Salome és Salomé

2012. 01. 26.

1.

            Mindenkit érdekel, hogy a nagy embert, miért veszejtették el. (Pletyka) Már csak ezért is érdemes olvasni a Bibliát, pontosabban az Újszövetséget, melyből megtudhatjuk, szegény Keresztelő János hogyan végezte.

            Ma asszonyok alakját idézzük fel, akik ilyen-olyan okból nagy hatalmat gyakoroltak a férfiak fölött.

            Történt pedig, hogy Heródes Antipász negyedes fejedelem (gör: tetrarcha) megszöktette féltestvérének, Fülöpnek feleségét, Heródiást, annak lányával, Salomével együtt. János felemelte ez ellen szavát… De jobb, ha Szunyogh Szabolcs könyvéből idézek: „Izrael két szégyene, ti, és te, te, a vérfertőző asszony, nem királynő, hanem utolsó vagy Izrael lányai között. (…) Megátkozlak titeket…”

            A megátkozottak csak a kedvező alkalomra vártak. S ez akkor jött el, amikor Heródes születésnapját ünnepelték. A lakomán Heródiás lánya nagyon szépen táncolt, s a király megígérte, hogy bármit kérhet, megadja neki. Az anya rávette a lányát, hogy kérje a királytól Keresztelő János fejét. A hóhér egy tálon szolgálta fel a fejet, s a lány elvitte anyjának.

            A tálnak fontos szerepe van. Ha múzeumban járunk, ne keverjük össze Holofernesz fejét (Judit) Keresztelő János fejével.

            (Heródes Antipász a nagy Heródes fia, azért negyedes fejedelem, mert csupán az ország negyedrészének a kormányzója, Galileának és Pereának.)

                                                                                 L. Cranach: Salome

2.

            Lou Andreas-Salomé 1861-ben született Pétervárott, tehát tavaly volt születésének 150. évfordulója. Ő nem táncával, hanem szépségével és szellemével nyűgözte le a férfiakat.

            Az első, aki a még csak 17 éves lányt feleségül akarta venni, Hendrik Gillot volt, vallástanára Pétervárott. 42 éves, két gyerek apja. A visszautasítottak hosszú sorában volt még többek között Nietzsche és Paul Reé. Friedrich Carl Andreas orientalista késsel sebesítette meg magát Lou szeme láttára, aki így beleegyezett a látszatházasságba. Lou Párizsban kikosarazta Wedekindet (Lulu), Berlinben Max Reinhardtot, Hauptmannt, Hardent. Friedrich Pinelest, bécsi orvost, 35 éves korában, nem, Rilkét sem!. Közben könyvet, esszét írt. Freud hatására találta meg szellemi irányát, alkotó tevékenységét. Tanítványa lett, lányának barátnője, gyakorló pszichoanalitikus.

            Talán az volt a baj, hogy szépsége, kisugárzás félrevezette a férfiakat. Csupán tanulni akart a legnagyobbaktól, szellemét gazdagítani. Nem fejeket követelt, nem akart behódolni sem. Az maradt, aki volt, amivé lenni akart: önmaga.

                                                                                   Lou Andreas-Salomé



János evangéliuma

 2015. 05. 09.

Az Újtestamentum 4. könyve 

(Előszó)

     Az első három könyvet szinoptikusoknak („egybenézőknek”) nevezi a bibliatudomány, mely azt jelenti, hogy ezek nagyfokú rokonságot, ill. azonosságot mutatnak fel. A János evangéliumának az a különlegessége, hogy előszava (1,1- 1,18) a filozófia nyelvén szólal meg. Nem Jézus születésével, gyermekkorával vagy Keresztelő János történetével kezdődik., hanem a világ teremtésével, s ez visszautal a Genezisre.

     „Kezdetben volt az ige…” (1,1) Az Ige és Isten egy volt. Általa teremtetett minden: az élet , a sötétség és a világosság, melyről az isteni küldött, János ad hírt. (1,1 .- 1,8) A következő részben (1,9 – 1,13) folytatódik a versbe foglalt teremtéstörténet. A kiindulópont mindig az Ige, melynek lényege a világosság. Ám nem mindenki fogékony a világosságra. Akik igen, kiváltságosak, Isten gyermekei.
     A harmadok versszak is az Igével kezdődik. (1,11 – 1,18) Ebben már Jézus megtestesüléséről van szó. Erről tett tanúbizonyságot János. Mózes törvényt adott az embereknek, Jézus a kegyelmet és az igazságot hozta el. Így bontakozik ki előttünk minden rejtélyes „ige”. „Versben mondom, hogy jobban megjegyezd.” – írta egykor a költő. Az ismétlés, a gondolatritmus hullámzása esztétikai élmény is. A fogalmak piramisának csúcsán világol az Ige, mely maga az Isten.

      Az Ige Testté lett.

*

     Már megismertük a legfőbb téziseket: az Ige testté lett, valamint azt, hogy Istent nem látta senki, csupán egyszülött fiát, aki az Atya kebelében van.
     Ebben az evangéliumban nem olvashatunk a megszülető, majd felcseperedő kis Jézusról. Mindjárt Keresztelő János lép elénk. Az ő bizonyságtételével folytatódik az Írás: „Íme, az Isten báránya, aki hordozza a világ bűnét.” A bárány utal az Ézsaiás könyvében (52,13-53,12) megjelenő Isten szolgájára, aki szenvedett azért, hogy „nekünk békességünk legyen, az ő sebei árán gyógyultunk meg.” Továbbá gondolnunk kell a húsvéti bárányra is, melynek „vérével megkenték az ajtófélfát, hogy az egyiptomiak elsőszülöttjére lesújtó Úr a zsidók házait megkímélje.” (Katolikus Lexikon)

     Jézus és a bárány összekapcsolása először Az apostolok cselekedeteiben történik meg, amikor Fülöp így tanítja az egyiptomi kincstárnokot, aki éppen (!) Ézsaiást olvasta: „Amint a juhot levágni viszik, és amint a bárány néma a nyírója előtt, úgy nem nyitja a száját. A megaláztatásért elvétetett róla az ítélet, nemzetségét ki sorolhatná fel? Mert élete felvitetik a földről.” (ApCsel, 8,33)

     Érdemes kitérni a katolikus egyház liturgiájára is. A mise felépítése a következő: Kyrie, Gloria, Credo, Sanctus és az Agnus Dei (Isten báránya) A Sanctushoz kapcsolódik a Benedictus, az Agnus Deihez pedig a Dona nobis pacem (Adj nekünk békét).

     Keresztelő János két megnyilatkozása kiegészíti, kiteljesíti egymást. Először – még Jézus nélkül – vall róla: „Én a kiáltó hang vagyok a pusztában…” Majd másnap saját szemével pillantja meg Jézust, Isten bárányát, s látja, amint a Lélek Jézusra száll, s aki majd nem vízzel, de Szentlélekkel fog keresztelni.

     Az irodalomban is gyakran felbukkan a motívum. legutóbbi olvasmányaimból: Nádas Péter Bárány címmel írt egy elbeszélést (1966). Egy másikban (Minotaurus, 1970) az egyik szereplő így imádkozik: "És vezéreld útjukon a hazatérőket, akik csöngetnek, s adj erőt, hogy én szeretettel fogadhassam a megtért bárányokat. Isten báránya, könyörülj rajtam!"

Másnap

     Keresztelő János újra ott állt a Jordánon túl, ahol Jézussal találkozott, de most két tanítványa volt mellette, akiknek elég volt annyit mondania: „Íme, az Isten Báránya!” (Jn, 1,36), s már követték is egészen a lakásáig, s nála is maradtak ezen a napon.
     János evangéliumában minden olyan evidens. Keresztelő János felismeri a Messiást (a Felkentet). Az első tanítvány, így tudják sokan, maga János evangélista, bár erről nem ír. A második András, akinek testvére Simon Péter. Jézus így szólítja meg: „… ’téged Kéfásnak fognak hívni’ – (ami azt jelenti: Kőszikla)”  (Jn, 1,42) Hozzáteszem: arámi nyelven a Kéfás = szikla, görögül Petrosz.
     Jézus a következő napon találkozott a Betsaidából származó Fülöppel, akit így hívott el tanítványának: „Kövess engem!”. (Jn, 1,43) Fülöp Nátánáelnek mondja tovább: „Megtaláltuk azt, akiről Mózes írt a törvényben, akiről a próféták is írtak: Jézust, a József fiát, aki Názáretből származik.” (Jn, 1,45) Nátánáel először szkeptikus, majd Jézus meggyőzi mindentudásával, s Nátánáel is követőjévé válik: „Mester, Te vagy az Isten fia, te vagy Izráel királya!” (Jn, 1, 49)

     Szép, Dániel álmára emlékeztető látomással fejeződik be ez a rész: „Bizony, bizony, mondom néktek: meg fogjátok látni, hogy megnyílik az ég, és az Isten angyalai felszállnak, és leszállnak az Emberfiára.” (Jn, 1,51)
     Érdekes kifejezés az Emberfia. Az ószövetség egyrészt az emberre vonatkoztatja (Zsolt, 8, 4, Ezék, 2, 1), másrészt Dániel látomásában a Megváltó felhőn érkezik, tehát Isten.

Ui.
     (Jézus megnevezései: Isten Báránya, Messiás, Isten fia, Izráel királya, Emberfia. Megszólítása: Rabbi, s hogy a nem zsidók is értsék, az evangélista lefordítja: Mester. Ugyancsak megmagyarázza a Messiás jelentését: Felkent. A Krisztus ennek a görög fordítása, szintén Felkentet jelent. Jézus: Jahve, a szabadító.)

*

     Jézus első csodája. Csak János evangéliuma számol be róla. A harmadik napon történt, azután hogy Jézus megjelentette magát Keresztelő Jánosnál.
     A menyegző színhelye pedig a galileai Kána. Mária már ott volt, Jézus is és tanítványai is hivatalosak voltak. Történt pedig, hogy elfogyott a bor. Mária nem sok szóval, de félreérthetetlenül szól a fiához: „Nincs boruk.” Jézus szeretett volna kitérni a feladat elől, mondván, ez nem rájuk tartozik, még nem jött el a csodák ideje. Mária azonban, mint minden anya - szeretett volna büszke lenni – elvárta a „csodát” fiától. Így hát Jézus utasítására hat kővedret megtöltöttek vízzel. „Amikor a násznagy megízlelte a vizet, mely borrá lett (…) odahívta a vőlegényt, és így szólt hozzá: Minden ember a jó bort adja fel először, és amikor megittasodtak, akkor adja a silányabbat: te pedig ekkorra tartogattad a jó bort.”

     Ez volt az első csoda, a tanítványok számára ekkor vált először láthatóvá Jézus csodatévő ereje, istensége.

*

     Kána még kétszer fordul elő János evangéliumában: egy újabb csodatétel kapcsán, amikor Jézus meggyógyítja a királyi tisztviselő fiát. Majd amikor feltámadása után a Tibériás tengernél harmadszor megjelenik a tanítványoknak, ott van a Kánából való Nátánael is.

     Híres festők örökítették meg a jelenetet: Giotto, Veronese, ill. jó tudni, hogy Giorgo Vasari képe a Szépművészeti Múzeumban látható.

     Megható verset írt Dsida Jenő Kánai menyegző címmel. Ő a menyasszony, vőlegény vágyakozására helyezi a hangsúlyt. A szép, sugárzó arcú Krisztus „mindent elgondoz”, hogy a vendégséggel baj ne legyen.

Menyegzőnk lesz, kis szerelmem, s derülünk a cigánybandán.
Vendégek közt üldögélünk zöldbefutott, tág verandán.

Krisztus ül az asztalfőn. Künt augusztus mély, tiszta éje
csillagot szór s zene-szűntén sír a tücsök lágy zenéje.

Krisztus arca szép, sugárzó, szereti a víg poétát:
máskülönben nem tett volna érte ilyen hosszú sétát.

Súgva mondja: "Szívetek a vágytól majdhogy szét nem pattan,
menjetek csak, fiacskáim, ne késsetek énmiattam!

Majd én mindent elgondozok, vendégséggel baj ne légyen.
A szegénység, bogárkáim, illatos és drága szégyen."

Lábujjhegyen, mint ki édes szenvedélynek titkon áldoz,
surranunk el lombfüzéres nászi szobánk ajtajához.

Visszanézünk... - Minden asztal csupa friss hal, friss kenyér,
vizeskorsó bort zubogtat, bíborlángút, mint a vér.

*

     Hogy Jézus miként tisztítja meg a kufároktól a jeruzsálemi templomot, más ismerjük Kodály zeneművéből. Mennyire őszinte Jézus/Kodály indulata, mélységes tisztaságvágya, mely egy halára szánt korból (1934) hangzik fel! Most is úgy érezzük: tua res agitur! (A te dolgodról van szó, Horatius: Ep. I/18)

      János evangéliumának az elején (2. fejezet) található ez a fontos példázat: Jézus, Atyja iránt érzet féltő szeretetből, kiűzi a templomból a nem oda valókat, az árusokat állataikkal együtt, a pénzváltókat, felborítva asztalukat. A zsidók megkérdezték tőle, milyen jeleket tud felmutatni, azaz milyen jogon tette, amit tett. Jézus azt válaszolta: „romboljátok le ezt a templomot, és három nap alatt felépítem.” Az emberek kételkedtek. Ám miután Jézus harmadnapon feltámadt a halálból, a tanítványok visszaemlékeztek erre a mondásra, s megértették, hogy mesterük az ő testének templomáról beszélt.

           Pilinszky:
 
                              Harmadnapon

                       És fölzúgnak a hamuszín egek,
                       hajnalfele a ravensbrücki fák.
                       És megérzik a fényt a gyökerek
                       És szél támad. És fölzeng a világ.

                       Mert megölhették hitvány zsoldosok,
                       és megszünhetett dobogni szive -
                       Harmadnapra legyőzte a halált.
                       Et resurrexit tertia die.

*

     A 3. fejezet első részében Jézus hosszabb (költői) elmélkedését, magyarázatát olvashatjuk az újjászületésről, hitről, hitetlenségről, mennybemenetelről, ítéletről. Nikodémusz, a farizeus a címzett. (A farizeusok egy zsidó irányzat képviselői. Jézus bírálta gőgjüket, hiúságukat, képmutatásukat. (Mt 12,39; 23,5 kk.; 15,3-4)

     "Ha a földi dolgokat mondtam el nektek, és nem hisztek, akkor hogyan fogtok hinni, ha majd a mennyeieket mondom el nektek? mert nem ment fel az égbe senki, csak az, aki a mennyből szállt le, az Emberfia. (...) "Aki hisz őbenne, az nem jut ítéletre, aki pedig nem hisz, az már ítélet alatt van, mert nem hitt az Isten egyszülött Fiának nevében. Az ítélet pedig azt jelenti, hogy a világosság eljött a világba, de az emberek jobban szerették a sötétséget, mint a világosságot, mert gonoszok voltak a cselekedeteik. Mert aki rosszat cselekszik, az gyűlöli a világosságot, és nem megy a világosságra, hogy le ne lepleződjenek a cselekedetei. Aki pedig az igazságot cselekszi, az a világosságra megy, hogy kitűnjék cselekedeteiről, hogy Isten szerint cselekedte azokat."

     A következő részben nem Jézus áll a középpontban, hanem Keresztelő János. Jézus Júdeába ment tanítványaival. Ott keresztelte meg híveit, akik nem lehettek kevesen, mert hozták a hírt Jánosnak: "Mester, aki veled volt a Jordánon túl, akiről te bizonyságot tettél, íme, az keresztel, és mindenki őhozzá megy."

     Ekkor János alázatát és okosságát ismerjük meg: "Aki a földről jön, az a földből származik, és a földiekről szól. Aki a mennyből jön, az felette van mindenkinek, és arról tesz bizonyságot, amit látott, és hallott, de bizonyságtételét senki nem fogadja be."

      "Tudom, hogy közeleg már a jó ember fia,
       aki nem tőlem és nem tőled kap életet.
       Néhány pásztornak, akik sohasem öltek
       nyulat, nem hordoznak emberölő
       szerszámot, megjelenik az angyal és
       megjelenik a csillag és tele lesz dallal
       a decemberi hegyoldal... "
                                (Dsida: Közeleg az Emberfia)

Lukács evangéliuma

2012. 10. 23.

     Ki volt Lukács, a sorrendben a harmadik evangélium és az Apostolok cselekedeteinek szerzője? Pál a Kolosséiakhoz írott levélben említi nevét: „Köszönt titeket Lukács, a szeretett orvos…” (4, 14) A második Timóteushoz írott levélben: „Egyedül Lukács van velem.” (4, 11) Lukács Teofilusnak szóló Ajánlásában leírja, hogy szemtanúk és az ige szolgáinak beszámolóira hagyatkozik, de maga is mindennek utána járt.

         Ez az evangélium is Keresztelő Jánossal kezdődik. De míg Márk nem részletezi történetét, addig Lukács kiszínezi, megkomponálja művét. A kételkedő Zakariás elnémul, majd csak a gyermeke (János) világrajövetelekor szólal meg újra.

         Gábriel angyal ad hírt először Jézus „készülődéséről” is, Mária nagy csodálkozására. Fel is kerekedik, elment a hegyvidékre, hogy meglátogassa rokonát, a Jánossal viselős Erzsébetet, aki így köszönti:

                   Áldott vagy te az asszonyok között,

                   és áldott a te méhednek gyümölcse!

                                                       (Lk, 1, 42)

         Mária viszont már az úrhoz intézi énekét:

                   Magasztalja lelkem az Urat,

                   és az én lelkem ujjong

                   Istenben, az én Üdvözítőmben…

                                                       (Lk, 1, 46-47)

         A 2. fejezet Jézus születését írja le. József jegyesével, Máriával együtt összeírásra a galileai Názáretből a júdeai Betlehembe ment, Dávid városába, mert innen származott. Jászolba tették az újszülöttet, s jellemző az is, hogy a pásztorok tudták meg először a jó hírt. Majd Jeruzsálemben bemutatták az Úrnak. Simeon és Anna tanúságot tesznek: valóban a megváltó született meg. (Az Ómagyar Mária-siralomban: „Ó igoz Simeonnak / Bezzeg szovo ére;”)

         Már tizenkét évesen „a tanítómesterek körében ült, hallgatta és kérdezte őket, és mindenki, aki hallgatta, csodálkozott értelmén és feleletein.” (Lk, 2, 46-47)

         3. fej.

         Pontos idő- és helymeghatározással kezdődik: Tiberius császár uralkodásának 15. évében vagyunk. Júdea helytartója Poncius Pilátus, Galilea negyedes fejedelme Heródes. Testvérének, Fülöpnek volt felesége Heródiás. A főpapok Annás és Kajafás.

         Fellép Keresztelő János, megjövendöli Jézust, sőt meg is kereszteli. Erre megnyílik az ég, a Szentlélek galamb formában így üdvözli az imádkozó Jézust: „Te vagy az én szeretett fiam, benned gyönyörködöm.” (3,22) Íme a szentháromság!

         4. fej.

         A Megváltó a pusztában készül nagy feladatára, legyőzi a kísértéseket (önmagát), majd Názáretbe megy, de itt kétkedéssel fogadják.

         5. fej.

         Jézus tanít és gyógyít. Márknál nem találkoztam a csodálatos halfogással: tanítványokat szerez, először Simon Pétert, aki „leborul Jézus lába elé.”

         6. fej.

         Jézus gyógyít és tanít. A „hegyi beszéd” itt éppen egy sík vidéken hangzik el, de ez nem változtat a fontosságán. Lukács változata rövid, de lényegre törő.

         Egyrészt:

                   Boldogok vagytok, szegények,

                       mert tiétek az Isten országa.

         Másrészt.

                   De jaj nektek, gazdagok,

                   …

                   Jaj, akik most nevettek,

                       Mert szomorkodni és sírni fogtok!”(6,20-6,25)

         Nem lelki szegényekről van szó, hanem valódi szegényekről, akik éheznek, akiket gyűlölnek, gyaláznak…

         Nem kevésbé meglepő: „szeressétek ellenségeiteket…”(6,27)

         7. fej.

         Ismét felbukkan Keresztelő János, aki – úgy tűnik – elválaszthatatlan társa Jézusnak: neki „készíti az utat.” Ő sem dúskál földi javakban, nem díszes ruhában jár a pusztában.

         Visszatérő motívum még a bűnbocsánat. Bűnbocsánatot nyer a bűnös nő, aki könnyeivel öntözi Jézus lábát, hajával törli meg, s megkeni kenettel.

         8. fej.

         Ebbe a fejezetbe kerülnek a Jézust követő asszonyok. Köztük a magdalai Mária. (Nem azonos a bűnbánó asszonnyal!) Őt Jézus gyógyította meg: hét ördögöt űzött ki belőle.)

     9-10 fej.

     Jézus elindul Jeruzsálembe. Útján híveket szerez, tanít, csodákat tesz, vagyis gyógyít. De most mindenekelőtt a tanításon van a hangsúly. Miért mondják Jézust szelídnek? Talán mert amikor nem fogadják be őt vagy tanítványait, akkor a következőket mondja: "... az Emberfia nem azért jött, hogy az emberek életét elveszítse, hanem hogy megmentse." (Lk. 9,56) Babits Jónás könyvében is türelmes az Úr. Ám mégis határozott: ahogy élsz, amit cselekszel, megítéltetik a végső napom.

     11. fej.

     Ez a fejezet azzal az imával kezdődik, melyet mindenki ismer, melynek a lényege a megbocsátás:

Atyánk, szenteltessék meg a te neved.

Jöjjön el a te országod,

A mi kenyerünket add meg nekünk naponként.

És bocsásd meg a mi bűneinket.

Mert mi is megbocsátunk minden ellenünk vétkezőnek.

És ne vígy minket kísértésbe." (Lk, 11, 2)

     Jézus többször fordul az Atyához, önnön szerepét is értelmezve: "Mindent nekem adott át az én Atyám, és senki sem tudja, hogy ki a Fiú, csak az Atya, és hogy ki az Atya, csak a Fiú, és az, akinek a Fiú ki akarja jelenteni." (Lk, 10, 22)

     12. fej.

Istenfélelem, halálfélelem

     Nem a haláltól kell félni, hanem Istentől, mert ő vethet a gyehennára. Jézus a közvetítő Isten és ember között: "Mondom néktek: ha valaki vallást tesz rólam az emberek előtt, az Emberfia is vallást tesz arról az Isten angyalai előtt. Aki pedig megtagad engem az emberek előtt, azt én is megtagadom az Isten angyalai előtt."

     13. és 14. fej.

     Itt folytatódik a gondolatmenet: hogyan juthatunk a mennybe a "szoros kapun" át (Lk, 14, 22), és bizony szembe kell fordulnod hozzátartozóiddal. Kereszthordozás.

     15. fej.

     Az első három példázat arról szól, hogy mennyire fontos az elveszettnek hitt érték megtalálása: Az elveszett juh, Az elveszett drahma, A tékozló fiú.

     16. fej.

     A gazdag ember és a szegény Lázár meséje mintegy igazolja a megtérést. Azt mutatja be, mennyire megfordul minden. Ezt azonban kevesen hiszik el: "Ha Mózesre és a prófétákra nem hallgatnak, az sem győzi meg őket, ha valaki feltámad a halottak közül." (Lk, 16, 31) Felbukkan a motívum Balassi versében is.

     17. fej.

     Lukács szavaival felvillan Isten országa és az utolsó nap. Érdekes, elgondolkodtató, hogy Jézus elmondja: "Isten országa már közöttetek van." (Lk, 17, 21) Csak nem vesszük észre. Szép látomás: Lk, 17, 24)

     18. fej.

     Ismét visszatér a gazdag és a szegény ellentéte, s Jézus harmadszor beszél haláláról és feltámadásáról.

     19. fej.

     Zákeus példázata zárja a 3. részt, aki mindenét elosztogatja: "... ha valakitől valamit kizsaroltam, visszaadom neki a négyszeresét." (Lk, 19, 8) Így legyen!

     Izgalmas jelenet, amikor Jézus bevonul Jeruzsálembe. Ebbe az örömteli hangulatba némi üröm vegyül (farizeusok). S mindjárt ott van a drámai ellenpont: Jézus siratja Jeruzsálemet, mert előre látja lerombolását. Ellenségei (főpapok, írástudók, farizeusok) csak arra várnak, hogy elpusztítsák.

     20. fej.

     A templom megtisztítása, most nem olyan hangsúlyos. Inkább a tanítás és a vita, példázatok (lexikon), kérdések lépnek előtérbe. Fontosabb a szó, mint a tett. A feltámadás bizonyosságával zárja Lukács ezt a részt.

     21. fej.

     Megható a kezdés: az öregasszony két fillérének a példázata. Valójában erről szól az egész evangélium: oda mindent! Majd újra Jeruzsálem pusztulásának drámai képei következnek, és - fokozhatatlanul - az apokalipszis, az Emberfia eljövetele.

     22. fej.

     Fellép Júdás, akibe "bement a sátán". Eddig csak általában volt szó Jézus megöléséről. Most konkretizálódnak a szándékok. Jézus persze tudja, hogy eljött "az utolsó vacsora" ideje. Minden szó és tett szimbolikus. Megköttetik az új szövetség. Júdás is ott ül velük, eljátssza szerepét. Jézus nem törődik vele, annál inkább Péterrel, akit figyelmeztet a hűségre, megjövendöli, hogy háromszor meg fogja tagadni. Megrendítő a Gecsemáné-kertben az ima, az utána következő elfogás.

     23. fej.

     Híres jelenet: Jézus Pilátus előtt. A Munkácsy-trilógia jut eszünkbe, Bulgakov... A nagytanács már kimondta az ítéletet. Pilátus továbbküldi Jézust Heródeshez, aki kigúnyolja, megalázza. Újra Pilátus, aki a "tömegek óhajának engedelmeskedve" Barabást bocsájtja szabadon, és Jézust kiszolgáltatta akaratuknak".  Egy bizonyos cirénei  Simon viszi a keresztet. Jézus még a kereszten is különbséget tesz a megfeszített gonosztevők között: "... ma velem leszel a paradicsomban." (Lk., 23, 43) Halálát különleges jelek kísérték: a nap elhomályosodott, a templom kárpitja kettéhasadt. Arimatiai József, a nagytanács tagja (!), temette el.

     24. fej.

     Jézus feltámadása. Asszonyok mennek illatszerrel a sírhoz: magdalai Mária, Johanna, Jakab anyja, szintén Mária és mások. Fénylő ruhában két angyal adja hírül a feltámadást. Péter meg akar győződni erről, odamegy az üres sírhoz. Az emmauszi tanítványok is kételkednek. Az igaziak is félnek, nem akarnak hinni a szemüknek. Majd mikor Jézus felvitetett a mennybe, "leborulva imádták őt".