon előtt, földig hajoltak előtte testvérei.

*

      Az életfelfogása, ha szabad ezt a fennkölt szót Karatejevre alkalmazni, nem ígér sokat: „Olyan a boldogság, barátom, mint a víz a hálóban: húzod, kidagad, partra vonod, üres marad. Azám.” (51)

     Viszont önmagát gyógyítja énekkel, verssel, mesével, sokszor ismételt szentenciával: „Add, Uram, hogy kő gyanánt feküdjek, kalácsként keljek!; amikor reggel felébredt, megmozgatta a vállát, és azt mondta: Alszom, mint a tej, frissen kelek fel!” S lassan Pierre „úgy érezte, a nemrég romba dőlt világ új szépségében, és szilárd alapon ismét felépül a lelkében.”

      Pierre testileg is megváltozott. Lesoványodott, a fogolylét egyszerűsége, nyomorúsága rányomta a bélyegét: „Pierre öltözete egy piszkos, rongyos ingből (egyetlen eredeti ruhadarabjából), katonanadrágból (ezt Karatajev tanácsára a bokájánál összekötötte madzaggal, hogy benn tartsa a meleget.), kaftánból meg parasztsityakból állt. Testileg nagyon megváltozott ebben az időben. Már nem látszott kövérnek, de a Bezuhovokra jellemző hatalmas termete és ereje megmaradt. Szakálla, bajsza az egész alsó arcát benőtte; hosszú, kócos haja, amelyben nyüzsögtek a tetvek, szinte sityakként göndörödött a feje köré. Tekintete határozott volt, komoly, élénk és tettrekész, mint soha azelőtt. Régi tunyasága, amely még a szeméből is sütött, energikus, cselekvésre és ellenállásra kész vitalitásnak adott helyet. A lába csupasz volt.” (97)

     Csak Tolsztoj (s a sztoikusok) képesek megfogalmazni azt a paradoxont, hogy Pierre éppen a rabságban találta meg belső szabadságát, a nyugalmat, az önmagával való megbékélést. Ennek feltétele, hogy azzal ne foglalkozzon, ami nem az ő dolga: „Már eszébe sem jutott Oroszország, a háború, a politika, Napóleon. Megértette, hogy mindennek semmi köze őhozzá, nem az ő dolga, ezért nem ítélhet róluk. (…) Most úgy érezte, az ember kétségbevonhatatlan és legnagyobb boldogsága éppen a szenvedés hiánya, az alapvető szükségletek kielégítése, ebből következőleg pedig a tevékenység, vagyis az életmód megválasztásának szabadsága. (…) egész hátralévő életében elragadtatással gondolt vissza rá, és beszélt a rabságnak erről az egy hónapjáról, a visszahozhatatlan, erős és örömteli érzésekről, a tökéletes lelki nyugalomról, a teljes belső szabadságról, mindarról, amit csak ebben az egy hónapban adatott meg átélnie.” (101)

     Honnan olyan ismerősek ezek a gondolatok? Elsőként talán Kosztolányi Boldogság c. novellája[10] juthat eszünkbe, majd Schopenhauer filozófiája. Ő hívta fel a figyelmet a cinikusok, epikureusok, sztoikusok nézeteire.[11] Végül az eredet: Epiktétosz, Seneca, Marcus Aurelius művei. Pierre-től – az Anna Karenina krízisén keresztül – már csak egy ugrás Nyehljudov, aki követte Katyusát Szibériába.

     Persze a gondolkodó ember, jelen esetben Pierre, szívesen helyezi el magát a tájban, a nagy egészben, az univerzumban: „Amikor az első napon kora reggel felkelt, kilépett a bódéból a pirkadatba, és először pillantotta meg a Novogyevicsij-kolostor sötét kupoláit és keresztjeit, a fagyos harmatot a poros füvön, a Veréb-hegy lankáit, az erdő benőtte, kanyargó folyópartot, amint elűnik a lila messzeségben, megérezte a friss levegő érintését, meghallotta a Moszkvából a mező felé húzó csókarajok hangját, s aztán fény villant keleten, és a felhők mögül diadalmasan előbújt a nap karimája, és kupolák, keresztek, harmat, messzeség, folyó, mind-mind játszadozni kezdett a derűs fényben – Pierre valami új, sohasem tapasztalt örömet és életerőt érzett.” (102)

     A franciák a foglyokkal együtt elkezdték a visszavonulást. Pierre gyakorolhatja a sztoikus magatartást. A vérhasban szenvedő Szokolovért nem megy vissza, most kezd igazán fájni a rabság: a foglyokkal kegyetlenül bánnak a franciák, a lemaradókat agyonlövik. Ugyanakkor: „… messzebb, az erdőkön túl a végtelenség világolt, vibrált hívogatóan.” (109)

     Platont is a láz gyötörte… De még fontos utolsó meséje arról a kereskedőről, akit mint gyilkost ártatlanul ítéltek el. Sok éven át szenvedett a kis kupec, míg az igazi tettes be nem ismerte a bűnét. A felmentés azonban késve érkezett. Platon is ártatlanul került ebbe a helyzetbe. Tolsztoj leírja halálának mozzanatait. Először csak lövés hangja éri utol őket, majd egy katona rohan el füstölgő puskával mellettük, legvégén a kutya vonítása hallatszik. „Katonatársai … sem néztek hátra.” (161)

 

 

 

 

 

 

---

[1] A fordítások Gy. Horváth Lászlótól valók. Háború és béke, Bp. 21. Század Kiadó, 3. k

[2] Szozsenyicin: Ivan Gyenyiszovics egy napja

[3] Vörösmarty A vén cigány c. versébe is belekerül: „Háború van most a nagy világban, / Isten sírja reszket a szent honban.”

[4] L. Tolsztoj: Szevasztopoli elbeszélések, 1961, 147. old (Ford.: Tábor Béla)

[5] 1853. jan. 8. In: Troyat: Tolsztoj élete, 1967, 118. old.

[6] Hetényi Zsuzsa: Meghívás kivégzésre, Élet és irodalom, 2023. máj. 12.

👇 Az ELTÉ-n adott elő. Könyve: Orosz irodalom a XIX. században . Gondolat, Budapest, 1970

[7] Amikor a Madur-hegy tetejéről megpillantották a tenger, elhangzott a híres felkiáltás: Thalatta, thalatta, azaz A tenger, a tenger

[8] A holomodor (éhhalál) (1932-33) az ukrán nép legnagyobb katasztrófája.

[9] Henry Troyat: Dosztojevszkij, Filum, 124

[10] Az Esti Kornél c. ciklusban

[11] Schopenhauer: A világ mint akarat és képzelet, 2021, II. 190. o.