Ady mint Ádám

2012. 03. 15.

        Ady köztudottan istenkereső költő volt. Kevés költeménye kezdődik ilyen szép sorral: „Oszlik lelkemnek barna gyásza.” Mintha a lélekben lépkedő Úristen ritmusát idézné. A lélek különben kulcsszó a versben, kétszer is ismétli. Hozzá kapcsolható a szív is, mint a lélek szinonimája. S kevés Ady-vers fejeződik be ilyen nyugalommal, harmóniával, mely persze csak a halálban fog bekövetkezni. Gyönyörű a 2. vsz. panteizmusa, s a 4. vsz. szívverése: milyen igaz, ha bűnt követünk el, nem bújhatunk sehova a számonkérés elől, önmagunk elől, félünk a büntetéstől.

     Nagyon bibliai (és adys), ha bízunk abban, hogy ellenségünk össze fog omlani: Isten előttünk jár kivont karddal. (Mózes 5. könyve, 20.4. és Dávid 25. zsoltára, 19-20)

„Ádám, hol vagy?”

Oszlik lelkemnek barna gyásza:
Nagy fehér fényben jön az Isten,
Hogy ellenségim leigázza.

Az arcát még titkolja, rejti,
De Nap-szemét nagy szánalommal
Most már sokszor rajtam felejti.

És hogyha néha-néha győzök,
Ő járt, az Isten járt előttem,
Kivonta kardját, megelőzött. 

Hallom, ahogy lelkemben lépked
S az ő bús „Ádám, hol vagy?”-ára
Felelnek hangos szívverések. 

Szivemben már őt megtaláltam,
Megtaláltam és megöleltem
S egyek leszünk mi a halálban.