A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Michelangelo. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Michelangelo. Összes bejegyzés megjelenítése

2020. december 2., szerda

A tűz (Canetti: Káprázat 9)

                                                                         II.               

      „Olyan gonoszan, mint Ön, senki sem tud írni.”                                                           (Benedikt Friedl E. C.-nak)
                                                                           „Mit akart mondani ezzel a könyvvel? Rossz volt a kérdés. Ha tudta volna, akkor nem írta volna meg a regényt.” (Hermann Broch)

      A 3. rész olvasása közben eszembe jutott egy Poe-novella, melyben az őrültek átveszik az uralmat a bolondokházában. Az emberséges módszerek ellenére az egyik beteg, egy „hülye pasas, - egy őrült – azt vette a fejébe, hogy minden eddig ismertnél jobb kormányzást talált föl – már ami az őrültekháza kormányzatát illeti. (1) Ez ma sem elképzelhetetlen. A regény idejében, a két világháború között, hőseink még magányosan szenvednek, de hamarosan beszippantja őket a tömeg. A regényalakok közt nincs egyetlen normális ember sem. Viszont George számára éppen ők a normálisak. Poe kis elbeszélésében visszaáll a rend, az ápolók kitörnek fogságukból. Canettinél nem ez történik! 
     Kien olyan mélyre jutott, hogy onnan már nincs visszaút. A házmester tartja fogságban: „A bedeszkázott ablakon át gyér világosság vetődött az ágyra meg egy szekrényre, egyébként kivehetetlen volt minden. Állott étel undorító bűze csapta meg… (…) Georg kettőt lépett a fal mentén, s valami rakásba ütközött. Péter? Lehajolt és egy emberi csontvázhoz ért. Felemelte, az ember remegett…” 
     Georges kimenti Pétert a nyomorúságból, látszólag elsimítja az ellentéteket. De a megbomlott elme már nem tér vissza a régi keretek közé. Georges itt is a bevált recepttel él, mint a többi betegénél: alkalmazkodik az őrült vízióihoz. Azonban Péter hamar fölismeri a módszert: „A te sikereid alapja a szemérmetlen hízelgés. Most már értem, miért csapnak olyan hűhót körülötted. Egy minden hájjal megkent hazudozó vagy. Az első szó, amit megtanultál kimondani hazugság volt. Kéjelegsz a hazudozásban, azért lettél elmeorvos. Szégyelld magad a betegeid előtt! Azoknak keserű igazság a maguk nyomorúsága, panaszkodnak, ha már nem találnak kiutat. (…) Lehet a legszegényebb ördög Isten földkerekén, te bókokkal halmozod el.” (486) 

     Összetalálkoznak viszont a nők elítélésében: "A nők a világ szerencsétlensége.” (485) Ellenséget keresni és találni már akkor is könnyen lehetett. Ezek a nők a fél emberiség, bár a másik fele is értéktelen Péter szemében. Tanúként megidézi a régmúlt megfellebbezhetetlen tekintélyeit, Konfuciust, Buddhát, akik szintén semmibe vették a nőket. A mitológia hősnői is lelepleződnek: Aphrodité, Heléna, Klütaimnésztra, Pénelopé, Héra, majd Kleopátra és Krimhilda. 

                                                           Michelangelo: Éva teremtése

     Péter Különösen Évára, az első asszonyra, haragszik. Canetti az ihletet a Sixtus-kápolna freskójából merítette. Szobájának a falára felszögezte a Teremtés reprodukcióját is. A feledékeny Úristen Ádám oldalbordájából is megteremtette Évát. A legelső asszony azonban hízelgő, számító, alantas és bűnös. Ha Michelangelo egy pápai parancsra arra kényszerülne, hogy megsemmisítse, amit alkotott, ezt az Évát „száz svájci gárdista ellenében is megvédelmezte volna.” 

     Tulajdonképpen Péter és Georges egymás ellentétei. Az egyik magába záródik, önmagához a végletekig hű, a másik a tömegben kel életre. Az lenne a megnyugtató, ha létrejönne az egyensúly az individuum és a közösség között, s egy személyben egyesülne. 
     Nemcsak Péter vall kudarcot, de Georges is. A végén egyedül hagyja önmagával viaskodó testvérét. A legutolsó lapokon Kien szürreális látomásában kaleidoszkópszerűen felidéződik az összes motívum, melyek közül a tűz győzedelmeskedik. 

                 A Justizpalast, 1927, kleinezeitung.at
                                                                                                      Első kiadás, antiquarisch.de

(1) Poe: Dr. Kátrány és Toll professzor módszere, ford.: Babits Mihály

                                                                    Vége

2017. február 14., kedd

A teremtés



 2014. 04. 23.

     A világ teremtése, ahogy a Bibliában olvassuk, egyedül Isten műve volt (monoteizmus). Ő hozott létre mindent. Felette állt az általa megalkotott világnak. Ám nem egyszerre teremtett meg mindent, hanem lépésről lépésre.

     „Kezdetben teremtette Isten a mennyet és a földet.” 

     A föld először rendezetlen, kaotikus formában létezett, kietlen volt, mindent víz borított. (Az idézett bevezető mondat nélkül mindez kísértetiesen hasonlít a görög és más mítoszokra, s inkább keletkezés lenne..) A föld „csinosítása” tulajdonképpen a világossággal kezdődött. (Vö. Haydn!) A világosság és a sötétség, a nappal és az éjszaka megkülönböztetése a teremtés második lépése. Eltelt az első nap.

     Ezután teremtette meg Isten az égboltot, s elválasztotta a boltozat feletti vizeket a lenti vizektől. Már vége is a második napnak. 
     A harmadik napon Isten egy helyre gyűjti a vizeket, hogy előtűnjön a szárazföld, s előbújjanak a növények: a füvek és a gyümölcsfák, azaz megjelenik a földön az ÉLET. A gyümölcsfák magvai örökítik tovább az életet. Isten elégedett volt azzal, amit alkotott. Végbement a „szétválasztás”.

     A negyedik napon a világító testeket, a napot, a holdat és a csillagokat helyezi Isten az égboltra, melyek meghatározzák az ünnepeket, a napokat és az esztendőket. Egyre jobban érezhető, hogy az ember számára készül az otthon. Már a gyümölcsfák is ezt jelzik. Isten újra elégedett lehet. 

     Az ötödik napon a víziállatok népesítik be a földet, s a madarak a levegőt. A dolguk az, hogy sokasodjanak. 

     A hatodik nap különleges nap. Isten először a barmokat, csúszómászókat s az egyéb földi állatokat teremti meg, majd – saját képmására – az embert, a férfit és a nőt. Az embernek az a feladata, hogy uralkodjon az egész földön. Tehát kitüntetett szerepe van.

     Az utolsó nap a pihenésé, mert Isten lezárta a teremtést, elkészült a maga munkájával.

     Más szemléletű a második teremtéstörténet. Itt a föld tulajdonképpen termőföld, csak még száraz, ezért terméketlen, s ember sincs, aki megművelje. Legyen tehát ember! Az Úristen a párával átitatott földből formálja meg, s életet lehel az orrába. Később állatokat is készít hasonló módon, s hogy társa legyen, oldalbordájából megalkotta az asszonyt: 

     „Még mindketten mezítelenek voltak: az ember és a felesége; de nem szégyellték magukat.” (1Móz, 2,24)

     A bibliai teremtést több híres alkotásban viszontláthatjuk. Ilyen pl. Michelangelo freskói a Sixtus-kápolnában. A középpontban Ádám teremtése van, amikor is az Úr az ujja érintésével kelti életre Ádámot.¹

     Az alábbi film bemutatja Michelangelo teremtéstörténetét a kezdetektől Noéig: a fény és a sötétség szétválasztása, az égitestek megalkotása, az ég és a föld szétválasztása; Ádám majd Éva megteremtése, a bűnbeesés és a kiűzetés; Noé hálaáldozata, a vízözön, végül részegsége. Tolnay Károly szerint jobb, ha fordítva, a főbejárat felől megyünk az oltár felé, s így jutunk el a világegyetem keletkezésének látomásáig.



     Haydn Teremtés c. oratóriuma is emlékezetes. Csak röviden: három részből áll. Az első négy napot foglalja magában az első rész, az ötödiket és a hatodikat a második rész, az utolsó Ádámról és Éváról szól. Haydn három évig dolgozott a majdnem két órás művön. Itt a legmegrendítőbb a fény megjelenése: a 10.15 percben. Jó hallgatást!



     ¹ Ez a gesztus látható Caravaggio Máté elhívatása c. képén: Jézus rámutatással hívja el tanítványának a vámszedőt. A rámutatás lehet negatív is, pl. Füst Milán Este van c. versében.