Ahmed és Aldegunde

 2012. 07. 07.

Kilátás a Generaliféből

 

     Lassan haladok Washington Irving (1783-1859) Alhambra-könyvével. (Hányszor esett ki kezemből éjfél fele!) A mű egyrészt arról szól, hogyan fedezte fel az író a XIX. század elején az Alhambrát Spanyolország és a világ számára, másrészt olyan mondákat, meséket tartalmaz, melyen átcsillog a mórok és a keresztények rég letűnt világa.

     Az egyik legromantikusabb történet Ahmed hercegről, „a szerelem zarándokáról” szól. Minden fellelhető ebben a mesében, ami a romantikára jellemző: a régmúlt felidézése sok-sok festői várrommal, zeneiség, a fantasztikum, tiszta jellemek, szenvedélyek, sötét babona, váratlan fordulatok…

     Egymásra kell találnia a két szerelmesnek, akik egymásnak rendeltettek. Az egyik Ahmed, a granadai trónörökös, akit apja a Generalife csodálatos kertjében emelt toronyba zárat, a másik Aldegunde, a toledói keresztény királylány, akit szintén magas falak vesznek körül.

     A kis történet mottója ez lehetne: „a szerelem magányosan gyötrelem, két embernek boldogság, háromnak viszály”. Gyötrelemmel kezdődik és nem-tudással. Vajon mi lehet a szerelem? Eben Bonabben így óvja Ahmedet: „Szerelem az okozója minden rossznak, gyűlöletet és viszályt okoz, aljas gyilkosságra, szörnyű háborúra készteti a lelket. Bánat és gond, szomorú nappalok és álmatlan éjszakák kínoznak. Az ifjú szépséget lehervasztja orcádról, méreggel itatja át minden órád. Allah óvjon tőle!”   (Saját fordításaim - német nyelvből)      

 
     Közben Ahmed megtanulja az állatok beszédét, s a toronyba zárva legalább madarakkal tud társalogni. A békés galamb mesél neki a szerelemről: „a szerelem, mely számodra titok, az élet teremtő elve, az ifjúság mámorító gyönyöre, az öregkor józan öröme. Tavasz idején szerelem tölti be a természetet. Minden teremtett lénynek megvan a társa, a legapróbb madár is szerelmének énekel… Még a porban és a szemétben lakozó bogár is verseng a párjáért…”

 
     Természetesen Ahmed inkább a galambnak hisz, s útra kel, hogy meglelje Aldegundét. Segítségére van a komoly régészeti és topográfiai ismeretekkel rendelkező bagoly és a nagyvilági, peckes papagáj, aki egyébként úgy vélekedik: a szerelem kiment a divatból. Sevillában felmásznak a Giralda nevű toronyba, ahol a holló, a fekete mágia tudósa, inkább könnyed öltözékű, fekete szemű, andalúziai lányokat ajánl. Persze Ahmedet nem lehet eltéríteni céljától. A két szerelmes végül repülő szőnyegen távozik Granadába.

Talán ide illik Babits Mihály verse:

A költő szól

Ha néha behúnyom a szememet,
szárnycsattogás üti meg fülemet,
mire szemem megint kinyitom,
milyen madár volt nem tudom.

Ha sötét szögletbe nézek én,
rebbenni valamit érzek én,
szele, hangja megcsap, hasztalan:
mire látnám, már csak hült helye van.

Szellemcsapat üldöz engemet,
titkon megcsípkedi étkemet,
megrántja kabátom szárnyait:
mire hátranézek, eltünik.

Csak egyet tudnék elfogni már,
boldogabb lennék, mint a király:
kalitba zárnám a kicsikét,
hallgatni örökre énekét.

 

A Kert

Énekek éneke

     Nemrég az egyik német rádióadón felolvasták a Énekek énekét, a Biblia egyik legcsodálatosabb szövegét, melynek érzékisége, merész képei, drámaisága, zeneisége évszázadokon keresztül csodálatba ejti olvasóját. Németül Hohelied – fenséges dal a címe, Luther fordítása nyomán.

     A költemény erotikus tartalmát, a menyasszony és a vőlegény vágyakozását, majd egyesülését az ókorban és a középkorban többnyire, mint Isten és ember viszonyát értelmezték. Sőt Szulamitban Máriát látták megtestesülni.
     Valójában a mű nem más, mint menyegzői és szerelmi dalok füzére, egy férfi (vőlegény), és egy nő (menyasszony/Szulamit) egymás iránti heves vágyát, nagy szerelmét, végül a szerelmi beteljesülést ábrázolja. A vőlegény nem lehet Salamon, mert ő több száz évvel korábban élt.

     Természetesen jók az eredeti bibliai szövegek, a szó szerinti fordítás, de mégis Babits Mihály fordítását szeretném idézni, az egész mű kis részletét, mely a Nyugtalanság völgye c. kötetben jelent meg. Babits saját ízlése szerint formálta át a szöveget, de minden motívum az Énekek énekéből való. A bevezető megszólítás után sorra veszi a kedves testrészeit. Majd az utolsó előtti versszak második sorának hasonlataival érzékelteti a szerelem igazi nagyságát:

„mert kemény a szerelem mint a koporsó, és erős mint nagy vizeknek sodra.”

     Az utolsó versszak a nagy vallomás, a nagy indulat lecsillapodását jelzi. A zárlat egyszerre bibliai és reneszánsz utalásokkal teljes. (Megjegyzés: fontos, hogy olyan Bibliát olvassunk, ahol jelölve van, mikor, ki beszél. Csak így érthetjük meg igazán az Énekek énekét. Az interneten van ilyen.)

Babits Mihály: Énekek éneke

- Salamon király könyvéből -

Szép vagy, óh szerelmesem, szép! Lábadat sarú diszíti, ritka drága gyöngyű;
tomporodnak körülete, mint a mesterek kezébül kikerült kösöntyü.

Lábadszára mint aranyszín fundamentumon szökellő karcsú oszlop, márvány;
a te két emlőd nyugalma, mint a liliommezőkön legelő két bárány.

Köldököd mint illatozó olajok nyomától síkos szép kerekded csésze
Hasad mint a zaffirokkal rakott elefánttetemnek drága tündöklése,

Hasad mint a liliommal köröskörül megkerített dús gabonaasztag;
karod ámbraszín pereccel, két kezed nehéz gyürükkel aranyosan gazdag.

Balkezed a fejem alatt, jobb kezeddel megölelgetsz, megcirógatsz, édes;
nyakad mint a karcsu torony kimagaslik hasonlóan Libanon hegyéhez.

Nyakad mint a Dávid tornya; méz csepeg nyelved hegyéről; ínyed édességes;
fogaid mint most fürösztött tiszta hófehér juhocskák; ajakad tömjénes.

Halántékod mint a sűrű selyem lomb közül kitetsző darab pomagránát;
szemed mint a kék halastó; arcod ékességeinek ki mondhatja számát?

Tégy engem mint egy pecsétet a te kebeledre, mint egy bélyeget karodra,
mert kemény a szerelem mint a koporsó, és erős mint nagy vizeknek sodra.

No, szerelmem, gyere menjünk a mezőre, illatoznak künn a mandragórák,
már a szőllő is virágzik, s kifakadtak ajtónk előtt a gyümölcshozó fák.

Babits, users.abu.hu