Luther (3)

2016. 11. 23.

    

      Egy holland teológus, Erik A. de Boer, a reformáció kutatója összegyűjtötte fiatalok véleményét, akik megütköztek azon az elven, hogy Isten az örökkévalóság óta meghatározta minden férfi és nő sorsát, anélkül hogy „megbeszélte” volna velük. Mi már nem ugyanazok a népek vagyunk, mint akik az egyház születésekor éltek. Kollektív bűnösség? Vannak elidegeníthetetlen jogaink. Ne Isten válassza ki, hogy kit szeret, válasszuk mi az Ő szolgálatát…

     Sloterdijk cikkét olvasva, ilyesféle, a predesztinációt és a szabad akaratot érintő gondolatokkal is találkozik az olvasó.

     Luther pozitívumai mellett (a reformáció elindítója, egyházalapító, a német irodalmi nyelv megteremtője) előkerülnek az árnyoldalak is. Ismét csak Sloterdijkot követve, tudjuk, hogy mennyire harcos szellem volt, sőt időnként túlzásba is esett, démonizálta ellenfeleit, legyenek azok újrakeresztelkedők, zsidók vagy egykori hívei. Úgy gondolta, hogy a Sátán irányítja a világot. (A jövőbe is látott?)

     Sloterdijk rámutat arra, hogy a protestantizmus a maga harcos mivoltában visszatalál Augustinushoz, sőt a páli levelekhez. Az igaz, hogy Luther megelégelte az ágostonrendi szerzetesi életét, de gondolkodására rányomta bélyegét az ágostoni szemlélet. Viszont Augustinus is támaszkodott valakire: Pálra.

     Sloterdijk kemény szavakat használ: a kereszténység Luther által képviselt változata „oligarchikus” mozgalom volt. (hoi oligoi = a kevesek) Kevesen vannak az elhivatottak, s sokan, egy nagy költőnk szavával, a „számon kívül” maradtak. Egyeseket szeret az Isten, másokat nem. Ez a szeretem – nem szeretem – gyűlölöm probléma benne van már Ézsau és Jákob történetében, figyelmeztet Sloterdijk. Az ő „küzdelmük” már születésük előtt elkezdődött. (Mózes I. 25-27) Fontosnak tartja ezt a motívumot Pál apostol is, a rómaiakhoz írott levelében így fogalmaz:

     ”Amikor ugyanis még meg sem születtek gyermekei, és nem tettek semmi jót vagy rosszat, de hogy Istennek az ő kiválasztáson alapuló elhatározása érvényesüljön, nem a cselekedetek alapján, hanem az elhívó akarata szerint, már akkor megmondatott Rebekának, hogy ’a nagyobbik fog szolgálni a kisebbiknek’, amint meg van írva: „Jákobot szerettem, Ézsaut pedig gyűlöltem.’ Mit mondjunk tehát? Igazságtalan az Isten? Szó sincs róla! Hiszen így szól Mózeshez: „Könyörülök, akin könyörülök, és irgalmazok, akinek irgalmazok.” (Pál levele a rómaiakhoz 9, 11-14))

     Nem a cselekedetek alapján!

     Augustinus 397-ben, az ún. Simplicianus-levélben fogalmazza meg tételeit. Simplicianus, Ambrus utóda Milánóban, Augustinushoz fordul kétségeivel, kérdéseivel, aki terjedelmes választ fogalmazott. Ebben a bonyolult okfejtésben is vannak olyan mondatok, melyek ma már nem felelnek meg gondolkodásunknak:

      „Ami örömet okoz nekünk, ami közel visz Istenhez, az is mind Isten kegyelméből adatik ajándékképpen. Nem a mi akaratunk vagy méltánylandó tetteink által. Létezik az akarat hozzájárulása, s törekvéseink kitartó igyekezete, hogy tetteink forró szeretetből szülessenek. Mégis Ő részesít minket ezekben, Ő ajándékozza nekünk.” (Simplicianusnak, I. 2., 21)

     A németül olvasott szövegen is átüt a költői szárnyalás, mégis zavarba ejtő, hogy nincs saját akaratom. Isten ebben is egyedül vezérel. Nyilván mások Sloterdijktől eltérően magyarázzák a predesztináció, a hit, a kiválasztás, a kegyelem és az akarat kérdését. Egy ívet megrajzolva, ide kívánkozik még Luther néhány tézise (a 95-ből), melyek visszhangozzák Pál és Augustinus eszméit:

     „(23.) Ha valaki egyáltalán megkaphatja minden bűnhődése valamilyen elengedését, akkor biztos, hogy ezt csak a legtökéletesebbek kaphatják meg, tehát igen kevesen.

     (…)

     „(31.) Amilyen ritka az igazán bűnbánó ember, épp olyan ritka az igazán elengedést nyerő, vagyis nagyon ritka.”

     A dolog természetéből fakad, hogy a nem szeretettek, a számon kívül maradtak, a kételkedők fellebbezést nyújtottak be a megkülönböztetés ellen. S a fellebbezés maga a modern világ.

Irodalom:
Peter Sloterdijk: Luther und die Folgen, nzz.ch
Erik A. de Boer: Augustine on election
Kurt Flasch: Logik des Schreckens, 1990, Mainz (Tartalmazza az Augustinus-levelet, a részlet saját fordításom.)

Luther (2)

      2016. 10. 18.

     Több mint száz évvel Descartes előtt mondhatta volna Luther: „Olvasom, tehát vagyok”. Olvasom, mármint a Bibliát. S mivel a pápának egy szavát sem tartalmazza az Írás, ezért ő a legkevésbé sem mérvadó: Isten nem közölt semmit a pápáról. Az evangélium nem ismer egy pápát sem, folytatja fejtegetését Sloterdijk.

                                                                 *

     Az Istenhez mások megtalálták a közvetlen utat: ez volt a misztika. Luther azonban az Írást helyezte első helyre: ez az igazi közvetítő Isten és a lélek között.

     Továbbmenve: egyedül az isteni kegyelem menti meg az embert, s egyedül a hit védelmezi. A hit és az olvasás ugyanaz.

                                                                *

     A kis wittenbergi szerzetes hatása abból fakad, hogy az evangéliumot behatóan tanulmányozta. Sloterdijk Nietzschét idézi: „Mindenekelőtt a művekhez fordulj! A hozzátartozó ’hit’ majd megjelenik – ebben legyetek biztosak!”

                                                               *

     Vegyünk akkor egy fontos tételt a 95-ből:       

    „Láthatjuk, hogy a pokol, a purgatórium és menny úgy különbözik egymástól, mint reményvesztés, a kétséggel küzdés és a biztonság.” (16.)

     A hívő, ha megbánta bűneit, kiemelkedik a reményvesztés állapotából, s a „kétséggel küzd”, már itt a földön a purgatóriumban van. A kétséggel való küzdés a menny előszobája.

                                                              *

     Sloterdijk így összegez: Luther zseniális tette, hogy a középkor találmányát, a tisztítótüzet a mindennapi életbe integrálta. Bár

     „senki sem biztos a maga töredelmének valódisága felől, még kevésbé a következmény: a teljes elengedés felől.” (30.)

     Visszaérkeztünk tehát az isteni kegyelemhez. Erről legközelebb.

Luther (1)

2016.10.18

 

     

     

     "Tebenned bíztunk eleitől fogva" A 90. zsoltár első sora áll a kis rákosligeti református templom falán, ahová nagymamám kezét fogva beléptem. Az evangélikusok erődítmény jellegű templomán, a kapu fölött viszont Luther zsoltárparafrázisának (46.) első sora olvasható: "Erős vár a mi Istenünk". Ez a mondat önmagában is nagy hatású, később József Attila műfordításai közt is rátaláltam:

                     Erős vár a mi Istenünk,
                     Kemény vasunk és vértünk.
                     Ínségben együtt van velünk,
                     Megvált és harcol értünk.
                     Kél az ősi rossz,
                     Bajvető gonosz,
                     Csel vad fegyvere,
                     Erőszak ővele,
                     A földön ő az első.
                     Önnön erőnk csak délibáb
                     És bizony esnénk esten.
                     De harcba küldte Egy Fiát
                     Értünk maga az Isten.
                     Kérded-é, ki az?
                     Jézus, az igaz.
                     Sok had, Egy a fő,
                     Nincs Isten más csak Ő,
                     Krisztus a Győzedelmes.
                     S ha földön ördög nyüzsgene
                     És elnyelni akarna,
                     Meg nem riadnánk - ellene
                     Győz hitünk diadalma.
                     A világi úr
                     Tombolhat vadul,
                     Semmit sem tehet,
                     Ő megítéltetett.
                     Megrendül egy szavunkra.
                     Él, áll az ige igazul,
                     Akárki vesse-hányja.
                     Táborainkra száll az Úr
                     Szent Lelke, adománya.
                     Jóhír, nő, család,
                     Jószág, test, világ
                     Veszhet, vihetik
                     Veszendő kincseik', -
                     Miénk marad az ország.
                                          (József Attila fordítása)

     Luther alakjával különféle útjaim során sokszor találkoztam. A legfontosabbak: tizennyolc éves koromban a lerombolt drezdai Frauenkirche előtt magasodott elpusztíthatatlannak tűnő szobra.

     A wittenbergi Vártemplom kapuján megpróbáltam kisilabizálni 95 tételét. Wormsban is körbejártam a monumentális szoborcsoportot.

      Számtalan múzeumban nem kevés Lucas Cranach-festményen is azonnal felismerhető volt Luther jellegzetes portréja.

     Végül újra Drezda: az újjáépített Frauenkirche előtt a maradandóság jelképeként újra a Luther-szobor.

 

     

     

     

     Mindez Sloterdijk - filozófus aggyal - megírt  tanulmánya juttatta eszembe, mely a nzz-ben jelent meg. Számomra Sloterdijk világította meg igazán Luther történelmi jelentőségét. Bevezetőjében rámutatott arra, hogy a régi Európában is, legkésőbb Augustinus óta (i. sz. 364-430) harcias viták színhelye volt. Ezek kezdetben vallásos színezetűek voltak, később politikai jelmezt öltöttek.
     Luther pl. erősen hitt az ördög létezésében (a másik oldal), hisz oly sok mindenben fedezte fel a sátáni akaratot. Wartburg várában láttuk a falon annak a tintának a nyomát, mely akkor keletkezett, amikor Luther a tintásüveget az ördöghöz vágta.

     Luther egyik fontos tétele: az igaz hit a jó alvásról szól, mely megelőzi az örökké tartó alvást. Erre felel egy másik századból Matthias Claudius verse:

                          Pihenjetek le szépen,
                          testvér, az Úr nevében;
                                csipős az éji lég.
                          Uram, ne dönts a gyászba,
                          óvd álmunkat vigyázva,
                          s beteg szomszédunk gyámja légy.
                                               (Részlet, Molnár Imre fordítása)

     Luther számára is azt jelenti a religió, hogy az egyes embernek nem kell félnie attól, hogy sok társa között elpusztul (untergehen). Ugyanakkor Luther a kritika szellemét is megtestesíti. Hatása azon alapul, hogy a fennállót összehasonlítja a kinyilatkoztatással. Kritikája alkalmazott platonizmus: megkettőzi a világot, s a megvalósulót az ideálhoz méri. Platon az Állam c. művében (7. könyv) fejti ki azt a nézetét, hogy a "mi világunk csak egy árnyék-, csak egy látszatvilág, (...) vele szemben a valódi létezés hona az ideák régiója...". (Pais István: A görög filozófia)

     Luther abszolút így gondolkodott. Miután a római egyház azt állította, hogy az evangéliumot testesíti meg, el kellett viselnie, hogy a "jó hír" korrupt formáját Luther összeveti az eredeti romlatlan vízióval.