1. Berlin, megérkezés

 

     Augusztus 21-én 12 órás vonatút után érkeztünk meg a berlini főpályaudvarra (Hauptbahnhof). Egyszer már voltunk itt, akkor talán még Lehrter Bahnhof néven is emlegették, az átépítés előtt ugyanis ez volt a neve.

     A lenyűgöző, hatalmas komplexum 1995-től 2006-ig épült. Meinhard von Gerkan volt a tervezője (Hamburg).

     5 szinten zajlik a közlekedés, 54 mozgólépcső, 8 lift áll az utasok rendelkezésére. 4 S-Bahn fut itt össze, plusz egy U-Bahn, s jó néhány busz és villamos kapcsolódik a pályaudvarhoz. (Ne felejtsük el, Berlin egy 3 és fél milliós város: 16 S-Bahn, 9 földalatti, 22 villamos- és 150 buszjárat hálózza be a várost)

     A pályaudvar valóságos labirintus, persze az információs irodában elmondták, hogy melyik S-Bahnnal jutunk el Karlshorstba, Berlin egyik kerületébe. A szállásunkra nagyon nehéz volt bejutni. Nem vagyunk járatosak az ember nélküli, digitális bejelentkezésben, s ha nem segít egy müncheni házaspár, akkor bizonyára az utcán töltöttük volna az éjszakát. Egyébként mindenki nagyon barátságos és segítőkész volt az egy hét alatt.

                                        (Az első kép készítője: Janericloe, a többi saját felvétel)

Folyt. köv.

                                        

2. A Humboldt Forum Berlinben

 

     Már az első S-Bahn utunkon Karlshorst felé elénk tárult az egész város. Látszódott a Reichstag üvegkupolája, a kormányzati negyed, majd a Friedrichstraßén túl az Alexanderplatz. Meglepődtünk a sok, új épületen. A hatalmas tömbök, kockák szinte összenyomják az embert. Alig ismertünk rá a városra. Az új hasábok, piramisok fenyegetően meredeznek a magasba. Az építészet az emberért van, emberléptűnek kell lennie, mondta valamikor egy építészházaspár egy szép kis thüringiai városban.

     De nincs időnk keseregni, inkább beneveztünk egy hajókázásra a Spree folyón. Hideg volt, fújt a szél. Ismerős volt a Berliner Ensemble épülete. A színházat 1949-ben alapították, főleg Bertolt Brecht munkássága miatt vált jelentőssé. Később elzarándokoltunk ide. Az előtte levő téren a Brecht-szobor egyszerűsége kiáltó ellentétben van szellemének vad szárnyalásával.

     A Humboldt Forum új épülete is feltűnt. Itt voltunk már az alapkőletételnél is. Feliratkoztunk, hogy rendszeresen kapjuk nyomtatott formában a híreket az építkezésről. A történet évszázadokra nyúlik vissza. A kastély eredetileg a brandenburgi választófejedelem rezidenciája volt. A Hohenzollernekből lettek a porosz királyok, majd a német császárok. I. Frigyes idején (1688-1740) Andreas Schlüter vezetésével átépítették, s így a kastély az egyik legjelentősebb barokk kastély lett Európában. A köztársaság kikiáltása után, 1918-ban a Humboldt Alapítvány is beköltözött az épületbe, mely a 2. világháború során súlyosan megsérült. 1950-ben a SED (Német Szocialista Egységpárt) határozata alapján lebontották. Ezután a terület egy része felvonulási terület lett, illetve itt építették fel a Köztársasági Palotát, mely hatalmas színháztermével kulturális célokat szolgált, ugyanakkor a Volkskammer (Népi kamara) székhelye is volt.

     A következő új rendszer ezt természetesen lebontotta, s ezen a helyen elkezdődött a régi barokk kastély újjáépítése, melyben a Humboldt Forum kapott helyet: megnyitása 2020-ben volt. Részben visszaállították az eredeti homlokzatot, részben, mint a hajóról láttuk, új, modern formát öltött.

     A megnövelt alapterületű Humboldt Forum 1. emeletén egy Berlinről szóló kiállítás van, a 2. emeleten egy etnográfiai múzeum látható, a 3.-on pedig az ázsiai művészet különleges alkotásait csodálhatjuk meg. Nem soroltam fel mindent, több napra volna szükség, hogy valamennyire megismerjük ezt az új, monumentális intézményt. (Folyt. köv.)

                                                                                                              Fritz Cremer alkotása

                                                                                   Jörg Blobelt, 1986

                                                                          A Deutschlandfunk felvétele

3. Nem csak Köpenick

 

                "Egy vastag könyvet elolvasni hátrány, sok időbe és pénzbe kerül. Ez idő alatt tudnék műanyag palackokat gyűjteni."  Hanno Sauer     

     A tegnapi élmények közül kihagytam az Alexet, - erről később -, s azt is, hogy a Friedrichstraße egyik üzletében megvettem Daniel Kehlmann regényét, a Lichtspielt. Hiába, szeretek olvasni. A hosszú úton majdnem végigolvastam Zamjatyin Mi című antiutópiáját (1920-21), amelyet még 1990-ben vettem meg (78 Ft), s eddig még nem kerítettem rá sort. (Antiutópia: más néven disztópia, azaz negatív jövőkép. Lásd még: Campanella: Napállam, Madách falanszterjelenete.)

      Délelőtt Hennigsdorfban voltunk. Kisváros, éppen hogy Berlin határán túl, az S-Bahn még érinti. Itt dolgozott a jobbik felem a 70-es években sok magyarral együtt. Nincs külön nevezetessége. A régi házak sora hosszan elnyúlik, csupán a pályaudvartól induló, új sétálóutca elegáns. Régen itt semmi sem volt.

     Délután Köpenick, a város másik végén. Nagy meneteléssel elérkezünk a városházához, mely a backsteingótika (téglagótika) szép példája. Ez a fajta stílus főleg Észak-Európára jellemző. Az új köpenicki városháza építését 1898-ban határozták el, 1902 és 1904 között már fel is épült. Talán senki sem ismerné Köpenick nevét, ha 1906 októberében Friedrich Wilhelm Voigt 57 éves, büntetett előéletű, munkanélküli suszter kapitányi uniformisban, magához rendelve 10, az utcán sétáló közlegényt, le nem tartóztatja a polgármestert, s le nem foglalja a pénztárt. Mindenki első szóra engedelmeskedett a parancsának. Nem csoda, az egyenruhának bűvös hatalma van. Voigt tulajdonképpen az erő és a hatalom szimbólumát fordítja szembe az őt semmibe vevő felsőséggel.

     Az eset nagy feltűnést keltett. Egész Németország nevetett a pórul járt polgármesteren. Még a császár is elmosolyodott, tetszett neki a „tréfa”, mert a feltétlen engedelmesség abszolút jó.

     Sokan feldolgozták (filmen is) a Vilmos korabeli történetet, a porosz katonaállam paródiáját. A legmaradandóbb Carl Zuckmayer drámája (1931), mely egyensúlyoz a tragédia és a komédia között. Ezt olvasgattam Berlinben esténként, hála az internetnek, németül. A műből kiderült, hogy Voigt tulajdonképpen kitaszított ember volt, Woyzeck testvére. Nem voltak papírjai, ennélfogva nem vették emberszámba, hiszen iratok, tartózkodási engedély nélkül nem kapott munkát. A városházáról papírokat, útlevelet akart szerezni, de szerencsétlenségére ezeket máshol tartották. Újra csapdába került.

     Voigt sógora a törvényes utat ajánlotta, de ebben Voigt nem hisz:

     „Hoprecht: Utoljára mondom, be kell illeszkedned, ne elégedetlenkedj. Ha eltipornak, akkor is tartsd a pofád, akkor ide tartozol, áldozatként is. Nem mondhatok többet, ember! Hát nincs benned becsület, Willem? Nem érzed, hogy kötelességed van?

     Voigt: Lelkiismeretem azt mondja, az egész világ csöndes lett, mint a halál. Egyszer feldobja az ember a talpát. És akkor az Atyaisten előtt áll, aki mindenkit felébreszt, előtte állsz, s ő megkérdezi, mit tettél az életeddel. Erre azt kell válaszolnom, lábtörlőket fontam a börtönben. (…) Aztán azt mondja, menj el! Azt mondja, mutasd az igazolványodat!

     Hoprecht: Willem, te a világrenden dörömbölsz!” (Saját ford.)

     A legzseniálisabb jelenet az utolsó, amikor a városházán megengedik Voigtnak, hogy a tükör elé álljon, s megnézze magát először és utoljára az egyenruhában. Vajon megrettent-e önmagától? Vagy egy pillanatra valódi kapitánnyá változott?

     A bemutató 1931. márc. 5-én volt a berlini Deutsches Theaterben. Zuckmayer 1933-ban elhagyta Németországot.

     A darab a következő idézettel fejeződik be: „Gyertek velem, mondta a kakas, jobbat, mint a halál, mindenütt fogunk találni.” (A brémai muzsikusokból)

*

     Újra előveszem Zamjatyint. „Minden reggel ugyanabban az órában és ugyanabban a percben – mi, milliók, egy emberként kelünk fel. Ugyanabban az órában mi milliók egyként kezdjük a munkát, és egyként fejezzük be. S egyetlen, millió kezű testbe egyesülve ugyanabban a Rend-Táblában meghatározott másodpercben emeljük a szánkhoz a kanalat, ugyanabban a másodperben indulunk sétára, vagy térünk nyugovóra… (15)

     Az egyetlen eszköz, hogy az embert megszabadítsuk a bűntől, ha megfosztjuk szabadságától.” (37) (Földeák Iván ford.)

Folyt. köv.

Hennigsdorf főutcája

4. A harmadik emeletre. Alte Nationalgalerie

 

                                                                              Alte Nationalgalerie

     Most ne gondoljon senki Ady versére, az Alte Nationalgalerie 3. emeletére igyekeztünk – immár rogyadozó léptekkel. Végigjártuk ugyanis az összes termet, bár megfogadtuk, hogy csak Caspar David Friedrich, hisz érte jöttünk ide.

     De miért éppen CDF? Nagyon szeretjük képeit. A magyarázat talán Földényi F. László könyvében lelhető fel. Friedrich képeinek világába „belépve lenyűgöztek a végtelen távlatok, s belülről magamat is korlátlannak éltem meg. Festményei számomra nem múltba tekintőek voltak, nem mélabúsak, és főleg nem nyomottak, hanem felszabadítóak. Segítettek megérteni, hogy létezik olyasmi, amit leginkább kitágult életérzésnek tudnék nevezni, úgy, ahogyan a régi görögök vagy a reneszánsz nagy alkotói gondolták. Metafizikai érzékenység ez, ami mindenkiben mindig ott lappang, és adandó pillanatban bármikor életre kelhet. Annak a nagy ismeretlennek az élményszerű felvillanása, ami a földi létezésünket megelőzi és követi. Nincs köze a valláshoz – ahogyan Friedrich festészete sem vallásos. Sokszor persze vallásos jelképekhez volt kénytelen folyamodni, hogy ezt a metafizikai érzékenységet megjeleníthesse – a 19. század első felében ez kínálkozott járható útnak. De amit létrehozott, túlmutat a valláson. Ha nem tenné, régen elfelejtettük volna. Vagy a művészettörténet számára lenne csupán érdekes.” (Földényi: CDF)

     Szász-Svájcban és Rügen szigetén is az ő szemével láttuk a tájat. Elképesztő Földényi F. László kutatói szenvedélye. Egy másik könyvében leírja, hogy jelölte be a térképen, mely városokban lehet még CDF-képeket látni.

     Én más helyeket is összekapcsolnék a Múzeum-szigettel. Nofretétét (Neues Museum) Egyiptommal, az Istár-kaput Babilonnal, a Zeusz-oltárt (mindkettő a Pergamon Múzeumban) a törökországi Pergamonnal. Itt egyébként voltunk, fönt a hegyen, láttuk a Zeusz-oltár hűlt helyét. Kár volt innen kiszakítani a csodát.

     Jöjjenek a képek!

 

                                                                      Az Óriás-hegység

                                                                        Az erdő mélye holdfényben

                                                                      Férfi és nő a holdat szemléli

                                                                               Tengerpart holdfényben

                                                                                Két férfi a tengerparton

                                                                              Szerzetes a tengerparton

                                                                            Holdfelkelte a tengerparton

     P. S.

     A köpenicki kapitányban Voigt az Óriás-hegységről álmodozik: „Ha lesz útlevelem, és túljutottam a határon, gyalog megyek tovább egészen az Óriás-hegységig.” 

     A haldokló kislánynak azt ígéri: „Te, az Óriás-hegységbe, oda el kell jönnöd. Ha meggyógyulsz, ott kipihened magad, talán még az egészségpénztár is fizeti…” 

                                                               Folyt. köv.

Ottlik Géza: Buda

     Végre végigolvastam Ottlik Buda c. regényét (1993), mely az Iskola folytatása. Élete végéig írta. Mint olvasom, a regény sok kritikusnak csalódás volt. Nekem nem! Az volt a véleményük, hogy nem éri el az Iskola (1959) színvonalát. Kétségtelen sok minden hiányzik belőle: a 2. világháború, a Rákosi-korszak is csupán háttér. Pedig eljutott a 80-as évekig.

     Benne vannak viszont barátai, rokonai, szerelmei, más szóval a jellemek, az emberi kapcsolatok, lelkének sok finom rezdülése. A többi „ingyen mozi”:

     „Medve egy helyen azt írja: ’Rabok legyünk vagy szabadok? Először is ez nem kérdés. Rabok vagyunk. Világra jöttél, egy vadidegen helyre, amihez semmi közöd. Peregni kezd neked egy ingyen mozi, ahol néző vagy. A mozinak egy kicsike része azonban a saját tested, s mivel ez az egyetlen olyan speciális darabkája, amivel kapcsolatod van, ezt is önmagadnak nevezed. De ez a második számú ›én‹ már szereplője az ingyen mozinak, a vadidegen világnak, ahol minden esetleges és független a néző voltodtól. Itt szereplők vagyunk, rabok, nem választhatunk, Sándor. A néző pedig szabad. Nem lehet rabbá tenni egyáltalán.” (Buda)

     A nagy, társadalmat meghatározó történéseket csak kívülről látjuk, bár mi is benne vagyunk, s túlélők lehetünk, ha szerencsénk van: „Ki beszél győzelemről? El kell viselni, ez minden.” (Buda)

     Később Medve véleménye megváltozott. Az Iskolából idézek: „… a világhoz nem alkalmazkodni kell, hanem csinálni, nem újrarendszerezni azt, ami már megvan benne, hanem hozzáadni mindig.” Sőt a sakktáblát fel is lehet borítani, lásd Medve részvételét 56-ban. (Buda)

     Nem lenne a valóságnak megfelelő, ha a komor színek mellé nem idézném az enyhültebb árnyalatokat is. Most Bébéről van szó: „A Krisztina körút december reggeli félhomályát festeni kezdtem; (…) Az érthetetlen boldogság, ami ebben a napkeltét megelőző szürkületben elfogott, nem egy régi boldogság emléke volt. Nem emlék volt, hanem érzés a jelen pillanatban” (Buda)

     A fény motívuma is hasonló jelentésű. A Hajnali háztetők (1957) színpompája a létezést ünnepli, miként a Minden megvan (1968) felejthetetlen mondata is: „Istenem, jártam ezen a földön.” (Ottlik mindig ugyanazt a regényt írta.)

     Az Iskola dráma volt, a megismerés drámája. A Buda líra, mely az elveszett idő kereséséről szól. Legmegkapóbb része az elmúlást mutatja be.

Örkény István: Meddig él egy fa? (Elemzés)

 

          „… Örkény István prózairodalmunk legmeglepőbb írója. Ars poeticájának tartja a meghökkentést. Az előre ki nem számítható művészi tetteket. Jó néhány írása egyetlen ’action gratuit’, amelyet azonban nem a hős követ el, hanem a szerző maga.”[1]

                                                                                   Meddig él egy fa? (link)

     Örkény, hosszú szilencium után, csak 1962-ben tudta megjelentetni novelláit az Új Írásban, a Kortársban és az Élet és Irodalomban. Írásait először a Jeruzsálem hercegnője (1966), majd a Nászutasok a légypapíron (1967) c. kötetekben gyűjtötte össze. Már a 66-os kötetben külön ciklust alkotnak az „egyperces” novellák. A Meddig él egy fa? is lényegében ebbe a csoportba tartozik.

     A hosszabb novellákra is jellemző volt a „kihagyásos-sejtető technika”[2]. Ilyen pl. A hattyú halála vagy a Jeruzsálem hercegnője. Az „egypercesekben” Örkény tovább csupaszítja a történetet. A Meddig él egy fa? is jó példa erre. Ennek a novellának alapvető esztétikai minősége a groteszk. Egyrészt mélyen tragikus, hisz az ismeretlen nő már a halálát várja, másrészt milyen nevetséges törekvés az, hogy valaki egy fát vásárol magának, hogy maradjon valami nyom utána.

     Az ellenpontozás, az ellentétekre épülő szerkezet a műalkotásokra általában jellemző. Itt a két asszony majdnem tökéletes ellentéte egymásnak. Bánné fiatal, vidéken él, csinos, gyereket vár, s érezhető, hogy szereti férjét, számíthat rá mindenben. A váratlanul betoppanó asszony a városból jön, már idős, divatjamúlt göncöket visel, púderezi magát, de hiába: „Sápadt arcáról, mint egy málló vakolat, pikkelyekben pattogzott a púder.” Örkény mégsem ábrázolja visszataszítónak, van benne valami megható: „Semmiféle érzelemnek nem adta jelét, de épp a lárvaszerűségben volt valami megindító, mint amikor egy belisztezett bohóc könnyek nélkül sír.”

     Bánné ellenben teli van élettel, próbál az ismeretlennek segíteni, noha az eladásokat a férje szokta intézni. Az idegen asszony csöndesen kérdezi: „maga gyereket vár?” A válasz: igen. Majd a jövevény elárulja: „Daganat van a méhemben. – Rák.” Talán ez a legmegrendítőbb pillanat. Az elmúlás és a jövő áll egymással szemben. Ugyanakkor az is világos, hogy a fiatalasszony két lábbal a földön jár. Minden, amit gondol vagy tesz, értelmes, logikus, célszerű cselekedet, akárcsak a férjéé. Pl. a disznóölés is aktuális, hisz közeleg a front, s a visszavonuló németek „minden élő állatot elrekvirálnak.”

     Az természetes vágya a váratlanul megjelenő, s feltehetően magányos asszonynak, hogy ő is szeretne nyomot hagyni az időben, hogy ő is élt e földön. S egy magas, erős fa világos üzenet, jobban ellenáll a pusztulásnak, mint a retiküljében rejlő levelek, fényképek. Bánné is „a fát nézte, amely nem volt túlságosan magas, de csúcsa mégis elveszett a ködben. Karcsú törzsű, egyenes növésű példány volt, mint egy életrevaló, izmos, de nem nagyon szép kamasz.”

     A fa motívum tehát az asszony gyermek utáni vágyát jelképezi, sőt többet, az idő legyőzését, a halhatatlanságot. Az Édenkertben is ott állt az „élet fája” a „jó és rossz tudásának fája”mellett. Csontvárynak a Zarándoklás a cédrusokhoz c. festménye is az örökkévalóságot jelképezi, a Magányos cédrus önarckép is egyben. A magyar népmesékben, mondákban szereplő világfa, életfa, égigérő fa is összeköti az eget a földdel és az alvilággal. A Csongor és Tündében a fa a boldogság jelképe. 

     Örkény „egypercese” a magyar valóságba helyezi hőseit, s éppen az abszurditással ad távlatot művének. Az egyperces novella műfajának, akárcsak a viccnek vagy az anekdotának, az a sajátossága, hogy mosolyt, derűt lopjon a legreménytelenebb szituációba. Itt Bánné alakja az, aki ellenpontozza a tragédiát. Más egypercesekben maga az abszurd ötlet, mely sosem légből kapott, villanyoz fel.

     A Meddig él egy fa? c. novellára a szűkszavúság, a tömörség jellemző, ahogy Örkény fogalmazott: „A közlés minimuma, a képzelet maximuma.” A párbeszéd és a leírás, a jellemzés itt egyformán fontos. Ebben hasonlít a „hagyományos” novellára. Megtudjuk, mikor, hol történt a két asszony találkozása. Leírásuk, szavaik egyaránt lényegesek. Bánné megnyilatkozásaiból érzékelhető a tapintat és az együttérzés. Az idegen asszony zárkózottsága is lassan feloldódik. Az elbeszélő tárgyilagos, szereplői cselekedeteit nem minősíti, mindent az olvasó képzeletére bíz.

---

[1] Galsai Pongrác: Örkény istván meglepetései, in: Kortárs, 1967, 7. sz.

[2] Szirák Péter: Örkény István, Palatinus, 2008, 164. o.

Örkény István: Meddig él egy fa? (Novella)

 

                                                                                                              Elemzése

Bánné villanyt gyújtott. Odakint még világos volt, de amióta közeledett a front, inkább elébe ment a sötétségnek. Kiváltképp ma, amikor egyedül volt itthon, s odakint olyan sűrűn gomolygott a köd, hogy az ablakból néhány lépésnyire mintha eltűnt volna a kerítésük.

Elővette a nagy zsírosbödönt meg a zománclábasokat. Szódát tett a tűzhelyen lobogó vízbe, amikor kopogtak. Összerezzent. Félrehúzta a függönyt.

Nem németek voltak. Egy asszony állt a küszöbön, egyedül.

- Itt laknak, kérem, Bán Sándorék?

- Én vagyok Bánné - mondta Bánné.

Mindene divatjamúlt volt az érkezőnek. Ápolatlan haján - mely épp feleútján járt az őszülésnek - fazék formájú filckalap ült, amilyent csak húsz évvel ezelőtti filmeken látni. Ódivatú esernyőjének papagájfejben végződött a nyele, két fekete bors üvegszemmel, melyek hűdésesen néztek kétfelé.

- A hirdetésre jöttem.

- Miféle hirdetésre? - csodálkozott Bánné.

Csak kora tavasszal és ősz utóján hirdettek: télen soha. Az érkező azonban kinyitotta buggyos retiküljét, mely úgy tele volt kacatokkal, használati és emléktárgyakkal, mintha mindenét magánál hordaná, és elkezdett kirakodni. Egy elsárgult szalaggal átkötött levélcsomót, lejárt zsebnaptárakat, fényképeket, orvosságosfiolákat, használt mozijegyeket és egy üres, de még szagló parfümszórót. A fényképeken tollas kalapú fiatalasszony volt látható, hol egy farkaskutyával, hol nélküle, de arca már elmosódott, a sarkok felmolyhosodtak.

Nikkelpénzek, zsuzsuk és kulcsok csörgése közben az őszülő asszony végre megtalálta a gyűrött újsághirdetést, melyen már csak a nagybetűs szavak voltak olvashatók: Bán Sándor facsemete-kertészete, Tét.

- Ez mi vagyunk - mondta Bánné. - De az uram nincs idehaza.

- Csakhogy én az ötórással haza szeretnék menni.

- Addig nem lesz vissza - mondta Bánné. - Bement a faluba, mert holnap disznót ölünk.

Az asszony ereje vesztetten nézett körül. Sápadt arcáról, mint egy málló vakolatú falról, pikkelyekben pattogzott a púder. Semmiféle érzelemnek nem adta jelét, de épp e lárvaszerűségben volt valami megindító, mint amikor egy belisztezett arcú bohóc könnyek nélkül sír.

Bánné az árakat se tudta. Még csak másfél éve voltak házasok. Az ura a széltől is óvta, s csak szép időben s legföljebb ojtani vitte ki magával a faiskolába. De azért így szólt:

- Mivel szolgálhatnék?

- Vásárolni akarok valamit - mondta az őszülő asszony.

- Díszfáink nincsenek - mondta Bánné. - Csak gyümölcsfacsemetéink.

- Nekem mindegy - mondta bizonytalanul a vásárló. - Csak szép legyen.

- Vannak négyéves suhángjaink - mondta Bánné.

- Hát nem tudom - mondta az asszony, ugyanolyan bizonytalanul nézve maga köré, mint az előbb. - Én valami nagyobbat szerettem volna.

- Az uram szokta intézni - mondta Bánné. - De ha várni tetszik egy kicsit, majd körülvezetem.

Kiforrázta a lábasait. Tiszta kendővel kitörölte őket, aztán kiloccsantotta az udvarra a vizet. Élettel teli kis asszony volt, minden porcikája kerek, és mindent olyan kerek mozdulatokkal és olyan gyönyörűséggel csinált, hogy az ember nem tudta róla levenni a szemét. Az idegen asszony meg se mert szólalni addig, míg szárazra nem törölte a kezét.

- Maga gyereket vár? - kérdezte akkor.

- Igen - mondta Bánné.

- Mehetünk? - kérdezte az asszony, és karjára akasztotta a papagájt.

Sár volt. Magas sarkú cipőjében billegve járt. Vagy öt percig mentek, hegy iránt. Mint száz meg száz halvány ceruzavonás, úgy derengtek a növendék fácskák a ködben.

- Ez mind jonatán - mutatott maga köré Bánné. - Ez batul. Ez ranett. Ez london pepi - magyarázta, ahogy mentek tovább. - Itt kezdődnek a barackfák.

Az asszony megállt.

- Nem tetszenek - mondta. - Azt hittem, nagyobbak ezek a fák. Erősek, dúsak, hatalmasok.

- Akkor tessék erre jönni - hívta Bánné. - A mandula már ötödévre hoz.

- Nekem nem fontos a gyümölcs - mondta kedvetlenül az őszülő asszony. - Nincs is időm öt esztendeig várni.

Megállt, ernyőjével megbökött egy fát.

- Daganat van a méhemben - mondta közönyösen. - Rák.

- Borzasztó - riadt meg Bánné. - És nem lehet operálni?

Az őszülő asszony átható pillantást vetett rá.

- Mikorra várja? - kérdezte hirtelen.

- Mit? - nézett rá Bánné. - Márciusra.

Az asszony továbbment. Már a parcella vége felé jártak, egy szelíden emelkedő ösvényen. Csak néhány lépésnyire lehetett látni: mint egy gyerekpelenka, olyan sűrű szövésű volt a köd.

- Ez mi? - kérdezte az asszony. Ernyőjével egy fűzre mutatott, mely zörgő, csontos ágaival épp a mezsgye szélén állt.

- Ez semmi - mondta Bánné. - Ez csak olyan fa.

- Ez tetszik nekem - mondta az őszülő asszony, és ki-kibicsakolva előresietett. A mezsgyén végig mindenféle fák álltak, kőrisek, nyírek és füzek; még Bánné apósa ültette őket, talán szélfogónak, vagy csak, hogy legyen valami, ami a szomszéd parcellájától elválasztja az övét. Aztán ritkulni kezdtek a fák, s a domb gerincén csak egy állt, magányosan.

- Az milyen fa? - kérdezte az idegen asszony.

- Hárs - mondta Bánné. - De már megvan tizenöt éves.

- Ezt megveszem.

- Ezt? - bámult rá Bánné. - Talán tüzelőnek?

- Dehogy - mondta az asszony. - Így.

- Nem értem - mondta Bánné. - Ezt már nem lehet innen máshová ültetni.

- Nem is akarom máshová ültetni.

- Hát mi legyen vele?

- Semmi - mondta az őszülő asszony. - Mennyi az ára?

- Itt tetszik akarni hagyni? - álmélkodott Bánné. - Ilyet még nem is hallottam.

- Itt marad, ahol van - mondta az őszülő asszony. - De azért az enyém.

Bánné tanácstalanul állt. Bárcsak itthon volna az ura! Ő is a fát nézte, mely nem volt túlságosan magas, de csúcsa mégis elveszett a ködben. Karcsú törzsű, egyenes növésű példány volt, mint egy életrevaló, izmos, de nem nagyon szép kamasz.

- Pont ilyet akartam - mondta az őszülő asszony. - Mit kérnek érte?

- Mindig az uram intézi - mondta Bánné zavartan. - De még egyet sem adott el ezek közül.

- Nem jövök még egyszer - mondta az ősz hajú asszony. - Akármit kér, megadom az árát.

Egy kis csönd lett. Rossz évük volt a háború miatt. Nagyon kellett a pénz.

- Száz pengő - mondta, csak úgy találomra. - Hogyha nem lesz sok.

- Rendben van - mondta az ősz hajú asszony.

Még egyszer végignézett a fán, aztán ernyőjével megdöfködte a töve körül a földet, és elindult a ház felé. Másodszor is kirakott a táskájából mindent, és letett egy százast a konyhaasztalra.

- Azt akarom, hogy vigyázzanak rá - mondta aztán.

- Nincs mire vigyázzunk - mondta Bánné.

- Azt is megfizetem - mondta az asszony.

- Azért nem jár fizetség - mondta Bánné.

- Trágyázzák is - mondta az őszülő asszony. - Elég lesz egy évre húsz pengő?

- Ne tessék fizetni - mondta Bánné. - Nem lesz annak a fának semmi baja.

Az idegen asszony még egyszer kirakta a retiküljét, és hat tízpengőst számolt az asztalra.

- Három évre kifizetem az ápolási díjat - mondta -, de ígérje meg, hogy szépen gondját viseli.

Bánné köhintett.

- Megígérem - mondta rekedten.

Az őszülő asszony elővette tükrét, s egy piszkos puffal kipúderezte arcát. Aztán megint végignézett Bánnén.

- Megmozdult már?

Bánné megint köhintett.

- Meg.

Az asszony elindult, visszafordult.

- Meddig él egy hárs? - kérdezte.

- Sokáig - mondta Bánné.

- Mégis? - kérdezte az őszülő asszony. - Száz évig is?

- Még annál is tovább.

Az őszülő asszony biccentett. Karjára akasztotta az ernyőt, és kiment.

- Öntözzék is! - mondta szigorúan. Az ajtóból még egyszer visszanézett Bánnéra.

- A viszontlátásra - mondta, de nem nyújtott kezet, és nem is nézett többet vissza. Ernyője hangosan kopogott a téglajárdán.

Bánné állt egy kicsit, aztán eltette a pénzt. Az a hír járta, hogy a visszavonuló német csapatok minden élő állatot elrekvirálnak. Munkához látott. Könnyen és kecsesen végezte dolgát, látszatra fáradtság nélkül, mint egy táncosnő, aki füllel nem hallható zenére mozog.

1962

Lengyel Péter: Ogg második bolygója

 

     Meglepődtem, hogy angolul a fiction szépirodalmat is jelent, (nem ma volt), mely arra utal, hogy a regény bizony nem egy az egyben jeleníti meg a valóságot. Az író hozzátesz, elvesz belőle, új világot teremt. Még inkább igaz ez a science-fictionra, a tudományos-fantasztikus irodalomra.

     A képzelet csodákra képes: átrendezi a világűrt, a cselekmény színtere az Eelá, majd az Új-Eelá lesz, e két más naprendszerben keringő bolygó, ahol az eelárok, az emberhez nagyon hasonló lények élnek. Megalkotja ellenségüket, a legfantasztikusabb, leggonoszabb lényeket, a Trrgeket, akik csak pusztítani tudnak. A sok fordulat után a befejezés optimista: minden működik, az alkotó, jelen esetben az író, leteszi pennáját.

     Az Ogg második bolygója (1969) Lengyel Péter első regénye. Aki figyelmesen olvassa, fölfedez benne olyan motívumokat, melyek a későbbi regényekben is felbukkannak. Kedvence az idősíkok váltogatása.

     Az első rész arról szól, hogy az űrhajósok, akik több száz éven át repülnek az űrben, az Eelára, hazafelé tartanak, expedíciójuk véget ért. 700 év telt el indulásuk óta. Ők azonban a F. É. M. (Felfüggesztett életműködés) segítségével alig öregedtek. Ilyenformán az űrhajósok egy nem ismert, új világba érkeznek, idegenként.[1]

     A főhős, Igo-Vander, aki nem az Eelán, hanem a hosszú utazás közben született. Apja-anyja meghalt, s azokat a nyomokat keresi, melyek visszavezetik szülei hazájába.

     Eela lakói szerencsések: mindenük megvan, dolgozniuk nem kell, szájukba repül a sült galamb. Egy államban élnek, egy nyelvet beszélnek. Elnök asszonyukban, Evolában, megbíznak. Nincsenek ellentétek, nincsenek háborúk. Csupán egy ember kakaskodik, de hamarosan ő is lelép a színről: „… már túljutottak az első barbárság korán, vége az ember ember elleni háborúnak.”[2] Azért első barbárság, mert eelárok már békében élnek, de kívülről, a világűrből a Trrgek, ezek az óriási robot-szörnyek fenyegetik őket.

     Eela népe, felismerve a halálos veszélyt, Evola és Igo-Vander vezetésével észrevétlenül áttelepül egy másik holdra, az Új-Ealába. A Trrgek, akiknek az életük folyamatos harcból és pusztításból áll, már felkészültek a támadásra. Ők „magas technikai fokon is megmaradtak katona-lelkű fél-állatoknak.”[3]

     Fájdalmas az eelárok búcsúja földjükről: „A leeső kavics koppanása kisebbfajta robbanás zajával csattant végig az utcán. A férfi lehajolt érte, felemelte, és még egyszer leejtette. Még egyszer faltól falig ütődött a csattanás. Délután volt, fényes nappal, mégsem nyílt egyetlen ablak sem a házsorokon. Nem fordultak be kíváncsi járókelők a szomszédos keresztutcákból. Nem hajoltak ki fiatal fejek az elhaladó járművek ablakán. A városban nem jártak járművek, nem voltak lakók. Aki a kavicsot leejtette, az egyetlen ember volt a félmilliós Gambarban.”

     Torkelnek hívták az utolsó embert az Eelán. Ő indítja el a bombázó repülőgépeket, hogy ne maradjon utánuk nyom, a Trrgek ne találják meg őket. (Megtalálják.)

*

     2500 év telt el azóta, az Eelára újabb űrhajó érkezik. Egyik utasa Korda Miklós a Földünkről („latin nevén Terra, Sol harmadik bolygója”). Kiderül róla, hogy ő írta/írja a regényt, s vele akár mi is találkoztattunk volna a Kígyó utcában. Ott kapta Julikától a Doxa stopperóráját, melyet nagyon-nagyon szeret.

     Miklós megfejti a hátrahagyott adó üzenetét: „Nem pusztult el semmi. Élünk, de ma is veszélyben vagyunk. Veszélyben vagytok ti is. Ez az ő területük. Visszajönnek. Választ kérünk. Találkoznunk kell. Szükségünk van rátok.”

     Profetikus szavak. Miklós ettől kezdve résztvevője az eseményeknek, nemcsak krónikása. Igyekszik lezárni a kéziratot, hogy ígéretének megfelelően le tudja adni a budapesti Magvető Kiadónak. 

---

[1] Az utóbbi 80-100 évben úgy felgyorsult az idő, hogy mi is mindig új világba érkezünk. Az utolsó a másvilág.

[2] Az utópia azért jó, mert legalább tudjuk valamihez mérni magunkat. Hol tartunk?

[3] Benjamin Franklin még szerszámkészítő állatnak nevezte az embert, egy ma élő, neves írónk, Nádas Péter, viszont zsákmányszerző állatnak.

Ady: A harmadik emeletre

 

Szobám: a harmadik emelet
S aki szeret,
Gondolja meg, mert hosszu az út,
Mert rossz, hazug,
Aki tagad.

Drágám, te ne erőltesd magad:
Az áldozat
Sokkal több, mint három emelet
S hogyha veled
Találkozom:

Én az egész valómat hozom
S nem átkozom,
Aki csupán félig jön ide,
Mert nincs hite:
Ne jöjj ide.

            Nyugat, 1910

 

     Földessy Gyula magyarázata: E vers alapgondolata: Magasra kell fölmenni, hogy az ember őt megérthesse, megismerhesse, az embert, a költőt egyaránt.

Bohócok, hé!

      A véletlen úgy hozta, hogy egymás után két színházi előadást is láttam. Az első a Hegedűs a háztetőn c. musical az Operettszínházban, majd Nádasi Veronika Barbra Streisand-estjét a Kálmán Imre Teátrumban.

     A Hegedűst persze nem először volt szerencsém látni, de most gondoltam először arra, hogy elolvassam Sólem Aléchem regényét, a Tóbiás a tejesembert, melyből a musical készült. Szeretetre méltó alak ez a Tóbiás (a színpadon Tevje). A regényben így mutatkozik be: „Kisember vagyok én”. Ámde az Úristennel párbeszédet folytató kisember ő - nem mellékszereplő -, aki ilyesformán álmodozik: „… egy pohár forró tejeskávé jelenik meg előttem meg egy ropogósra sült zsemle és még más finomságok  (…) Te boldogtalan! – mondtam magamnak, tán az asztal körül kergettek, ha nem kávét reggeliztél vajas zsemlével? Egy jó kávé, fekete kenyér meg egy hering hozzá tán megártana a gyomrodnak?”

     Másnap este Barbra Streisand dalait ismertem meg Nádasi Veronika előadásában. A lenyűgöző előadásból különösen két dal ragadott meg. Az első, a Papa című, mely a Yentl c. filmből való. A filmet, ki más, mint Barbra Streisand rendezte, ő játszotta a főszerepet, ő énekelt. (1983) Az alaptörténetet Isaac Bashevis Singer írta! Egy lányról (Yentl) szól, akinek az édesanyja korán meghal, s az apjával titokban olvassák a Talmudot. Apja halála után Yentl férfiruhába öltözik, hogy a Tóra-tanulás maszkulin világába bejuthasson. Sok bonyodalom következik ebből.

     A másik dal, a Küldjétek be a bohócokat (Send in the Clowns) a Little Night Music c. musical 2. felvonásában hangzik fel. (1973), szerzője Stephen Sondheim, akit Nádasi Veronika nagymesternek nevezett. A „Send in the Clowns” egy színházi trükkre utal, amikor bohócokat hoznak a színpadra, hogy eltereljék a közönség figyelmét egy rossz előadásról. A „rossz előadás” itt egy kapcsolat vége. A filmváltozatban Elizabeth Taylor játssza a csalódott szerelmest, s a szomorú hangvétel érzékelteti, hogy hiábavaló volt a kapcsolat megmentésére tett kísérlet, azaz küldjétek be a bohócokat, tréfával oldjuk fel a kínos helyzetet…

     Sokan énekelték, Barbra Streisand 1985-ben. És most Nádasi Veronika.

     Lehet, hogy már 1973-ban szinte észrevétlenül elkezdődött valami. Azóta a bohócok átvették a hatalmat, s most tombolják ki magukat.

Szövegek (nem teljesek), hogy mégis jobban értsük a dalt:

Isn't it rich? Are we a pair?
Me here at last on the ground and you in mid-air
Send in the clowns

Isn't it bliss? Don't you approve?
One who keeps tearing around and one who can't move
But where are the clowns? Send in the clowns

Just when I stopped opening doors
Finally finding the one that I wanted was yours
Making my entrance again with my usual flair

Sure of my lines
Nobody's there

Don't you love a farce? My fault, I fear
I thought that you'd want what I want, sorry my dear
But where are the clowns? Send in the clowns
Don't bother they're here

Isn't it rich? Isn't it queer?
Losing my timing this late in my career
But where are the clowns? Send in the clowns
Well, maybe next year

 

*

 

Ez aztán szép, micsoda pár.

Én itt a porondon lenn, amíg te szállsz.

Bohócok, hé!

 

Ugye, hogy szép, az egyik száll,

A másik bűvölten néz, egyhelyben áll.

Bohócok, hé! Csak jöjjenek már!

 

Egyszerre lám se hang, se szó.

Rájöttem, tied az ajtó, amin belépni jó.

Beléptem szokásos antrémmal,

És hol vagy te már?

Üres a szín, senki sem vár.

Micsoda vicc, de rossz poén.

 

Azt hittem arra vársz te is, amire én.

Bohócok, hé! Vagy nincsenek már?

Két bohóc egy pár.

(Miklós Tibor)