Mozart klasszicizmusa

     Bernstein tanulmányát olvasom: Mi a klasszikus zene? (In: Hangversenyek fiataloknak) Tisztázza a klasszikus szó kettős értelmét. Először is egy korszakot jelöl, Haydn, Mozart, Beethoven korszakát, másrészt értékes, maradandó műalkotást értünk alatta. Bach, Händel vagy Bartók zenéje is klasszikus értékű.

     Bach 1750-ben halt meg. Az ő halála osztja ketté a 18. századot. A század második felében már más szabályok érvényesülnek: „Valami újat akarnak – nem ilyen bonyolultat – szép dallamokkal és könnyű kísérettel, mely elegáns, kifinomult és kellemes.”

     Bernstein mindenekelőtt a klasszikus zene szépségét emeli ki. Az egyensúlynak és formáknak szigorú szabályait, a tökéletességet. Ugyanakkor bármely zeneszerző, így a klasszikus is, azért nagy alkotó, mert van mondanivalója, közölnivalója zenéjében: bánat, fájdalom, diadal, lelki öröm…
     Mintha ezt a gondolatsort folytatná Szentkuthy Miklós, aki 1941-ben így jellemezte Mozart világát: „Titokzatos pillanat ez, amikor a művészet (nemcsak a társaság, hanem az alkotók szemében is) még csak ’divertimento’, de ugyanakkor az egyéniség kétségbeesett önigazolása és önkifejezése is: szórakoztatás, de ugyanakkor Mozart képzeletének a korlátokat már nagyon is feszítő, zsarnoki igényű, öncélú világa.” (In: Meghatározások és szerepek)

     Mit jelent az egyáltalán nem klasszikus Szentkuthy számára (számunkra) Mozart? „Mondanom sem kell, hogy a zenében ’központi’ izgalmam és érdeklődésem kezdettől fogva Wolfgang Amadeus Mozart. Ő az én eszményem, tragédiám, vallásom, imádságom, szenvedélyem, humorom és játékosságom.” (In: Frivolitások és hitvallások, 560. old.)

     Izgalmas lenne újra és újra Mozartot hallgatni, és közben Szentkuthy könyvét, a Divertimentót (1957) olvasni.

K. 447

     Izgalmas, előremutató év volt a történelemben 1781. Életbe lépett az USA-ban az 1777-ben elfogadott alkotmány. Németországban megjelent Schiller Haramiák c. drámája, a Sturm und Drang reprezentatív műve, Kanttól A tiszta ész kritikája. Herschel felfedezte az Uránuszt. II. József kiadja a türelmi rendeletét. Bessenyei György az Egy Magyar Társaság iránt való jámbor szándéka jellemzi még ezt a kort. (A Bastille-t 1789-ben rombolják le!)
     Öntudatos, lázadó, reménykedő korszak gyermeke volt Mozart, aki szakított a salzburgi érsekkel, és Bécsbe költözik. Talán ebben az évben, de mindenesetre a 80-as évek elején keletkezett négy kürtversenye: a K. 412, K. 417, K. 447, és a K. 495. A gazdag életműben – operák, szimfóniák, zongoraversenyek, egyházi zene, kamarazene – különleges szerepet játszanak a különféle hangszerekre (kürt, fuvola, klarinét) írt darabok.
     Ebben a korban a kürtön, ezen a köralakban hajlított rézfúvós hangszeren, még nem voltak billentyűk. Kiváló művésznek kellett lennie annak (például Leutgeb ilyen volt), aki „dugaszolással”, jobb öklét a tölcsérbe dugva, el tudta játszani Mozart műveit. Joseph Leutgebnek szólnak az egyik kottán Mozart megjegyzései: „Önnek, Szamár úr!” „Kitartás!”, „Most már hagyd abba!”, „Segítség! Levegőt venni!”
     Mostanában az Esz-dúr kürtversenyt (K. 447) hallgattam Dennis Brain előadásában (1953). Méltóságteljesen, ünnepélyesen kezdődik a mű, ugyanakkor játékosan, kedvesen. Nemcsak a kürt és a zenekar összjátéka, a dallam bensőségessége, hanem a kürt bársonyos hangszíne is közrejátszik ebben. A második tételben a megformálás finomsága megható, míg a befejezésben a kürt „felhívó” jellege érvényesül: a vadászat-motívum sejlik fel a lendületes ritmusban. 

     Maga Mozart így vall versenyműveiről: „A koncertek pontosan félúton vannak a túl nehéz és a túl könnyű között – nagyon csillogóak – kellemesek a fülnek – természetesen anélkül, hogy üressé válnának -, imitt-amott csak a zeneértők számára szereznek élvezetet, de úgy, hogy a zenéhez nem értőknek is elégedettnek kell lenniük, anélkül, hogy tudnák, miért.” (Világhíres zeneszerzők, 45.)

                                                    2013                                                                                                                                                       

Tamási Áron: Szerencsés Gyurka

  ÉRTELMEZÉSE>

Volt egyszer egy ember, s egy felesége neki. Annyira mentek ketten, hogy rendes időben egy gyermekük született.

Úgy hívták, Gyurka.

Jóféle gyermek volt Gyurka. Példája a bölcseknek már zsenge korában. Kicsivel beérte, s kézen- közön felnőtt. Magához való ésszel is rendelkezett. A dolgot nem szerette, igaz; de ezt Isten akarata szerint, az apjától örökölte.

Addig s addig, hogy legény lett belőle.

Vándorlásra adta magát. De csak akkor látta meg, hogy milyen a világ. Az egyik háztól ugyanis elküldték, a másiknál nem adtak neki enni, a harmadiktól dologgal riasztották el.

Valami vén székellyel találkozott egyszer.

–   Hó! – mondta neki kurtán, mert fárasztotta a sok beszéd. Az öreg megállt, s ráhunyorított:

–   Te ki vagy, hogy nekem úgy „hógatsz”?

–   Én álomfejtő.

–   Álomfejtő? No ügyelj, mert attól büdösödik a hal – mondta a székely.

Még egyet-kettőt mondtak egymásnak, de nem találtak össze, s tovább mentek. Ekkor egy úr jött, s Gyurka felbiztatta:

–   Ejtsen el egy piculát, hogy kapjam meg!

–   Eredj, s dolgozzál! – felelte az úr.

Erre otthagyta őt is, s elment, s lefeküdt az erdőben egy fa alá. Aludt hét esztendeig, s akkor valami kutyák felriasztották. Morgott nekik Gyurka, hogy még aludni sem lehet ebben a világban, s elindult ismét.

Elért egy faluba, s ahogy vánszorgott keresztül azon, hát az egyik kapuban, valami rovásos széken, módosan üldögél egy ember.

–   Nem kell magának egy szolga? – kérdezte Gyurka.

–   Gyere, s állj bé! – mondta az ember. Megegyeztek, aztán jóllaktak, s ittak reá.

Másnap szántani küldte két ökörrel Gyurkát a gazda. Ő kiment, s egész nap döglődött a falu végin, s este hazament.

–   Mennyit szántottál? – kérdezte az ember.

–   Fel én az egészet – felelte Gyurka.

Így szántott három napig szájjal. Akkor titkon kiment a gazda, s észrevette a nagy csalást. Nem szólott semmit Gyurkának, csak egy kutyát adott másnap melléje.

Kimentek négyen ismét a földre. Gyurka leállította az ökröket, s ismét le akart feküdni, hogy szántson, de amint ezt tette volna, hát a horgasinába jól beléharapott a kutya.

–   Bolond vagy-é? – nézett a kutyára Gyurka, de az eb nem tágított. Erre felállott a legény, s így szólt:

–   A kutyamarás nem jó, de a munka olyan sincs.

Azzal kirázta a tarisznyát, s a szalonnát is odavetette a kutyának.

–    Isten maradjon veletek! – köszönt az ebédelő kutyának és a két ökörnek, s ismét elbaktatott a világba.

Bolygott elé s hátra valami hét esztendeig. Akkor olyan álmot látott, hogy kicsi isten lehet, csak akarni kell. A kezeit hátra tette tehát, mint a kitalálók, s szép leptiben megindult egy óriás mezőn keresztül. Egyszer elért egy nagy folyóhoz, s annak a partján leült. Olyan erősen kezdett gondolkozni,hogy sült el belé a feje. Amikor mégis látta, hogy semmit sem tud kitalálni, eleresztette magát, mint a többi tárgyak a világban. Szemlélődött, s várta, hogy a nagy természet mutassa meg, mitévő legyen.

Így üldögélt napnyugtáig, amikor nagyot csobbant a víz. Lassan arra nézett, s hát kacagó halak játszadoznak. Egy pillantás alatt megkívánta létüket; s bízva az Istenben is, hirtelen befordult a vízbe, mint a csutak. Nyomban érezte, hogy a farka megnőtt, s meg a lebernyegek is az oldalán. Úszni kezdett tehát, s folyton csak vizet ivott volna, mint az igazi halak.

–    Ha én nem vagyok hal, akkor senki! – mondta örvendezve, s még sebesebbre fogta az úszást. Nem telt belé két perc, s már seregestől körülvették a kicsi s a nagy fürge halak. Hideg, gyilkos szemekkel nézték, s azután marni kezdték.

–   Hé, testvérek! – mondta Gyurka, de a szavával sem javított semmit a dolgon. Erre fújni kezdte mérgesen a vizet, s menekült a part felé, ahogy csak tudott. Ott szárazra vetette magát, s talpra támaszkodott.

–    Isten veletek! – köszönt a halaknak is, majd ismét hátratette a karjait, hogy kitaláljon valami egyebet, s megindult.

Mendegélt az áldott napon, amíg a víz leszáradt róla. Akkor újból lefeküdt, s látni kezdte az álmokat, egyiket a másik után. Valami hét esztendőt aludt által emígy, de akkor érezni kezdte, mintha rágná a két fülit valami. Mozdulni akart, s hát bajosan megy. Kinyitotta a két látóját, s hát a leforgó esztendők alatt úgy felverte körülötte a helyet a fű, s úgy béfonta őt is, hogy a legénykedés nehezére esik. Kiáltott egyet, s nyomban hat nyúl szökött ki a feje mellől. Erre gondolt ő is egyet, s mozgatni kezdte az orrát s a két fülit: s egy pillantás alatt olyan baknyúl lett belőle, mintha aranyfüvön nevelkedett volna. Örömében toppantott a jobbik lábával, s erre nyomban egy másik nyúl került valahonnét melléje.

Éppen javában barátkoztak, amikor feltűnt egy fegyveres ember.

–   Gyere, fussunk! – szólott Gyurkának a másik.

–   Fusson más – mondta Gyurka, mert nem szerette pazarolni az erejét. Erre a másik elfutott, ahogy csak tudott. Ő pedig megmozgatta kacagva a bajuszát, rögtön két lábra állott, s kivetette a mellét is, mint aki legény a talpán.

Megindult ismét, s ment, mendegélt.

Egyszer elérkezett egy gyönyörű egyenes útra, s amikor kilenc nap és kilenc éjjel folyvást egyet ment azon, leült nyugodni egy kőre. Itt kiült egy telet s egy tavaszt egy helyben, s a nyár derekán éppen indulni akart újra. Előretette az egyik lábát, és elnézett az útvonalon előre. De akkor meglátott valami leányt, amint igen kellemesen mozgott messze. Fiatal lehetett, mert gyorsan aprított, s a fejét peckesen hordta.

Gyurka érezte, hogy egyszerre megfutamodik benne a vér. Rég az ideje, hogy nem látott volt efféle igézetes népet. S legalább ezt az egyet nem akarta elszalasztani.

A feje berregni kezdett, mint a motor. A két karját meglebegtette, a lábát behúzta maga alá, s hát abban a percben egy fecskemadár lett belőle.

Felrepült, s keringeni kezdett a leány feje felett.

–    No, Gyurka, most csirikolj! – biztatta magát, s kezdett énekelni. Egy kicsi idő múlva akkora bátorságot vett, hogy a leány vállára szállott. Ott berzengetni kezdte a tollát, s nagy gyönyörűségében folyton énekelt, miközben a leány nagy szeretettel simogatta.

Egyszer aztán a tenyerébe vette a leány, s bétette a kebelébe.

–   Helyben vagyok! – örvendezett Gyurka, és rebesgetni kezdte a tollát. Aztán végső helyet keresett magának. Amikor azt megtalálta, lustán magára húzta takarónak a szerencsét, és álmodozni kezdett.

Ma is ott álmodozik bizonyosan. Jobb helyet a földön nem is találhatott.

Vásáry Tamás: Üzenet (2)

Játszani is engedd… 

 I.

      Olvasom tovább Vásáry Tamás önéletrajzát (Üzenet). Szinte minden oldalon van valami érdekes gondolat vagy szituáció. Az ifjú zeneakadémista megjegyzi „kutyahű” barátjáról: „Ha csak egyvalaki is akad, akinek szájából visszaszól a világ, már nem vagy egyedül.” (430. o.)
      A következő lapon Liszt H-moll szonátájának a „programját” foglalja össze: „A fausti probléma: Isten, ember és nő, az eszményi és a bukásra csábító, sátáni mivoltával az anyagba kötő, szublimált szerelmével a túlvilág felé hívogató. (…) Tökéletes önarckép, és ő (Vásáry) minden mozzanatát érti. Mikor rajta keresztül születik újjá a mű, úgy érzi, megidézte Lisztet, és eggyé vált vele. (…) Maga a zene csak médium, egy kapu, rajta keresztül kell eljutni egy más világba, az eszmék és minden érzelem forrásának a szférájába.” (431. o.)       

                                          
a.

                    „Reggel gyerek voltam, de elaludtam,
                     és fölriadok most szíven-ütötten.”
                                (Kosztolányi: Délutáni álom, 1931)

      A 20. század fedezte fel a gyermekkort, a gyermekkor fontosságát. Ezt példázza Vásáry Tamás eszmefuttatása is a gyermekkori zenei élményről:

     „… azt a Zelemért keresem, amit hároméves koromban láttam. És ha most el tudnám mondani neked, miért, akkor szebb verset hallanál, mint akármilyen Babits, Ady, Villon vagy Rimbaud, pedig szeretem őket, elhiheted. És még abban sem vagyok biztos, hogy azt a Mozart-szonátát ma szebben játszom. Sőt, többet mondok neked. Azok a zeneművek, amelyek akkor minden összhangzattan, formatan és a jó ég tudja, milyen tanok ismerete nélkül akkora hatással voltak rám, ma, miután megtanultam agyammal is csodálni őket, nem lettek gazdagabbak előttem. Sőt.”
            (Zelemér családi birtok volt a háború előtt)

b.

               „Van a tárgyaknak könnyük. Érzem olykor
                hogy sírnak a szobámban nesztelen…”
     (Babits: Sunt lacrimae rerum, a Levelek Irisz koszorújáról c. kötetben)

      Egyszer már idéztem Babitsnak ezt a versét. Párhuzamos ezzel Vásáry gondolata, de ő derűsebb színekkel festi az ember és a dolgok kapcsolatát:
     „Mért van az, hogy amikor valaki … örül a viszontlátásnak, a bútorok mosolyognak: úgy tűnik, hogy a tárgyak mozognak, látszik, hogy a váza most került a kerek asztal közepére virágostul, a terítő a zongorán épp hogy lelógatta a rojtjait, az ablak félig nyitva szellőztetés után, a tárgyak összejátszanak az őket megelevenítő varázslóval. És amikor elmegy, minden felkiáltójelként utal rá:  Én nem vagyok, ha te nem vagy itt. Te elviszed magaddal a létünket, mi nem vagyunk, te pedig egyedül vagy.” (441)

c.

      Fellépés előtt

      A millió voltos feszültség közömbösítésére „… nem marad más, mint a nagy Istent segítségül hívni, ezzel viszont Őt is belevonva a saját vállalkozásának kétes kimenetelébe. Mert ha nem sikerül neki, akkor az a Jóistennek is valahol blamázs.” (444)              

Társra találni…

     Vásáry Tamás önéletrajzának a 2. része a bukaresti VIT-élmények leírásával kezdődik. Óriási csalódás volt számára, hogy nem nyert. Ráadásul halálosan szerelmes volt Házy Erzsébetbe, aki feltehetően csak kisfiúnak tekintette a rajongó zongoraművészt. Vásáry szép, impresszionista képpel érzékelteti kudarcát:

     "Az alkony lilája társra talált a szoba falának olajszürkéjében, és az éjjeliszekrénykén álló fehér virágok szégyenkezve hajtották meg száraikat a szegényes naplemente búcsúja előtt."

     Később: 

     "A szobácska szürkéjét behúzza az este feketéje titkosan meleg, kifürkészhetetlenül telített árnyaival, és a két kuporgó alak körül megsűrűsödött a csend. Lassan nem volt mit kérdezni, nem volt mire válaszolni. Csak azért maradtak még úgy percekig, megmérhetetlenül hosszú percekig, mert nem volt kitől elköszönni."

                               
Pokolvilág

      Vásáry Tamás önéletrajzában (Üzenet I., 2. könyv 2. rész) beszámol többek között Házy Erzsébethez fűződő szerelemének alakulásáról szól, melynek még nincs vége, majd arról is, miként szeretnének szülei beleavatkozni az immár felnőtt férfi döntéseibe. Visszajöttek a kitelepítésből, s most hárman alusznak egy szobában. Lehet így önálló életet élni? Tamás (egyes szám harmadik személyben beszél önmagáról) helyzetét jól mutatja a következő álom:

     „Börtönben van. Sötét kamrában. Először csak magát látja, gyerekként, szőke, kócos, rémült, majd felnőtté és észreveszi, hogy mellette többen is vannak. Az egyik árnyban lassan anyját ismeri föl, a másikban apját. Ők is be vannak zárva ebbe a börtönbe. Most már nem is börtön ez, hanem egy verem.” (536)

      Mennyi minden történik! Gát József (1913-1967) felajánlja neki, hogy segít kialakítani zongorajátékénak helyes technikáját: 

     „Most úgy zongorázol, hogy érzelmeid intenzitásával egyenes arányban ráfeszítesz a kezedre, és olyan helyre adod az erőt, ahol az nem érvényesül, illetve ahol nem szólal meg hang formájában. Ugyanis a zongora billentyűje nem ad hangot. A billentyűvel keltünk hangot a húrokon.” (520)

      Kodály javaslatára tanársegédi állást kapott az Akadémián, elkezd szolfézst tanítani, s rettenetesen fél, amikor Kodály ül be hozzá órát látogatni: 

     „Saját hangját valami vérködön túlról hallotta, és csak annyit fogott fel, hogy minden, amit mond és amit csinál, helytelen, de csodálkozva regisztrálta, hogy az oroszlán még csak nem is marcangolja: Kodály nyugodtan ül és nézeget valami kottát, ami a katedrán a keze ügyébe akadt, és nem szakítja félbe, nem szégyeníti meg a növendékek előtt, és a végén feláll, és odabiccentve kimegy a teremből.” (519)

      Nagyon izgalmasak a Fischer Annie-ról és a Tóth Aladárról festett portrék. Az asszonyról, pártfogójáról, már korábban így írt: 

     „Egy mitikus állatistennő. Minden mozdulata harmonikus, puha és erőt rejt. Így csak egy oroszlán tud járni. Fejét igézően viszi a teste felett. Kígyófej, jósnői tekintet a mesét tudó, horpadt halánték alól, feltornyozott erdőrozsdás-aranyos konty.” (365) S most Tamás „megismerhette a rozsdahajú jósasszony suhancosan szőke, szellemesen nyurga, hamiskásan görnyedt, lenyűgöző élettársát, Aladárt.” (521)

      „Tóth Aladár egyike volt a magyar zeneélet pilléreinek. Arisztokratának született, s arisztokratává lett életmódjában, hivatásában.” – írja Vásáry. Aki ugyanakkor meghallgatta az ifjú problémáit is: „Na, mi van a szerelemmel? Vigyázz, mert az egy pokolvilág.” (523)

*

      Életrajzának a legérdekesebb lapjai azok, ahol a rég eltávozott nagyjainkról ír. Most például felidézi Tóth Aladár vendégszeretetét, játékos szavait:

      „ - Remélem, éhes vagy, mert ma csodálatos dolgokat fogunk enni. Nehogy azt hidd, hogy úgy lehet Beethovent játszani, hogy az ember ne ismerje a vaddisznóhús ízét, az meg éppenséggel ki van zárva, hogy az Apassionatát igazán megértse, akinek nem ízlik a tengeri kagyló. A hullámok zúgása, a tenger háborgása mind benne vannak ebben a zamatban. Remélem, hogy méltó leszel ezekre a földi javakra, mint ahogy az vagy a szép zenék tolmácsolására. (…)  -

     Az egész kis komédiázás csak arra volt jó, hogy játsszon. Szeretett játszani a zongorán, a szavakkal, heccelődni, húzni másokat, szeretett igazgatót, férjet és Aladárt játszani.” (555.)

     Tóth Aladár ráébreszt Kodály igazi lényére is:

      „Milyen különös ember. Olyan meleg zenét tud írni, és annyi szeretet van benne, hisz oly sokaknak is segített a háború alatt, még neked is, amikor megvette a zongorát. Mégis, igazán gyöngédnek csak egyszer láttam. Az állatkertben voltunk, és az orrszarvúk előtt állva odahívta a nagy  behemót állatot. Amikor az odajött, Kodály benyúlt az elkerített részen, és megsimogatta az orrát, gyöngéden gügyögve: ’Gyere ide, kicsikém.’ ” (557)

     S az ősz sörényes apja helyett apja lett az ifjú Vásárynak:

„ – Amíg nem beszél vagy négy nyelven, és nem tudja az egész Wohltemperiertes Klaviert kívülről, addig ne is gondoljon nősülésre.
(…)
     Tamás kétségbeesetten védte az ügyet, védte Erzsit és magát a szerelmet… (…) A parttalan vita lezárása gyanánt Kodály feláll a zongorától, és … csaknem keresés nélkül húz ki egy sárga bőrkötetes  Goethe-verseskötetet.
(…)
- Olvassa! – és rámutatott egy versre.
- Tanár úr, én nem tudok németül.
- Akkor is fordítsa!
- De hát nem ismerem a szavakat.
- Amit nem tud, kérdezze!” (576)

     A sörényes oroszlán nem engedett, szigorúan oktatta, nevelte növendékét:

      „Kodály az ember teljességének példájával tanított. Mindhárom síkon, a szellemin, a mentálison és a fizikain egyaránt maximálist követelt meg magától, és ugyanezt várta el mástól is. ’Azért, mert valaki zenész, még nem kell satnyának lennie.’ – mondta, és Tamástól is elvárta, hogy rendszeresen járjon a Lukács uszodába, mégpedig a télen-nyáron nyitott forrásból fakadó, hideg vizű medencébe. Elmagyarázta, hogyan kell először meleg vízzel lezuhanyozni, majd a hideg vízben úszni, aztán utána ismét felmelegedni a zuhany alatt, végül gyorsan hideggel lezuhanyozni… Lábemelő gyakorlatait Tamás mind a mai napig beveszi tornagyakorlatai közé. (577)

      
Azok a csodás, 50-es évek…

     Izgalmas, drámai kalandokkal köszöntenek be az 50-es évek. Mai szemmel szinte elképzelhetetlen, hogy mennyire rátelepednek a szülők a pályája elején álló Vásáry Tamásra. Még azt is megmondják, kivel barátkozhat.

                                                          *

      A versenyek: Bukarest, Varsó, Párizs és Brüsszel sokat ígérnek, de látszólag semmit nem adnak, legalábbis a várva várt első díjat sehol sem sikerül megkapnia: „Ha az emberek sokat vártak el tőle, ő még többet önmagától. Gyűlölt együtt élni egy középszerű lénnyel. Nem egyezkedett.” (641)
      Mégis megszilárdul az itthoni helyzete, s kilép a nemzetközi porondra. Valójában csak Fischer Annie véleménye számított: „- Tudja, sok jó zongorista van. Kevés igazi muzsikus. Maga az, akiből csak egy vagy kettő van egy században, mint egy Sauerből vagy egy Dohnányiból.” (625) 

                                                   *

      Erzsihez fűződő kapcsolata is lassan megváltozik. Keserves megélni az eltávolodást. Ez ügyben húsz oldalas levelet ír Kodálynak, aki így válaszolt: „Legközelebbi találkozásunkkor Schumann Ich grolle nicht dalát akarom hallani németül, könyv nélkül, B-ben! Kodály Zoltán.” (Ich grolle nicht = Nem haragszom, Heine verse!)

      Tamás megértette az üzenetet: „Schumann átélte, amit ő, és belekiáltotta az egyénen túliba, és ma itt ő ezt meghallotta. És meghallotta az öreg Mester, Kodály. (…) Ez túl sok volt neki, és az idegek oly módon jöttek rezgésbe a beléjük vezetett hatalmas áramütésbe, hogy Tamás összeomlott. A görcsös zokogásban kiutat talált a sok felgyülemlett feszültség.” (592-93)

                                                           *

      Megörökíti Vásáry tolla Kodályt akkor is, amikor a Mester a Zrínyi szózatát írta, megszólaltatva a magyarság sorsát; amikor beköltözött Emma asszonyhoz a kórházba, s körülvette magát kottalapokkal. Ebből az időből származik az az anekdota, mely fényt vet Kodály bátorságára: „…egy  parlamentben tartott fogadáson Kodály és Rákosi találkoztak, és a rettegett diktátor tréfába burkolt fenyegetéssel fordult Kodályhoz: Sok rosszat hallok magáról mostanában!’ Mire Kodály egyáltalán nem tréfásan: Én is magáról.” (655)

                                                           *

      S ha már beszüremkedett a politika, zárjuk ezt a részt az 56-os forradalom „utóéletével”. Milyen szívszorítóan mulatságos, hogy Vásáry József, az apa, a Kresz utcai lakásán megalapította a Szabadság Pártot. S amikor mindennek vége volt, letartóztatási paranccsal megjelentek a rendőrök. Tamást jóindulatúan felszólítják, bújjon vissza az ágyba, meg ne fázzon. 

     „Soha ilyen élesen nem érezte magát elhatárolva a férfiasságtól, mint e pillanatban. Egy csecsemő a tankokkal szemben. Egy fészkéből kiesett pucér madár a sarkantyús csizma orra előtt.” (683)

Epilógus Vásáry Üzenetéhez

     A Harmadik és a Negyedik könyvet villámgyorsan olvastam el. Szerettem volna már az 1200 oldal végére érni.

      Korábban megtudtuk, milyenek a Vásáryak, az akkori Debrecen, a vidék világa. Majd lesújtott a 2. világháború, elkövetkezett az 50-es évek zord világa: kitelepítés, s egyéb testi-lelki megpróbáltatás, a Házy Erzsébethez fűződő reménytelen szerelem. Kiválóak voltak a portrék: Kodály, Fischer Annie, Tóth Aladár.

     1956 a választóvonal, s egyáltalán nem volt könnyű beilleszkedni és érvényesülni a nyugati világban, legyen az Belgium, Svájc, Franciaország, Anglia. Sokat gyakorolt fájós kezével: óriási akaraterővel érte el sikereit.

      Ebbe a két utolsó könyvben megtudjuk, hogyan talált rá újra a szerelem, miképpen nősül meg, s ez hogyan vezet el a szüleitől való elszakadásig.

      Összességében társadalmi regény, fejlődésregény, művészregény. Bárcsak többet írt volna az egyes zeneművekről! De kárpótol az őszintesége, a stílus játékossága, s az a bölcsesség, amely végig jellemzi a önéletrajzát.

      Azért a Negyedik könyvbe is jutott egy mesteri zenész-portré: Széll Györgyé. Ő mutatta be Amerikában:

      „Most is halálugrásra készülök háló nélkül. Schumann-koncert George Széll-lel, a Cleveland Orchestrával a Carnegie Hallban. (…) Széll György. Ez a metsző kék szemű, magas ősz professzor. Egy békára leső gólya. Egy hibákra lecsapó, éles csőr. Egy kíméletlenül mindent látó diktátor, ugyanakkor igazságos nagyapa, szeretni tudó protektor.”

Elfogadja Ildikót is:

     „- Ő a menyasszonyom – mutatom be Ildikót, hogy tovább tereljem az éles szem és a hegyes csőr figyelmét. A szemüveg személytelen tükörfalacskái mögül áthatóan villan a bíráló tekintet:

     - Mi az anyanyelve? – kezdi a kihallgatást. Majd mikor tisztában van Ildikó nyelvi és egyéb képzettségével megenged egy mosolyt. – Magyarul is beszél? – ebből tudom, hogy elfogadta. Szinte látom, ahogy összekapcsol bennünket agyának osztályozórekeszében, és leküld a szíve atyai csücskébe, ahová csak az arra érdemesnek találtatott nyerhet bebocsátást.” (1009)

Vásáry Tamás: Üzenet (1)

Tamáska

I.

     Elkezdtem olvasni Vásáry Tamás nagy önéletrajzának első kötetét (Üzenet, 1200 oldal). Olyan hangulatosan írja le gyermekkori emlékeit, a családot, Debrecent, hogy el is felejtettem: valamikor elő kell kerülnie a zongoratanulás témájának is. S hamarosan eljött ez a pillanat, bár Tamáska kezdetben kételkedett: "... azok a hangjegyek onnan, a kottalapról hogy tudnának rámászni a billentyűkre?"

     Majd egy idő után arra kérte tanárnőjét, hogy adja oda neki Liszt második rapszódiájának a kottáját. Ezzel - a könnyített változattal - felvételizett a Zenedébe, ahová - hét évesen - nem is akarták fölvenni, de Liszt műve jó útlevél volt. Később is szorgalmasan gyakorolt, s ha valami nem sikerült, mérgében, fölpofozta magát.

II.

     A Vásáry-önéletrajz sok meglepetést tartogat. Nemcsak egy "lélek története", de nagy szerepet kapnak a családi titkok, sőt bizonyos fokig a korról is látleletet kapunk. Elsősorban az apa sorsának alakulásából következtethetünk arra, mi történik akkor, ha egy szerény, becsületes ember bekerül a parlamentbe. Nem is tartott sokáig!

     Gömbös fellépése félelmetes: " - Idehallgasson, fiatal Vásáry! Magának tudnia kell, hogy e percben én vagyok az ország korlátlan ura. Ha maga velem tart, akkor minden kapu megnyílik maga előtt, és úgyszolván nem tud olyat kívánni, amit meg ne kapna, egészen a miniszteri bársonyszékig. De vegye tudomásul, hogy ha nem paríroz, akkor a falhoz állítom, és egész családjával együtt viselheti önfejű magatartásának keserű következményeit." (67, parírozni=engedelmeskedni, a mi Margit nénink is ezt szokta mondogatni németórán.)

     A kisfiúnak mindenekelőtt a zene volt fontos: a kezdeti sikerek, Höchtl Margit néninek a szobája és benne a Beethoven-portré, melyet így ír le: "... egy nagy fej-portré szemben a zongorával a falon: a bikaszerűen leszegett fej, a valószínűtlenül hatalmas, domború homlok, a keményen dacos áll, az elszántan keserű, mélyen legörbült száj és végül a halotti maszk-szerűen lehunyt szemek sötét árkai valami nem emberinek, egy állat és egy isten keverékének a megjelenítései." (119)

A jó nevelés

Kuksi

1.

     A Vásáry-család gyermekei példás nevelést kaptak. A Bibliát is olvasták, s az anya sokat beszélt nekik a csodákról, ill. a nagy könyvben nem szereplő legendákról. Az egyik történet a pozitív gondolkodásra tanított. Arról szólt, hogy amikor egy kocsi elgázolt egy kutyát, mindenki szörnyülködött, de Krisztus így szólt: „Milyen szép szeme van!” Vagyis: ne csak a rosszat vegyük észre, hanem a jót is.!?

2.

     Kuksi, Vásáry Tamás nővére, elmesélte, hogy amikor történelemórán Hitlerről esett szó, az egyik lány felpattant, és „előretartott kézzel ’Heil Hitler’-t kiáltott, majd odafordult az osztályhoz, és felszólított bennünket, hogy mi is álljunk fel.” Mindenki felállt, csak Kuksi maradt ülve. A Dóczyban történt. Ide járt Szabó Magda is.

Dohnányi gyermekszemmel

     Zathureczky Edével adott koncertet Debrecenben. A kis Vásárynak nem tetszett a „kicsike kis emberke”. Megszokta, hogy hódolnak előtte. „Ez a kis öreg bácsi azonban nagyon beképzelt lehetett, irtó nyeglén mozgott, és valahogy úgy dobta a szót az embereknek, mintha kukoricát szórt volna csirkéknek, az emberek meg alázattal kapkodták fel a nekik lökött morzsalékot.” Mégis mindenki nagy tisztelettel beszélt vele, Mesternek szólították. A koncerten Zathureczky „strapálta magát”, Dohnányi „csak úgy pilinckázott, játszadozott a zongoránál…”

     Tomika úgy érezte, hogy Dohnányi nem rá figyel, pedig eljátszotta saját szerzeményét, ráadásul blattolni is tudott. Végül meglepő tanácsot kapott: gyakoroljon kevesebbet, és a többit az udvaron futballozza el. A valóság az, hogy mind Dohnányi, mind pedig Zathureczky felismerték a rendkívüli tehetséget, csupán nem borultak le előtte.

     Hamarosan újabb találkozóra került sor a „káprázatos” Zeneakadémián. Dohnányi „járása most is laza és kicsit hetyke, a ruhája inkább kopott, mint főigazgatói. (…) Nyakkendőjén a megkötés alatt egy hatalmas pecsét. Valószínűleg tojásos reggeli emlékét őrzi.” Lazán megmutatja a kis Vásárynak, hogyan lehet szerzeményét átmodulálni egy másik hangnembe. A Haydn-szonátát kétszer játszatja el. Kíváncsi volt „be van-e idomítva.” S jó, hogy Tomika másodszorra nem ugyanúgy játszotta el a szonátát. Dohnányi dirigálása reménytelenül hányavetinek tűnt: „legtöbbször zsebre dugta a bal keze két ujját, hogy valósággal úgy nézett ki, mintha a mozgásával azt akarná kifejezni, hogy akárki akármit is csinál, az neki nem imponál. Nekem viszont most már nagyon kezdett imponálni (…) Mikor meglát, kitárja a karját, és én boldogan ugrom a nyakába.”

Vészterhes idők 

     Lassan haladok az Üzenet olvasásával, mert rossz szokásom szerint más könyvek olvasásába is belefogtam.
      Debrecen bombázásának és elfoglalásának leírása éppúgy próbára teszi idegeimet, mint a Vásáry-család némely tagjának viselkedése. Tamáska fél a bombázástól, ugyanakkor kíváncsi is:

     "Megcsaltam a várost, cserbenhagytam a Nagytemplomot. Igaz, amíg tartott a bombázás, nem tudhattam volna, hogy megmaradok, de ha már így történt, miért vette el a sors tőlem ezt a megdicsőítő élményt? (...) Nem bírtam elviselni a tényt, hogy a valóság kisemmizzen, elvegyen tőlem egy pótolhatatlan, egy feltétlenül szükséges élményt."

Az eredmény:

     "Nincs egy ép fal, egy szöglet, egyetlen ablak. Mindenfelé ágyúgolyó és bomba szétfröccsenő nyomai, szinte újra hallani a robajt, ami ezeket a téglákat szétvágta, érezni a légnyomást, ami ezt az ezernyi, milliónyi üvegszilánkot szétszórta."

     A szó olykor, ha nem is értjük teljesen, magába rejti jelentését:

     ".... valami szörnyűnek kell lenni az egészben. Maga a szó, ahogy kimondták: 'megbecstelenítés', takart valami súlyosat, és kétségtelenül nagy volt a pincében is a nők részéről a pánik, lehetett érezni, hogy itt őket valami komolyan fenyegeti, valami, ami a férfiakra nem vonatkozik."

A belső szentélyben 

 Az Üzenet c. Vásáry-önéletrajz második könyve a kitelepítéssel kezdődik. Az apa, aki közvetlenül a háború befejeződése után Nagy Imre államtitkára volt, négy éve munkanélküli. A család a Kresz Géza utcai egyszobás lakásban várja a teherautót. Negyvennyolc óra állt rendelkezésükre, hogy összepakolják a 200 kg-os csomagjukat: „Zsugorodik a tér körülöttünk, egyre kisebb a szoba, egyre kevesebb a pénz, egyre kevesebb a lehetőség, a levegő, a fény.” (344) Az utolsó pillanatban érkezik a mentőangyal egy tányérsapkás rendőr alakjában: Vásáry Tamás itt marad – „kivetve a családi anyaméhből a jég hátára.”

     Első útja tanárához, Hernádi Lajoshoz vezet, aki nem tudja megnyugtatni. Zathu (Zathureczky Ede) hangja „belegörnyed” a telefonba, amikor Kodály tanár úrral beszél. Végül is kiderül, a félelmetes, a szinte megközelíthetetlen Kodály volt az, aki elintézte Vásáry Tamás felmentését. A családból egyedül őt nem telepítették ki. Az ambiciózus tanítvány még korábban – hódolata jeléül – eljátszotta neki a Marosszéki táncokat.

    Most köszönetet mondani indul. Jó a „belső szentélyig” vezető állomások bemutatása. Először a házvezetőnő, aztán Kodályné, végül a Fejedelem. Az utóbbi kettőről így ír: „Szinte látni azt a síkot, ahol ez a két ember az emberek felett közlekedik. Tamás érzi, hogy hiába van ugyanabban a szobában, hiába van a feje velük egy magasságban, ez a két lény itt más dimenziókban mozog. Vagy ezek szellemek, vagy ő az, de vajon ebből mi lesz? Ekkor a királyi fej felé fordul. Ránéz és mégse néz rá.” Először olvastam kancsalságáról: „Világosszürke, defokuszáló, szokatlan helyen fehér szemek, mintha vakon látó homéroszi jelenségből néznének át ezen a földi síkon, mindenen keresztüllátva, minden mögé tekintve.” (360)

     A Mester a Bach-duettek kottáját teszi elé. ÁM: „A jobb kézre írt sort ballal, a balt jobb kézzel játssza! …nem volt könyörület. Kodály gyökeret vert mellette, és mintegy megállította az időt is, ami kint, az Andrássy úton, a városban, mindenütt rohant, rendezett, zilált, beborított, kitelepített és sorsokat döntött.” (361)

Úgy látszik, ez a zene értelme.

Elég volt a sarlatánokból! 

1.

     Vásáry Tamás Üzenetének több helyén olvashatunk Kodályról. Többek között azt is, hogy ő már „nem tartozott az emberek kategóriájába. Istenség volt.” Felsőbbségét mindenki elismerte, Szabolcsi Bence is, aki „főherceg volt Kodály királyságában.” Amikor megírta „zenetudományi disszertációját, és büszkén megmutatta az akkor még fiatal mesternek, Kodálynak, az ekképp méltatta a Szabolcsi szerint még senki által fel nem fedezett XV. századi obskúrus (itt: névtelen) spanyol zeneszerzőről írt tanulmányát: ’Elég volt már ebben az országban a sarlatánokból. Látom, hogy nem olvasta el az egyik legfontosabb könyvet erről a témáról!’ Szabolcsi megsemmisülve rohant le a könyvtárba, de jött is vissza azonnal Kodályhoz: ’Ez a könyv csak spanyolul létezik. - Akkor tanuljon meg spanyolul!’ – hangzott Kodály válasza, ő ugyanis mindent eredetiben olvasott, szótár segítségével.”

2.

     Igazi nagy művész volt Weiner Leó, akinek „dadaista” viselkedését Vásáry megörökítette. Egy gazdag család gyermekének zenei tehetségét kellett megítélnie. Weiner a bőséges vacsorát visszautasította, csupán sonkát kért, „annak kövérét sikeresen leejtette a perzsaszőnyegre, és lábával dörzsölni kezdte.

- Mit csinál, tanár úr? – ugrott elő a kérdés az előkelő háziasszonyból.

- Bedolgozom – morogta a választ. Ezek után már csak az est értelme váratott magára. A vendégek körbeülték a zongorát, Weinernek középen egy nagy bőrfotel volt előkészítve. Mikor a család büszkesége, a tizenegy éves fiú befejezte a harsány akkorddal előjátszását, Weiner felébredt szunyókálásából. Minden szem rá volt szegezve, minden fül felé volt hegyezve.

- Furcsa, csúcsos feje van ennek a gyereknek – hangzik a döbbenetes kiértékelés.”

3.

Még egy utolsó. Amikor Cziffra György a Váci utcai Kedvesben zongorázott, egy barátja kíséretében Vásáry Tamás is megjelent, hogy megismerkedjen a börtönből nemrég szabadult művésszel. „A helyiség mélyéből tör elő a démoni virtuozitás. Semmi kétség, a bártulajdonosnak elég pénze van két zongoristát tartani.

- Cziffra játszik valakivel négykezest? – kérdi Illéstől.

- Nem hiszem, azaz nem négykezest, inkább csak ő egyedül. Mondtam neked, hogy ilyet még nem hallottál.”

Ehrbar vagy Steinway 

     Vásáry stilisztának sem utolsó. Egyik növendéktársát így jellemzi: „iteti-fiteti orr, amellyel hol a szemüvegét fickantja helyre, hol a szuszkaságát próbálja kitöffenteni a csellista”, aki tud „vérig sértett kullancs” is lenni. (354)

*

     Fölfedeztem, hogy a Bartók Rádión most megy Vásáry Tamás és az MR Szimfonikusok beszélgetős koncertsorozata. Éppen Dvořakról volt szó, s Vásáry elmondta, hogy Dvořak élete teljesen normális volt. Nem halt meg fiatalon tüdőbajban, mint Chopin, nem került élete végén elmegyógyintézetbe, mint Schumann, nem dobták közös sírba, mint Mozartot, nem volt egész életében magányos, mint Brahms; felismerték tehetségét, nem úgy, mint Schubertét, nem volt sanyarú gyermekkora, mint Beethovennek, sőt meg se süketült.

*

     Vásáry Tamás zeneakadémiai éveiben (50-es évek) arra kényszerült, hogy a Muzsika Hangversenyrendező Vállalatnál mint zongorakísérő vállaljon fellépéseket.

     Érdekesek ezek a vidéki kalandok, a valóság kendőzetlenül mutatta meg igazi arcát. De meg lehetett ismerkedni olyan legendás művészekkel, mint Németh Marika vagy Svéd Sándor. Az egyik alkalommal – az időt kitöltendő – elő kellett adnia Liszt H-moll szonátáját. Ezzel a művel készült diplomahangversenyére is, de a régi Ehrbar zongorát leküzdhetetlen akadálynak látta. Kodálytól kért segítséget, aki átadott neki egy huszonkétezer forintos csekket. (Ennyi volt a megálmodott Steinway ára.)

     „Ez a valóság, és nem az, amikor sáros úton baktat az Akadémiára, és nincs pénze még villamosra sem, ez az igazság, és nem az, amikor vidéki klubok bagószagú pódiumán kísér operettslágert, ez a természetes, nem pedig amikor befordul a Kresz Géza utcai piszkos bérház lidércesen nyomott hangulatú lépcsőházába.”

     „Tanár úr, hogyan tudjam megköszönni? (…)

     Tanulja meg a Wohltemperiertest kívülről minden hangnemben, meg három idegen nyelvet.” (429)

                                     2013

                        Folyt. köv.

Kocsis Imre a Kogartban

     
     Vasárnap de. 11 óra. Fertőszögi Péter elkezdi tárlatvezetését. Az 1940-ben Makón született Kocsis Imre képei kapcsán beszél a különböző képzőművészeti irányzatokról, a XX. század második felének történelméről, szellemesen mutat rá az egyes képek jellegzetességeire. Beszél a művész japánkertjéről, lepkegyűjteményéről, alkotói módszereiről.

      A kiállítás címe Sugárút. Kocsis Imre közel ötven évet töltött el itt, ezen a tájon, mint diák és tanár. A 70-es években kapcsolódott be a magyar művészeti életbe, a legkorszerűbb irányzatokat képviselve: hiperrealizmus/fotórealizmus, pop-art. A hiperrealizmus vagy fotórealizmus a fénykép hűségével és pontosságával képes számot adni arról, milyen az a város, az a kor, az a társadalom, amelyben élünk. A Szanálás c. képnek is társadalomkritikai éle van. Egy halálraítélt, VIII. kerületi bérház szétmálló falát, bedeszkázott ablakát látjuk. A kapu a sötétbe vezet.

Szanálás

    

     A Kirakat is mély értelmű kép. A háttal álló, idősebb hölgy bevásárlószatyorral, hálóval (benne néhány szem krumpli) szembenéz az üres kirakattal. 

Kirakat

     
     A Tótágas (építőtábori emlék) fejre állított talicskája a csizmákkal groteszk módon a helyzet értelmetlenségéről, hiábavalóságáról beszél.

Tótágas

     
     A pop-art a „fogyasztói társadalom” terméke, lenyomata. A művész „lelépett az ideák és az ideálok talapzatáról, s bármely egyszerű járókelőhöz hasonlóan elkezdett sétálgatni és szemlélődni az utcán.” (Román József) A pop-art alkotója olyan elemekkel dolgozik, melyek mindenki számára ismertek, megfoghatóak. Sztereotípiák c. kép sorozatokban való gondolkodást mutatja be.

Sztereotípiák

       
     A 80-as években a concept-art vált fontossá. A gesztussal, az elgondolással Kocsis újra csak sajátos módon reflektál a társadalmi jelenségekre. (Irka-firka) Ezen azonban hamar túllép. Az Uram, segíts! c. festékszórós képek bizonyos tanácstalanságról árulkodnak. Új korszakot jelentenek szimbólumai: a kaszás, a pálmás képek, a kulcslyukon keresztül nézett világ. 

Szivárványkaszás

     
     Nagyon érdekes a 133 c. pipacsos kép, amely a Tanácsköztársaság 60. évfordulójára készült. Meglehetősen hervadtak ezek a pipacsok, rövid életűek.
     Fent az emeleten láthatóak a grafikái. Ebben is kísérletezett, Magyarországon ő honosította meg a szitanyomást.
      A Lakodalom c. hatalmas, összefoglaló műve a földszinten látható. 1990-ben kezdte el főművét, és 2000-ben fejezte be. Az egyik legcsodálatosabb kép, melyet valaha láttam, mondja Fertőszögi Péter. Nem az ifjú párt ábrázolja, hanem a főzőasszonyokat. Egy elveszett világot, melytől búcsúzik, egy közösséget, ahol mindenki tudja, mi a dolga. Egyrészt újból fotórealizmus, másrészt a középső részen inkább típusokat ábrázol. Nem a személy a fontos, hanem az egymáshoz való kapcsolatok, szerepek. Ez az, ami meghatóvá teszi a szegénységet, méltóságot ad a nyomorúságnak.

Lakodalom

     Legújabb képei már szintén nem a szigorú fotórealizmust folytatják, hanem annak oldottabb változatát. A legfelső emeleten van még két befejezetlen képe is.
     Szomorú utóirat: Kocsis Imre 2015-ben elhúnyt.

                                                                                      2012. március 12.