Széchenyi Döblingben 3

Önismeret

                   „… én mint igen nyavalyás emberi gyümölcs csúsztam a világba.”

                                                                            (Önismeret, 586)

     1856 őszén 8 évi hallgatás után Széchenyi újra írni kezd. Először a szerelem és a szeretet mibenlétéről elmélkedik.[1] Majd 1857 februárjában – végtelen folyamként – Önismeret címmel politikai esszébe kezd[2]. Kilenc hónapon keresztül szinte minden nap dolgozott rajta. Ezt a művét korábban csak Nagy szatíra címszó alatt emlegették. Károlyi adta neki ezt a címet, de Viszota Gyula, Kosáry Domokos, később Sashegyi Oszkár is bebizonyította, hogy ez csupán a nagy mű 3. része.(DH 2 21-671)

 1.

     1857 elején terjedt el a hír, hogy Ferenc József Magyarországra látogat. Habsburg részről a cél minden bizonnyal az ismerkedés és a közeledés volt, s ez talán némi reménnyel töltötte el Széchenyit: rendeződhet Ausztria és Magyarország viszonya. Ez magyarázza a kezdeti óvatosabb hangvételt? Azonban április 12-én érkezett a Zala megyei felkérés, miszerint mint földbirtokos járuljon hozzá Ferenc József látogatásának sikeréhez. Ez feldühítette Széchenyit.   (Arany Jánost is, ekkor született meg a kért köszöntő helyett A walesi bárdok!)

     Ettől kezdve nyíltabban politizál, élesebben fogalmazza meg véleményét. Az első rész ekkor válik „vádirattá” (Sashegyi Oszkár szava), egy „fő és kivált szív nélküli kormány” bírálatává.

     Ezért „tűntek el” sorok és szavak a szövegből, amikor a család birtokában levő első 200 lapot, (ill. az öncenzúra miatt csak 188-at) már 1875-ben kiadták:
     „… compromittans természetüknél fogva discretiom és tapintat érzetem parancsára számtalan sort és szót annak idejében olvashatatlanná voltam kénytelen tenni s meg vagyok nyugodva, hogy midőn ezen törléseket eszközöltem, változott politikai viszonyainkhoz képest csak hazafiui kötelességemnek feleltem meg.”, írja  Tasner Géza, a kézirat őrzője az akadémiai bizottságnak. (1877. nov. 5.) (Levéltári Szemle, 445. old.)    Szinte hihetetlen, hogy valaki veszi magának a bátorságot, és belekontárkodik a „legnagyobb magyar” kéziratába. (Bár az is igaz, hogy Széchenyi hagyatékával nagyon mostohán bánt az utókor.)

    Ugyanez a megcsonkított változat kerül Önismeret címmel a Döblingi hagyaték 3. kötetébe.[3] Ami mégis megmarad belőle azt H. Boros Ilona tette közzé. 

  2.

     A kézirat további, lefoglalt részeit Károlyi Bécsben tanulmányozta, s a 201-237 lapot az Önismeret folytatása címmel tette közzé ugyancsak a 3. kötetben.[4] Április 21-i dátum áll a szöveg elején. Itt már a politika búvópatakja többször tör felszínre.

  3.

     A 238. laptól kezdődik a terjedelmes befejező rész, melynek Károlyi a Gróf Széchenyi István Nagy magyar szatírája címet adta, s a Döblingi hagyaték 2. kötetében olvasható. Figyelemre méltó azonban, hogy Sashegyi Oszkár véleménye szerint a Szatíra valójában ennek a szövegnek a párbeszédes részével, a 7. fejezettel kezdődik. Kosáry utal arra, hogy a nemesi petíció visszautasítása váltotta ki Széchenyiben a gyilkos szatíra-áradatot:

     Az 1. részről Kosáry Domokos így írt: „Alapeszméje leginkább így foglalható össze, hogy az embernek jól fel kell mérnie adottságait, és ki kell alakítania a hozzájuk illő, mértékletes életmódot.”[5]

     Majd magabiztosan, mint egy sebész illeszti össze a szétdarabolt részeket. S ő is (mint Viszota) egy, bár nem egységes műnek tartja az Önismeretet, azaz nem választja külön az ún. Nagy szatírát.

          A Nagy szatíra (238-894) „egyazon folytatólag számozott kéziratnak alkotja időrendben egymás után készült részeit (…) a részek szétválasztása, külön közzététele nem volt helyes.  Kétségtelen: az Önismeret címen elkezdett és folytatott nagy kéziratos mű csak eredeti összefüggéseiben (?) helyreállítva, összes folytatásaival együtt mint egész adhat képet Széchenyi fejlődéséről. De az is kétségtelen, hogy nem lett belőle egységes, kész mű. (…) Széchenyi írás közben találta meg mondanivalóját, lépett fejlődése egyik szakaszából a másikba.” (Kosáry, 79, 80)

     A hangnemre a stílusra hatottak a politika aktuális eseményei, pl. Ferenc József magyarországi látogatása, mely Kosáry szerint azért volt olyan felháborító, mert pusztán a külföldnek szóló propaganda volt. Ugyanilyen felháborító volt a petíció visszautasítása, valamint a laxenburgi kézirat (Kosáry, 81), mely megállapítja, hogy Ferencz József látogatása eredményes volt: „a magyarországi kormányzat sikeresen működik, nem szorul változtatásra.” (Kosáry, 82)

                                            * 
4.

     Az Önismeret olvasva, jóllehet általános elmélkedéssel kezdődik, néha érezzük, hogy az írónak konrétabb mondanivalója is van. Például: „… nem egy magas polczon álló status embert látunk, ki inkább szabó-műhelyben lelhetné fel Istentől rendelt műtételi (tevékenységi) körét.” Célzás Albrecht főhercegre, Bachra, s talán – horrobile dictu – magára Ferenc Józsefre. (581)

     Mi segítheti az önismeretet: „Tökéletes világosság, teljes szabadságú eszme és szócsere. S korlát nélküli választása azon körnek, melyben mindenki forogni kíván.” (582) Tökéletes világosság? Romantikus elképzelés az abszolút jóról. A valóság viszont ördögi!

     Csapongva váltogatja témáit: szól a francia forradalom okairól, a vallásról, majd az ember kívánatos testsúlyról, magasságáról, a homeopátiáról a testi-lelki egészségről, a gender kérdésről, az életvezetésről, életmódról. Mulatságos, amikor összeállítja a homeopátiában utazó orvos alapelveit:

     Nelson termete miatt „még csak falusi kisbíró méltóságra sem választották volna meg.” (595) 

      Napóleon elhízott, s „mindinkább önkényteli, vak despotának kezdette játszani szerepét” (595)

      „Ebédre hívni gyenge egészségűt nem kéj, és a jóravaló házigazda és a derekas gazdasszony, legalább magyar földön, nem örülhet oly vendégnek, ki sem nem iszik, sem nem eszik, vagy minden falattól jobban fél, hogy ez neki majd megárt…” (597) Ma is így van. Nem változunk.

      A borivást illetően a következő tanácsot adja magának:

     „ A bor a grófnak tán nem fog ártani (…), ha t. i. nem issza azt kicsapongó mértékben és nem issza tropikus szélességben nyár közepette, de például ködös Britanniában vagy didergő muszka földön, és pedig ősz vagy tél hűs és hideg napjaiban, hol és mikor a pálinka sem árt, mely például a kelet-indiaira nézve hazájában igaz méreg.” (629) Valóságos költő: didergő muszka föld!

      „ A vén ember iránt, kevés kivétellel, mindenki némi tisztelettel viseltetik. A vén asszony ellenben csak ritkán kivételként talál valakit, ki iránta egy kis tiszteletet, vagy csak egy parányi kíméletet is mutatni kész volna. Igazi szégyen az egész emberiségre!” (605) Simone de Beauvoire is hasonló szellemben ír A második nem c. könyvében!

     (Tornaóra helyett ezeket kellene felolvasni az iskolában minden reggel, ahogy Németh László ajánlott!!)

     Ezek olyan életbölcsességek, melyeket persze csak idős emberek tudnak megfogalmazni, s talán megfogadni! Pernelle asszony jut eszünkbe, talán igaztalanul,  a Tartuffe-ből: „… nem tűrheti el, ha más még élvezi / Azt, amit a kora megtiltott már neki.”

     Az Önismeret első része akkor válik Vádirattá, amikor 1857 április 12-én Zala megye felkérte, hogy járuljon hozzá a császár méltó fogadásához. Ez feldühítette, ettől kezdve keményebb lett a hangja. (Fiát erre az időre Londonba küldte!)

     Hirtelen meglódul a tolla, valódi vagy gyilkosan ironikus kérdések áradatát teszi föl: „… megjön-e egykor az az idő, mikor az akasztófának jele oly tiszteletet fog gerjeszteni, valamint a legártatlanabbúl ontott vér által az egykor oly csúf keresztfa is ki lett vetkeztetve minden szégyeniből, - s az akasztófa-féle decoráció nem fog-e egykor az emberek közt nagyobb becsben állni, mint mindazon valóban émelygést okozó csillag és pántlika tarka-barkasága, melyekkel újabb időkben a hizelkedők, pöknyalók és seggcsókolók xerxesi serege oly különös bőségben saturáltatott, mikép bizonyos mellek már annyira ki vannak czifrázva ilyféle szegény testimoniálisokkal…” (669-670)

     Majd lassan visszatér megszokott témáihoz, az egészséghez, de mindenről megvan a véleménye: „noha én igazán okos soha nem voltam, mert ha az lettem volna, most nem ülnék itt, hol ülök.” (Tudniillik Döblingben)

   Napóleon csatáiról ír, Írországról,a túlnépesedésről, az elhagyott gyerekekről, a technikai fejlődésről, az iparosítás árnyoldalairól, az étkezésről, a különféle gyógymódokról.

     Birmingham:

     „Oda érkeztemkor lágy téli idő volt, és a természeti köd, mely Angliában nem ritka, valamint a kimondhatatlan mennyiségű kőszénfüst, mely itt szinte nem raritás, oly vastag sötétségbe sülyeszték az egész vidéket, miszerint valóban szinte sötétebbnek látszott a nappali  időszaknál, mint az éjjeli, mert az egészen elburkolt nap lenyugta után mindenünnen oly nagy számban égbe emelkedtek a gőzkatlani lángok, hogy az egész táj valami kimondhatatlan nagyszerű illuminatio képét viselte, mely tökéletesen beillett volna egy alvilági ünnepélynek.” (739)

     Hozzá kapcsolódik a nyomor és a „gyár-fattyúk” serege: akik egész életüket itt töltik (JA külvárosi tablói jutnak eszünkbe!)

     Majd átlendül a másik végletbe: „… a lakosok testi és lelki szebbítése, ím ez és csak ez lehet a kormányoknak a legfőbb feladata.” (741) Ámbár „…valami hidegvérű terv és  szívtelen combinatio szüli mindazon balfogásokat, melyek a most felhozott főczéllal ellentétben vannak.” (741) Csupa vérlázító ellentét!

     Majd ismét föllángol szenvedélye: „…. egy fő és kivált szív nélküli kormány, mely a legalitásnak bitor maskaráját ölti ügyes tartuffe fogással magára, s mely egész tudományát Machiavel officinájában szedte fel, s melynek ereje kirekesztőleg zsoldosainak és bakóinak számában alapul, oly átok, melyet a nemzet csak akkor fog bosszúvágy nélkül eltűrni és elviselni, mikor utolsó csepp vérét lecsapolják.” (745)

                                              *

    Az igazi váltás

     A Nagy szatíra (Károlyi Árpád nevezte el így!) párbeszédes rész. A Döblingi hagyaték II. kötetének 7. fejezetével indul.

     Bizonyára azért véli még gyilkosabbá a hang, mert Ferenc József látogatása során a budai várban az ország „előkelői” által megfogalmazott petíciót sem volt hajlandó átvenni. A petícióban megfogalmazták a 1847-es állapotok visszaállításának óhaját.

     Széchenyi, miközben hevesen támadta Ausztriát, nem lett republikánus, ill. ebben hűséges maradt korábbi nézeteihez, leghőbb vágya volt, hogy Ferenc József koronáztassa  magát magyar királlyá, s akinek ezzel el kell fogadnia a magyar törvényeket. Miután ez nem következett be, nekilátott a Vádiratnak, ill. a Nagy szatírának. A magyar monarchiát szerető nép, így védi a magyarságot a vádakkal szemben. (Ha igaza van, ezzel meghatározza azt a formációt, ahova a magyar társadalom (máig?) tartozik. Ha Ady aktuális, akkor Széchenyi még jobban.[6]

---

[1] Szeretet, Szerelem, 1856, DH 3, 572-579 old.

[2] DH 3 579

[3] Gr. Széchenyi István Döblingi irodalmi hagyatéka, I-III., 1921-1925, szerk.: Károlyi Árpád és Tolnai Vilmos (3. kötet)

[4] DH 3 789

[5] Kosáry Domokos: Széchenyi Döblingben, 1981, 74.old

[6] „Magyarország mindenben nagy parlag.” – írja Széchenyi az Adó és Két garas c., a Jelenkorban megjelent cikksorozatában