Vaknak lenni Granadában

I.

            Reményi-Gyenes István könyvét olvasom: Granadától Segoviáig, (1972). Már a spanyol út előtt is bele-beleolvastam, de most értem igazán. Most tudom meg, mit láttam. Ide másolok néhány idézetet:

a.

            „Gyúlnak a sáfrány mélyszürke és itatóspapír-rózsaszín máglyái a súlyos hangokkal teli levegőben, amely olyan szép, hogy már szinte gondolat.” Lorca

b.

            A második idézet forrása Hegel. Arra mutat rá, hogyan és miért tiltja a mohamedán vallás élőlények ábrázolását: „Ha ez a hal az utolsó ítélet napján feltámad ellened, és azt mondja: testet ugyan adtál, de élő lelket nem, hogyan igazolod magad e váddal szemben?”

            Szellemes. Test a lélek nélkül mit ér.

c.

            Végül a legszebb. A granadai vár egyik falán márványtáblába vésve Icaza mexikói költő verse:

           

            „Dale limosna, mujer,

                 Que no hay en la vida nada

            Como la pena de ser

                Ciego en Granada.

(Adj a koldusnak alamizsnát, asszony, mert nincs fájdalmasabb dolog az életben, mint vaknak lenni Granadában.”)

II.

            Washington Irving útleírása is tanulságos. Mostanában az éjjeliszekrényemen van a zöld, német nyelvű kötet. Írónk a 19. század elején lovon, kalandos körülmények között tette meg az utat Madridtól Granadáig. Ehhez akkor négy napra volt szüksége. De jobban megismerte a tájat, s főleg a spanyol embereket. Reményi-Gyenes repülőútja Budapesttől Madridig két órába telt.

            A mi világunk hihetetlenül felgyorsult és kitágult. „Azelőtt a világ, még a gazdagok és a hatalmasok számára is, nehézségek, nélkülözés és veszély tornáca volt. Az új világ, mely az új embert születésénél fogva körülveszi, semmiféle korlátot nem emel az ember elé, hanem éppen ellenkezőleg, táplálja a kívánságait, melyek elvben akár a végtelenségig növekedhetnek.” (Ortega: A tömegek lázadása)

            Bach zenéjét élvezhetem az arte csatornán, német újságokat olvashatok a világhálón, még a szomszédomat is telefonon hívom fel. Szép, új világ !?

                                                                                              2012. máj. 6.

                                    *

     Általában vaknak lenni

     Elalvás előtt Washington Irving Alhambrája. Aben Habuz, mint minden uralkodó, sakkjátszmának tekinti az uralkodást. Nem ismeri fel, hogy az ellenség már bejutott a várba.

     A sok buszozás közben Washington Irving Mesék az Alhambráról c. könyve. Idéz egy Schiller-sort: "Der kluge Mann baut vor". Drága Margit néni szokta volt mondogatni németórán. Nehéz magyarra fordítani: mindenesetre építenünk kell, a jövőt. Előrelátóan, okosan.

2012. máj. 23.

Az Alhambrában

Ahmed és Aldegunde

 2012. 07. 07.

Kilátás a Generaliféből

 

     Lassan haladok Washington Irving (1783-1859) Alhambra-könyvével. (Hányszor esett ki kezemből éjfél fele!) A mű egyrészt arról szól, hogyan fedezte fel az író a XIX. század elején az Alhambrát Spanyolország és a világ számára, másrészt olyan mondákat, meséket tartalmaz, melyen átcsillog a mórok és a keresztények rég letűnt világa.

     Az egyik legromantikusabb történet Ahmed hercegről, „a szerelem zarándokáról” szól. Minden fellelhető ebben a mesében, ami a romantikára jellemző: a régmúlt felidézése sok-sok festői várrommal, zeneiség, a fantasztikum, tiszta jellemek, szenvedélyek, sötét babona, váratlan fordulatok…

     Egymásra kell találnia a két szerelmesnek, akik egymásnak rendeltettek. Az egyik Ahmed, a granadai trónörökös, akit apja a Generalife csodálatos kertjében emelt toronyba zárat, a másik Aldegunde, a toledói keresztény királylány, akit szintén magas falak vesznek körül.

     A kis történet mottója ez lehetne: „a szerelem magányosan gyötrelem, két embernek boldogság, háromnak viszály”. Gyötrelemmel kezdődik és nem-tudással. Vajon mi lehet a szerelem? Eben Bonabben így óvja Ahmedet: „Szerelem az okozója minden rossznak, gyűlöletet és viszályt okoz, aljas gyilkosságra, szörnyű háborúra készteti a lelket. Bánat és gond, szomorú nappalok és álmatlan éjszakák kínoznak. Az ifjú szépséget lehervasztja orcádról, méreggel itatja át minden órád. Allah óvjon tőle!”   (Saját fordításaim - német nyelvből)      

 
     Közben Ahmed megtanulja az állatok beszédét, s a toronyba zárva legalább madarakkal tud társalogni. A békés galamb mesél neki a szerelemről: „a szerelem, mely számodra titok, az élet teremtő elve, az ifjúság mámorító gyönyöre, az öregkor józan öröme. Tavasz idején szerelem tölti be a természetet. Minden teremtett lénynek megvan a társa, a legapróbb madár is szerelmének énekel… Még a porban és a szemétben lakozó bogár is verseng a párjáért…”

 
     Természetesen Ahmed inkább a galambnak hisz, s útra kel, hogy meglelje Aldegundét. Segítségére van a komoly régészeti és topográfiai ismeretekkel rendelkező bagoly és a nagyvilági, peckes papagáj, aki egyébként úgy vélekedik: a szerelem kiment a divatból. Sevillában felmásznak a Giralda nevű toronyba, ahol a holló, a fekete mágia tudósa, inkább könnyed öltözékű, fekete szemű, andalúziai lányokat ajánl. Persze Ahmedet nem lehet eltéríteni céljától. A két szerelmes végül repülő szőnyegen távozik Granadába.

Talán ide illik Babits Mihály verse:

A költő szól

Ha néha behúnyom a szememet,
szárnycsattogás üti meg fülemet,
mire szemem megint kinyitom,
milyen madár volt nem tudom.

Ha sötét szögletbe nézek én,
rebbenni valamit érzek én,
szele, hangja megcsap, hasztalan:
mire látnám, már csak hült helye van.

Szellemcsapat üldöz engemet,
titkon megcsípkedi étkemet,
megrántja kabátom szárnyait:
mire hátranézek, eltünik.

Csak egyet tudnék elfogni már,
boldogabb lennék, mint a király:
kalitba zárnám a kicsikét,
hallgatni örökre énekét.

 

A Kert