6. Alexanderplatz, Nikolaiviertel

 

                                                                           Az Alexanderplatz

             

     Amikor 1968-ban először léptem az Alexanderplatz színpadára, 20 éves voltam. Ennek a nevezetes évnek augusztusában könnyű volt az út oda, a visszaút azonban nehéz.

     S nem akarom letagadni, hogy tetszett a látvány, a monumentális díszlet. A háborúban halálos sebet kapott Alexen jól mutattak a modern épületek. A Világóra azt sugallta, hogy itt vagy a világ közepén, ez az origó, az itt és mosthoz mérik a távoli országok, földrészek idejét. A fal leomlása után a Potsdamer Platz felhőkarcolói is csodaszámba mentek, - ez már a Nyugat! - de ma már nem hatnak meg. Az idő múlik. Az Alex is egyre kopott, s mára egészen megváltozott.

                                                                                   A Világóra

                                                                           Építkeznek, építkeznek

                                                                      Az Alex a TV-torony tetejéről

     Persze minden változik. Ahogy Alfred Döblin írta a Berlin, Alexanderplatz c. regényében (1929): „Az Alexanderplatzon vacakolnak, folyton vacakolnak. A Königstrassén – Neue Friedrichstrasse sarok! – le akarják bontani a tetőt a Salamander Cipőáruház fölül, a szomszédos házakat már bontják is. A magasvasút Alexen átvezető íve alatt hallatlanul megnehezítik a közlekedést: új pilléreket építenek be a vasúti híd számára: le lehet látni a szépen kifalazott aknába, ahová beállnak a pillérek … Ki az , aki ott áll az Alexanderplatzon, és lassan emelgeti lábát? A neve Franz Biberkopf, strici, közveszélyes bűnöző, szegény ördög, elveszett ember.” Aki meg akar javulni. De hogyan? „Sohasem vagyunk önmagunktól erősek, csakis önmagunktól azok, van valami mögöttünk.” (Soltész Gáspár fordítása) Neki sikerült. 

                                                                       A 30-as években

     Az Alex környékén sok a látnivaló. Például a TV-torony (1969), a Rotes Rathaus (1871, mely a köpenicki városházára emlékeztet és a Nikolaiviertel, Berlin legrégebbi városrésze. Berlin tulajdonképpen két Spree-parti város, Berlin és Cölln egyesüléséből jött létre. Az előbbi a Nikolaikirche köré épült, az utóbbi központja a Petrikirche volt. A Nikolaikirche ma már múzeum. Berlin történetét lehet itt közelebbről megismerni.

                                                                                A TV-torony

                                                                            A Vörös városháza

                                                                              A Nikolaikirche

     Kellemes a séta a középkort idéző negyedben. Rábukkanunk Heinrich Zille szobrára, a Zille-kiállításra és a Zum Nußbaum (A diófához) vendéglőre. Az oromzatos Nußbaumban, Berlin egyik legrégebbi vendéglőjében, mi is vacsoráztunk itt 10 évvel ezelőtt vendéglátónk jóvoltából. (Az épületet 1943-ban lebombázták, de később újra felépítették az eredeti formájában.)                               

                                                                                    Zille szobra

                                                                                Zille Múzeum

                                                                               Belépőjegy

                                                                            Zum Nußbaum

     A két világháború között törzsvendég volt itt Heinrich Zille grafikus, festő és fotográfus (1858-1929) és Otto Nagel (1894-1967) szintén festő. Zille formás kis versben is megörökítette az itteni életet:

                               Im Nußbaum links vom Molkenmarcht,

                               Da hab‘ ich manche Nacht verschnarcht.

                               Da malt der Vater Zille.

                               Der Kellner hat’s Delirium,

                               Die Wirtin latscht im Hemde um

                               Die Jäste – die sind knille.

     Megpróbálom prózában visszaadni a lényeget: Zille papa sok éjszakát töltött el itt, ha nem aludt (horkolt, szinte hallani), akkor festett. A pincér delíriumban van, a vendéglősnő ingben (?) csoszog. A cimborák mind részegek (knille). Megjegyzem a Berlin, Alexanderplatzban is fontos helyszín a kocsma.

                                                                              Zille: Törzsvendégek

                                                            Otto Nagel: A Nikolaiviertelben

7. Hackescher Markt, Die Hackeschen Höfe

 

     A Hacke-féle piacteret, 1750-ben a városparancsnok, Hans Christoph von Hacke alakította ki, miután lebontották az erődítmény falát. A negyedet (Die Hackeschen Höfe), a térrel szemben 1906 szeptemberében nyitották meg. A Rosenthaler Straße és a Sophienstraße közötti 8 épület ma mintegy 40 üzletnek, műhelynek, kulturális intézménynek ad helyet 27 000 négyzetméteren.

     Annak idején August Endellnek az volt a célja az épületkomplexummal, hogy külön világot építsen fel a nagyvárosnak ezen a pontján. Az egészség, a csönd, a napfény, tiszta levegő szigetét. 1977-be műemlékké nyilvánították. A felújítás 1994-ben kezdődött, és 1997-ben fejeződött be.

8. Unter den Linden - egy kis séta

 

     Christopher Isherwood az Isten veled, Berlin c. regényében (1939) még látta a háború előtti Berlint. Így írt: „Berlinnek két városközpontja van: az Emléktemplom (Gedächtniskirche) köré tömörült luxusszállók, bárok, mozik, üzletek fürtje, fénylő mag, amely hamis gyémántként sziporkázik a város szegényes homályában, és az Unter den Linden körül emelt középületek gondos elrendezésű önérzetes központja.” (ford.: Réz Ádám) A városnak ezt a két felét vágta ketté a háború. Nota bene: a háborúban megsérült, s csak félig helyreállított Emléktemplomot eredetileg I. Vilmosra (1797-1888) emlékezve építtette az unoka. De így, „csonka toronyként” is természetesen mindenkinek a bombázást juttatja eszébe.

                                                                    Gedächtniskirche

     Most sem a „hamis csillogást” kerestük, hanem az Unter den Linden palotáit. Induljunk el a Schloßkirchétől a Brandenburgi kapu felé. Valóban századokkal lehet mérni az Unter den Linden történetét. Johann Georg (1525-1598) tervezte meg, aki nemcsak őrgróf volt, hanem választófejedelem is. A városi kastélytól (Stadtschloß, ez változott Humboldt Forummá) vezetett az út a Tiergartenbe. Az őrgróf idején még vadásztak itt, ma már csupán egy óriási park.

     Balra a klasszicista Kronprinzenhaus. Itt írták alá 1990-ben a két német állam egyesítésének dokumentumát. Majd a rokokó stílusú Operaház következik. Knobelsdorff tervezése. Emlékszünk rá? A Sanssouci is az ő műve. Mellette a Bebelplatz, a náci idők könyvégetésének a színhelye (1933. ápr-máj.). Heine írta 1820-ban: "Ahol könyveket égetnek, ott végül embereket is fognak." A nagy kiterjedésű tér, mely a szociáldemokrata Bebelről kapta a névét 1947-ben, (a köznyelvben azonban csak Opernplatz), körülöleli az Operaházat. Keletről a Prinzessinpalais (ilyennek is kell lenni), délről a Sankt Hedwigs-katedrális, nyugatról az Alte Bibliothek határolja. Az utóbbinak az Unter den Linden felé néző része az Altes Palais. Hú, ez bonyolult!

          „Némák vagytok-e büszke kövek? No, beszéljetek utcák!

                   Szóljatok, ó, paloták! Genius, alszol-e még?”

                                                                 (Goethe)

                                                                          Kronprinzenpalais, René Lohse

                                                                              Operaház, ebener, opera-online.com

                                                                         Prinzessinpalais, Mathias Schoman

                                                                  Sankt Hedwigs Kathedrale, inforadio.de, IMGO/Schöning

                                                                     Alte Bibliothek, Nicolas Janberg, commons.wiki

                                                                      Altes Palais, A. Savin, wiki

     Jobb oldalt a barokk Zeughaus. Fegyverraktár volt, ma a Német Történeti Múzeum van falai között. Tovább menve a Neue Waché-t láthatjuk (Új őrház), mely a német klasszicizmus főműve, Karl Friedrich Schinkel alkotása. Miként az NDK-s időkben, ma is emlékeztet a háborúban elesettekre, az ártatlanul meggyilkoltakra.

                                                                               Zeughaus, A. Savin,wiki

                                                                            Neue Wache, berlin-lese.de

                                                                Käthe Kollwitz Anya a halott gyemekével, besuch-berlin.de

     Néhány lépés, és a Humboldt Egyetem elé érkezünk. Átvizsgáljuk először az utcán levő, szabadtéri antikváriumot. A sok értékes és szép könyv közül nem tudunk választani. (Sajnos!) Az egyetem főépületét Johannes Boumann tervezte, 1748 és 1766 között épült Heinrich herceg számára. Magát az egyetemet 1810-ben alapították. Első rektora J. G. Fichte volt, a neves filozófus. A két Humboldt-testvér szobra 1883-tól áll az előtérben.

                                                        Humboldt Egyetem, Christian Wolf (www.-c-w-design.de)

     Lassan közeledünk a klasszicista Brandenburgi kapuhoz, mely 1788 és 1791 között épült. Karl Gotthard Langhans alkotása. Mintája az Akropolisz kapuzata volt. A tetején a Quadriga (négylovas kocsi), rajta a Győzelem istennője. Nekünk ma is ünnepélyes pillanat átsétálni a kapun. Valamikor kordonnal volt elkerítve, fal zárta el az utat. Ez a látvány még most is kísért.

                                                                A Brandenburgi kapu, Currywurstot eszegetve

     A túloldalán van a Művészeti Akadémia, melyet I. Frigyes alapított 1696-ban. (A Tudományos Akadémia alapításának dátuma 1700.) A Művészeti Akadémiának a 1990-es években Konrád György volt az elnöke. Idézet egyik beszédéből: „Gondoljuk meg, hogy nem vagyunk alárendeltjei sem politikai, sem üzleti, sem világnézeti-vallási megfontolásnak, az akadémia független, rendeltetése szerint éppenséggel a művészet autonómiáját kell a maga tekintélyével megtestesítenie, annak kell nyomatékot adnia, azt kell védelmeznie.”

     Nagy vágyam volt, hogy gyalog eljussak a Tiergartenen keresztül a Siegessäulé-ig (Győzelmi oszlop), mely az 1864 és 1873 épült, és a győztes háborúknak (osztrák, dán, francia) állít emléket. A lélek kész, de a test erőtlen. Csak a szovjet emlékműig jutottunk. Váratlanul bukkant fel. Két harckocsi őrizte  a szovjet katonát. Örök időkig a Tiergartenben fognak állomásozni?

                                                                 A szovjet emlékmű

In

                                                                         A szovjet emlékmű - részlet

                                                                      Távolban a győzelem oszlopa

Vége

Ady: A harmadik emeletre

 

Szobám: a harmadik emelet
S aki szeret,
Gondolja meg, mert hosszu az út,
Mert rossz, hazug,
Aki tagad.

Drágám, te ne erőltesd magad:
Az áldozat
Sokkal több, mint három emelet
S hogyha veled
Találkozom:

Én az egész valómat hozom
S nem átkozom,
Aki csupán félig jön ide,
Mert nincs hite:
Ne jöjj ide.

            Nyugat, 1910

 

     Földessy Gyula magyarázata: E vers alapgondolata: Magasra kell fölmenni, hogy az ember őt megérthesse, megismerhesse, az embert, a költőt egyaránt.

Ottlik Géza: Buda

     Végre végigolvastam Ottlik Buda c. regényét (1993), mely az Iskola folytatása. Élete végéig írta. Mint olvasom, a regény sok kritikusnak csalódás volt. Nekem nem! Az volt a véleményük, hogy nem éri el az Iskola (1959) színvonalát. Kétségtelen sok minden hiányzik belőle: a 2. világháború, a Rákosi-korszak is csupán háttér. Pedig eljutott a 80-as évekig.

     Benne vannak viszont barátai, rokonai, szerelmei, más szóval a jellemek, az emberi kapcsolatok, lelkének sok finom rezdülése. A többi „ingyen mozi”:

     „Medve egy helyen azt írja: ’Rabok legyünk vagy szabadok? Először is ez nem kérdés. Rabok vagyunk. Világra jöttél, egy vadidegen helyre, amihez semmi közöd. Peregni kezd neked egy ingyen mozi, ahol néző vagy. A mozinak egy kicsike része azonban a saját tested, s mivel ez az egyetlen olyan speciális darabkája, amivel kapcsolatod van, ezt is önmagadnak nevezed. De ez a második számú ›én‹ már szereplője az ingyen mozinak, a vadidegen világnak, ahol minden esetleges és független a néző voltodtól. Itt szereplők vagyunk, rabok, nem választhatunk, Sándor. A néző pedig szabad. Nem lehet rabbá tenni egyáltalán.” (Buda)

     A nagy, társadalmat meghatározó történéseket csak kívülről látjuk, bár mi is benne vagyunk, s túlélők lehetünk, ha szerencsénk van: „Ki beszél győzelemről? El kell viselni, ez minden.” (Buda)

     Később Medve véleménye megváltozott. Az Iskolából idézek: „… a világhoz nem alkalmazkodni kell, hanem csinálni, nem újrarendszerezni azt, ami már megvan benne, hanem hozzáadni mindig.” Sőt a sakktáblát fel is lehet borítani, lásd Medve részvételét 56-ban. (Buda)

     Nem lenne a valóságnak megfelelő, ha a komor színek mellé nem idézném az enyhültebb árnyalatokat is. Most Bébéről van szó: „A Krisztina körút december reggeli félhomályát festeni kezdtem; (…) Az érthetetlen boldogság, ami ebben a napkeltét megelőző szürkületben elfogott, nem egy régi boldogság emléke volt. Nem emlék volt, hanem érzés a jelen pillanatban” (Buda)

     A fény motívuma is hasonló jelentésű. A Hajnali háztetők (1957) színpompája a létezést ünnepli, miként a Minden megvan (1968) felejthetetlen mondata is: „Istenem, jártam ezen a földön.” (Ottlik mindig ugyanazt a regényt írta.)

     Az Iskola dráma volt, a megismerés drámája. A Buda líra, mely az elveszett idő kereséséről szól. Legmegkapóbb része az elmúlást mutatja be.

Örkény István: Meddig él egy fa? (Elemzés)

 

          „… Örkény István prózairodalmunk legmeglepőbb írója. Ars poeticájának tartja a meghökkentést. Az előre ki nem számítható művészi tetteket. Jó néhány írása egyetlen ’action gratuit’, amelyet azonban nem a hős követ el, hanem a szerző maga.”[1]

                                                                                   Meddig él egy fa? (link)

     Örkény, hosszú szilencium után, csak 1962-ben tudta megjelentetni novelláit az Új Írásban, a Kortársban és az Élet és Irodalomban. Írásait először a Jeruzsálem hercegnője (1966), majd a Nászutasok a légypapíron (1967) c. kötetekben gyűjtötte össze. Már a 66-os kötetben külön ciklust alkotnak az „egyperces” novellák. A Meddig él egy fa? is lényegében ebbe a csoportba tartozik.

     A hosszabb novellákra is jellemző volt a „kihagyásos-sejtető technika”[2]. Ilyen pl. A hattyú halála vagy a Jeruzsálem hercegnője. Az „egypercesekben” Örkény tovább csupaszítja a történetet. A Meddig él egy fa? is jó példa erre. Ennek a novellának alapvető esztétikai minősége a groteszk. Egyrészt mélyen tragikus, hisz az ismeretlen nő már a halálát várja, másrészt milyen nevetséges törekvés az, hogy valaki egy fát vásárol magának, hogy maradjon valami nyom utána.

     Az ellenpontozás, az ellentétekre épülő szerkezet a műalkotásokra általában jellemző. Itt a két asszony majdnem tökéletes ellentéte egymásnak. Bánné fiatal, vidéken él, csinos, gyereket vár, s érezhető, hogy szereti férjét, számíthat rá mindenben. A váratlanul betoppanó asszony a városból jön, már idős, divatjamúlt göncöket visel, púderezi magát, de hiába: „Sápadt arcáról, mint egy málló vakolat, pikkelyekben pattogzott a púder.” Örkény mégsem ábrázolja visszataszítónak, van benne valami megható: „Semmiféle érzelemnek nem adta jelét, de épp a lárvaszerűségben volt valami megindító, mint amikor egy belisztezett bohóc könnyek nélkül sír.”

     Bánné ellenben teli van élettel, próbál az ismeretlennek segíteni, noha az eladásokat a férje szokta intézni. Az idegen asszony csöndesen kérdezi: „maga gyereket vár?” A válasz: igen. Majd a jövevény elárulja: „Daganat van a méhemben. – Rák.” Talán ez a legmegrendítőbb pillanat. Az elmúlás és a jövő áll egymással szemben. Ugyanakkor az is világos, hogy a fiatalasszony két lábbal a földön jár. Minden, amit gondol vagy tesz, értelmes, logikus, célszerű cselekedet, akárcsak a férjéé. Pl. a disznóölés is aktuális, hisz közeleg a front, s a visszavonuló németek „minden élő állatot elrekvirálnak.”

     Az természetes vágya a váratlanul megjelenő, s feltehetően magányos asszonynak, hogy ő is szeretne nyomot hagyni az időben, hogy ő is élt e földön. S egy magas, erős fa világos üzenet, jobban ellenáll a pusztulásnak, mint a retiküljében rejlő levelek, fényképek. Bánné is „a fát nézte, amely nem volt túlságosan magas, de csúcsa mégis elveszett a ködben. Karcsú törzsű, egyenes növésű példány volt, mint egy életrevaló, izmos, de nem nagyon szép kamasz.”

     A fa motívum tehát az asszony gyermek utáni vágyát jelképezi, sőt többet, az idő legyőzését, a halhatatlanságot. Az Édenkertben is ott állt az „élet fája” a „jó és rossz tudásának fája”mellett. Csontvárynak a Zarándoklás a cédrusokhoz c. festménye is az örökkévalóságot jelképezi, a Magányos cédrus önarckép is egyben. A magyar népmesékben, mondákban szereplő világfa, életfa, égigérő fa is összeköti az eget a földdel és az alvilággal. A Csongor és Tündében a fa a boldogság jelképe. 

     Örkény „egypercese” a magyar valóságba helyezi hőseit, s éppen az abszurditással ad távlatot művének. Az egyperces novella műfajának, akárcsak a viccnek vagy az anekdotának, az a sajátossága, hogy mosolyt, derűt lopjon a legreménytelenebb szituációba. Itt Bánné alakja az, aki ellenpontozza a tragédiát. Más egypercesekben maga az abszurd ötlet, mely sosem légből kapott, villanyoz fel.

     A Meddig él egy fa? c. novellára a szűkszavúság, a tömörség jellemző, ahogy Örkény fogalmazott: „A közlés minimuma, a képzelet maximuma.” A párbeszéd és a leírás, a jellemzés itt egyformán fontos. Ebben hasonlít a „hagyományos” novellára. Megtudjuk, mikor, hol történt a két asszony találkozása. Leírásuk, szavaik egyaránt lényegesek. Bánné megnyilatkozásaiból érzékelhető a tapintat és az együttérzés. Az idegen asszony zárkózottsága is lassan feloldódik. Az elbeszélő tárgyilagos, szereplői cselekedeteit nem minősíti, mindent az olvasó képzeletére bíz.

---

[1] Galsai Pongrác: Örkény istván meglepetései, in: Kortárs, 1967, 7. sz.

[2] Szirák Péter: Örkény István, Palatinus, 2008, 164. o.

Örkény István: Meddig él egy fa? (Novella)

 

                                                                                                              Elemzése

Bánné villanyt gyújtott. Odakint még világos volt, de amióta közeledett a front, inkább elébe ment a sötétségnek. Kiváltképp ma, amikor egyedül volt itthon, s odakint olyan sűrűn gomolygott a köd, hogy az ablakból néhány lépésnyire mintha eltűnt volna a kerítésük.

Elővette a nagy zsírosbödönt meg a zománclábasokat. Szódát tett a tűzhelyen lobogó vízbe, amikor kopogtak. Összerezzent. Félrehúzta a függönyt.

Nem németek voltak. Egy asszony állt a küszöbön, egyedül.

- Itt laknak, kérem, Bán Sándorék?

- Én vagyok Bánné - mondta Bánné.

Mindene divatjamúlt volt az érkezőnek. Ápolatlan haján - mely épp feleútján járt az őszülésnek - fazék formájú filckalap ült, amilyent csak húsz évvel ezelőtti filmeken látni. Ódivatú esernyőjének papagájfejben végződött a nyele, két fekete bors üvegszemmel, melyek hűdésesen néztek kétfelé.

- A hirdetésre jöttem.

- Miféle hirdetésre? - csodálkozott Bánné.

Csak kora tavasszal és ősz utóján hirdettek: télen soha. Az érkező azonban kinyitotta buggyos retiküljét, mely úgy tele volt kacatokkal, használati és emléktárgyakkal, mintha mindenét magánál hordaná, és elkezdett kirakodni. Egy elsárgult szalaggal átkötött levélcsomót, lejárt zsebnaptárakat, fényképeket, orvosságosfiolákat, használt mozijegyeket és egy üres, de még szagló parfümszórót. A fényképeken tollas kalapú fiatalasszony volt látható, hol egy farkaskutyával, hol nélküle, de arca már elmosódott, a sarkok felmolyhosodtak.

Nikkelpénzek, zsuzsuk és kulcsok csörgése közben az őszülő asszony végre megtalálta a gyűrött újsághirdetést, melyen már csak a nagybetűs szavak voltak olvashatók: Bán Sándor facsemete-kertészete, Tét.

- Ez mi vagyunk - mondta Bánné. - De az uram nincs idehaza.

- Csakhogy én az ötórással haza szeretnék menni.

- Addig nem lesz vissza - mondta Bánné. - Bement a faluba, mert holnap disznót ölünk.

Az asszony ereje vesztetten nézett körül. Sápadt arcáról, mint egy málló vakolatú falról, pikkelyekben pattogzott a púder. Semmiféle érzelemnek nem adta jelét, de épp e lárvaszerűségben volt valami megindító, mint amikor egy belisztezett arcú bohóc könnyek nélkül sír.

Bánné az árakat se tudta. Még csak másfél éve voltak házasok. Az ura a széltől is óvta, s csak szép időben s legföljebb ojtani vitte ki magával a faiskolába. De azért így szólt:

- Mivel szolgálhatnék?

- Vásárolni akarok valamit - mondta az őszülő asszony.

- Díszfáink nincsenek - mondta Bánné. - Csak gyümölcsfacsemetéink.

- Nekem mindegy - mondta bizonytalanul a vásárló. - Csak szép legyen.

- Vannak négyéves suhángjaink - mondta Bánné.

- Hát nem tudom - mondta az asszony, ugyanolyan bizonytalanul nézve maga köré, mint az előbb. - Én valami nagyobbat szerettem volna.

- Az uram szokta intézni - mondta Bánné. - De ha várni tetszik egy kicsit, majd körülvezetem.

Kiforrázta a lábasait. Tiszta kendővel kitörölte őket, aztán kiloccsantotta az udvarra a vizet. Élettel teli kis asszony volt, minden porcikája kerek, és mindent olyan kerek mozdulatokkal és olyan gyönyörűséggel csinált, hogy az ember nem tudta róla levenni a szemét. Az idegen asszony meg se mert szólalni addig, míg szárazra nem törölte a kezét.

- Maga gyereket vár? - kérdezte akkor.

- Igen - mondta Bánné.

- Mehetünk? - kérdezte az asszony, és karjára akasztotta a papagájt.

Sár volt. Magas sarkú cipőjében billegve járt. Vagy öt percig mentek, hegy iránt. Mint száz meg száz halvány ceruzavonás, úgy derengtek a növendék fácskák a ködben.

- Ez mind jonatán - mutatott maga köré Bánné. - Ez batul. Ez ranett. Ez london pepi - magyarázta, ahogy mentek tovább. - Itt kezdődnek a barackfák.

Az asszony megállt.

- Nem tetszenek - mondta. - Azt hittem, nagyobbak ezek a fák. Erősek, dúsak, hatalmasok.

- Akkor tessék erre jönni - hívta Bánné. - A mandula már ötödévre hoz.

- Nekem nem fontos a gyümölcs - mondta kedvetlenül az őszülő asszony. - Nincs is időm öt esztendeig várni.

Megállt, ernyőjével megbökött egy fát.

- Daganat van a méhemben - mondta közönyösen. - Rák.

- Borzasztó - riadt meg Bánné. - És nem lehet operálni?

Az őszülő asszony átható pillantást vetett rá.

- Mikorra várja? - kérdezte hirtelen.

- Mit? - nézett rá Bánné. - Márciusra.

Az asszony továbbment. Már a parcella vége felé jártak, egy szelíden emelkedő ösvényen. Csak néhány lépésnyire lehetett látni: mint egy gyerekpelenka, olyan sűrű szövésű volt a köd.

- Ez mi? - kérdezte az asszony. Ernyőjével egy fűzre mutatott, mely zörgő, csontos ágaival épp a mezsgye szélén állt.

- Ez semmi - mondta Bánné. - Ez csak olyan fa.

- Ez tetszik nekem - mondta az őszülő asszony, és ki-kibicsakolva előresietett. A mezsgyén végig mindenféle fák álltak, kőrisek, nyírek és füzek; még Bánné apósa ültette őket, talán szélfogónak, vagy csak, hogy legyen valami, ami a szomszéd parcellájától elválasztja az övét. Aztán ritkulni kezdtek a fák, s a domb gerincén csak egy állt, magányosan.

- Az milyen fa? - kérdezte az idegen asszony.

- Hárs - mondta Bánné. - De már megvan tizenöt éves.

- Ezt megveszem.

- Ezt? - bámult rá Bánné. - Talán tüzelőnek?

- Dehogy - mondta az asszony. - Így.

- Nem értem - mondta Bánné. - Ezt már nem lehet innen máshová ültetni.

- Nem is akarom máshová ültetni.

- Hát mi legyen vele?

- Semmi - mondta az őszülő asszony. - Mennyi az ára?

- Itt tetszik akarni hagyni? - álmélkodott Bánné. - Ilyet még nem is hallottam.

- Itt marad, ahol van - mondta az őszülő asszony. - De azért az enyém.

Bánné tanácstalanul állt. Bárcsak itthon volna az ura! Ő is a fát nézte, mely nem volt túlságosan magas, de csúcsa mégis elveszett a ködben. Karcsú törzsű, egyenes növésű példány volt, mint egy életrevaló, izmos, de nem nagyon szép kamasz.

- Pont ilyet akartam - mondta az őszülő asszony. - Mit kérnek érte?

- Mindig az uram intézi - mondta Bánné zavartan. - De még egyet sem adott el ezek közül.

- Nem jövök még egyszer - mondta az ősz hajú asszony. - Akármit kér, megadom az árát.

Egy kis csönd lett. Rossz évük volt a háború miatt. Nagyon kellett a pénz.

- Száz pengő - mondta, csak úgy találomra. - Hogyha nem lesz sok.

- Rendben van - mondta az ősz hajú asszony.

Még egyszer végignézett a fán, aztán ernyőjével megdöfködte a töve körül a földet, és elindult a ház felé. Másodszor is kirakott a táskájából mindent, és letett egy százast a konyhaasztalra.

- Azt akarom, hogy vigyázzanak rá - mondta aztán.

- Nincs mire vigyázzunk - mondta Bánné.

- Azt is megfizetem - mondta az asszony.

- Azért nem jár fizetség - mondta Bánné.

- Trágyázzák is - mondta az őszülő asszony. - Elég lesz egy évre húsz pengő?

- Ne tessék fizetni - mondta Bánné. - Nem lesz annak a fának semmi baja.

Az idegen asszony még egyszer kirakta a retiküljét, és hat tízpengőst számolt az asztalra.

- Három évre kifizetem az ápolási díjat - mondta -, de ígérje meg, hogy szépen gondját viseli.

Bánné köhintett.

- Megígérem - mondta rekedten.

Az őszülő asszony elővette tükrét, s egy piszkos puffal kipúderezte arcát. Aztán megint végignézett Bánnén.

- Megmozdult már?

Bánné megint köhintett.

- Meg.

Az asszony elindult, visszafordult.

- Meddig él egy hárs? - kérdezte.

- Sokáig - mondta Bánné.

- Mégis? - kérdezte az őszülő asszony. - Száz évig is?

- Még annál is tovább.

Az őszülő asszony biccentett. Karjára akasztotta az ernyőt, és kiment.

- Öntözzék is! - mondta szigorúan. Az ajtóból még egyszer visszanézett Bánnéra.

- A viszontlátásra - mondta, de nem nyújtott kezet, és nem is nézett többet vissza. Ernyője hangosan kopogott a téglajárdán.

Bánné állt egy kicsit, aztán eltette a pénzt. Az a hír járta, hogy a visszavonuló német csapatok minden élő állatot elrekvirálnak. Munkához látott. Könnyen és kecsesen végezte dolgát, látszatra fáradtság nélkül, mint egy táncosnő, aki füllel nem hallható zenére mozog.

1962

Lengyel Péter: Ogg második bolygója

 

     Meglepődtem, hogy angolul a fiction szépirodalmat is jelent, (nem ma volt), mely arra utal, hogy a regény bizony nem egy az egyben jeleníti meg a valóságot. Az író hozzátesz, elvesz belőle, új világot teremt. Még inkább igaz ez a science-fictionra, a tudományos-fantasztikus irodalomra.

     A képzelet csodákra képes: átrendezi a világűrt, a cselekmény színtere az Eelá, majd az Új-Eelá lesz, e két más naprendszerben keringő bolygó, ahol az eelárok, az emberhez nagyon hasonló lények élnek. Megalkotja ellenségüket, a legfantasztikusabb, leggonoszabb lényeket, a Trrgeket, akik csak pusztítani tudnak. A sok fordulat után a befejezés optimista: minden működik, az alkotó, jelen esetben az író, leteszi pennáját.

     Az Ogg második bolygója (1969) Lengyel Péter első regénye. Aki figyelmesen olvassa, fölfedez benne olyan motívumokat, melyek a későbbi regényekben is felbukkannak. Kedvence az idősíkok váltogatása.

     Az első rész arról szól, hogy az űrhajósok, akik több száz éven át repülnek az űrben, az Eelára, hazafelé tartanak, expedíciójuk véget ért. 700 év telt el indulásuk óta. Ők azonban a F. É. M. (Felfüggesztett életműködés) segítségével alig öregedtek. Ilyenformán az űrhajósok egy nem ismert, új világba érkeznek, idegenként.[1]

     A főhős, Igo-Vander, aki nem az Eelán, hanem a hosszú utazás közben született. Apja-anyja meghalt, s azokat a nyomokat keresi, melyek visszavezetik szülei hazájába.

     Eela lakói szerencsések: mindenük megvan, dolgozniuk nem kell, szájukba repül a sült galamb. Egy államban élnek, egy nyelvet beszélnek. Elnök asszonyukban, Evolában, megbíznak. Nincsenek ellentétek, nincsenek háborúk. Csupán egy ember kakaskodik, de hamarosan ő is lelép a színről: „… már túljutottak az első barbárság korán, vége az ember ember elleni háborúnak.”[2] Azért első barbárság, mert eelárok már békében élnek, de kívülről, a világűrből a Trrgek, ezek az óriási robot-szörnyek fenyegetik őket.

     Eela népe, felismerve a halálos veszélyt, Evola és Igo-Vander vezetésével észrevétlenül áttelepül egy másik holdra, az Új-Ealába. A Trrgek, akiknek az életük folyamatos harcból és pusztításból áll, már felkészültek a támadásra. Ők „magas technikai fokon is megmaradtak katona-lelkű fél-állatoknak.”[3]

     Fájdalmas az eelárok búcsúja földjükről: „A leeső kavics koppanása kisebbfajta robbanás zajával csattant végig az utcán. A férfi lehajolt érte, felemelte, és még egyszer leejtette. Még egyszer faltól falig ütődött a csattanás. Délután volt, fényes nappal, mégsem nyílt egyetlen ablak sem a házsorokon. Nem fordultak be kíváncsi járókelők a szomszédos keresztutcákból. Nem hajoltak ki fiatal fejek az elhaladó járművek ablakán. A városban nem jártak járművek, nem voltak lakók. Aki a kavicsot leejtette, az egyetlen ember volt a félmilliós Gambarban.”

     Torkelnek hívták az utolsó embert az Eelán. Ő indítja el a bombázó repülőgépeket, hogy ne maradjon utánuk nyom, a Trrgek ne találják meg őket. (Megtalálják.)

*

     2500 év telt el azóta, az Eelára újabb űrhajó érkezik. Egyik utasa Korda Miklós a Földünkről („latin nevén Terra, Sol harmadik bolygója”). Kiderül róla, hogy ő írta/írja a regényt, s vele akár mi is találkoztattunk volna a Kígyó utcában. Ott kapta Julikától a Doxa stopperóráját, melyet nagyon-nagyon szeret.

     Miklós megfejti a hátrahagyott adó üzenetét: „Nem pusztult el semmi. Élünk, de ma is veszélyben vagyunk. Veszélyben vagytok ti is. Ez az ő területük. Visszajönnek. Választ kérünk. Találkoznunk kell. Szükségünk van rátok.”

     Profetikus szavak. Miklós ettől kezdve résztvevője az eseményeknek, nemcsak krónikása. Igyekszik lezárni a kéziratot, hogy ígéretének megfelelően le tudja adni a budapesti Magvető Kiadónak. 

---

[1] Az utóbbi 80-100 évben úgy felgyorsult az idő, hogy mi is mindig új világba érkezünk. Az utolsó a másvilág.

[2] Az utópia azért jó, mert legalább tudjuk valamihez mérni magunkat. Hol tartunk?

[3] Benjamin Franklin még szerszámkészítő állatnak nevezte az embert, egy ma élő, neves írónk, Nádas Péter, viszont zsákmányszerző állatnak.