Campanella: Napállam

Napállam 1

     „Minden az államé. Az elosztást a felsőbb hatóságok végzik. Senki nem birtokolhat a másik rovására semmit.” (Campanella)

     Szeretek az antikváriumokban böngészni, s néha vásárolok is. Főleg az alacsony árfekvésű könyveket kedvelem. Legutóbb Campanella Napállam c. kis kötete került a kezembe, Lányi Margit fordításában (1942). Ő írta a tartalmas előszót is.

     Kevesen ismerik az 1568-ban, a calabriai Stilóban született Campanellát, aki szinte gyermekként belépett a dominikánus rendbe. Az itt szerzett élmények nyilvánvalóan hatottak a Napállamra is. Itt kezdte el tanulmányozni többek között Arisztotelész filozófiáját, majd Telesiót tartotta nagyra, mert „ő az igazságot a való dolgokból és ezek kutatásából meríti, nem pedig babonákból és az emberek mendemondáiból.” Érdekes ellentmondás, hogy közben a mágiát is nagyra tartotta.

     1599-ben Stilóban belekeveredett egy összeesküvésbe, mely a spanyol uralom ellen irányult. Célja olyasféle köztársaság létrehozása volt, melyet később a Napállamban leírt: 

     „Látván, hogy hazámban az egyes vidékek részekre szakadtak és egyenetlenségek támadtak a király és az alattvalók között, úgy érezem, hogy mint tudósnak, kötelességem beszélni. Kötelességem rámutatni arra, hogy már megjelentek a világ halálának első tünetei. Jóslataim nemcsak a Nápolyi Királyságra vonatkoztak, hanem a világ többi államaira is. Az égi jelekből következtetni tudok minden földi dolog céljára és hirdetem a Szent Köztársaság elérkeztét, melyet a próféták, a filozófusok és a nemes lelket vártak. Nem vagyok semmivel sem inkább lázadó, mint Ezsajás, Ámos, Jeremiás, Mikeás vagy Sokrates. Ennek a Köztársaságnak hirdetését Isten a dominikánusokra bízta.”

      Természetesen eretnekséggel is vádolták. Letartóztatták. Rettenetes kínzások után sem vallotta magát bűnösnek. S amikor némiképp felgyógyult, elérte, hogy írhasson. Így született fogságban (1602) a Napállam c. műve. Hihetetlen bátorságra vall Galilei védelmében született írása (1616). Egyedüliként merte védeni a nagy tudóst, aki a heliocentrikus világkép mellett tette le a voksát. 27 év után engedték szabadon, de végső kegyelmet csak 1629-ben kapott.

     Campanella nagy kritikusa volt mind a spanyol uralomnak, mind az egyháznak. Ennek a következménye volt sok éves szenvedése, melyet túlélt. Mérhetetlen szellemi aktivitása nyomán számos írása született. A legismertebb a Napállam (más fordításban a Napváros), mely így vagy úgy sokakat megihletett. Most csak egyet említek, Az ember tragédiájának falanszterjelenetét, mely mintha a Napállam viszonyainak életre keltése lenne.

Napállam 2

       

     Campanella műve párbeszédes formájú, de valójában csak a Génuai beszél. Messze földről érkezett, s elmondja a Napállamban szerzett élményeit.  Abban az időben már nem volt meglepő, ha valaki körülhajózza a földet. Főhősünk Trapobanában, az Egyenlítő alatt száll partra. (Trapobana a mai Sri Lankának régi neve.) Innen fegyveresek kísérik a Napállamba. Érdekességként megjegyzendő, hogy a napállam lakói Indiából menekültek ide zsarnokok, rablók és útonállók elől. Nincs új a nap alatt.

     A város hegyen épült. Fekvése, elrendezése nagy tudatosságra vallott. A csúcson levő palota hatalmas kupolája pontosan az oltár fölött emelkedett a magasba. Minden részlete harmonizál a bolygókkal, ill. a kozmosszal. Legfőbb papjuk és vezetőjük neve Sol, azaz Nap. Az ott lakók Metafizikusnak nevezik. Vallási és világi téren is egyaránt az ő kezében van a vezetés. Minden ügyben az ő ítélete dönt. A metafizikus alvezérei: Pon, Sin és Mor. Magyar megfelelőjük: Hatalom, Bölcsesség és Szeretet. Az elsőhöz tartoznak a háborús ügyek, a másodikhoz a tudomány és a művészet irányítása. A Szeretet pedig a fajfenntartást ellenőrzi.

     A Napállamban megvalósul a teljes egyenlőség. Nincs magántulajdon, még saját otthon, gyermek, feleség sem. Polgárai nem hagynak dús örökséget gyermekeiknek, így nem válnak megrablóivá a közös vagyonnak. Itt nincs önzés, csupán a közösség iránti szeretet, barátság. A bűnt alig ismerik. Választott vezetőiknek nagy tudással kell rendelkezniük.

     A házak, hálótermek, benne az ágyak és a használati tárgyak köztulajdonban vannak. Az elöljárók havonta kijelölik mindenkinek az alvóhelyét, és a szobák ajtaján ennek megfelelő névsort helyeznek el.

     Mondhatni, hogy Campanella utópiájában a kommunizmus körvonalazódik. Ugyanezt a társadalmi alakulatot Madách és Orwell elítéli. Az ő elképzelésüket antiutópiának nevezhetjük. De a Napállam népe - úgy tűnik - legalább boldog volt. Az egyéniség kérdése itt föl sem merül, ellentétben Madáchcsal és Orwell-lel.  Gondoljunk csak a szerelem ábrázolására mindkettőjüknél. Az ő hőseiknek boldogtalannak kell lenniük, mert megfosztatnak a szabadságuktól. Az ember azt gondolná, hogy a Napvárosban legalább az rá van bízva az egyénre. De nem! Az arra hivatott felügyelők állapítják meg, hogy melyik férfi alkalmas a nemzésre, és kivel fog megtörténni az „egyesülés”. Ennél a résznél Campanella felidézi Platónt (Állam), aki azt javasolta, hogy a párválasztásnál döntsön a sorshúzás: ne panaszkodjon senki, hogy csúnya nőt kapott. A Napállamban ez nem probléma, mert ott csúnya nő nincs.

     A megszületett gyermekek nevét is a Metafizikus választja ki, de legalább az anyjuk maguk szoptathatják kicsinyeiket. A tanulás során eldől a sorsuk: „A kevésbé tehetséges gyermekeket falura küldik.”

*

     A Génuai még sok ámulatra méltó dolgot mond el, de aztán egyre türelmetlenebbé válik. Sietnie kell, új útra készül. Utolsó szavaival az eddigieknek némileg ellentmondva a szabad akaratról beszél. Igaz, csak egy példát tud felhozni, s ebben az egyben Campanellára ismerünk: 

     „Csak azt mondom még,  hogy szent előttük a szabadakarat,  és azt mondják, hogyha egy bölcs filozófust ellenségei negyven órán keresztül kegyetlenül megkínoznak, anélkül, hogy egy szót is ki tudnának venni belőle,  azért mert ő elhatározta a lelke mélyén, hogy hallgatni fog, akkor a csillagok mozgása sem késztetheti arra, hogy olyat tegyen, ami ellenkezik akaratával.”

Ui.(magyarázat nélkül):
  "A. kommunizmus története több évszázadra nyúlik vissza. De már legkorábbi változataiban is - a Reneszánsz és a Felvilágosodás utópisztikus irodalmában (ahol gyakran vallásos ihletettségű volt, s a javak apostoli közösségét idézve a magántulajdont bűnnek bélyegezte)-felfedte gyógyíthatatlan ellentmondását: ezek az utópiák egyszerre voltak egyenlősítők és zsarnokiak. Tökéletes egyenlőséget hirdettek, s ugyanakkor a felvilágosult elit uralmának a szükségességét: az elitnek kell vigyáznia az egyenlőségre." 
                            (Leszek Kolakowski, in: 2000, 1989)

Liszt és Weimar

 2014. 08. 06.

 

     Többször volt alkalmam bejárni Weimárt. Elsősorban Goethe és Schiller nyomába eredtem. Egy alkalommal végigolvastam a Faust első részét – németül. Minden este ezt a könyvet emeltem le vendéglátóim (egy építészházaspár) polcáról.

      A városban járva szinte véletlenül fedeztem fel, milyen nagy kultusza van itt Lisztnek. A „hírhedett zenész” 1841-ben volt először a városban, s Carl Alexander, a trónörökös őt is számításba vette, amikor elhatározta, hogy olyan kulturális központtá teszi Weimart, amilyen az Goethe, Schiller idejében volt. Liszt 1846-ban így ír: „Oly jó mindenekelőtt Weimarra, állócsillagomra gondolnom, amelynek jótevő sugarai bevilágítják hosszú pályámat… Weimarra, az Eszmény honára, ahol valamikor annyira szeretnék polgárjogot nyerni…” (Id.: Hamburger Klára: L. F., 1967, 168. o.)

     Vágya 1848-ban teljesült, amikor egy lengyel hercegnővel, Karolina de Sayn-Wittgensteinnel, Weimarba költözött. Róla a kortársak lesújtó véleménnyel voltak: nem volt szép, a modora pedig egyenesen elviselhetetlen. Viszont elérte, hogy Liszt a weimari években főleg komponálással foglalkozzon.

     A valóságos Weimar gazdasági, társadalmi és kulturális viszonyait tekintve messze elmaradt a klasszikus „aranykortól”. Éppen Liszt jelenléte és tevékenysége (nem kevés küzdelem árán) adott újra rangot  a városnak. A legfontosabb körülmény, hogy van zenekara, s ez Lisztet nagy zenekari művek írására ösztönzi. Ekkor született többek között a Faust-szimfónia és a H-moll zongoraszonáta, a Dante-szimfónia, az Esz-dúr zongoraverseny, az A-dúr zongoraverseny stb. Liszt hivatalosan udvari karmester volt. Különös gondot fordított arra, hogy bemutassa a kortársak műveit. A nibelung gyűrűjét többször is előadatta.

     Liszt először (1848-1861) az Altenburg nevű villában lakott. Majd következett egy hosszabb római tartózkodás, immár Karolina nélkül (1861-1869). 1869-től idejét Weimar, Róma és Pest között osztja meg. Általában a nyári hónapokat töltötte itt, az Ilm parti park bejáratánál. Az udvari kertészet épületének felső szintjét kapta meg.

Altenburg

Az Ilm parti parkban

A Liszt-ház

     Figyelemre méltó azonban, hogy Liszt csupán (még ő is!) egy lépcsőfok a weimari kultúra piramisán., melynek széles talapzatát Bach rakta le. Bach először 1703-ban, majd 1708-tól 1717-ig működött itt. (Bach egyik kantátája is itt született!) Lisztet még ugyanabban a században Richard Strauss követte. Itt kezdte pályáját (1889-1894). Az aranykorban Goethe és Schiller mellett ott volt Wieland és Herder. A Péter és Pál templomban, melynek oltárképét Lucas Cranach festette, Bach orgonált, és Herder hirdette az igét. A 20. században Gropius itt hozta létre a Bauhaus-iskolát. S a város adta nevét, mert itt kiáltották ki, az 1933-ban sajnálatosan elbukott köztársaságnak.

   Kíváncsi lennék, mit hoz a 21. ill. a 22. század. Lesznek-e olyan nagy szellemek Weimarban, mint korábban, hiszen:

     „Változik a világ: gyengül, ami erős,
      És erős lesz, ami gyenge volt azelőtt.”
                                           (Arany: Toldi estéje)

Naipaul: A nagy folyó kanyarulatában

      

Naipaul, 2016, en.wikipedia.org

     Afrikáról mostanában nem olvastam összefoglaló értékelést. Bár az okos, hozzáértő emberek nyilván megírták - kisebb vagy nagyobb terjedelemben -, hogy mit kell tudni erről a földrészről. Csupán annyi jut el egy olyan napról napra élő emberhez, mint én, hogy Afrika sokaknak mint a civilizációnkat fenyegető rém jelenik meg.

     Valójában csak az irodalom képes valamelyest közel hozni Afrika valóságos életét. Például Marie NDiaye könyve, a Három erős nő (2009). Naipaul alkotása, A nagy folyó kanyarulatában (1979) sokkal korábbi: a gyarmatbirodalom felbomlása utáni időszakot mutatja be. Amikor eljött a szabadság pillanata. Nem kétséges azonban, hogy A nagy folyó… a kiábrándulás története. Egyrészt a korábbi gyarmat sohasem tud teljesen önálló lenni (miért is lenne ez a célja?), másrészt egyes országokban félelmetes diktatúrák alakultak ki.

     Korábban a fejlődés bűvöletében éltünk. Abban hittünk, hogy a történelem folyama csak előrehalad – a beteljesülésig. De van visszafejlődés. Ez az igazi dráma.

     Érdemes lenne most elolvasni Gide Kongói utazás c. könyvét (1927), s összevetni Naipaul vagy NDiaye látleleteivel. Közbevetőleg: Illyés Gyula is megemlékezik a Gide nyújtotta döbbenetes képről. Ő maga a Puszták népében örökítette meg: „hogyan is él egy boldogtalan, halálra gyötört nép, nem Afrikában, hanem Európában. (…) Állíthatom, André Gide-nek nem volt olyan mély, megrázó élménye, amidőn megismerte a tőle idegen bennszülöttek életét, mint nekem otthon, úgy felháborított, megrázott. És rögtön feladatra sarkallt az a kép, amit a saját népem sorsáról láttam.” (Iránytűvel, 2. 643. old. a Puszták népe megjelenésének ideje: 1936)

     Naipaul még kalandosabb úton jutott el Afrikába. Trinidadban született 1932-ben. Nagyapja Indiából vándorolt erre a Karib-tengeri szigetre, mely előbb spanyol, majd angol gyarmat volt. Függetlenségét 1962-ben nyerte el. (Tobago is hozzá tartozik, de külön sziget.)

     Naipaul útja először Angliába vezetett: 1950-től kezdve ösztöndíjjal Oxfordban tanult. Rövid újságíróskodás után regényeket, útleírásokat adott ki. Majd bejárta szinte az egész világot, nem utolsó sorban Indiát és Afrika több országát. Az iszlám forradalom után természetesen Iránban is járt, s éles kritikát fogalmazott meg a radikális iszlámmal szemben. Munkásságát 2001-ben Nobel-díjjal jutalmazták.

     A nagy folyó kanyarulatában c. könyve 1979-ben jelent meg, magyarul 1983 adta ki az Európa Kiadó Gy. Horváth László fordításában, Bart István utószavával.

     A regényt kritikusai a gyarmatosítás utáni korszak első nagy, összefoglaló regényének tekintették. Főhőse Szelim, a kelet-afrikai származású hindu, aki kereskedőként próbál boldogulni a nagy folyó kanyarulatánál fekvő városban, de a véres polgárháború, a „nagy ember” diktatúrája, a mindenkit megfojtó államosítás mindent tönkre tesz. Szelim megjárja a börtönt is. Pártfogója, a főbiztosnak kinevezett Ferdinand ezt tanácsolja: „El kell menned innen. Azonnal. Nincs már itt semmi keresnivalód. Börtönbe csuktak. Ilyesmi eddig nem történt meg. Tudod, hogy ez mit jelent? Azt, hogy újra megteszik. És én nem leszek mindig itt, hogy kihozzalak. (…) A börtönben nem csináltak veled semmit. De csak azért, mert nem jutott eszükbe. De egy nap majd téged is ütlegelni fognak, és rájönnek, hogy te ugyanolyan vagy, mint mindenki, és akkor szörnyű dolgok fognak történni veled. (…) Ne hidd, hogy csak neked rossz. Mindenkinek rossz. (…) A pokolba tartunk, és ezt mindenki a csontjaiban érzi.”

     Mégis a legmeghökkentőbb Ferdinand álma, mely talán azzal függ össze, hogy várják az Elnök látogatását: „Reggel hétkor kivégzésre fog sor kerülni. Ezért gyülekezünk. Végig fogjuk nézni a kivégzést. Közülünk fognak kivégezni valakit, de ő ezt még nem tudja.”

Utolsó szavak

         

                                                              
                                                                                                               

"A domb a domb alatt melyen állsz a Duna folyik a Duna nagy itt a folyó Sitio"

     (Esterházy Péter szavai. A helyszínt a Duna partjára teszi át. Sitio=szomjazom)

     „Azon a bizonyos napon a templom falait, pilléreit és ablakait fekete lepellel vonták be. Csupán a középen függő óriási lámpa világította be a szent sötétet. Délben minden ajtót bezártak, és elkezdődött a zene. A megfelelő előjáték után a püspök a szószékre ment, kimondta a hét szó közül az elsőt, és elmélkedett róla. Miután befejezte, lejött a szószékről, térdre borult az oltár előtt. A szünetet a zene töltötte ki. A püspök másodszor, harmadszor stb. fölment a szószékre, s beszéde végeztével újra belépett a zenekar. (…) Bizonyára a legnehezebb munkám volt.” 

     Így számolt be Haydn életrajzírójának, Griesingernek, A Megváltó utolsó hét szava a keresztfán c. művének spanyolországi bemutatójáról, mely 1787. április 6-án nagypénteken volt. Haydn még ebben az évben elkészítette a vonósnégyes-változatot is, illetve jóváhagyta a zongorakivonatot. Majd később énekszólamok hozzáírásával oratóriummá bővítette.

      Álljon itt az utolsó hét szó:
Jézus kereszten mondott szavaiból mind a 4 evangélium idéz, a következő sorrendben:

1. „Atyám, bocsáss meg nekik, mert nem tudják, mit cselekszenek” (Lk 23,34). 

2. „Még ma velem leszel a paradicsomban” (Lk 23,43).

3. „Asszony, íme, a te Fiad”; „Íme a te anyád!” (Jn 19,26-27)

4. „Éli, Éli, lamma szabaktani ('Istenem, Istenem, miért hagytál el engem?') (Mt 27,46; Mk 16,34) 

5. „Szomjazom” (Jn 19,28). -

6. „Beteljesedett” (Jn 19,30).

7. „Atyám, kezedbe ajánlom lelkemet!” (Lk 23,46)

(Természetesen a fentiekhez hozzá kell számolni a Bevezetést és a művet lezáró Földrengés megjelenítését!) 

A Festetics palota

Háttérben a töviskorona

      

     Most nagypénteken (április 14.) a vonósnégyes változatot hallgattuk meg a Festetics palotában a Pulzus vonósnégyes előadásában. Ami Haydnban megfogott, sőt rajongással töltött el, az a klasszikus fegyelem és a kiegyensúlyozottság. A legnagyobb fájdalom csupán átcsillog az akkordokon, s meditatív jelleget ölt.

     Nem lehet véletlen, hogy ez a zenemű inspirálja a kortárs művészeket. 2010-ben Balogh Máté és Tornyai Péter egy-egy tétellel bővítette a kvartettet. Majd csatlakozott hozzájuk Horváth Márton Levente, Dargay Marcell, Kedves Csanád, Sándor László és Lackó Bálint. (2016) Így már, ha jól számolom, heten vannak.

      Két évvel korábban Dubóczky Gergely ösztönzésére Esterházy Péter „szavai” léptek a megszokottak helyére. (Megjelent: Alföld, 2014/5)

                

Irodalom:

Tillmann J. A.: Szavak a szóközökhöz (Pannonhalmi Szemle, 2016/3)

Eszes Kinga: Hét szó (Muzsika, 2016/5)

Magyar Katolikus Lexikon

Wikipedia