Richter 1963-ban

2015. 03. 24.

"a multak kövét érted-é
                                                                                 csiholni, mint kovát?"
                                                                                                    (Babits)

     Schubert Wanderer-fantáziáját hallgatom: a Bartók Rádió közvetíti az 1963. április 23-án készült felvételt.

     Csupán az örökké élő műalkotásokról akarok elmélkedni, s arról, hogy a technika segítségével az interpretáció is _ legalább részben - megmarad a kíváncsi utókornak. A felvétel persze tökéletlen lenyomata az előadásnak, de megsejtjük a Zeneakadémia akkori hangulatát. Az összes köhécselés is ránk hagyományozódott.

     Richter (100 éves lenne, ha élne) játékát nem tudom leírni, de érzem a tökéletes odaadást, a pillanat varázsát és az abszolút fölényt. (Mint Gavrilovnál a Müpában.)

     Öreg fejjel hallgatom, akkor 14 évesen a gimnáziumról álmodoztam: mennyi tudást fogok magamba szívni, s milyen szép, új aktatáskám lesz. A jegenyesor még áll, a rét füve selymes, s a nem is olyan távoli horizontra rávetül a kis falucska tornya (Rákoskeresztúr).

     Soha nem hallottam Richtert személyesen játszani.

Plautus a Pestiben

2013. 04. 06.

     Vonzódom a klasszikusokhoz, ugyanakkor foglalkoztatnak a legendás színházi előadások. (Eperjes Károly, Gáspár Sándor a Radnótiban sok évvel ezelőtt…) Ezért támadt az az ötletem, hogy meg kell nézni A hetvenkedő katonát (Plautus) a Pesti színházban. Sejtettem, hogy az előadásnak van mondanivalója a mának, különben minek vitték volna színre, de nem gondoltam, hogy ilyen „megrázó” lesz. Ez az előadás nem klasszikus, de van benne rendszer. Nemcsak megnevettet, hanem szinte sokkol is a záró jelenetben, s amikor a katona elnyeri méltó büntetését, s a Dózsa-trónra ültetik. Szinte megsajnálom, jóllehet tudjuk róla, hogy „szemérmetlen esküszegő, (…) ganaj hencegő, fajtalan, aki azt beszéli, minden asszony üldözi…” (Devecseri Gábor fordítása)

     Mennyi elidegenítő effektus, elgondolkoztató ötlet: új értelmet adni a szavaknak, helyzeteknek, jellemeknek! Csupán kettőt említek. Az első rész végén az athéni ifjú látványos „pénzszórása” érzékelteti, hogy bizony a pénznek senki nem tud ellenállni. Ne felejtsük, rólunk szól a mese! A másik a végkifejlet előtt következik. A katona fölveszi Müron Diszkoszvetőjének testtartását, utánozza a mozgását, rögtön kitűnik, milyen messze van a klasszikus ideáltól, melyet a görög szobrokban látunk megtestesülni.

 

     

  

      A hetvenkedő katona csupán önmagában tud gyönyörködni, önmagát tartja szépnek. Szüksége van a talpnyalókra, Morzsarágóra, aki ura bukásakor ellene fordul, és kéjjel akarja kiherélni.

     Fokozatosan kiábrándulunk azonban azokból is, akik meg akarják leckéztetni. Hisz valójában „agymosás” zajlik szemünk láttára, meggyőzik a szolgáját, hogy nem azt látta, amit látott. Sokszor el kell mondani, ravasz trükköt bevetni, fenyegetni, hogy kezes bárány legyen az „okvetetlenkedőből”. Ám a mostani manipulátornak nincs személyisége, csupán lendülete.

     A fő vétkes persze a Hetvenkedő, aki fogva tartja a fiatal athéni szépséget. Kiszabadítói: a jutalomra éhes szolga a manipuláció nagymestere, az öregedő playboy, a nyegle szerető s a prostituáltak, akik "szakértelmüket" hangsúlyozzák, egyáltalán nem nyerik el rokonszenvünket. De nem is ez a céljuk, inkább ráébreszteni valamire.

     (A főbb szerepekben: Csőre Gábor, Mészáros Máté, Bata Éva, Dengyel Iván, Szatmári Liza. Rendező Szőcs Artúr. Fordította Karsai György és Térey János.)

Párizstól (Édentől) keletre

2013. 12. 07.

Camus, maliphane.free.fr

     November 7-én lett volna Albert Camus 100 éves! Ez alkalomból Iris Radisch nagy cikket jelentetett meg a Zeitben. (2013. 10. 16.) Minden idők legvonzóbb külsejű francia írójának és a század legjelentősebb gondolkodójának nevezi. (Ebben a sorrendben!) Ő volt az, aki kipukkasztotta a transzcendencia, a történelmi utópia és a szerelem szappanbuborékait. Aki mágikus mondatokat hagyott hátra mozdíthatatlan sziklaként a 20. század szó-sivatagjában. (Pl.: "Csak egyetlen igazán komoly filozófiai kérdés van: az öngyilkosság." [Sziszüphosz mítosza]) Kétségtelenül Iris Radischnak is van stílusérzéke, s elindult egy nagy ember nyomait megkeresni.

     Első útja Párizsba vezetett. Párizs Camus idején (is) a világirodalom fővárosának számított. Sartre, Beckett, Gide, Breton, Beauvoir éltek itt. S ma a rue Madame-ban lakik az író 68 éves fia, Jean Camus, egyedül. Apja karosszékében üldögél és dohányzik, anyja zongoráján játszik olykor. Alig megy el otthonról. Camus is „idegen” volt Párizsban. Megbánta, hogy évekig itt élt. (A Közöny francia címe: Az idegen, 1942) S idegenné vált fia is. Ikertestvérével, Catherine Camus-val, sem beszél már, aki délen, Lourmarinben él, ahova az apa Párizsból menekülni akart. Párizstól keletre – ebben biztos volt – már semmi sincs, ami az emberi szívet megörvendeztetné.

Dohnányi gyermekszemmel

     Zathureczky Edével adtak koncertet Debrecenben. A kis Vásárynak nem tetszett a „kicsike kis emberke”. Megszokta, hogy hódolnak előtte. „Ez a kis öreg bácsi azonban nagyon beképzelt lehetett, irtó nyeglén mozgott, és valahogy úgy dobta a szót az embereknek, mintha kukoricát szórt volna csirkéknek, az emberek meg alázattal kapkodták fel a nekik lökött morzsalékot.” Mégis mindenki nagy tisztelettel beszélt vele, Mesternek szólították. A koncerten Zathureczky „strapálta magát”, Dohnányi „csak úgy pilinckázott, játszadozott a zongoránál…”
     Tomika úgy érezte, hogy Dohnányi nem rá figyel, pedig eljátszotta  saját szerzeményét, ráadásul blattolni is kellett. Végül meglepő tanácsot kapott: gyakoroljon kevesebbet, és a többit az udvaron futballozza el. A valóság az, hogy mind Dohnányi, mind pedig Zathureczky felismerték a rendkívüli tehetséget, csupán nem borultak le előtte.
     Hamarosan újabb találkozóra került sor a „káprázatos” Zeneakadémián (újra az!). Dohnányi „járása most is laza és kicsit hetyke, a ruhája inkább kopott, mint főigazgatói. (…) Nyakkendőjén a megkötés alatt egy hatalmas pecsét. Valószínűleg tojásos reggeli emlékét őrzi.”  Lazán megmutatja a kis Vásárynak, hogyan lehet szerzeményét átmodulálni egy másik hangnembe. A Haydn-szonátát kétszer játszatja el. Kíváncsi volt „be van-e idomítva.”  S jó, hogy Tomika másodszorra nem ugyanúgy játszotta el a szonátát.  Dohnányi dirigálása reménytelenül hányavetinek tűnt: „legtöbbször zsebre dugta a bal keze két ujját, hogy valóággal úgy nézett ki, mintha a mozgásával azt akarná kifejezni, hogy akárki akármit is csinál, az neki nem imponál. Nekem viszont most már nagyon kezdett imponálni (…) Mikor meglát, kitárja a karját, és én boldogan ugrom a nyakába.”

Vásáry Tamás, www.est.hu

Párhuzamok

     2015. 02. 18.

Metternich, hu.wikipedia.org

     Érdekes előadást tartott Margaret Macmillan Salzburgban, melyről a tekintélyes Wiener Zeitung számolt be (2015. 01. 11.).

      1814, 1914 és – horribile dictu – 2014 különleges évszámok, határpontok a történelemben. Az utolsóról kár lenne elhamarkodottan nyilatkozni, s az ördögöt a falra festeni. Azonban 1914 sem tűnt az akkor élőknek végzetesnek. Hisz előtte majdnem száz évig csak kisebb háborúk voltak, s a 20. évszázad a haladás, a béke és a jólét időszakának ígérkezett. Visszapillantva tudjuk, hogy az elmúlt század az európai történelemnek a legborzalmasabb korszaka volt, jóllehet Illyés Gyula a 1945 utáni évtizedeket szerencsésnek („szélárnyék”) nevezte, mert nem sújtott minket háború.

      Az 1814 utáni időszakot Margaret Macmillan szerint az jellemzi, hogy az európai országok egyre inkább összefonódtak, részben a napóleoni háborúk, részben az ipari forradalom következtében. Ugyanez folytatódott – világméretekben – a 20. század első évtizedeiben. Ez volt a globalizáció első korszaka: tőke, pénz, emberek mozgása, áramlása. Mindez megismétlődött az 1990-es évektől kezdve, a hidegháború utáni években. További párhuzamok a két korszak között: mélyül a szakadék szegény és gazdag között, a középosztályra egyre nagyobb teher nehezedik, s akik kiszakadnak a társadalomból, hajlamosak az erőszakhoz folyamodni. Akkor is, most is sokan úgy vélik, hogy Európa veszélyes hellyé vált.

      Érdekesen fejtegeti Margaret Macmillan, hogyan változott a háború jellege az elmúlt kétszáz év alatt. De talán még jellemzőbb volt, amit Oroszország szerepéről mondott. A bécsi kongresszus a béke feltételeit teremtette meg, mely az 1850-es években a krími (!) háborúval ért véget. Nagy-Britannia és Franciaország igyekeztek Oroszországot „kitessékelni” a rendszerből.

      Az sem tudatosult kellőképpen, hogy Európa milyen állapotban fejezte be az I. világháborút: hatalmas vérveszteséggel, s a világban elfoglalt szerepe megrendült, s a béke magában foglalta az eljövendő, újabb pusztítást.
      A 1945 utáni rendszer sokáig békés keretek között tartotta az országokat, kivéve a délszláv államokat. Most újra a Krímre, Ukrajnára és Oroszországra kell figyelnünk. Hogyan lehet egyensúlyt teremteni a szükségszerű változás és a megőrzendő stabilitás között? Ezernyi kérdés merül fel a jövőt illetően, s nemcsak politikai. Mi ad reményt? Hadd idézzek Gárdonyitól, mostani olvasmányomnak, A láthatatlan embernek egyik gondolatát:

      „Az élet: mozgás. Mozog maga a Teremtő is szüntelenül. Az embernek is mozognia, alkotnia, küzdenie kell. Minden formában, csakhogy más helyen, más-más ütközők között. De egyre világosabb az értelmünk, jobb a szívünk, nemesebb a kezünk. (…)

     A népnek ma még bűvölés kell és jelek, amiket a testi szem láthat. A lelki szem, az még nem nyílt meg bennetek.” (1902)

Gárdonyi, tudásbázis.sulinet.hu