Maupassant: Gömböc

                                             Elemzése itt!

BOULE SUIF

A tönkrevert hadsereg roncsai több napig vonultak át a városon. Már nem is volt többé csapat, csak összevissza csorda. A katonák hosszú és piszkos szakállal, cafatos egyenruhában, csüggedten támolyogtak, zászló és ezredkeret nélkül. Úgy látszott, valamennyien levertek, elcsigázottak, képtelenek egyetlen gondolatra vagy elhatározásra, s már csak megszokásból menetelnek, és mihelyt megállottak, összeroskadtak a fáradtságtól. Többnyire népfelkelők voltak, békés polgárok, nyugodt tőkepénzesek, kik görnyedeztek a puska súlya alatt, hamar rémüldöző és hamar lelkesedő, fürge nemzetőrök, támadásra és megfutamodásra egyaránt készek, közbül néhány vörös nadrágos, valamelyik nagy ütközetben szétolvadt hadosztály maradványai, komor tüzérek, mindenféle fajta bakákkal elkeverődzve, s néha egy-egy nehéz járású dragonyos, ragyogó sisakban, ki alig bírta követni könnyebben haladó társait.

Egymás után jöttek a bandita külsejű felkelők csapatai is, melyeket hatásos néven: a Vereség Megbosszulóinak, a Sír Polgártársainak, a Halál Osztogatóinak neveztek.

Vezéreik, hajdani posztókalmárok vagy gabonakereskedők, egykori zsiradék- vagy szappanárusok, alkalmi hadakozók, kiket pénzükért vagy hatalmas bajuszukért neveztek ki tisztekké, alaposan el voltak látva fegyverekkel, meleg alsóruhával és sujtással, harsogó hangon beszéltek, haditerveken vitatkoztak, és azzal hetvenkedtek, hogy a haldokló Franciaországot egyedül az ő vasgyúróvállaik tartják fenn, pedig néha saját katonáiktól is rettegtek, kik mint afféle hejehuja-legények gyakran a végletekig vakmerőek, fosztogatók és korhelyek voltak.

A poroszok, mint mondták, hamarosan bevonulnak Rouenba. A nemzetőrség, mely két hónap óta a szomszédos erdőben óvatosan tapogatta a terepet, nemritkán tulajdon őrszemeit lövöldözte le, és ha nyúl moccant a bokorban, ütközetre készült, most azonban hazatakarodott. Fegyvereik, egyenruhájuk, minden öldöklő szerszámuk, mellyel még az imént három mérföldnyi területen riasztgatták az országutak határköveit, hirtelen eltűntek. Végül az utolsó francia katona is átkelt a Szajnán, hogy Saint-Severen és Bourg-Achard-on át Pont Audemerbe jusson. Legutoljára mindnyájuk mögött a kétségbeesett, szétzüllött embereivel tehetetlen tábornok bandukolt, gyalogosan, két szárnysegéde között, szinte magánkívül, hogy a győzelemhez szokott nemzetet legendás hősiessége ellenére is ily csúfosan leverték.

Aztán mélységes csönd, ájult és néma várakozás nehezült a városra. Pohos kispolgárok, pipogya kalmárok szorongva várták a győzőket, és remegtek, hogy pecsenyesütő nyársaikat és konyhakéseiket fegyvernek minősítik.

Úgy rémlett, minden élet megszűnt. A boltok be voltak zárva, az utcák némák és süketek. Néha-néha valaki a csöndtől rémülten osont végig a falak mentén.

A várakozás szorongásában már látni vágyták az ellenséget.

A francia csapatok távozását követő nap délutánján néhány ulánus száguldott végig a városon. Kis idő múltán nagy fekete tömeg ereszkedett le a Sainte-Catherine felől, aztán másik két megszálló csapat a darnetali és boisguillaume-i utakon tört elő. A három hadtest előcsapatai ekkor a Városház téren találkoztak, és egyszerre valamennyi szomszédos utcán jött a német katonaság, és a zászlóaljak durva, ütemes lépései alatt döngött a kövezet.

Az ismeretlen, torokhangon rikoltozott vezényszavak végigrohantak a kihaltnak és elhagyatottnak tetsző házsorok mentén, de a zárt ablaktáblák mögül kíváncsi szemek lesték a győzőket, kik a háború jogán uralkodtak a város vagyonán és életén. A lakosság az elsötétített szobákban oly hatalmas mozgásba jött, mint a delejtű földrengés idején, a föld nagy és gyilkos forrongásakor, mely ellen minden bölcsesség, minden erő hiábavaló. Mert ilyesmit érzünk, valahányszor az események rendje megbomlik, bizonytalanság uralkodik, s az emberi és természeti törvények lelkiismeretlen és vadállati kegyetlenségek áldozatává lesznek. A földrengés, mely leomló házak alá temet népeket, az árvíz, mely vízbe fulladt parasztok és ökrök tetemeit együtt hömpölyögteti a háztetők ledöntött gerendáival, vagy a győzelmes hadsereg, mely legyilkolja a védekezőket, másokat fogságba vet, fosztogat a Kard jogán, és ágyúszóval ad hálát istenének, megannyi csapás, mely megbontja az Örök Igazságba vetett hitünket s mindazt a régen belénk edzett bizodalmunkat, melyet az Ég Oltalmába és az Emberi Észbe helyeztünk.

De minden kapun egy-egy kis csapat kopogtatott, aztán bement a házakba. Előbb betörtek a városba, most elfoglalták. A legyőzöttek kötelessége most az volt, hogy előzékenyek legyenek a győzőkkel.

Nemsokára, hogy az első rémület elült, újabb csönd következett. Sok családnál a porosz tiszt az asztalnál evett. A tiszt olykor illedelmes volt, és udvariasságból sajnálkozott Franciaország sorsán, azt állítva, hogy nem szívesen vett részt ebben a háborúban. Vendéglátói hálásak voltak ezért, s eszükbe jutott, hogy később még szükségük lehet pártfogására. Talán ha kedveskednek, kevesebb katonát szállásolnak majd hozzájuk. És minek megsérteni valakit, akitől függenek? Ilyesmi inkább vakmerőség, mint hősiesség. És Rouen polgárai többé nem is vakmerősködtek, mint hősies védekezésük idején, mikor kitüntette magát városuk. Végül azt mondták, hogy a francia udvariasság szabályai szerint otthon szabad vendégszeretőnek lenni idegen katonával, csak nyilvánosan tilos bizalmaskodni. Künn nem ismerték meg egymást, de otthon szívesen elcsevegtek, és a német minden este tovább melegedett a közös tűzhelynél.

Lassacskán a város is visszakapta régi képét. A franciák ugyan alig mutatkoztak még, de a porosz katonák csak úgy hemzsegtek az utcán. Egyébként kék dolmányos huszártisztjeik, kik gyilkos fegyverüket hetykén csörgették a kövezeten, nem vetették meg jobban az egyszerű polgárokat, mint azok a francia vadásztisztek, akik tavaly iddogáltak ugyanazokban a kávéházakban.

Mégis volt valami a levegőben alig érezhetően, valami idegen, ismeretlen és tűrhetetlen párakör, valami tovalopakodó szag, a hódítók szaga. Elárasztotta a házakat, a nyilvános tereket, megváltoztatta az ételek ízét, s azt az érzést gerjesztette, mintha úton volnának vad és veszedelmes törzsek között.

A győzők pénzt követeltek, sok-sok pénzt. A lakók fizettek, mint a köles, hiszen gazdagok voltak. Csakhogy a normandiai kereskedő mennél vagyonosabb, annál jobban szenved az áldozattól, annál jobban fáj neki, ha pénzének csak egy morzsácskája is más kezébe kerül.

De két mérföldnyire a várostól, a folyó mentén, Croisset, Dieppedalle vagy Biessart felé, a tengerészek és halászok gyakran halásztak ki a vízből fölpuffadt, egyenruhás német hullákat, összeszurkálva és megrugdalva, kiknek kő zúzta szét koponyájukat, vagy a hídról lökték őket a vízbe. A folyó iszapja magába temette ezeket a sötét, vad és jogos bosszúkat, ezeket az ismeretlen hőstetteket és néma támadásokat, melyek veszedelmesebbek a nyílt ütközetnél, és zajos dicsőség se jár értük.

Mert az Idegen iránt való gyűlölet mindig fegyvert ad a rettenthetetlenek kezébe, kik készek meghalni egy Eszméért.

Miután azonban a megszállók, bár könyörtelen fegyelem jármában tartották a várost, a rájuk fogott kegyetlenségekből semmit se követtek el diadalútjukon, az emberek lassanként nekibátorodtak, és a honi kereskedők szíve ismét feldobogott az üzlet gondolatára. Egyikének-másikának nagy érdekeltsége volt a franciák által megszállott Le Havre-ban, és úgy igyekeztek eljutni a kikötőbe, hogy Dieppe-ig szárazföldön mennek, és csak ott szállnak hajóra.

Fölhasználták az ismerős német tisztek befolyását is, a parancsnoktól kaptak is engedélyt az útra.

Hát egy nagy, négylovas postakocsit le is foglaltak az utazásra, és miután tíz résztvevő jelentkezett a kocsi gazdájánál, elhatározták, hogy kedden reggel indulnak, mégpedig napkelte előtt, hogy semmi csoportosulás ne legyen.

A fagy egy idő óta már megkeményítette a földet, és hétfőn három óra tájt nagy, fekete felhők jöttek, melyekből egész este és egész éjszaka szakadatlanul hullott a hó.

Hajnali fél öt órakor az utasok a Normandie-vendégfogadó udvarán gyülekeztek, ahol kocsira kellett szállniok.

Valamennyien álmosak voltak még, és dideregtek a hidegtől takaróik alatt. A sötétben alig látták egymást, vastag téli ruháikba bugyolálva olyanok voltak, mint a kövér plébánosok, kik hosszú csuhát viselnek. De kettő egymásra ismert, a harmadik megszólította őket, beszélgetni kezdtek:

- Elhoztam a feleségemet - szólt az egyik.

- Magam is.

- Én is.

Az első folytatta:

- Mi nem jövünk vissza Rouenba, és ha a poroszok Le Havre felé közelednek, Angliába megyünk.

Mindnyájan egyet terveztek, mert a természetük is egyforma volt.

De csak nem akartak befogni. A kislámpás a lovászfiú kezében időközönként kicsillámlott egyik sötét ajtóból, és nyomban eltűnt a másik ajtóban. A lódobogás zaja tompán hangzott az alom ganaján, az épület belsejében pedig egy szitkozódó férfihang szólongatta az állatokat. Halk csengettyűcsilingelés jelezte, hogy már kantároznak, s ez mindinkább élénkebbé és gyakoribbá vált, amint a lovak ütemesen mozogtak, olykor elmaradt, majd egy hirtelen rázkódás következtében újrakezdődött, s akkor hallani lehetett a vaspatkók tompa dobaját is a földön.

Az ajtó egyszerre bezárult. Minden zaj megszűnt. A gémberedett polgárok elhallgattak. Mozdulatlanok voltak és meredtek.

Végtelen, fehér hópihefüggöny ereszkedett le a földre, tündökletesen. Eltüntette a tárgyak alakját, és jégmohával porzott be mindent. A nyugalmas és télbe temetkezett város nagy csendjében nem hallatszott más, csak a hullongó hó tétova, névtelen és lenge suhogása, inkább sejtelem, mint zaj, könnyű parányok elegyülése, mely mintha betöltené az űrt, és eltakarná a világot.

A lámpásos ember újra megjelent, kötélen szomorú lovat vont maga után, mely sehogy sem akart jönni. Odaállította a rúd mellé, felcsatolta az istrángot, és sokáig forgolódott körülötte, csak aztán kantározta föl, mivel csak egyik kezével dolgozhatott, a másikban a lámpást tartotta. Mikor a másik lóért akart menni, megpillantotta a mozdulatlan, hótól fehérülő utasokat, és így szólt:

- Miért nem ülnek a kocsiba, ott legalább védve vannak.

Erre, úgy látszik, nem is gondoltak, most azonban odarohantak. A három férfi a kocsi belsejébe ültette feleségét, aztán beszálltak maguk is. Majd a többi határozatlan és bebugyolált figura is leült egyenként a megmaradt helyekre, szó nélkül.

A kocsi padlója szalmával volt behintve, melybe belesüppedtek a lábak. A hölgyek a kocsi mélyében a magukkal hozott rézmelegítőben meggyújtották a faszenet, és egy darabig halk hangon magyarázták annak jó tulajdonságait, olyan dolgokat ismételve, melyeket már mindenki régóta tudott.

Végül, miután a kocsiba a nehéz út miatt négy ló helyett hatot fogtak, egy hang kívülről megkérdezte:

- Beszállt már mindenki?

Egy hang belül ezt felelte:

- Be.

Elindultak.

A kocsi lassan, nagyon lassan, lépésben döcögött előre. A kerekek besüppedtek a hóba, a hintó egész teste nyöszörgött tompa ropogással; a lovak csúszkáltak, fújtak, páráztak, a kocsis óriási ostora szakadatlanul pattogott, ide-oda lökdösött, begöngyölődött és kigöngyölődött, mint valami vékonyka kígyó, aztán hirtelen odavágott a ló kigömbölyödő farára, mely olyankor a szilaj erőfeszítésben megfeszült.

Lassacskán azonban reggeledett. A havazás - melyet egy vérbeli roueni utas pamutesőhöz hasonlított - elállt. Piszkos fény szüremkedett át a vastag, sötét és nehéz felhőkön, s még vakítóbbá tette a táj fehérségét, melyen itt-ott zúzmarás fasorok tünedeztek föl, vagy egy kis kunyhó, hókucsmával.

A kocsiban ülők kíváncsian vizsgálgatták egymást ebben a szomorú hajnali világításban.

Egészen belül, a legjobb helyen, szemközt egymással bóbiskolt Loiseau úr, a Grand Pont utcai bornagykereskedő meg a felesége.

Valaha kereskedősegéd volt, gazdája csődbe került, ő megvette boltját, és vagyont gyűjtött. Silány lőréjét potom áron vesztegette kis vidéki szatócsoknak, és ismerősei, barátai ravasz kópénak, csalafinta, de jó kedélyű normandiainak tartották.

Zsiványsága annyira közismert volt, hogy egyszer este a megyefőnöknél Tournel, a mese- és dalköltő - afféle finom és csípős szellem, helyi nagyság - azt ajánlotta a hölgyeknek, akik már elálmosodtak, játsszanak rabló-pandúrt, és a rabló természetesen Loiseau legyen. Ezt azonnal szájról szájra adták a megyefőnök szalonjában, aztán egy hónapig nevetett rajta az egész környék.

Loiseau különben híres volt tréfáiról, jó és rossz ötleteiről, és senki sem említette nevét anélkül, hogy rögtön utána ne mondja:

- Ennek a Loiseau-nak igazán nincs párja.

Kis termete volt kidudorodó, gömbszerű pocakkal, mely fölött az orcája vöröslött két deresedő pofaszakáll között.

Felesége, a nagy, erős, határozott, hangosan beszélő és talpraesett némber a rendet és számítást jelentette a kereskedőcsaládban, melyet vidám serénységével egészen felvidított.

Mellettük nagy-nagy méltósággal, mint magasabb társadalmi osztály képviselője, Carré-Lamadon úr foglalt helyet, tekintélyes ember a pamutszakmából, három szövőgyár tulajdonosa, a becsületrend tisztje és a megyei törvényhatósági bizottság tagja. A császárság egész ideje alatt az enyhe ellenzék vezére volt, de aztán annál drágábban adta el magát annak az ügynek, melyet eddig, saját szavai szerint, udvarias fegyverekkel támadott. Carré-Lamadonné őnagysága sokkal fiatalabb férjénél, és állandó vigasztalója a roueni helyőrség jó családból származó tisztjeinek.

Szemközt ült férjével, egész aprón, kecsesen, bundájába bugyolálva, és kétségbeesett pillantásokat vetett a kocsi szánalmas belsejére.

Szomszédai, Hubert de Bréville gróf és neje, a legrégibb és legelőkelőbb normandiai nevek egyikének viselői voltak. A gróf, finom modorú öregúr, ravasz öltözködésével igyekezett hangsúlyozni IV. Henrik királlyal való hasonlatosságát, ki a család dicső szájhagyománya szerint teherbe ejté valamelyik Bréville feleségét, amiért is a férjből gróf lett és tartományi kormányzó.

Hubert gróf Carré-Lamadon kartársa volt a legfőbb tanácsban, s az orléanista pártot képviselte a megyében. Házasságának története egy nantes-i hajósgazda leányával mindmáig titokzatos maradt. Mivel azonban a grófnőnek nagyvilági megjelenése volt, és olyan társadalmi életet élt, mint senki, s aztán azt is beszélték róla, hogy Lajos Fülöp egyik fia szerette őt, az egész nemesség körülrajongta, és szalonja első volt a környéken, az egyetlen, mely megőrizte a régi galantériát, és nem fogadott be mindenkit.

Bréville vagyona minden ingatlanával együtt, hír szerint, körülbelül ötszázezer livre-t jövedelmezett.

Ez a hat személy ült a kocsi mélyében, s ott a vagyonos, derűs és erős társadalmat képviselte, azokat a becsületes és megállapodott embereket, kiknek Vallásuk és Elvük van.

Különös véletlen folytán valamennyi nő egy padra került: a grófnőnek még két szomszédja is volt, két apáca, kik hosszú rózsafüzéreket morzsoltak, és hol a Pater nostert, hol az Avét mormolták. Egyik öreg és himlőhelyes volt, mintha közvetlen közelből csapódott volna arcába egy csomó kartács. A másik nagyon félénk volt, tüdővésztől roncsolt melle fölött szép és beteges fejjel, azzal az emésztő hittel, ami a vértanúkat és rajongókat jellemzi.

A két apácával szemközt egy férfi és egy nő vonta magára mindnyájuk figyelmét.

A férfi a közismert Cornudet, a szoci, a köztiszteletben álló emberek réme. Húsz esztendő óta áztatta már nagy, vörös szakállát a demokratikus kávéházak söröskancsóiban. Testvéreivel és barátaival együtt fölette azt a tekintélyes vagyont, melyet atyjától, a néhai cukrásztól örökölt, s türelmetlenül várta a köztársaságot, hogy végre elfoglalhassa forradalmi vacsorák által méltán megérdemelt helyét. Szeptember 4-én, úgy látszik, beugratták, és elhitették vele, hogy kinevezték megyefőnöknek, de mikor hivatalába akart ülni, az írnokok, a helyzet egyedüli urai, nem akarták elismerni, mire kénytelen volt visszavonulni. Egyébként nem volt rossz ember, a légynek se vétett, és szolgálatkész, lángoló buzgalommal szervezte a védelmet. A mezőkön vermet ásatott, a szomszédos erdő minden fiatal fáját kidöntötte, az utakon kelepcéket állított mindenfelé, és az ellenség közeledtére, megelégedvén ezekkel az előkészületekkel, vidáman visszavonult a városba. Azt gondolta, ezúttal nagyobb szükség van rá Le Harve-ban, ahol újabb sáncásatások kellenek.

A nő, úgynevezett "afféle", korai elhízásáról volt nevezetes, amiért is Gömböcnek csúfolták. Alacsony, gömbölyded, szalonnásan-hájas nőcske volt, s duzzatag ujjai, melyeknek ízei felpüffedtek, kurta kolbászfüzérekre emlékeztettek: bőre feszes és fényes, rengeteg melle majd kibuggyant ruhájából, de azért a férfiak ingerlőnek és kívánatosnak tartották, mert üdeséget árasztott magából. Orcája piros alma, nyiladozó bazsarózsabimbó: fenn két gyönyörű, fekete szeme tündökölt, melyekre sűrű pillák vetettek árnyékot; lenn bájos, keskeny, nedves, csókra termett szájacskájában ragyogó, icipici gyöngyfogacskák villogtak.

Hír szerint ezenkívül még számos egyéb jó tulajdonsággal is rendelkezett.

Mihelyt felismerték, a tisztességes asszonyok nyomban elkezdtek susogni, és ezeket a szavakat, mint "utcai lány" és "közbotrány", olyan hangosan emlegették, hogy Gömböc felfigyelt. Tekintetét oly kihívóan és merészen járatta szomszédain, hogy azonnal csönd lett, és mindenki lesütötte szemét, Loiseau kivételével, aki a lányt somolyogva nézegette.

A három hölgy azonban, kiket a lány jelenléte hamarosan összébb barátkoztatott, és szinte meghitt közelségbe hozott, ismét beszélgetni kezdett. Úgy érezték, hitvesi véd- és dacszövetségre kell lépniök e szemérmetlen utcarongya ellen, mert a törvényes szerelem mindig lenézi szabad versenytársát.

Cornudet láttán a három konzervatív férfiú is összemelegedett, pénzről beszélt, s úgy beszéltek, hogy az sértő volt a szegényekre. Hubert gróf a poroszok által szenvedett károkról szólt, az elrabolt barmok és tönkrement vetések okozta veszteségekről, a tízszeres milliomos hetvenkedésével, akit alig érintenek egy esztendeig ezek a pusztítások. Carré-Lamadon, aki nagyon tapasztalt volt a pamutiparban, jó előre gondolt arra is, hogy hatszázezer frankot Angliába küldjön - végső esetre-, amire minden alkalommal számíthatott. Loiseau összes megmaradt vinkóját a francia hadsereg nyakába sózta, és most az államtól járó rengeteg pénzért indult Le Havre-ba.

Mindhárman gyors és baráti pillantásokat vetettek egymásra. Különböző életkörülményeik ellenére a pénz szabadkőműves-testvéreinek érezték egymást, kik csak belenyúlnak nadrágzsebükbe, és aranyakat varázsolnak elő onnan.

A kocsi oly lassan döcögött, hogy reggel tíz óráig még négy mérföldnyi utat sem tettek meg. A férfiak három ízben is leszálltak, és a kocsi mellett baktattak föl a lejtőn. Nyugtalankodni kezdtek, mert Totesban kellett volna ebédelniök, és most azt sem remélték, hogy napszállat előtt odaérnek. Mindenki útszéli kocsma után kutakodott, mikor a postakocsi belesüppedt egy hóbuckába, és két órába került míg kikecmeregtek.

Az étvágy nőttön-nőtt, és egészen megzavarta a kedélyeket; sehol egy kocsma vagy bormérés nem látszott, a poroszok közeledte és a kiéhezett francia csapatok átvonulása minden ipart megbénított.

Az urak az út menti tanyákra futottak élelemért, de még kenyeret sem találtak, mert a bizalmatlan paraszt mindenét elrejtette attól való féltében, hogy a katonák, akiknek nincs mit enniök, kifosztják őket, és erőszakkal rabolják el, amit meglelnek.

Déli egy óra tájt Loiseau kijelentette, hogy szörnyen megéhezett. Valamennyien éppúgy szenvedtek, mint ő, már régóta, és a heves étvágy egyre növekedett, úgyhogy minden társalgást elfojtott.

Hébe-hóba valaki ásított egyet, a másik azonnal utánaásított; és sorjában, ki-ki jelleme, műveltsége és társadalmi állása szerint, egyik szerényen, másik nagy robajjal tátotta fel száját, és sietve tartotta tenyerét az üreges és gőzölgő nyílás elé.

Gömböc több ízben lehajolt, mintha valamit keresgélne szoknyái alatt. Pillanatig tétovázott, nézegette szomszédait, aztán csöndesen újból fölegyenesedett. Az arcok sápadtak és elkényszeredettek voltak. Loiseau kinyilatkoztatta, hogy ezer frankot fizetne egy sonkacsülökért. Neje tiltakozó mozdulatot tett, de aztán elcsitult. Mindig megsajdult a szíve, ha könnyelmű költekezésről hallott, még tréfát sem értett ebben a kérdésben.

- Annyi bizonyos - szólt a gróf -, nem jól érzem magam. Hogy is nem hoztam magammal egy kis harapnivalót?

Mindnyájan ilyen szemrehányásokkal illették magukat.

Cornudet-nél azonban tele rumos kulacs volt, kínálgatta; hidegen visszautasították. Csak Loiseau kortyintott egy kevéskét, és ahogy visszaadta a kulacsot, megköszönte:

- Nem rossz, felmelegíti és megcsalja az étvágyat.

A szesz kedélyessé tette őt, s azt tanácsolta, kövessék a kis hajóról szóló népdal példáját: egyék meg a legkövérebb útitársukat. Ez a Gömböcre értett gyengéd célzás megbotránkoztatta a jól nevelt társaságot. Nem feleltek; csak Cornudet mosolyodott el. A két kedves nővér se mormolta már a rózsafüzér imáit, és kezüket ruhájuk ujjába mélyesztve megmerevültek, makacsul a földre sütötték szemüket, és nyilván az égnek ajánlották fel a rájuk mért szenvedést.

Végre három órakor, mikor egy végeláthatatlan pusztaság közepére értek, ahol már egyetlen falu sem rémlett, Gömböc fürgén lehajolt, a pad alól fehér asztalkendővel borított, nagy kosarat húzott elő.

Először kis porcelán tányérkát vett ki, finom ezüst ivópoharat, azután jókora cseréptálat, melyben két egész, fölszeletelt sült csirke volt kocsonyás lében; de a kosárban más finom holmi is látszott, sütemény, gyümölcs, csemege, háromnapi útra szánt élelem, annyi, nehogy kocsmák főztjére legyen utalva a hozója. Négy palack nyaka kandikált elő az elemózsia közül. Gömböc kivett egy csirkeszárnyat, és jóízűen enni kezdte a Normandiában "régence" néven ismert zsemlével.

Minden szem feléje fordult. Az illat terjengeni kezdett, kitágította az orrlyukakat, bő nyál csurrant a szájakba, és az állkapcsokat, a fülek alatt, fájdalmas görcs rándította össze. A hölgyeknek a lány iránt való megvetése elvadult, szerették volna meggyilkolni mint ellenségüket, vagy kihajítani a kocsiból a hóba, ivópoharával, kosarával és ennivalójával együtt.

Loiseau azonban majd felfalta szemével a csirkés tálat. Így szólt:

- Szerencsére ön előrelátóbb volt, mint mi. Vannak, akik mindig mindenre gondolnak.

Gömböc most Loiseau felé fordult:

- Parancsol? Kellemetlen reggel óta éhezni.

Loiseau meghajtotta magát:

- Őszintén szólva, elfogadom, mert már nem bírom tovább. Végre is, ugyebár, szükség törvényt bont.

Körülnézett, és hozzátette:

- Ilyen esetekben igazán jól esik a kedvessége.

Újságját széjjelteregette, nehogy nadrágja pecsétes legyen, aztán a mindig vele levő zsebkése hegyével kiemelt egy kocsonyás létől csillámló csirkecombot, beleharapott, majd oly látható elégedettséggel rágta meg, hogy a kocsi közönsége fájdalmasan fölsóhajtott.

Gömböc azonban alázatosan és nyájasan kínálgatta a kedves nővéreket is. Tüstént elfogadták mindketten, és anélkül, hogy feltekintettek volna, köszönetet dadogva és nagy sietve falatozni kezdtek. Cornudet sem utasította vissza szomszédja ajánlatát, s az apácákkal egyetemben valósággal asztalt készített a térdükre terített újságpapirosból.

A szájak egyre nyitódtak és csukódtak, faltak, rágcsáltak, és hevesen csemcsegtek. Loiseau emberül dolgozott a sarokban, s halkan unszolta élete párját, hogy ő is lásson hozzá. Az asszony sokáig szabódott, de miután a görcs megcsavarta a gyomrát, ő is engedett. Férje ekkor egy bókot vágva ki, megkérdezte bájos útitársát, megkínálhatja-e a feleségét egy falatkával?

- Már hogyne, kérem - mondta Gömböc nyájas mosollyal, és nyújtotta a tálat.

Mikor az első palack bordeaux-it kibontották, bizonyos zavar támadt, mert mindössze egy pohár volt. Előbb megtörölték, úgy adták sorba. Csak Cornudet ivott szomszédja még nedves ajka nyomán, bizonyára udvariasságból.

Ekkor Bréville gróf és grófné, akit falatozó emberek környékeztek, és ételpárák bódítottak, azt a szörnyűséges kínt szenvedték, mely Tantalustól kapta nevét. A gyáros ifjú felesége egyszerre csak akkorát sóhajtott, hogy mindenki feléje fordult; fehér volt, akárcsak künn a hó; szeme lecsukódott, homloka lehanyatlott: elvesztette eszméletét. A rémült férj segítségért rimánkodott. Mindnyájan fejüket vesztették, de az idősebb kedves nővér feltámasztotta az ájult nő fejét. Gömböc poharát ajkai közé szorította, és néhány csepp bort itatott vele. A szép asszony megmozdult, felnyitotta szemét, mosolygott, és elhaló hangon jelentette ki, hogy már egészen jól érzi magát. De hogy a baj meg ne ismétlődjön, az apáca megitatott vele még egy tele pohár bordeaux-it, majd ezt mondotta:

- Csak az éhség az oka, semmi más.

Gömböc pedig elpirulva, zavartan dadogta a négy éhen maradt útitárs felé:

- Istenem, ha merném megkínálni kegyeteket...

Elhallgatott, félt, hogy megbántják. Loiseau megszólalt:

- Ugyan kérem, ilyen esetben minden ember testvére a másiknak, és segíteni tartozik rajta... Hát, hölgyeim, csak semmi ceremónia, fogadják el, az áldóját. Még azt se tudjuk, találunk-e éjjeli szállást. Holnap dél előtt különben se jutunk el Totes-ba, ha így megyünk.

Mindnyájan haboztak, senki sem merte vállalni az igenért a felelősséget.

A csomót a gróf vágta ketté. A félő kövér lányhoz fordult, és felöltve nagyvilági modorát, így szólt:

- Köszönettel elfogadjuk, nagysád.

Csak az első lépés nehéz. Mikor átlépték a Rubicont, akkor már minden jól ment. A kosár kiürült. Volt még benne egy libamáj- és egy kövér pacsirtapástétom, egy darabka füstölt nyelv, crassani körte, pont-l'évêque-i sajt, finom sütemények, egy tele tányér uborka és ecetes hagyma, mert Gömböc, mint minden nő, imádta a savanyúságot.

Mégse ehették meg az ennivalóját ennek a lánynak anélkül, hogy szóba ne álljanak vele. Tehát beszélgetni kezdtek, eleinte tartózkodóan, később, mikor látták, hogy illedelmes, szabadabban. Bréville grófné és Carré-Lamadonné, akik nagyvilági hölgyek voltak, nagyon finoman kedveskedtek. Különösen a grófné nyájaskodott a nagyon előkelő hölgyek szeretetre méltó leereszkedésével, akiket semmiféle érintkezés se szennyezhet be. Csak a termetes Loiseau-né maradt barátságtalan, kiben egy csendőr lelke lakozott, keveset beszélt, és sokat evett.

Természetesen a háborúról folyt a szó. A poroszok borzalmas tetteit mesélték el egymásnak, és a franciák vitézkedését; ezek az emberek, akik most menekültek, mind mások bátorságát dicsőítették. Hamarosan ki-ki személyes élményével hozakodott elő, és Gömböc őszinte izgalommal, azzal a melegséggel, mellyel az effajta lányok szokták néha előadni izgalmas történetüket, elmondta, miként hagyta el Rouent.

- Eleinte azt hittem - mondotta -, hogy ott maradhatok. Lakásom tömve volt élelmiszerrel, és szívesebben etettem volna néhány katonát, mintsem hogy isten tudja, hova vándoroljak. De amikor megláttam ezeket a poroszokat, nem bírtam magammal! Dühöngtem, és egész nap sírtam szégyenemben. Jaj, ha férfi lettem volna! Ablakomból nézegettem ezeket a hegyes sisakú, vastag disznókat, és ha szobalányom el nem kapja a kezem, bútoromat a fejükhöz vagdosom. Aztán be is szállásoltak hozzám néhányat: mindjárt az elsőt torkon ragadtam. Őket sem nehezebb megfojtani, mint más embert! És meg is teszem, ha el nem ráncigálnak a hajamnál fogva. Persze ezek után el kellett bújnom. Aztán, mihelyt tehettem, kereket oldottam, és most itt vagyok.

A lányt mindenki ünnepelte. Nagyot nőtt útitársai szemében, akik kezesebben bántak a poroszokkal. Cornudet az apostol helyeslő és jóindulatú mosolyával hallgatta, akár a pap az Istent dicsérő hivőt, mert a hosszú szakállú demokraták kisajátították a hazafiságot, mint a csuhások a vallást. Majd elméleti modorban, a mindennapi falragaszokból ellesett hévvel beszélt, végül pedig egy kis szónoklatot kanyarított ki, melyben atyaian megcsipkedte a "korhely Badinguet"-t.

De Gömböc egyszerre megorrolt, mert bonapartista volt. Vörösebb lett, mint a sült rák, és hebegett a felháborodástól:

- Szerettem volna magukat az ő helyén látni. No, az remek látvány lett volna! Hiszen maguk árulták el őt, maguk! Nem lehetett volna Franciaországban maradni, ha olyan magukfajta csirkefogók jutottak volna uralomra!

Cornudet hidegen, lenézően és fölényesen mosolygott, de azért érezni lehetett, hogy most jön a durvábbja, mire a gróf közbelépett, és nagy nehezen lecsillapította az ingerült leányzót, tekintélye súlyával, kijelentve, hogy minden őszinte vélemény egyformán tiszteletre méltó. A grófné és a gyáros felesége azonban, kik mint előkelő emberek esztelenül gyűlölték lelkükben a köztársaságot, és mint minden nő, ösztönösen szerették a csillogó és zsarnoki uralmat, akaratuk ellenére ehhez a méltatlankodó utcai lányhoz húztak, kinek érzései nagyon hasonlítottak az övéikhez.

A kosár teljesen kiürült. A tíz ember könnyen elbánt vele, csak azt sajnálta, hogy nem nagyobb. A társalgás még folyt egy darabig, de mikor már nem volt mit enni, kissé mintha elhidegült volna.

Az éj leszállt, a sötétség lassanként növekedett, és a hideg, melyet emésztés idején jobban lehet érezni, megborzongatta Gömböcöt, aki hája ellenére is fázott. Erre Bréville-né felkínálta neki melegítőjét, melybe reggel óta már többször raktak szenet, és Gömböc tüstént elfogadta, mert úgy érezte, hogy lefagy a lába. Carré-Lamadonné és Loiseau-né az apácáknak engedték át a magukét.

A kocsis meggyújtotta lámpásait. Ezek élénk fénnyel világították meg azt a párafelhőt, mely a rudas lovak izzadó fara fölött táncolt, és az út két oldalán elterülő havat, mely a lámpák mozgó fényében a szem elé tárult.

A kocsiban most már semmit sem lehetett látni, de Gömböc és Cornudet egyszerre csak mozgolódni kezdett, és Loiseau, kinek tekintete áthatolt a homályon, látni vélte, hogy a nagy szakállú hirtelen elrebben a lány mellől, mintha hangtalanul jól ellökték volna.

Elöl az úton apró tűzpontok kezdtek feltünedezni. Totes volt. Tizenegy órát baktattak, s ehhez hozzászámítva azt a kétórai pihenőidőt, melyet a lovak négy ízben kaptak, hogy abrakoljanak, és kifújják magukat, tizenhárom óráig utaztak. Beértek a városba, és a Commerce-vendégfogadó előtt megállapodtak.

Kinyílt a postakocsi ajtaja, és most az utasok jól ismert zajra rezzentek össze: kardhüvely csörrent meg a földön. Aztán egy német kiabált.

Noha a postakocsi már állott, senki sem szállt ki belőle, mintha mindenki attól tartana, hogy kimenet felkoncolják őket. Erre a kocsis egyik lámpájával a kézében megjelent, hirtelen rávilágított a kocsi mélyében sorakozó két sor riadt fejre, nyitott szájakra és szemekre, melyek a meglepetéstől és rémülettől kitágultak.

A kocsis mellett, az éles fényben egy német tiszt állott, roppant karcsú és szőke, magas fiatalember, aki úgy be volt szorítva egyenruhájába, akár leány a derékfűzőjébe, s félrecsapva viselte lapos és fényes sapkáját, miáltal az angol vendégfogadók kifutófiújához hasonlított. Hosszú, egyenes szőrökből álló, rengeteg bajusza kétoldalt végtelenül megkeskenyedett, s egyetlen szőke szálacskában végződött, mely oly vékonyka volt, hogy a végét látni sem lehetett, s úgy tetszett, ránehezült a szája szélére, lehúzta arcát, és ajkait is lekonyította.

Nyers hangon, elzászi franciasággal felszólította az utasokat a kiszállásra:

- Tessék kiszállni, uraim és höltyeim!

Először a két apáca engedelmeskedett, a szófogadáshoz szokott zárdaszüzek alázatosságával. Utánuk a gróf és a grófné lépett ki, őket a gyáros és neje követte, majd Loiseau jött, maga előtt tolva termetes élete párját.

- Jó napot kívánok - mondta Loiseau inkább óvatosságból, mint udvariasságból. A tiszt a hatalmasok gőgjével nézett rá, és feleletre se méltatta.

Gömböc és Cornudet, bár legközelebb ültek az ajtóhoz, utolsókul szálltak ki, komolyan és dölyfösen. A kövér lány uralkodni iparkodott magán, és nyugodt maradt, a szoci gyászos és kissé reszkető kézzel csikarta hosszú, vörhenyes szakállát. Meg akarták őrizni méltóságukat, úgy okoskodva, hogy ilyen alkalmakkor ki-ki egész hazáját képviseli egy kissé. Gömböc felháborodott útitársai alázatosságán, igyekezett büszkébbnek mutatkozni, mint szomszédai, a tisztességes asszonyok, míg a népbarát, érezve, hogy kötelessége jó példával elöljárnia, továbbra is tüntetett ellenzéki magatartásával, melyet a megyei utak eltorlaszolásával kezdett.

Bementek a fogadó tágas konyhájába, a német elkérte a vezérlő tábornok aláírásával ellátott utazási engedélyeket, melyekbe minden utas neve, személyleírása, foglalkozása fel volt jegyezve, és hosszan vizsgálgatott mindenkit, összeegyeztetve az embereket a személyleírásokkal.

Majd nyersen ezt mondta:

- Rendpen fan - és eltűnt.

Most mindnyájan föllélegzettek. Még mindig éhesek voltak, vacsorát rendeltek. Fél óra kellett, hogy elkészüljön, s míg két szolgáló főzött, megtekintették a szobákat. Minden szoba egyetlen hosszú folyosóra nyílt, melynek végén üvegajtó volt, sokatmondó számmal.

Végre asztalhoz ültek, mikor a fogadós maga is megjelent. Hajdani lócsiszár volt, nagy darab, asztmatikus ember, kinek rekedt gégéje örökösen sípol a nyálkától. Atyja a Follenvie nevet hagyta rá örökül.

- Élisabeth Rousset kisasszony ? - kérdezte.

Gömböc megrezzent és hátrafordult.

- Én vagyok.

- Kisasszony, a porosz tiszt akar magával beszélni, azonnal.

- Énvelem?

- Úgy van, ha csakugyan kegyed az Élisabeth Rousset kisasszony.

Gömböc megzavarodott, pillanatig gondolkozott, majd kereken kijelentette:

- Lehet, csakhogy én nem megyek.

Körülötte mozgolódni kezdtek, vitatták, keresték, miért ez a parancs. A gróf a lányhoz közeledett.

- Kegyed helytelenül cselekszik, nagysád, mert ellenkezése nagy kellemetlenségeket okozhat nemcsak önmagának, hanem valamennyi útitársának. Sohasem szabad ellenszegülni azoknak, akik nálunk erősebbek. Bizonyára teljesen veszélytelen volna odamenni, kétségkívül csak valami formaságról van szó, melyről megfeledkezett.

Mindenki csatlakozott a grófhoz, kérték, siettették, lelkére beszéltek, míg a lány végre engedett, mert valamennyien féltek, hogy a makacskodásból kellemetlenség származhat. Gömböc végre így szólt:

- Igazán csak az önök kedvéért teszem.

A grófnő kezet fogott vele:

- Mi pedig szépen köszönjük.

Elment. A többiek várták a leányt, hogy asztalhoz üljenek.

Mindenkit bántott, hogy nem őt hívták a heves és indulatos lány helyett, s magában ki-ki készítgette, mit mond majd, hogyha ő kerül sorra.

Tíz perc múlva azonban Gömböc lihegve, vörösen, dúlva-fúlva megjelent, elkeseredetten.

- Ó, a piszok! A piszok! - dadogta.

Mindnyájan tudni akarták, mi történt, de a lány nem szólt; és hogy a gróf tovább unszolta, csak ennyit mondott:

- Nem tartozik önökre, nem beszélhetek.

Körülülték a magas levesestálat, melyből káposztaillat áradt. A riadalom ellenére a vacsora vidáman zajlott le. Az almabor jó volt, a Loiseau házaspár és a két apáca ezt rendeltek, takarékosságból. A többiek bort ittak; Cornudet sört követelt. Ő a maga egyéni módján húzta ki a palack dugóját, pezsegtette az italt, oldalt billentve nézte az üveget, melyet aztán a lámpa és a szeme közé tartott, hogy jobban szemügyre vehesse a színét. Mikor aztán ivott, hatalmas szakálla, mely megőrizte kedves italának színárnyalatát, megreszketett a gyönyörűségtől; szeme bandzsított, hogy folyton követhesse sörös poharát, és úgy tetszett, mintha egyedüli élethivatását gyakorolná, amiért a világra született. Azt beszélték, hogy valósággal belső rokonságot létesített két nagy szenvedélye között, mely betöltötte egész életét: a világos sör és a forradalom között, és valóban, nem ízlelhette az egyiket, hogy a másikra ne gondolt volna.

Follenvie úr és neje az asztal szélső sarkán evett. A férj hörgött, mint valami repedt mozdony, s a mellével sokkal több baja volt, semhogy evés közben is beszélni tudjon, felesége ellenben egy percre sem hallgatott el. Elmesélte, mit érzett a poroszok megérkezésekor, hogy mit tettek, mit mondtak, átkozta őket, először, mert pénzébe kerültek, aztán, mert két fia szolgált a hadseregben. Főként a grófnéhoz beszélt, hízelgett hiúságának, hogy ilyen előkelő hölggyel társaloghat.

Aztán mikor kényesebb dolgokról szólt, halkítva hangját, férje olykor-olykor félbeszakította:

- Jobb volna, kérlek, ha már nem beszélnél annyit.

De az asszony rá se hederített, és folytatta:

- Bizony, grófné, ezek egyebet se tesznek, mint krumplit falnak meg disznóhúst, aztán megint disznóhúst meg krumplit. És szó sincs róla, hogy tiszták volnának. Dehogy! Tisztesség ne essék, szólván: mindenhova odarondítanak. És ha látná, hogy órákon és napokon keresztül hogyan gyakorlatoznak: mind együtt vannak egy mezőn, és - indulj, hátra arc, jobbra át, balra át. Legalább a földet művelnék, vagy az országutakat javítanák. Dehogy, kérem, ez a katonaság semmire se jó! A szegény nép csak azért eteti őket, hogy gyilkolni tanuljanak. Én csak afféle tudatlan öregasszony vagyok, az igaz, de ha látom, hogy vannak, akik reggeltől estig izzadnak és törik magukat, azt mondom: ha akadnak olyanok, akik fölfedeznek mindenfélét, és hasznosak igyekeznek lenni, szabad-e, hogy mások meg törjék magukat, csak azért, hogy kárt okozzanak? Hát nem szörnyűség-e embert ölni, akár porosz, vagy angol, vagy lengyel, vagy francia az illető? Ha valaki bosszút áll azon, aki megbántotta, az bűn, mert megbüntetik érte; de ha lelövöldözik fiainkat, mint a kártékony vadat, az nem bűn, s még kitüntetést is kap, aki legtöbbet gyilkolt. No, már ezt sohasem fogom megérteni.

Cornudet megszólalt:

- A háború barbarizmus, mikor a békés szomszédot támadjuk meg, de szent kötelesség, mikor a hazát védjük.

Az öreg nő lehajtotta fejét.

- Igaz, ha védekezünk, az más. De nem kellene-e megölni inkább azokat a királyokat, akik csupa mulatságból háborúskodnak?

Cornudet szeme fellángolt:

- Éljen, polgártársnő! - mondta.

Carré-Lamadon úr mély gondolatokba süppedt. Noha csodálta a híres hadvezéreket, e paraszti nő józan esze rávezette, mennyi gazdagságot jelentene az országnak az, ha a munkátlan és haszontalan karokat, azokat az erőket, melyek most tétlenül vesztegelnek, befognák a nagyipari munkára, melynek elvégzéséhez századok szükségesek.

Loiseau fölkelt helyéről, és halkan beszélgetni kezdett a fogadóssal. A kövér ember nevetett, köpködött; roppant hasa, amint szomszédja tréfált, rengett a nevetéstől, s meg is vett tőle tíz hordó bordeaux-it tavaszra, mikor a poroszok majd kitakarodnak.

Vacsora után nyomban lefeküdtek, mert nagyon fáradtak voltak.

Loiseau azonban, aki mindent megfigyelt, ágyba küldte feleségét, maga meg hol fülét, hol szemét a kulcslyukra nyomva, a "folyosó titkait" igyekezett kifürkészni.

Úgy egy óra múlva ruhasuhogást hallott, gyorsan kikandikált, és Gömböcöt pillantotta meg, ki fehér csipkével szegett, kék kasmírpongyolájában még vastagabbnak látszott. Kezében gyertyát tartott, s a folyosó végében levő nagy szám felé igyekezett. Közben azonban oldalt a folyosón megnyílt egy ajtó, s mikor néhány perc múlva visszatért Gömböc, Cornudet szaladt utána ingujjban. Halkan beszélgettek, majd megállottak. Gömböc, úgy tetszett, erélyesen védelmezi a szobájába vezető utat. Loiseau, szerencsétlenségére, nem hallotta a szavakat, de végül, mikor hangosabban beszéltek, egypárat ő is megértett. Cornudet hevesen ostromolta:

- Ugyan, ne szamárkodjon - mondta -, mi van abban?

Gömböc sértődve felelt:

- Nem, fiam, vannak pillanatok, mikor nem megy a dolog, és itt szégyen is volna.

Cornudet biztosan nem értette, és azt kérdezte, miért? A lány dühbe gurult, és hangosabban mondta:

- Miért? Nem érti, hogy miért? Hiszen poroszok vannak a házban, talán a szomszéd szobában is.

Cornudet elhallgatott. Ennek a lotyónak hazafias szemérme, aki nem ölelkezik ellenség közelében, Cornudet szívében is felébresztette alvó méltóságérzetét, mert hogy megölelte őt, macskatalpon visszaosont szobájába.

Loiseau fölpuskaporozva ment el a kulcslyuktól, ide-oda bokázott a szobában, levetette nyakra valóját, majd fölemelte a takarót, mely alatt kemény, csontos felesége hevert, felébresztette az asszonyt egy csókkal, ezt suttogva:

- Szeretsz, édes?

Az egész ház elcsendesült. De nemsokára valahonnan, határozatlan irányból, talán a pincéből vagy padlásról, hatalmas, egyhangú, szabályos hortyogás hallatszott, tompa és elnyújtott zaj, mint elzárt katlan fortyogása. Follenvie úr aludt.

Mivel úgy döntöttek, hogy másnap reggel nyolckor továbbutaznak, mindnyájan a konyhában gyülekeztek; a kocsi azonban havas ponyvasátorával, ló és kocsis nélkül, magányosan álldogált az udvaron. A kocsist hiába keresték az istállóban, magtárban, kocsiszínben. Úgy határoztak tehát, hogy szétnéznek a környéken, és elindultak. Ott künn a piac végében templom állott, kétoldalt pedig alacsony házak húzódtak, tele porosz katonával. Az első, akit láttak, krumplit hámozott. A második, kissé távolabb, a borbély üzletét mosta. A harmadik, feje búbjáig szőrös képű katona, síró porontyot dajkált a térdén, s próbálta elcsitítani; és a vaskos parasztasszonyok, kiknek férje "a hadra kelt seregnél" volt jelekkel adták tudtára engedelmes legyőzőiknek, mit kell tenniök: fát hasogatni, levest berántani, kávét darálni; egyik katona még inget is mosott gazdasszonyának, egy magával tehetetlen öreg nénikének.

Az álmélkodó gróf a paplakból éppen kilépő sekrestyéstől kezdett kérdezősködni. Az öreg templom egere így felelt:

- Ó, ezek nem rossz emberek. Ezek, úgy mondják, nem is poroszok. Messzebbről valók, nem tudom biztosan, honnan, mindegyik hagyott otthon asszonyt, gyereket, nem szívesen háborúskodnak. Biztos vagyok benne, hogy őket is siratják, és a háború éppúgy beadott nekik, mint nekünk. Itt nincs is most nagyon rossz sorunk, mert ezek nem bántanak senkit, éppen úgy dolgoznak, mintha otthon lennének. Bizony, nagyságos úr, a szegény embernek segíteni kell egymáson... A háborút a nagyurak csinálják.

Cornudet felháborodva a győzők és legyőzöttek közt uralkodó békés egyetértésen, visszament, jobbnak látta, ha a vendégfogadóban marad. Loiseau tréfálkozott:

- Benépesítik a falut.

Carré-Lamadon komoly észrevételt tett:

- Helyrehozzák a hibát.

A kocsist azonban sehol se találták. Végre is a falu kávéházában lelték meg, ahol a porosz tiszt legényével barátkozott. A gróf kérdőre vonta:

- Nem kapott parancsot, hogy nyolc órára befogjon?

- Kaptam bizony, de azóta másikat is kaptam.

- Mit?

- Hogy semmi esetre se fogjak be.

- Ki adta magának ezt a parancsot?

- A porosz tiszt úr, én úgy éljek.

- És miért?

- Nem tudom. Tessék megkérdezni őt. Nekem megtiltották, hogy befogjak, hát nem fogtam be. Így van.

- A tiszt maga adta a parancsot?

- Nem, kérem, a fogadós, az ő nevében.

- Mikor?

- Az este, hogy lefeküdtem.

A három férfi nagyon nyugtalanul tért vissza. Follenvie-t keresték, de szolgálója azt mondta, hogy gazdája sohasem kel fel tíz óra előtt, az asztmája miatt. Sőt kereken megtiltotta, hogy tűzeset kivételével valaha is előbb felkeltsék.

Szerették volna a tisztet látni; de az lehetetlenség volt, jóllehet ő is a fogadóban volt szállva. Csakis Follenvie beszélhetett vele polgári ügyekben. Vártak tehát. A nők szobáikba vonultak, és tettek-vettek.

Gornudet a konyhában a magas tűzhely alá telepedett, melyben hatalmas tűz lángolt. Oda vitetett egy kis kávéházi asztalt, egy kancsó sört, és elővette pipáját, mely a demokraták szemében oly nagy tiszteletben részesült, mint ő maga, mivel Cornudet-t szolgálván, a hazát szolgálta. Pompás, gyöngyül kiszítt tajtékpipa volt, csaknem oly fekete, mint gazdájának fogazata, de illatos, ívelt, fényes és kezére álló, mintegy kiegészítője ura ábrázatának. Cornudet mozdulatlanul ült, és hol a tűzhely lángjára nézett, hol a sör habjára, mely korsóját koronázta, és valahányszor ivott, elégülten mélyesztette hosszú, csontos ujjait hosszú, zsíros hajába, és sörhabtól rojtos bajszát szürcsölgette.

Loiseau azon az ürügyön, hogy zsibbadt lábszárait akarja mozgásba hozni, elment, és a helybeli szatócsoknak adott el a borából. A gróf és a gyáros politizáltak, Franciaország jövendő sorsát vitatták. Egyik az orléans-iakban bízott, másik valami ismeretlen megmentőben, egy hősben, ki akkor jelenik meg, mikor már mindenki kétségbeesett, egy du Guesclinben, talán egy új Jeanne d'Arcban, vagy egy másik I. Napóleonban? Jaj, csak a trónörökös ne volna olyan fiatal! Cornudet csak hallgatta, és mosolygott, mint olyan valaki, aki tudja, mit hoz a jövő. Pipája beillatosította az egész konyhát.

Mikor tízet ütött az óra, Follenvie úr is megjelent. Azonnal kikérdezték, de ő nem tehetett egyebet, mint minden változtatás nélkül, kétszer-háromszor ismételte a következő szavakat:

- A tiszt úr ezt mondta nekem: Follenvie úr, tiltsa meg, hogy holnap ezeknek az utasoknak befogjanak. Nem szabad engedelmem nélkül elutazni senkinek. Értette? Megmondtam!

Most a tisztet akarták látni. A gróf beküldte hozzá névjegyét, melyre Carré-Lamadon is fölírta nevét és összes címeit. A porosz azt üzente, rendelkezésére áll az uraknak, mihelyt megebédelt, vagyis úgy egy óra tájban.

A hölgyek lejöttek, és bár nagy volt a nyugtalanság, valamicskét ettek is. Gömböc betegnek és rendkívül zavartnak látszott.

Éppen megitták kávéjukat, mikor a tisztiszolga az urakat jött keresni.

Loiseau a másik kettőhöz csatlakozott, Cornudet azonban, kit szintén hívtak, hogy nagyobb ünnepélyességet biztosítsanak fellépésüknek, büszkén kijelentette, hogy semmi érintkezést nem óhajt a németekkel, és visszatelepedett a tűzhely mellé, újabb kancsó sört kérve.

A három férfi felment, és bevezették őket a fogadó legszebb szobájába, a tiszt elé, ki egy karosszékben terpeszkedett, lábait a kandallón melegítve, és hosszú porcelán pipájából füstölt, rikító hálóköntösbe burkolózva, melyet nyilván valamely ízléstelen polgár elhagyott otthonából rabolt el. Nem állt fel, nem köszönt vissza, oda se nézett. Remek példánya a győztes katona természetes pöffeszkedésének.

Végre néhány pillanat múlva megszólalt:

- Mit akarják?

A gróf felelt:

- El szeretnénk utazni, kérem.

- Nem lehet.

- Szabad tudnom, hogy miért?

- Mert ne engetem.

- Teljes tisztelettel csak annyit szabadjon megjegyeznem, hogy az ön tábornoka engedélyt adott a Dieppe-be való utazhatásra, és azt hiszem, nem követtünk el semmi olyast, amiért büntetést érdemelnénk.

- Nem engetem... értik... Elmehetnek.

Mindhárman meghajoltak és kimentek.

A délután siralmasan telt. A német szeszélyét nem értették, és a legfurcsább gondolatok kavarogtak a koponyákban. Mindenki a konyhába jött, és szünet nélkül tárgyalták az esetet. A legképtelenebb dolgokra gondoltak. Talán túszokul tartják vissza őket? De mi célból? Vagy fogságba hurcolják valamennyiüket? Vagy talán tekintélyes váltságdíjat akarnak szedni érettük? Erre a gondolatra őrült félelem fogta el valamennyit. A leggazdagabbak leginkább megrémültek, már szinte látták a szemtelen katona kezei közt az arannyal telt zsákokat, melyeken életüket kell megváltaniok. Elfogadható hazugságokon törték a fejüket, hogy gazdagságukat eltitkolják, és szegényeknek, nagyon szegényeknek lássanak. Loiseau levette óraláncát, és zsebébe dugta. A közelgő éj növelte az aggodalmakat. A lámpát meggyújtották, és mivel vacsoráig még két órát kellett várni, Loiseau-né egy játszma harmincegyest ajánlott. Legalább szórakozzanak. Ráálltak. Udvariasságból még Cornudet is kioltotta pipáját, és részt vett a játékban.

A gróf kevert, osztott, Gömböcnek mindjárt harmincegye volt. A játék megnyugtatta a háborgó kedélyeket. Cornudet azonban észrevette, hogy a Loiseau házaspár összejátszik, és csal.

Mikor vacsorához akartak ülni, Follenvie ismét megjelent, és hápogó hangján jelentette:

- Porosz tiszt kérdezteti Élisabeth Rousset kisasszonyt, nem változtatta-e meg elhatározását?

Gömböc sápadtan, meredten állt, majd hirtelen pipacsvörös lett, és úgy fölfortyant, hogy elállt a szava. Végre kitört:

- Mondja meg annak a ronda fráternek, annak a porosz dögnek, hogy soha, érti, soha, soha, soha!

A kövér fogadós kiment. Gömböcöt valamennyien körülfogták, kérdezgették, sürgették, fedje fel látogatásának titkát. Eleinte a lány vonakodott szólni, de elkeseredése végül erőt vett rajta.

- Hogy mit akar? Hogy mit akar? Hát velem akar hálni! - kiáltotta.

Senki sem botránkozott meg a lány szavain, oly nagy volt a felzúdulása. Cornudet oly hevesen csapta sörös kancsóját az asztalra, hogy eltörött. A közfelháborodás kifejezése volt ez az aljas zsoldossal szemben, harag moraja, egyesülés az ellenállásra, mintha csak mindegyiküktől külön-külön azt kívánták volna, hogy vegyen részt a lánytól követelt áldozat teljesítésében. A gróf undorral jelentette ki, hogy ez a népség a hajdani barbárok módjára viselkedik. Különösen a nők mutattak határozott és jóindulatú szánalmat Gömböc iránt. A zárdaszüzek, akik csak enni jöttek le, lehajtották fejüket, és hallgattak.

Az első düh csillapodtán mégiscsak hozzáfogtak a vacsorához, de keveset beszéltek: mindenki tűnődött.

A hölgyek korán visszavonultak, az urak pedig dohányoztak, és kártyajátszmát alakítottak, melyhez Follenvie-t is meghívták, hogy csínján kivegyék belőle, miként lehetne a tiszt ellenállását megtörni. Follenvie azonban csakis kártyáival törődött, se hallott, se látott, szakadatlanul csak ezt hajtogatta:

- Játsszunk, uraim, játsszunk!

Olyan lázasan figyelt, hogy még a gégéjében felgyülemlett nyálkát is elfelejtette, és melle néha orgonafúgákat játszott. Sípoló tüdeje az asztma egész hangnyolcadát megzengette, a mély és sötét színezetű hangoktól a rikoltani próbáló kiskakas éles és rekedt kukorékolásáig.

Még akkor sem akart felmenni, mikor holtra fáradt felesége érte jött. Az asszony tehát maga távozott, mivel ő korán kelő volt, mindig hajnalban ébredt, férje pedig, a későn fekvő, mindig hajlandó volt barátaival éjszakázni. Follenvie utánakiáltott:

- Melegítsd meg a tejemet! - és újra belemerült a játszmába.

Mikor aztán látták, hogy semmit sem lehet kihúzni belőle, kijelentették, hogy ideje lefeküdni, és mindnyájan aludni tértek.

Másnap reggel elég jókor keltek, tétova reménykedéssel, még inkább vágyakozva az elutazásra, rettegve a szörnyű kis fogadóban töltendő nap gondolatától.

Sajnos a lovak az istállóban rostokoltak, a kocsis nem volt látható. Unalomból a kocsi körül lézengtek.

A reggeli nagyon szomorúan telt, és Gömböccel szemben némi elhidegülés volt érezhető, mert hogy aludtak egyet a dologra, az éjszaka kissé módosította véleményüket. Most szinte haragudtak erre a leányra, hogy titokban nem kereste fel a porosz tisztet, és reggelre kelve nem szolgált útitársainak kedves meglepetéssel. Mi van abban? Különben is, ki tudta volna meg? A látszat kedvéért azt mondhatta volna a tisztnek, hogy megszánta szenvedő útitársait. Hiszen a leánynak meg úgyis mindegy!

Bevallani azonban senki sem merte gondolatát.

Délután, mikor már halálra unták magukat, a gróf azt ajánlotta, tegyenek kis sétát a falun kívül. Mindenki alaposan felöltözött, s a kis társaság elindult, csak Cornudet nem ment, aki szívesebben maradt a tűzhely mellett, és az apácák, akik a templomban vagy a plébánosnál töltötték minden idejüket.

A napról napra erősbödő hideg kegyetlenül csípett orrot és fület, a lábak úgy összefáztak, hogy minden lépés kínszenvedés volt, és az elébük táruló vidék beláthatatlan fehérségében oly rémítő gyászosnak tűnt föl előttük, hogy egyszerre mindenki visszafordult, dermedt lélekkel és meggémberedő szívvel.

Elöl a négy asszony lépdelt, a három férfi kissé hátrább követte őket.

Loiseau, aki átértette a helyzetet, egyszerre azt kérdezte, vajon ez a szajha még sokáig kényszeríti-e őket az itt maradásra? A mindenkor udvarias gróf azt mondta, egy nőtől sem lehet követelni ilyen fájdalmas áldozatot, a dolognak magától kell megtörténni. Carré-Lamadon megjegyezte, hogy ha a franciák, amint szó volt róla, vissza akarnák foglalni Dieppe-et, az összeütközés csak itt, Totes-ban lehetne. Ez az észrevétel a másik kettőt leverte.

- Hátha gyalog menekülnénk? - mondta Loiseau.

A gróf vállat vont.

- Ebben a hóban? Nőinkkel? Különben is rögtön üldözőbe vennének. Tíz percen belül elfognának, és kiszolgáltatnának a katonáknak mint foglyokat.

Szent igaz. Elhallgattak.

A hölgyek ruhákról beszéltek. De mintha valami elkényszeredett zavar választotta volna el őket.

Egyszerre az utca végén szembejött velük a tiszt. Nagy és karcsú termete lerajzolódott a hóra, mely a szemhatárt beszegte, és ment, szétterpesztett térdekkel, azoknak a katonáknak sajátos mozdulatával, akik semmi áron se akarják bepiszkítani gondosan kifényesített csizmájukat.

Hogy a hölgyek mellett haladt, köszönt, és megvetően mérte végig az urakat, kik különben eléggé büszkék voltak, és nem emelték meg a kalapjukat, csupán Loiseau tett úgy, mintha levenné kalapját.

Gömböc fülig pirult, a három férjes asszony pedig nagyon megalázottnak érezte magát, hogy a katonatiszt ennek a lánynak a társaságában találkozott velük, akit le akart fektetni.

Róla kezdtek beszélni, alakjáról, arcáról, Carré-Lamadonné, aki sok katonatisztet ismert, és értett hozzájuk, váltig dicsérte, még sajnálta is, hogy nem francia, különben egészen takaros huszár lenne, kibe minden asszony belebolondulna.

Amikor hazaértek, nem tudták már, mihez kezdjenek. Potomságok miatt is epés szavakat váltottak egymással. A csendben elköltött vacsora hamar véget ért, és mindenki felment pihenni, azt remélve, hogy alvással hamarabb telik az idő.

Másnap reggel gyűrött arccal, elkámpicsorodva jöttek le. A nők alig beszéltek már Gömböccel.

Harangoztak. Keresztelő volt a faluban. A kövér lánynak is volt egy gyermeke yvetot-i parasztoknál, dajkaságban. Alig látta évente egyszer, és sohase gondolt rá, de a keresztelés gondolata hirtelen heves gyöngédséget fakasztott benne gyermeke iránt, mindenáron ott akart lenni a szertartáson.

Mihelyt elment, mindnyájan összenéztek, közelebb húzták székeiket, mert érezték, hogy határozniok kell már végre. Loiseau-nak támadt egy ötlete: meg kell mondani a tisztnek, tartsa itt egyedül Gömböcöt, a többieket pedig engedje továbbutazni.

Follenvie vitte hírül az ajánlatot, de azonnal vissza is jött. A német, aki jól ismerte az embereket, kirúgta őt. Kijelentette: addig mindenki itt marad, míg kívánsága nem teljesül.

Erre Loiseau-né paraszttermészete egész mivoltában kicsattant.

- Hát csak nem akarunk itt megvénülni? Minthogy ennek az alávaló némbernek az a mestersége, hogy mindenkivel összeadja magát, azt hiszem, nincs is joga ahhoz, hogy válogasson. Bocsánatot kérek, de Rouenban még kocsisokkal is összeszűrte a levet, igen, bizony, a megyefőnök kocsisával! Biztosan tudom, mert nálunk vásárol bort. És most, mikor arról van szó, hogy bennünket kirántson a zavarból, finnyáskodik, a taknyosa!... Ez a porosz szerintem nagyon úrian viselkedik. Ki tudja, mióta él itt egyedül. Aztán mi hárman vagyunk, és bennünket bizonyára többre becsült volna. De nem, ő megelégszik ezzel az utcai izével. Tiszteli a férjes asszonyokat. Gondolják meg, hogy itt ő az úr. Csak azt kellene mondania: "Akarom" - s erőszakkal elhurcolhatna katonáival.

A másik két nő megborzongott. A szép Lamadonné szemei felragyogtak, és kissé elhalványult, mintha már magán érezte volna a tiszt erőszakos kezét.

A férfiak, kik távolabb vitatkoztak, közelebb jöttek. A dühöngő Loiseau összekötözött lábakkal és kezekkel szerette volna a "nyomorultat" az ellenség kezébe adni. A gróf azonban, akinek ősei három nemzedéken át nagykövetek voltak, maga is vérbeli diplomata, az udvariasság mellett kardoskodott.

- Rá kellene beszélni - mondta.

Erre megtörtént az összeesküvés.

A nők összebújtak, halkították hangjukat, és a vita általánossá vált, ki-ki ajánlott valamit. Egyébként az egész illedelmesen folyt le. Mert különösen a nők mindig találtak finom fordulatokat, gyöngéd és enyhe kifejezéseket a legkényesebb dolgok jelzésére. Idegen szót sem ért belőle, annyira az illem határai közt mozogtak. De a szemérem gyenge fátyola, mely minden nagyvilági nőt egyformán vértez, csak a felületet takarta. A nők örültek ennek a dévaj kalandnak, alapjában pokolian mulattak, elemükben érezték magukat, pocsoltak a szerelemben, mint nyalánk szakácsné, ki belekóstol a másnak készített ételbe.

A jókedv úgyszólván magától támadt, annyira furcsának tűnt fel előttük az eset. A gróf kissé merész tréfákat kockáztatott meg, de oly jól adta elő, hogy kacajt fakasztottak. Loiseau aztán néhány sikamlósabb malacságot engedett meg, de nem botránkoztak meg rajta. Mindenkinek fejében csak Loiseau-né durva szavai motoszkáltak: "Minthogy ennek az alávaló némbernek az a mestersége, miért válogat?" A csinos Carré-Lamadonné arra gondolt, hogy nem válogatna az ő helyében, ha erről a tisztről lenne szó.

Hosszan készültek az ostromra, mintha valami erődöt akarnának körülzárni. Ki-ki megállapodott a szerepben, melyet játszik majd, az érvekben, melyekre támaszkodik, a hadmozdulatokban, melyeket végre kell hajtania. Elkészítették a haditervet, a cselfogásokat és meglepetéseket az ostromra, hogy az eleven várat az ellenség befogadására kényszerítsék.

Cornudet azonban félrevonult, mint akinek semmi köze az ügyhöz.

A lelkek annyira el voltak foglalva, hogy nem is hallották, mikor Gömböc belépett. De a gróf halkan azt mondta: csitt. Erre minden szem föltekintett. Gömböc állt előttük. Gyorsan elhallgattak, és zavarukban nem tudtak mindjárt szóhoz jutni. A grófnő, ki jobban megszokta a szalonok kétszínűségét, mint a többiek, ezt kérdezte:

- Jól mulatott a keresztelőn?

A kövér lány, még mindig elérzékenyülve, mindent elmesélt, kik voltak ott, mit csináltak, még azt is, milyen a templom. Aztán így szólt:

- Jólesik néha imádkozni.

Ebédig a hölgyek megelégedtek azzal, hogy nyájasak voltak vele, s növelni igyekeztek bizalmát, és rá akarták venni, hogy hajtson tanácsaikra.

Az asztalnál kezdték a közeledést. Először is általánosságban az önfeláldozásról kezdtek beszélni. Régi példákat idéztek: Juditot és Holoferneszt, majd minden ok nélkül Lukréciát és Sextust, Kleopátrát, ki ágyába fektetett minden ellenséges hadvezért, majd mint rabszolgákat leigázta őket. Aztán valami képtelen esetet tálaltak föl, mely e tudatlan milliomosok agyában született meg, római asszonyokról, akik Capuában Hannibál szeretői voltak, azonkívül valamennyi tiszté, közkatonáé és az egész zsoldos seregé. Sorra vették az összes nőket, akik a hódítókat megállították, és testükből csatateret csináltak, hatalmi eszközt, fegyvert; azokat, kik hősies ölelésükkel győzték le a förtelmes és átkos lényeket, szüziségüket bosszúnak és önfeláldozásnak szentelve.

Homályos szavakkal ecsetelték annak a bizonyos nagyon előkelő hölgynek az esetét, aki valamely rettentő ragályos betegséggel oltatta be magát, hogy Bonapartét megfertőzze, kit véletlen csoda, hirtelen rosszullét mentett csak meg a végzetes találkán.

És mindezt bizonyos illő és higgadt modorban mondták, csak néha lelkesültek fel készakarva, mintegy vetélkedésre serkentve a nőt.

A végén azt hihette volna az ember, hogy a nő egyedüli földi hivatása állandó önfeláldozás, a katonaság szeszélyeinek folytonos kielégítése.

A két apáca, mintha semmit sem hallana, mély gondolatokba merült. Gömböc hallgatott.

Hagyták, hogy egész délután gondolkozzon. De az eddigi "nagysád" helyett egyszerűen "kisasszonynak" szólították, maguk sem tudták, miért, mintha alább akarták volna szállítani a becsület ama fokáról, ahová felkapaszkodott, éreztetni vele szégyenletes helyzetét.

Abban a percben, mikor a levest feltálalták, Follenvie újból megjelent, és ismételte tegnapi mondókáját:

- A porosz tiszt kérdezteti Élisabeth Rousset kisasszonyt, nem változtatta-e meg elhatározását?

Gömböc szárazon ennyit felelt:

- Nem, kérem.

De a vacsora alatt a szövetségesek meggyöngültek. Loiseau három ügyetlen megjegyzést szalajtott ki száján. Mindenki abban sántikált, hogy új példákat leljen, de egyet sem talált, mire a grófné, talán öntudatlanul, hirtelen vallásos felbuzdulásból, az öregebb apácától a szentek nagy tetteiről kezdett kérdezősködni. Bizony sokan követtek el olyasmit, ami a mi szemünkben bűnnek látszik, de az Egyház könnyen megbocsátja ezeket a botlásokat, ha Isten dicsőségére vagy felebarátaink jóvoltáért történtek. Ez hatásos érv volt, a grófné hasznát is vette. Ekkor pedig, akár hallgatólagos egyetértésből történt ez, vagy titkos szolgálatkészségből, melyhez az egyházi ruha viselői mind kiválóan értenek, akár egyszerűen boldog együgyűségből, vagy segítem akaró bárgyúságból, az öreg apáca nagyot lendített az összeesküvők ügyén. Félénknek hitték, és kiderült, hogy bátor, bőbeszédű és heves. Nem zavarta meg a kazuisztika tétovasága, meggyőződése vasból volt, hite nem ingadozott, lelkiismerete nem ismert kétségeket. Természetesnek találta Ábrahám áldozatát, mert ő maga is nyomban megölte volna apját, anyját felsőbb parancsra, és véleménye szerint, semmi sem visszatetsző az Úrnak, ha a szándék dicséretes. A grófné hasznára fordítva váratlan cinkostársa vallásos tekintélyét, mintegy körülíratta vele ezt az épületes erkölcsi tételt: "A cél szentesíti az eszközöket."

Megkérdezte az apácát:

- A kedves nővér tehát azt hiszi, hogy Istennek minden út tetsző, és megbocsátja a bűnt, ha tiszta indítóokból történik?

- Ki kételkedhetik ebben? Egy önmagában csúnya cselekedet gyakran dicséretessé válik a gondolat által, mely sugalmazza.

És így folytatták tovább, Isten akaratát boncolgatták, előre látták szándékait, és olyan dolgokba vonták bele, melyek igazán nem reá tartoznak.

Mindezt burkoltan, ügyesen, tapintatosan. De a főkötős zárdaszűz minden szava rést ütött az utcai leány fölháborodott ellenállásán. Majd a társalgás kissé másra fordult, a rózsafüzéres nő a rendházról, a fejedelemasszonyról, saját magáról és aranyos szomszédjáról, a kedves Sainte-Nicéphore nővérről kezdett beszélni. Azért hívták őket Le Havre-ba, hogy a himlős katonák százait ápolják a kórházakban. Lefestette ezeket a nyomorultakat, részletezte betegségüket. És míg a porosz tiszt szeszélye feltartóztatta őket, ki tudja, hány francia pusztul el, kiket talán meg lehetett volna menteni! Ez az ő hivatása, mindig katonákat ápolni, járt a Krímben, Olaszországban, Ausztriában, és hogy elbeszélte hadjáratait, egyszerre úgy tűnt föl ez a kedvesnővér, mint azok a dobos és trombitás apácák, kik arra születtek, hogy a táborokat kövessék, fölszedjék a sebesülteket a csaták örvényes forgatagában, és jobban, mint följebbvalójuk, egyetlen szóval megfékezzék az engedetlen, fegyelmezetlen zsoldosokat; igazi hadiapáca, kinek tönkretett, ezer horpadástól ragyás arcára föl volt írva a háború minden pusztítása.

Az apáca szavai után a hatás teljes volt.

Vacsora végeztével ki-ki szobájába sietett, azzal az elhatározással, hogy csak másnap reggel jó későn jön le onnan.

A reggeli nyugodtan folyt le. A tegnap este elvetett magnak időt engedtek, hogy kicsírázzon, és gyümölcsöt hozzon.

A grófné délután sétát indítványozott, a gróf pedig, megbeszélés szerint, karon fogta Gömböcöt, és a többiek mögött maradt vele.

Azt a bizalmas, atyáskodó, kissé lenéző hangot használta, mit nagyképű emberek szoktak az ilyen lányokkal szemben. "Kedves leányomnak" nevezik őket, és társadalmi állásuk, megdönthetetlen méltóságuk magasából néznek le rájuk. Azonnal a dolog elevenére tapintott.

- Szóval maga jobbnak látja, hogy a porosz csapatok visszaverése esetén kitegyen bennünket és saját magát is az ő erőszakoskodásuknak, és nem hajlandó teljesíteni olyan kedvességet, melyet életében már igen gyakran megtett.

Gömböc nem felelt.

A gróf jóságához, okosságához, szívéhez folyamodott. "Gróf úr" tudott maradni, bár udvarias, bókoló, sőt kedves is volt, ha kellett. Dicsőítette a nekik teendő szolgálatot, háláját emlegette, majd vidáman letegezte a lányt.

- És tudod, fiam, még azzal is eldicsekedhet az a tiszt, hogy olyan szép lányba harapott, amilyen kevés akad a hazájában.

Gömböc nem válaszolt, és a társasághoz csatlakozott.

Mikor visszatértek, a lány felment szobájába, és nem mutatkozott többé. A nyugtalanság óriási volt. Mit fog csinálni? Ha tovább is ellenkezik, mennyi baj lesz ebből.

Elérkezett a vacsora ideje. Hiába várták a lányt. Végül belépett Follenvie, és jelentette, hogy Rousset kisasszony rosszul érzi magát, ne várják. Mindenki fülét hegyezte. A gróf a fogadóshoz ment, s halkan ezt kérdezte:

- Rendben van?

- Rendben.

Illendőségből nem szólt semmit a többieknek, pusztán bólintott egy kicsit. Erre a mellekből a megkönnyebbülés sóhaja tört ki, öröm sugárzott az arcokon.

- Teringettét! Pezsgőt ide, ha van! - és Loiseau-né megrémült, mikor a gazda négy üveggel tért vissza. Mindenki közlékeny és hangos lett egyszerre, dévaj öröm töltötte meg a szíveket. A gróf, úgy látszik, észrevette, hogy Carré-Lamadonné nagyon csinos, a gyáros udvarolt a grófnénak. A társalgás élénk, enyelgő, csintalan volt.

Egyszerre csak Loiseau rémült arcot mutatva feltartotta két karját, és üvöltött:

- Csend legyen!

Mindenki elhallgatott, meglepve, csaknem riadtan.

- Csitt - mondta Loiseau. Két kezét füle mögé tette, szemét a mennyezetre függesztette, újból hallgatózott, majd csak ennyit mondott:

- Legyenek nyugodtak, minden rendben van.

Először senki sem merte elérteni, majd elmosolyodtak.

Negyedóra múlva megismételte a mókát, és az este még gyakran felelevenítette, úgy tett, mintha fönn az emeleten kérdést intézne valakihez, kétértelmű tanácsokat osztogatva, a kereskedelmi utazó szellemességével.

- Szegény leány - sóhajtotta szomorúan egyik percben, majd: - Gaz porosz! - mormogta dühösen fogai közt. Néha, mikor már oda se gondoltak, remegő hangon mondogatta többször: - Elég! Elég! - és mintha magával beszélne, hozzátette: - Ki tudja, látjuk-e még, csak meg ne ölje a nyomorult!

A mókákon, bár ízléstelenek voltak, mindenki mulatott, és senki sem sértődött meg miattuk, mert a felháborodás, mint minden egyéb, a körülményektől függ, és a légkör ekkor már telítve volt sikamlós gondolatokkal.

A csemegénél még a hölgyek is tettek szellemes és enyhe célzásokat. A szemek csillogtak, sokat ittak. A gróf, aki még botlásaiban is meg tudta őrizni előkelőségének méltóságát, ügyes hasonlatokat mondott a sarkvidéki tél végéről s a hajótöröttek öröméről, kik látják megnyílni a dél felé vezető utat.

Loiseau, aki már kapatos volt, pezsgős pohárral a kezében, felállott:

- Megszabadulásunk örömére ürítem poharam!

Mindenki felállt, tapsoltak. Még a két apácát is rávették a hölgyek, hogy megnedvesítsék ajkukat a pezsgővel, melyet eddig még nem ismertek. Kijelentették, hogy emlékeztet a szódavizes limonádéra, de mégis finomabb annál.

Loiseau összegezte a helyzetet.

- Kár, hogy nincs zongora, egy négyest elkalimpálhatnánk rajta.

Cornudet meg se mukkant, meg se moccant, úgy látszott, súlyos gondolatokba mélyedt, olykor dühösen ráncigálta hosszú szakállát, mintha még hosszabbra szerette volna nyújtani. Végül éjféltájt, mikor oszladozni kezdtek, a dülöngő Loiseau hirtelen a hasára ütött, és ezt gügyögte:

- Polgártárs, magának nincs jókedve ma este, mért nem mond valamit?

Cornudet nyersen felkapta fejét, és villogó, félelmes tekintetét végigjáratta a társaságon:

- Azt mondom mindnyájuknak, hogy amit most tesznek, az gyalázat!

Felkelt, az ajtóhoz ment, még egyszer ismételte:

- Gyalázat! - és eltűnt.

Ez először kissé lehűtötte őket. Loiseau zavarba jött, bambán állt, de aztán visszakapta önuralmát, és vadul nevetve ezt ismételte:

- Savanyú a szőlő, ugye, öregem, nagyon savanyú a szőlő?

Mivel nem értették, elmesélte a folyosó titkait. Erre a jókedv újra felviharzott. A hölgyek úgy mulattak, mint az őrültek. A gróf és Carré-Lamadon sírtak a nevetéstől. Sehogy se tudták elhinni.

- Igazán? Azt akarta, hogy...

- Szavamra, láttam.

- És a leány nem akart...

- Nem, mert a porosz a szomszéd szobában volt.

- Ne mondja.

- Esküszöm.

A gróf fuldokolt. A gyáros a hasát fogta mind a két kezével. Loiseau folytatta:

- Érthető, hogy ma este nem nagyon vidám.

És mind a hárman ismét nagyot nevettek, már-már betegen, lihegve, köhögve.

Ott fenn elváltak egymástól. De a csipkelődő Loiseau-né lefekvéskor nem mulasztotta el megjegyezni férjének, hogy a kis "hencegő" Carré-Lamadonné egész este sárgult az irigységtől.

- Tudod, a nők, ha egyenruháról van szó, mindegy nekik, francia-e vagy porosz. Hát mondd, kérlek, nem szomorú ez?

És a folyosó homályában egész éjszaka kis zajok futkostak, halk, alig hallható neszek, melyek a lehelethez, a meztelen lábak kacarászásához, az észre se vehető reccsenésekhez hasonlítottak. És bizonyára csak nagy későn aludtak el, mert az ajtók alól sokáig kiszüremkedtek a fénysávok. Mindezt a pezsgő művelte, mely, mint mondják, elkergeti az álmot.

Másnap éles téli verőfény tündököltette föl a vakító havat. A postakocsi végre befogva várakozott a kapu előtt, s egy sereg begyeskedő, rózsaszín szemű, fekete pupillás, fehér galamb peckesen sétifikált a hat ló lába között, és szemelgetett az elhullajtott, párolgó ganajban.

A báránybőrbe bugyolált kocsis már a bakon ült, pipázgatott, és a sugárzó utasok gyorsan élelmiszereket raktak fel az utazás hátralevő idejére.

Most már csak Gömböcöt várták. Ő is megjelent.

Kissé zavartnak s pironkodónak látszott, félénken közeledett útitársai felé, kik mintha nem vették volna észre, mindnyájan egyszerre elfordultak tőle. A gróf méltóságosan karon fogta nejét, és elvonta a tisztátalan közelségből.

A kövér lány döbbenten megállott, majd minden bátorságát összeszedve, alázatosan rebegte a gyáros feleségének:

- Jó napot kívánok.

A nő éppen csak biccentett fejével, szemtelenül, arcán a megsértett erény kifejezésével. Mindenki elfoglaltnak látszott, és igyekezett távol maradni tőle, mintha ragályt hozott volna szoknyáiban. Majd sietve beültek a kocsiba, hová Gömböc magányosan szállt be, utolsónak, és csöndben letelepedett régi helyére.

Meg se látták, meg se ismerték. Loiseau-né távolból szemlélte, méltatlankodva és halkan mondta férjének:

- Szerencse, hogy nem mellé kerültem.

A nehézkes jármű zökkent egyet, és az utazás újra megkezdődött.

Eleinte senki se beszélt. Gömböc nem mert fölnézni. Haragudott útitársaira, de egyúttal szégyenkezett is, hogy engedett, és bemocskoltatta magát azzal a porosz tiszttel, akinek karjaiba álszent módon ők kergették.

A grófné azonban Carré-Lamadonnéhoz fordulva, nemsokára megtörte a kínos csöndet.

- Ugyebár ismeri d'Étrelles-nét? - kérdezte.

- Hogyne, jó barátnőm.

- Bájos asszonyka!

- Elragadó! Igazán előkelő teremtés, művelt, okos, és minden ízében művész. Pompásan énekel, és mesterien rajzol.

A gyáros a gróffal beszélgetett, s az ablaktáblák zörejéből felbuggyant olykor egy-egy szó: "Szelvény-lejárat-jutalék-fizetési határidő."

Loiseau, ki elcsente a fogadós régi kártyáját, mely öt év óta zsírosodott a vendéglő piszkos asztalain, bésigue-be kezdett feleségével.

Az apácák kézbe vették övükön lógó olvasóikat, egyszerre keresztet vetettek, elkezdték mozgatni ajkukat, mindjobban siettek, mindinkább növekvő gyorsasággal, tompán mormogva az Oremust, közbe-közbe megcsókoltak egy érmet, újra keresztet vetettek, s újrakezdték sebes és szakadatlan mormogásukat.

Cornudet mozdulatlanul elmélkedett.

Háromórai utazás után Loiseau összeszedte kártyáit:

- Éhes vagyok - mondta.

Felesége erre kibontotta zsineggel átkötött csomagjukat, és kivett belőle egy darab hideg borjúhúst. Ügyesen apró darabokra szeletelte, s mindketten falatozni kezdtek.

- Mi is hozzáláthatnánk - mondta a grófné. A gróf beleegyezett, és a nő kirakta a két személyre elkészített élelmet. A hosszúkás tál fedelén porcelán nyúl volt látható, jelezve, hogy nyúlpástétom terpeszkedik benne, ízletes eledel, melynek barnálló vadhúsát fehér szalonnasávok tűzdelik át, egyéb finomra vagdalt húsokkal elegyítve. Egy szép darab gróji sajt, melyet egy hírlapba csomagoltak, zsíros testéhez tapasztotta az újságpapírt, melyen ez állott: "Hírek."

A két apáca több fokhagymás kolbászt szedett elő, és Cornudet két kezét télikabátja hatalmas zsebébe mélyesztve, egyikből négy kemény tojást, másikból kenyérpúposkát húzott ki. Lehántotta a tojás héját, lába alá, a szalmába dobta, falni kezdte a tojást is, és a tojás világossárga morzsácskáit nagy szakállába hullatta, melyek csillagok gyanánt tündököltek ottan.

Gömböc a korai fölkelés sietségében és zavarában semmire se gondolt, és most kétségbeesetten, dühtől fuldokolva nézte a nyugodtan falatozókat. Először vad harag dühítette, fölnyitotta száját, hogy a szájára toluló szitkok özönével lobbantsa szemükre viselkedésüket, de az izgalom úgy fojtogatta, hogy nem bírt szólani.

Senki rá nem nézett, senki rá nem gondolt. Úgy érezte, mintha belefúlt volna ezeknek a tisztességes semmiháziaknak megvetésébe, kik először feláldozták őt, aztán eldobták, mint valami piszkos és haszontalan rongyot. Ekkor eszébe jutott tele élelmiszeres kosara, melyből mindent mohón felfaltak, két csirkéje, mely ragyogott a kocsonyás létől, pástétomai, körtéi, négy üveg bordeaux-i bora, s dühe hirtelen szétmállott, mint a túlfeszített kötél, mely elszakad, és azt érezte, hogy rögtön sírva fakad. Rettentően erőlködött, hogy erős maradjon, lenyelte zokogását, mint a gyerekek, de a könnyek kitörtek, ott tündököltek szemhéjai peremén, és egyszerre két kövér könnycsepp buggyant ki szeméből, lassan végiggördült arcán. A többiek gyorsabban követték az elsőket, mint a sziklából kiszűrődő vízcsöppek, és szabályosan peregtek le keblének kidudorodó halmaira. Egyenesen ült, merev tekintettel, rideg és sápadt arccal, abban reménykedve, hogy nem látják.

De a grófné észrevette, férjének intett. Az vállat vont, mintha mondaná:

"Sajnálom, én nem tehetek róla."

Loiseau-né némán, győzelmes mosollyal mormogta:

- Gyalázatát siratja.

A kedves nővérek, miután a kolbászmaradékot papírba csomagolták, újból hozzákezdtek az imádkozáshoz.

Cornudet pedig, befalván tojásait, kinyújtotta lábszárait a szemközti pad ülése alá, hátradőlt, keresztbe fonta karjait, mosolygott, mint akinek valami remek ötlete támadt, és elkezdte fütyörészni a Marseillaise-t.

Az arcok elkomorultak. A nép dala bizonyára nemigen tetszett szomszédainak. Idegesek lettek, ingerlékenyek, és üvölteni szerettek volna, mint kutyák a kintorna hallatára. Cornudet észrevette, de nem hagyta abba. Sőt még néha a szöveget is dúdolgatta:

Hazánknak lángoló szerelme,
  Vezesd a bosszúra karunk,
  Szabadság, légy mindig velünk te,
  Mivel csak téged akarunk!

Gyorsabban haladtak, a hó keményebb volt, és Cornudet az utazás komor óráiban, a kátyús, hepehupás utakon, a leszálló éjben, a kocsira ereszkedő mély homályban is vad megátalkodottsággal folytatta bosszúálló, egyhangú fütyülését, egészen Dieppeig, kényszerítve az elcsigázott és kétségbeesett lelkeket, hogy elejétől végig figyelemmel kísérjék a dalt, és minden ütemnél rágondoljanak a megfelelő szóra.

És Gömböc még mindig sírdogált. Zokogása pedig, melyet nem bírt elfojtani, olykor, két versszak között, belehangzott a sötétségbe.

1880. április 16.

Kosztolányi Dezső fordítása

 

 

Weöres Sándor: Buba éneke

 

Ó ha cinke volnék,
útra kelnék,
hömpölygő sugárban
énekelnék –
minden este
morzsára, búzára
visszaszállnék
anyám ablakára.

Ó ha szellő volnék,
mindig fújnék,
minden bő kabátba
belebújnék –
nyári éjen,
fehér holdsütésen
elcsitulnék
jó anyám ölében.

Ó ha csillag volnék
kerek égen,
csorogna a földre
sárga fényem –
jaj, de onnan
vissza sose járnék,
anyám nélkül
mindig sírdogálnék.

      Nem gondoltam volna, hogy valaha is írni fogok egy kis gyerekversről, melyet talán az általános iskola alsó tagozatán olvastam először. 65 év telt el azóta, hogy nagy lelkesedéssel vettem kezembe az irodalomkönyvet ennek a versnek a kedvéért. Mi ragadott meg? A ritmusa, az elvágyódás csöndes szomorúsága? Nem tudom.

      Érdekes, hogy a vers Buba éneke címmel az Ung király társaságában 1941. dec. 25-én jelent meg a Dunántúl c. lapban. A címhez csak annyit, hogy a buba bábut, játék babát jelent. Az ő nevében szólal meg a költő. A vers később a Medúza (1944) c. kötet Rongyszőnyeg ciklusában foglalta el a helyét, immár cím nélkül.

      A Buba énekében egy kisgyerek szólal meg, aki képzeletben elrepül a „csillagokig”, de visszahívja, visszahúzná őt az édesanyja iránti szeretet. A gyermek már a 19. században fontos szereplője volt az irodalmi műveknek. Gondoljunk csak Dickens, Mark Twain regényeire, a múlt század elején Musilra. A magyar irodalomban Kosztolányi, Karinthy, Molnár Ferenc, Szabó Lőrinc, Nemes Nagy Ágnes nevét említhetjük. Weöresnél is visszatérő téma a gyermekkor.

      A jó vers személyes és ugyanakkor általános tapasztalatot fogalmaz meg, s a lélek olyan tájaira visz el, mely az olvasó számára terra incognita. Kulcsmotívumok ebben a versben az eltávolodás vágya és a visszatérés. Minden versszak ugyanazzal a felkiáltással és feltételes móddal kezdődik, de csupán az első két versszak fejeződik be a visszatérés bizonyosságával. A 3. versszak ennek a lehetetlenségét állítja, hisz a csillagoknak örökre megszabott pályájuk van, melyről nem térhetnek le. Csupán a fényük csordul vissza a földre. Az első két versszak harmóniát sugároz, ám a harmadikat kettévágja a „jaj” indulatszó, valamint a „soha” és a „mindig” időhatározók jelzik a fájdalmat: nincs visszatérés.

      A rímképlet is kifejezi az utolsó versszak eltérő voltát. Csak a legvégén tér vissza a két feltételes módú ige („járnék, sírdogálnék”) az első sor hívószavára. Még illendő lenne kitérni a dal műfajára, az érzelmek gazdagságára, a trocheusok könnyed lejtésére, de talán még fontosabb arra rámutatni (Török Gábor nyomán, 1983), hogy az anya és a gyerek közötti távolság miként nő. A csillag már elérhetetlen messzeségben van. Még nincs „jeges űr”, mint Tóth Árpádnál, s a „hideg űrön” nem repül át a holló, mint József Attilánál. Weöres „bubája” még csak csöndesen mereng a magány lehetőségéről…  

Margaréta

                                                                                                                 németül

                                                Ary Scheffer:Faust és Margaréta a kertben

Margaréta
Ti szent angyalok, oltalmazzátok lelkemet! – Irtózom tőled, Henrik!”* (Faust álneve)

Mephistopheles
Ő pokolra kerül!
(Eltűnik Fausttal, az ajtó becsapódik, elhaló hang hallatszik)

Henrik! Henrik!”
                                            (Ős-Faust)

Frankfurt népe, bár még sötét volt január 14-én, izgatottan várta a kivégzést. Már 5 órakor felsorakozott a börtön előtt tizenkét katona. 6-kor indult Raab ezredes, a katonai bíró hintója a Katharina-toronyhoz, ahol Susanne Margarethe Brandtot, a gyermekgyilkos nőt őrizték.

1772-öt írunk, s bocsánat, hogy nem mondom el rögtön a lényeget. Hisz szeretném kíváncsivá tenni az olvasót (ha van), miért fontos az, hogy mi történt ott csekély 250 évvel ezelőtt a Haupwache terén. (Eltekintve attól, hogy minden fontos, ami az emberrel történik.)

Ha nem rémlik, akkor segítségképpen hozzáteszem még, hogy a Katharina-toronytól nem messze, csupán 200 méterre levő ház manzárdszobájából jól látható a torony. Ifjú lakója, a 22 éves joghallgató, aki nemrég érkezett haza Straßburgból, nem volt más, mint Johann Wolfgang Goethe. Kezded már kapiskálni az összefüggést? Igen, Gretchen fog meghalni a vérpadon, hogy később testet öltsön a világirodalom egyik meghatározó művében, a Faustban.

Legutóbb Uwe Wittstock írt róla nagyon hatásosan a Frankfurter Allgemeine Zeitungban. Persze a valóságos szereplők is kitettek magukért: „Amikor Raab bíró fél hat körül feketébe öltözve a hóhérral a cellába lépett, sarkantyús csizmát viselt, vörös köpenyén a város ezüst címere volt, arany alapon. Susanne Margaretha Brandt is ünnepi öltözékben volt. Fehér kiskabátot, fehér szoknyát varrtak neki, fehér kesztyűt kapott, s egy fehér kendőt. Jobb ruhát sose viselt életében. Kezébe fehér kesztyűt adtak, s hozzá egy nagy citromot, mely a bűnbeesés fölötti győzelem jelképe volt.” Miután Raab felolvasta az ítéletet, melyet jól megérdemeltnek nevezett, a köpenye alól elővett „egy kis vörös pálcát, és Susanne lábai elé dobta, aki rémületében egész testében reszketni kezdett. A hóhér lépett oda, megfogta a kezét, s csendesen vigasztaló szavakat mondott.”

Bár a fiatalasszony tette rettenetes volt, az embernek az az érzése, hogy az egész egy színjáték csupán. Frankfurt városa rendezte tisztes polgárai számára: lám mi mennyire erkölcsösek vagyunk, mennyire elítéljük a bűnt. De hisz éppen az álszentség és a megbélyegzéstől való rettegés okozta a tragédiát. A külvárosi fogadó konyhájában lakó, 24 éves cselédlány, akit megerőszakolt az átutazó idegen, végtelenül kiszolgáltatott volt. Még családja is magára hagyta.

Susanne azt vallotta, a jegyzőkönyvek bizonyítják ezt, hogy tettére az ördög vezette.  Goethe is áttanulmányozta a periratokat, gondosan jegyzeteket készített, s elkezdett dolgozni az úgynevezett „Ős-Faust”-on, melyben megvan már „a költői erő és a drámai érzék.” (Márton László, in: Faust, 2015) Megrendítő a befejezés a végső változatban:

Margaréta

Atyám, a tied vagyok! Ments meg!
Ti angyalok! Ti mennyei seregek!
Fogjatok közre, hogy megmentsetek!
Henrik! Iszonyt lehelsz belém!

Mephistopheles
Ő pokolra kerül!

Hang (fentről)
Ő megmenekül!

Mephistopheles (Fausthoz)
Hozzám! (Eltűnik Fausttal)

Hang (bentről,elhalóan)
 Henrik! Henrik!

                                                    (Faust, 1808)

                Az idő nyoma látszik a Faust befejezésén: ha a földi  igazságszolgáltatás akadozik, kihagy, az ember szeretne bízni valami magasabb erőben, mely helyre teszi a dolgokat.