Két találkozás

 

     Kétszer fordul elő Ramireff Leonin A kőszívű ember fiai c. Jókai regényben. Először mint önzetlen barát, amikor hazakíséri Ödönt Szentpétervárról az apja temetésére. A viharos, hóborította Oroszországon keresztül vezetett az út, még jégbefagyott kozákkal is találkoztak, mely mintha előképe lenne 1944 januárjának. S micsoda izgalom volt kisiskolásként remegni kettejükért, amikor farkasok vették űzőbe őket, s Ödön testével védte Leonint. Még inkább, amikor Ödön a jeges Dnyeper vizébe zuhant…

     De hát a természet nem olyan kegyetlen, mint amilyen a történelem.

     Mint tudjuk lélekcserélő idők jártak, s másodszor akkor találkoztak, amikor az orosz hadsereg Ferenc József hívására bejött, s pusztított, mint orosz földön a burana. Több történeti munka szerint a találkozóra 1849. máj. 21-én kerül sor. Ferenc József a Lazienki-palota erkélyén letérdelt a cár előtt, s megcsókolta a kezét.

     A második találkozáskor – a szabadságharc bukása után – Ödön hamis útlevéllel próbált meneküli. Minden rendben lett volna, ha nem Ramifoff Leoninnal kerül szembe az ellenőrzésnél.

     „Leonin mereven állt meg előtte, parancsoló távolban. S onnan kiálta rá durva, kemény hangon angolul:

- But you are not Mr. Algernon Smith! You are sir Edmund Baradlay!

- Hogyan? - szólt angolul Leoninhoz. - Te elárulhatnál engemet?

- Én elfogatom önt!

- Te? Ramiroff Leonin? Ki velem egy szív, egy lélek voltál; ki elkísértél viharokon, fenevadakon keresztül; ki utánam rohantál a jég alá, hogy saját életedet kockáztatva megszabadíts?...

- Akkor testőr hadnagy voltam - felelt Leonin fagyosan.

- És most kiszolgáltatsz legkeserűbb ellenségeimnek? Beledobsz a legnyomorultabb, a leggyalázatosabb halálba? Odavetsz a győztes gúnykacajának?

- Most pedig testőr dzsidás ezredes vagyok.

Azzal kétfelé repeszté az útlevelet, s eldobta az asztal alá.

- Vigyétek el, s tegyétek őrizet alá!

A segédtiszt karon fogta Ödönt, s kivezette.”

     A katona – úgy tűnik - nem tehet másképpen, a parancs erősen köti. Ödön mégis megmenekül, mivel Jókainak áldott jó szíve van:

     „ - Uram, Baradlay!

- Ki szólít?

- Én.

Az őr beszélt hozzá.

- Te is ismersz?

- Emlékezel, uram, az imsikre, ki a mohilevi pusztán utazott veled; mikor a farkasok meg akartak enni? Te nem hagytál engem; én nem hagylak téged. A rekeszed hátulján egy deszka kijár helyéből; a negyedik szál. Azon a résen kiférsz. Hátul van a szárnyék, ott vannak kipányvázva a kozákok lovai. Az enyim fel is van kantározva. Ráismersz arról, hogy a farka fehér. Az a legjobb futó valamennyi között. Ülj rá. Hátul a kert; azon túl a puszta. Fuss, amerre a zivatar ment. Az jó kalauz. Jól hajt. Jó nyomon jár. Engem ne félts. Én utánad lövök. Kötelességem; megteszem. Arról nem tehetek, hogy a börtönöd oldala rossz. Még egy szót. Ha a lovamra felülsz, s azt akarod, hogy vágtatva fusson, szorítsd meg térdeddel az oldalát, de rá ne üss. Ha ráütsz, megáll, s mentül jobban ütöd, annál jobban megáll. Sok lótolvaj megjárta már ezzel. Nevezd Ljubicának. Azt szereti. Ha azt mondod neki: "Hurrá, Ljubica!" - nyargal.”

Újra Leonin

                                                       

                                                                              Az idősebb Cato

     Kétszer fordul elő Leonin a regényben. Először, amikor hazakíséri Ödönt Szentpétervárról, másodszor, amikor mint orosz tiszt elfogja Ödönt a világosi fegyverletétel után.

     Eközben Jókai, mintha véletlenül történne, beleszövi a drámai események közé a következő mondatot: „Victrix causa diis placuit, sed victa Catoni.” Jól megszenvedtem, míg lefordítottam: „A győztes ügy az isteneknek tetszett, de a legyőzött (ügy) Catónak.”

     Jókai nem jelöli meg a forrást, de kinyomoztam, hogy Lucanus Pharsalia c. művéből való az idézet. A nagy Cato dédunokájára utal a mondat, aki Pompeiusszal társul Caesar ellenében. Bukásuk után öngyilkos lesz. S Jókai, bár nem végzett önmagával, ugyanúgy a vesztesek között volt a szabadságharc után.

     Könnyű lett volna persze egy kritikai kiadás jegyzeteiben olvasni mindezeket. Egy általános iskolás gyerek nem fog utánanézni ennek a latin idézetnek, mint ahogy annak idején én is átsiklottam rajta. Pláne nem fog Lucanus életrajzában kutakodni, akit Néró öngyilkosságra kényszerített.

     Nagy figura lehetett az idősebb Cato is, aki minden beszédét azzal fejezte be: „Ceterum censeo Carthaginem delendam esse”. (Egyébként úgy vélem, hogy Karthágót el kell pusztítani.)

     Ez nyilván őrültségnek tűnik, de nem az. Az állandó ismétlésnek az a célja és eredménye, hogy megragadjon az emberek fejében. Ismerős? Van latin neve is: argumentatio ad nauseam (ismétlés a rosszullétig).