Apostolok cselekedetei

2012. 03. 03.

Luva Giordano (1636-1704): Pálfordulás

1.

     Az Újszövetségnek ez a része Jézus mennybemenetelével kezdődik. A tanítványok az Olajfák hegyéről (itt van a Getszemáné kert, ahol Jézust elfogták) hazatérnek Jeruzsálembe.

     A Szentlélek betölt mindenkit pünkösd napján, a sok országból idesereglett zsidó a maga nyelvén érti a szót.

     Péter beszédet tart. Érezhetően arra törekszik, Dávidra, Ábrahámra hivatkozva, hogy bebizonyítsa, Jézus a már régóta beharangozott próféta. Vagyis összeköti a zsidóságot Jézus alakjával, tanításaival:

     „Atyámfiai, férfiak! Nyíltan megmondom nektek ősatyánkról, Dávidról, hogy meghalt és eltemették, sírja is nálunk van mindmáig. De próféta volt és tudta, hogy az Isten esküvel fogadta neki, hogy véréből valót ültet a trónjára; ezért előretekintve, a Krisztus feltámadásáról mondta azt, hogy nem marad a halottak világában, és teste nem lát elmúlást. Ezt a Jézust támasztotta fel Isten, aminek valamennyien tanúi vagyunk.” (ApCsel, 2, 29)

     Megszületik az első gyülekezet. Jelekre és csodákra van szükség. Gyógyításra! Holtak feltámasztására!

     Szép a ragaszkodás a hitükhöz: „… mert nem tehetjük, hogy ne mondjuk el azt, amit láttunk és hallottunk.” (ApCsel, 4, 20) Elfogják Pétert és Jánost, de kénytelenek szabadon bocsátani őket.

     Megjelenik Barnabás, nevének jelentése: a Vigasztalás fia. Testvéri közösséggé, vagyonközösséggé váltak. Akik vétenek ez ellen, mint Anániás és Szafira, meghalnak.

     Újra bebörtönzik őket, de az Úr angyala meghozza a szabadulást. Jelek és csodák! A nagytanácsban csupán Gamáliél figyelmeztet: Isten ellen ne harcoljatok.

     István is nagy hatású szónok. Arca olyan, mint egy angyalé. Amikor a nagytanács elé vitték, elmondta a zsidó nép történetét Ábrahámtól kezdve… Itt is felfedezhető az a törekvés, hogy rámutasson, Jézus és az ő tanítása nem idegen a zsidóságtól, hanem annak egyenes folytatása, sőt betetőzése. Megragadó a „Magasságosról” való prófétai látomás: „A menny az én királyi székem, a föld pedig lábam zsámolya”. (ApCsel, 7, 49) Végül:

     „Amikor ezeket hallották, háborogtak szívükben, és fogukat csikorgatták ellene. Ő azonban Szentlélekkel telve az égre függesztette a tekintetét, és látta Isten dicsőségét és Jézust, amint az Isten jobbja felől áll. Ekkor így szólt: ’Íme, látom az eget megnyílva, és az Emberfiát, amint Isten jobbja felől áll.’ Erre hangosan kiáltoztak, bedugták a fülüket, és egy akarattal rárohantak.”

     Saul (Pál) is egyetértett a kivégzéssel. Üldözni kezdte a jeruzsálemi gyülekezetet. Később, mint tudjuk, Saul (Pál) is Isten kiválasztott eszközévé lett, hogy nevét „a népek és a királyok elé vigye, és Izrael fiai elé is.” (ApCsel, 9, 15)

2.

     Az apostolok cselekedeteinek azt a címet adnám: jelek és csodák. A hívő embernek szüksége van bizonyítékokra, csodákra. Erről szól a Bibliának ez a része: Jézus menybemenetelétől Tábita feltámasztásáig. A másik: meggyőzni a zsidókat, hogy Jézus betetőzi azt a folyamatot, mely Ábrahámtól kezdve Isten és a kiválasztott nép között végbement.

     Az első vértanú István. Nagyívű beszédet tartott a nagytanács előtt, melyben hitével, műveltségével, látomásos erejével szállt szembe ellenfeleivel. Megkövezték. Tiszta emberségét, bukását Ghirlandaio képe ábrázolja legjobban. (Szépművészeti Múzeum)

II. A 8. fejezet az egyiptomi kincstárnok megtérésével zárul. Előtte Saul ügybuzgalmáról esik szó: „Saul pedig zaklatta az egyházat, házról házra járt, férfiakat és nőket hurcolt el, és börtönbe vette őket.” (8.3)      

     A 9. fejezetben már Saul a főszereplő. Szinte látjuk, amikor ”fenyegetéstől és öldökléstől” lihegve indul Damaszkuszba, hogy az Úr híveit megkötözve vitesse Jeruzsálembe. Ezen az úton következik be „pálfordulása”: 

     „… amikor éppen Damaszkuszhoz közeledett, hirtelen mennyei fény villant fel körülötte, és amint a földre esett, hallotta, hogy egy hang így szólt hozzá: ’Saul, Saul, miért üldözöl engem?’ Ő pedig megkérdezte: ’Ki vagy, Uram?’ Az így válaszolt: ’Én vagyok az a Jézus, akit te üldözöl. De kelj fel, menj be a városba, és ott megmondják neked, mit kell tenned.’ (…) Saul pedig felkelt a földről, és kinyitotta szemét, de egyáltalán nem látott, nem evett, és nem ivott.” (9.3)

     Nemrég szokás volt emlegetni a damaszkuszi utat. A rendszerváltozás után sokan csupán alkalmazkodtak az újhoz, sodródtak. (Mi mást tehettek volna?) Saul azonban az Úr kiválasztott embere, üldözőből üldözött lett!

     Eközben Péter Liddában hirdette az igét, Joppéban feltámasztotta Tábitát, akit az asszonyok már megmostak, kiterítettek, de Péter szavára kinyitotta a szemét és felkelt. Péter látomása, mely szerint az égből egy lepedő száll le a föld sokféle állatával, azt sugallja, minthogy egyik sem tisztátalan: „… nem személyválogató az Isten, hanem minden nép között kedves előtte az, aki féli őt, és igazságot cselekszik.” (10. 34-35) Ezért prédikált az itáliai Kornéliusz házában.

     Sok izgalmas csoda történik hőseinkkel. Péter kiszabadul Heródes börtönéből, akit halállal büntet az Úr. Barnabás és Pál, ez a keresztény Odüsszeusz Ciprus szigetére utazik. Itt mondja először a Biblia: „Saul, akit Pálnak is neveznek…” A névváltoztatás pecsételi meg véglegesen a belső átalakulást.

     Pál meglehetősen harcos alkatát jellemzi a következő kis közjáték. Amikor Elimás, a varázsló szembeszáll vele, Pál, igaz, megtelve Szentlélekkel: 

     „erősen ránézett, és így szólt: ’Te mindenféle csalással és gonoszsággal tele ember, te ördögfia, te minden igazság ellensége, nem szűnsz meg elferdíteni az Úr egyenes útjait?”

     Pál nagy beszédet tart az antiókhiai zsinagógában, olyan sikereset, hogy az Úr igéje elterjedt az egész tartományban. „De a zsidók felizgatták ellenük a tekintélyes istenfélő asszonyokat és a város előkelőit, üldözést szítottak Pál és Barnabás ellen , és kiűzték őket határukból.” (13.50)

     Ikóniumban is sikeresek voltak, ezért akarták őket megkövezni. Lisztrában görög isteneknek nézték őket. Barnabásban Zeuszt vélték fölfedezni, Pálban Hermészt látták. Már majdnem áldozatot mutattak be nekik, amikor ők így kiáltottak fel: „Emberek, miért teszitek ezt? Mi is hozzátok hasonló emberek vagyunk, és azt hirdetjük nektek, hogy ezekből a hiábavaló dolgokból térjetek meg az élő istenhez, aki teremtette az eget és a földet, a tengert és mindent, ami bennük van.” Nem csoda, hogy Pált megkövezték. Úgy látszik száraz, köves föld volt arrafelé. Kis híján belehalt. Másnap úgy látták jónak, hogy másik városba mennek.

III.

15-17

     Fontos dologban dönt az apostolok gyülekezete: meg kell-e tartania a megtérő zsidóknak a körülmetélkedést a mózesi szokás szerint, vagy anélkül is lehet üdvözülni. Most Péter tart nagy beszédet, s megválaszolta a nagy kérdést, mondván: egyedül a hit a fontos. 

     A misszió tovább folytatódik, bár Pál és Barnabás között ellentét támadt. Pálnak minden lépését a Szentlélek irányítja, ezért ő Macedóniába indul. Különválnak. Filippiben Pál tanításai nem voltak hatástalanok. Megverik, majd megkínozzák, börtönbe vetik. Majd a földrengés összetöri a börtön falait. (Lehet ez véletlen?) A börtönőr is megtér, az elöljáróknak bocsánatot kell kérniük.

     Pálnak Thesszalonikáben is sikere volt: "Ez irigységgel töltötte el a zsidókat, ezért maguk mellé vettek a piaci csavargók közül néhány hitvány embert, csődületet támasztottak, és fellármázták a várost..." (17.5) Izgalmas jelenetek, mintha ma történne az egész.

      Pál innen Béreába megy, itt barátságosabbak a népek, de a thesszalonikaiek utánuk mennek, és: "... ott is fellázították és felizgatták a népet." (17.13)

     Athénban bepillanthatunk a szónok művészetébe. Amikor ide érkezett "háborgott a lelke, mert látta, hogy a város tele van bálványokkal" (17.16) Nyilván nem rejtette véka alá véleményét. Az athéniak sem sokat teketóriáztak, megfogták: valljon színt az Aeropagoszon. Pál azonban tudja, hogy kell megnyerni a hallgatóság jóindulatát: "Athéni férfiak, minden tekintetben nagyon vallásos embereknek látlak titeket, mert amikor bejártam és megtekintettem szentélyeiteket, találtam olyan oltárt is, melyre ez volt felírva: AZ ISMERETLEN ISTENNEK. Akit tehát ti ismeretlenül is tiszteltek, én azt hirdetem nektek." (17.22) Ez a jelzős szerkezet gondolkodásra késztet, nem indulatokat gerjeszt. Majd az Ószövetség könyveit idézve, beszél a teremtésről, Isten mindenhatóságáról, a végítéletről. A legvégén Jézus feltámadásáról. Volt aki gúnyolódott, "néhány azonban csatlakozott hozzá, és hívővé lett..." (17.34)

Ui. 

      Az Aeropagosz (Árész dombja) az Akropólisztól északkeletre fekvő, 115 m magas szikla. Itt ülésezett a legfelsőbb tanács.)

IV.

18-19

     Pál Athénból Korinthusba ment, ahol egy Akvila nevű pontuszi zsidó és a felesége lakott. Itt dolgozott Pál mint sátorkészítő mester. (Kitanulta ezt a szakmát!) Érdekes, hogy Jézus ács fia volt. Mindkét foglalkozás az építéssel kapcsolatos. Azonban a sátor - számomra - Pál vándorlásának jelképe.     

     Szombatonként persze hirdette az igét. Később minden idejét ennek szentelte, "és bizonyságot tett a zsidók előtt, hogy Jézus a Krisztus." (18, 5) A Krisztus, mely görög szó, tulajdonképpen fölkentet jelent. A hívők benne látták a Fölkentet, a Messiást.
     Amikor szidalmazták, "lerázta ruhájáról a port" , mely heves elutasítást jelent, majd"azt mondta nékik: Véretek a fejetekre szálljon vissza: Én tiszta vagyok. Mostantól fogva a pogányokhoz vezet." (18,6) Azaz viseljétek a felelősséget tetteitekért.

     Már az előző részben is idéztem olyan mondatokat, melyben elhangzik a zsidó megnevezés. Nincs  pejoratív éle ezeknek a kijelentéseknek.  Csupán azt jelzi, milyen közegben mozog Pál, aki maga is zsidó volt, sőt, ha sejtésem nem csal, Jézus is ebből a népből való.

     Pál tehát a pogányok térítésére vállalkozik. De ekkor is akadályba ütközik: a zsidók a törvényszék elé idézik, de Gallió, a római helytartó, nem óhajtott beleavatkozni a hitvitákba. Kiutasította őket a törvényszék elől.

     Ezután következik Pál harmadik missziós útja. Efezusban találkozik egy Apollós nevű, alexandriai zsidóval, aki bár jártas volt az Írásokban, csak János keresztségét ismerte. Most a fejezet végén újra felbukkan Akvila és felesége, akik megmagyarázzák neki az "Isten útját". Ettől kezdve ő is hirdeti: "Jézus a Krisztus."
 
     Efezusban Pál is találkozik János híveivel, de felvilágosítja őket, hogy János azt mondta a népnek: "abban higgyetek, aki utána jön, azaz Jézusban." (19,4)
     De csodákat is tett Pál Isten segítségével. Betegeket gyógyított, kiűzte a gonosz lelkeket. Utánozni nehéz: a hamis ördögűzőket a gonosz lélek felismeri, és úgy megijeszti őket, hogy meztelenül és sebesülten rohannak ki a házból.

      Pál kiemelkedő jelentőségét az is mutatja, hogy Efezusban a ötvösök indították el a zavargást. Féltek az új hittől, hisz el fogják veszíteni a munkájukat: nem kellenek már a kis Artemisz-templomocskák. Eddig Efezus városa volt az őrzője Artemisz templomának és képmásának! Itt a város jegyzője csendesítette le a sokaságot, s a törvényes eljáráshoz utalta őket. 

V.

20-22

     Pál útjai alig követhetőek. Ha társa vagy szolgája lettem volna, sok sarum elkopott volna. Macedónián át Görögországba, majd Tróászba vitt az útja. A fáradhatatlan szónokra figyelni sem tudott mindenki. Tróászban a harmadik emeleti ablakban elaludt egy Eutikhosz nevű ifjú, s kiesett az utcára. Mindenki halottnak vélte, csupán Pál bízott Istenben: "...lement, ráborult, átölelte, és ezt mondta. 'Ne zajongjatok, mert a lelke benne van.' "  És a fiút élve hozták fel.

     Jézus a mintakép, s rá emlékeztet az is, hogy Pál Jeruzsálembe készülődik, s pünkösd napjára szeretne ott lenni. Milétoszban búcsúzott el efezuszi híveitől. Mint mondja, nem törődik azzal, mi vár rá a fővárosban:  

     "És most íme, én a Lélektől kényszerítve megyek Jeruzsálembe, és hogy mi ér ott engem, nem tudom; csak azt tudom, hogy a Szentlélek városról városra bizonyságot tesz, hogy fogság és nyomorúság vár rám. De én mindezekkel nem gondolok, sőt még az életem se drága, csakhogy elvégezhessem pályafutásomat és azt a szolgálatot , amelyet az Úr Jézustól azért kaptam, hogy bizonyságot tegyek Isten kegyelmének evangéliumáról. És most tudom, hogy közületek, akik között jártam az Isten országát hirdetve, többé nem látja arcomat senki." (20, 22-25)

     Nem ér tehát meglepetésként, hogy Pál Jeruzsálembe érkezésekor a nép "összecsődül" körülötte. A helyőrség ezredese menti meg életét. Sőt, meg is engedi, hogy beszédet mondjon. Ennek az a lényege, hogy a damaszkuszi út változtatta meg az életét. Korábban István vértanú halálát is helyeselte. A hallgatóság erre még jobban feldühödött: "Töröld el a föld színéről az ilyet, mert nem szabad neki élnie!" (22,22)
     Az ezredes korbácsolással akarja vallatni, de Pál csöndesen megkérdezi: "Szabad-e római polgárt ítélet nélkül megkorbácsolnotok?" A fő-fő katona megijedt, másnap levetette bilincseit, majd a nagytanács elé állította: beszéljen.

VI.

23-25

     A nagytanács előtt, mely Jézust is elítélte, Pál azzal kezdte mondanivalóját, hogy jó lelkiismerettel szolgálta Istent. Anániás nyilván meg akarta félemlíteni, és megparancsolta a mellette állóknak, hogy „üssék szájon”. Pál keményen válaszolt, majd a szadduceusokból és farizeusokból álló gyülekezet előtt így folytatta: „Atyámfiai, férfiak, én farizeus vagyok, farizeus fia; a halottak reménysége és feltámadása miatt vádolnak engem.” A szadduceusok méltatlankodni kezdek, nagy vita támadt (divide et impera), melynek eredményeképpen a farizeusok kijelentették: „Semmi rosszat nem találtunk ebben az emberben. Hátha Lélek szólt hozzá vagy angyal?” (A farizeusoknak egyébként rossz a híre. Jézus bírálta magatartásukat: Máté, 12,39; 15, 3-7; 23,5-7)

     Egyelőre megmenekült. Az ezredes újra a várba vitette, majd Cézáriába. Az ellene irányuló merénylet is kudarcba fulladt. Anániás ide is követi egy Tertullusz nevű ügyvéddel. Vádolják Pált, aki „fővezére a názáretiek eretnekségének.” Pál természetesen védekezik, de amikor az igazságról, az önmegtartóztatásról és a jövendő ítéletről kezd beszélni, Félix, a helytartó jobbnak látja, ha Pál fogságban marad.

     Két év telt el. Portus Festus váltja Félixet. Újra indul a per. Pál most már a császári ítéletben bízik. Közben Cézáriába érkezik Agrippa király feleségével, Berenikével az újonnan beiktatott Festus köszöntésére, aki mint érdekességet szóba hozza Pál ügyét. Ugyanis jelentést kell mellékelnie a császárhoz küldendő fogolyhoz. Hallgassuk meg még egyszer, javasolja. Agrippa is kíváncsivá válik, mit mond az itt felejtett rab.

VII.

Kedves fölöttes hatóságom, feleségem, aki elsőnek olvassa írásaimat, már nagyon szerette volna tudni a történet végét. Íme:

     „Megengedjük, hogy szólj a magad mentségére.” - mondja Agrippa. Pál nyugodtan kezdi beszédét. Egyenesen a királyhoz fordul, dicsérve bölcsességét. Aztán elmondja újra életét. Farizeusnak vallja magát. A zsidók várják a Messiást, ő pedig találkozott vele, s erről kell neki tanúbizonyságot tenni: 

     „Azzal küldelek el, hogy nyisd meg a szemüket, hogy a sötétségből a világosságra, és a sátán hatalmából az Istenhez térjenek; hogy az énbennem való hit által megkapják bűneik bocsánatát, és örökséget nyerjenek azok között, akik megszenteltetnek.” (26, 18)

     Festus gúnyolódik: „Bolond vagy te, Pál! A sok tudomány megzavarta eszedet.” (26, 24)  A király, a helytartó és Bereniké is egymás közt beismerik, hogy Pálnak semmi bűne sincs. De döntsön inkább a császár!

     Ezután következik Pál Rómába vezető hajóútjának leírása. Először Szidonba érkeztek, majd Mira, Knidosz, Kréta szigete tűnik fel a láthatáron. Megküzdöttek a viharral és az éhséggel. Az egész úton fontos szerep jutott Pálnak, hisz tapasztalt utazó volt ő, aki Istennek angyala révén mindent előre tudott: a hajótörést is, a szerencsés megmenekülést is.

      Később kiderült, hogy Málta szigetére sodorta őket a vihar. Néhány csodaszerű dolog jelzi, nem akárki ő. (Nem marja meg a kígyó, kézrátétellel gyógyít!) Pál Rómában is igazságát hirdette, külön szállása volt, fogadta híveit és ellenfeleit… Itt váratlanul megszakad az elbeszélés. A hagyomány szerint Pál kiszabadul, folytatja misszióját, majd ismét elfogják, és Kr. u. 67-ben kivégzik.

                                                                             ***

     „A II. századból származó Passio Petri et Pauli szerint Pétert fejjel lefelé keresztre feszítették, Pált pedig karddal végezték ki az Ostiába vivő út mentén. Testét egy Lucina nevű római matróna közeli tanyáján temették el. Valerianus császár üldözése elől a római keresztények átvitték a két apostol testét a Via Appián levő katakombába. (…) Szilveszter pápa az üldözések elmúltával Pál testét visszavitette eredeti temetkezési helyére. E visszavitel után (…) épült az apostol sírja fölött a lebilincselő szépségű San Paolo fuori le mura, A falakon kívüli Szent Pál-templom. (Nyíri Tamás, in : Beszélgetések a Bibliáról, 1978)

A bazilika főhajója, hu.wikipedia.org

Salome és Salomé

2012. 01. 26.

1.

            Mindenkit érdekel, hogy a nagy embert, miért veszejtették el. (Pletyka) Már csak ezért is érdemes olvasni a Bibliát, pontosabban az Újszövetséget, melyből megtudhatjuk, szegény Keresztelő János hogyan végezte.

            Ma asszonyok alakját idézzük fel, akik ilyen-olyan okból nagy hatalmat gyakoroltak a férfiak fölött.

            Történt pedig, hogy Heródes Antipász negyedes fejedelem (gör: tetrarcha) megszöktette féltestvérének, Fülöpnek feleségét, Heródiást, annak lányával, Salomével együtt. János felemelte ez ellen szavát… De jobb, ha Szunyogh Szabolcs könyvéből idézek: „Izrael két szégyene, ti, és te, te, a vérfertőző asszony, nem királynő, hanem utolsó vagy Izrael lányai között. (…) Megátkozlak titeket…”

            A megátkozottak csak a kedvező alkalomra vártak. S ez akkor jött el, amikor Heródes születésnapját ünnepelték. A lakomán Heródiás lánya nagyon szépen táncolt, s a király megígérte, hogy bármit kérhet, megadja neki. Az anya rávette a lányát, hogy kérje a királytól Keresztelő János fejét. A hóhér egy tálon szolgálta fel a fejet, s a lány elvitte anyjának.

            A tálnak fontos szerepe van. Ha múzeumban járunk, ne keverjük össze Holofernesz fejét (Judit) Keresztelő János fejével.

            (Heródes Antipász a nagy Heródes fia, azért negyedes fejedelem, mert csupán az ország negyedrészének a kormányzója, Galileának és Pereának.)

                                                                                 L. Cranach: Salome

2.

            Lou Andreas-Salomé 1861-ben született Pétervárott, tehát tavaly volt születésének 150. évfordulója. Ő nem táncával, hanem szépségével és szellemével nyűgözte le a férfiakat.

            Az első, aki a még csak 17 éves lányt feleségül akarta venni, Hendrik Gillot volt, vallástanára Pétervárott. 42 éves, két gyerek apja. A visszautasítottak hosszú sorában volt még többek között Nietzsche és Paul Reé. Friedrich Carl Andreas orientalista késsel sebesítette meg magát Lou szeme láttára, aki így beleegyezett a látszatházasságba. Lou Párizsban kikosarazta Wedekindet (Lulu), Berlinben Max Reinhardtot, Hauptmannt, Hardent. Friedrich Pinelest, bécsi orvost, 35 éves korában, nem, Rilkét sem!. Közben könyvet, esszét írt. Freud hatására találta meg szellemi irányát, alkotó tevékenységét. Tanítványa lett, lányának barátnője, gyakorló pszichoanalitikus.

            Talán az volt a baj, hogy szépsége, kisugárzás félrevezette a férfiakat. Csupán tanulni akart a legnagyobbaktól, szellemét gazdagítani. Nem fejeket követelt, nem akart behódolni sem. Az maradt, aki volt, amivé lenni akart: önmaga.

                                                                                   Lou Andreas-Salomé



János evangéliuma

 2015. 05. 09.

Az Újtestamentum 4. könyve 

(Előszó)

     Az első három könyvet szinoptikusoknak („egybenézőknek”) nevezi a bibliatudomány, mely azt jelenti, hogy ezek nagyfokú rokonságot, ill. azonosságot mutatnak fel. A János evangéliumának az a különlegessége, hogy előszava (1,1- 1,18) a filozófia nyelvén szólal meg. Nem Jézus születésével, gyermekkorával vagy Keresztelő János történetével kezdődik., hanem a világ teremtésével, s ez visszautal a Genezisre.

     „Kezdetben volt az ige…” (1,1) Az Ige és Isten egy volt. Általa teremtetett minden: az élet , a sötétség és a világosság, melyről az isteni küldött, János ad hírt. (1,1 .- 1,8) A következő részben (1,9 – 1,13) folytatódik a versbe foglalt teremtéstörténet. A kiindulópont mindig az Ige, melynek lényege a világosság. Ám nem mindenki fogékony a világosságra. Akik igen, kiváltságosak, Isten gyermekei.
     A harmadok versszak is az Igével kezdődik. (1,11 – 1,18) Ebben már Jézus megtestesüléséről van szó. Erről tett tanúbizonyságot János. Mózes törvényt adott az embereknek, Jézus a kegyelmet és az igazságot hozta el. Így bontakozik ki előttünk minden rejtélyes „ige”. „Versben mondom, hogy jobban megjegyezd.” – írta egykor a költő. Az ismétlés, a gondolatritmus hullámzása esztétikai élmény is. A fogalmak piramisának csúcsán világol az Ige, mely maga az Isten.

      Az Ige Testté lett.

*

     Már megismertük a legfőbb téziseket: az Ige testté lett, valamint azt, hogy Istent nem látta senki, csupán egyszülött fiát, aki az Atya kebelében van.
     Ebben az evangéliumban nem olvashatunk a megszülető, majd felcseperedő kis Jézusról. Mindjárt Keresztelő János lép elénk. Az ő bizonyságtételével folytatódik az Írás: „Íme, az Isten báránya, aki hordozza a világ bűnét.” A bárány utal az Ézsaiás könyvében (52,13-53,12) megjelenő Isten szolgájára, aki szenvedett azért, hogy „nekünk békességünk legyen, az ő sebei árán gyógyultunk meg.” Továbbá gondolnunk kell a húsvéti bárányra is, melynek „vérével megkenték az ajtófélfát, hogy az egyiptomiak elsőszülöttjére lesújtó Úr a zsidók házait megkímélje.” (Katolikus Lexikon)

     Jézus és a bárány összekapcsolása először Az apostolok cselekedeteiben történik meg, amikor Fülöp így tanítja az egyiptomi kincstárnokot, aki éppen (!) Ézsaiást olvasta: „Amint a juhot levágni viszik, és amint a bárány néma a nyírója előtt, úgy nem nyitja a száját. A megaláztatásért elvétetett róla az ítélet, nemzetségét ki sorolhatná fel? Mert élete felvitetik a földről.” (ApCsel, 8,33)

     Érdemes kitérni a katolikus egyház liturgiájára is. A mise felépítése a következő: Kyrie, Gloria, Credo, Sanctus és az Agnus Dei (Isten báránya) A Sanctushoz kapcsolódik a Benedictus, az Agnus Deihez pedig a Dona nobis pacem (Adj nekünk békét).

     Keresztelő János két megnyilatkozása kiegészíti, kiteljesíti egymást. Először – még Jézus nélkül – vall róla: „Én a kiáltó hang vagyok a pusztában…” Majd másnap saját szemével pillantja meg Jézust, Isten bárányát, s látja, amint a Lélek Jézusra száll, s aki majd nem vízzel, de Szentlélekkel fog keresztelni.

     Az irodalomban is gyakran felbukkan a motívum. legutóbbi olvasmányaimból: Nádas Péter Bárány címmel írt egy elbeszélést (1966). Egy másikban (Minotaurus, 1970) az egyik szereplő így imádkozik: "És vezéreld útjukon a hazatérőket, akik csöngetnek, s adj erőt, hogy én szeretettel fogadhassam a megtért bárányokat. Isten báránya, könyörülj rajtam!"

Másnap

     Keresztelő János újra ott állt a Jordánon túl, ahol Jézussal találkozott, de most két tanítványa volt mellette, akiknek elég volt annyit mondania: „Íme, az Isten Báránya!” (Jn, 1,36), s már követték is egészen a lakásáig, s nála is maradtak ezen a napon.
     János evangéliumában minden olyan evidens. Keresztelő János felismeri a Messiást (a Felkentet). Az első tanítvány, így tudják sokan, maga János evangélista, bár erről nem ír. A második András, akinek testvére Simon Péter. Jézus így szólítja meg: „… ’téged Kéfásnak fognak hívni’ – (ami azt jelenti: Kőszikla)”  (Jn, 1,42) Hozzáteszem: arámi nyelven a Kéfás = szikla, görögül Petrosz.
     Jézus a következő napon találkozott a Betsaidából származó Fülöppel, akit így hívott el tanítványának: „Kövess engem!”. (Jn, 1,43) Fülöp Nátánáelnek mondja tovább: „Megtaláltuk azt, akiről Mózes írt a törvényben, akiről a próféták is írtak: Jézust, a József fiát, aki Názáretből származik.” (Jn, 1,45) Nátánáel először szkeptikus, majd Jézus meggyőzi mindentudásával, s Nátánáel is követőjévé válik: „Mester, Te vagy az Isten fia, te vagy Izráel királya!” (Jn, 1, 49)

     Szép, Dániel álmára emlékeztető látomással fejeződik be ez a rész: „Bizony, bizony, mondom néktek: meg fogjátok látni, hogy megnyílik az ég, és az Isten angyalai felszállnak, és leszállnak az Emberfiára.” (Jn, 1,51)
     Érdekes kifejezés az Emberfia. Az ószövetség egyrészt az emberre vonatkoztatja (Zsolt, 8, 4, Ezék, 2, 1), másrészt Dániel látomásában a Megváltó felhőn érkezik, tehát Isten.

Ui.
     (Jézus megnevezései: Isten Báránya, Messiás, Isten fia, Izráel királya, Emberfia. Megszólítása: Rabbi, s hogy a nem zsidók is értsék, az evangélista lefordítja: Mester. Ugyancsak megmagyarázza a Messiás jelentését: Felkent. A Krisztus ennek a görög fordítása, szintén Felkentet jelent. Jézus: Jahve, a szabadító.)

*

     Jézus első csodája. Csak János evangéliuma számol be róla. A harmadik napon történt, azután hogy Jézus megjelentette magát Keresztelő Jánosnál.
     A menyegző színhelye pedig a galileai Kána. Mária már ott volt, Jézus is és tanítványai is hivatalosak voltak. Történt pedig, hogy elfogyott a bor. Mária nem sok szóval, de félreérthetetlenül szól a fiához: „Nincs boruk.” Jézus szeretett volna kitérni a feladat elől, mondván, ez nem rájuk tartozik, még nem jött el a csodák ideje. Mária azonban, mint minden anya - szeretett volna büszke lenni – elvárta a „csodát” fiától. Így hát Jézus utasítására hat kővedret megtöltöttek vízzel. „Amikor a násznagy megízlelte a vizet, mely borrá lett (…) odahívta a vőlegényt, és így szólt hozzá: Minden ember a jó bort adja fel először, és amikor megittasodtak, akkor adja a silányabbat: te pedig ekkorra tartogattad a jó bort.”

     Ez volt az első csoda, a tanítványok számára ekkor vált először láthatóvá Jézus csodatévő ereje, istensége.

*

     Kána még kétszer fordul elő János evangéliumában: egy újabb csodatétel kapcsán, amikor Jézus meggyógyítja a királyi tisztviselő fiát. Majd amikor feltámadása után a Tibériás tengernél harmadszor megjelenik a tanítványoknak, ott van a Kánából való Nátánael is.

     Híres festők örökítették meg a jelenetet: Giotto, Veronese, ill. jó tudni, hogy Giorgo Vasari képe a Szépművészeti Múzeumban látható.

     Megható verset írt Dsida Jenő Kánai menyegző címmel. Ő a menyasszony, vőlegény vágyakozására helyezi a hangsúlyt. A szép, sugárzó arcú Krisztus „mindent elgondoz”, hogy a vendégséggel baj ne legyen.

Menyegzőnk lesz, kis szerelmem, s derülünk a cigánybandán.
Vendégek közt üldögélünk zöldbefutott, tág verandán.

Krisztus ül az asztalfőn. Künt augusztus mély, tiszta éje
csillagot szór s zene-szűntén sír a tücsök lágy zenéje.

Krisztus arca szép, sugárzó, szereti a víg poétát:
máskülönben nem tett volna érte ilyen hosszú sétát.

Súgva mondja: "Szívetek a vágytól majdhogy szét nem pattan,
menjetek csak, fiacskáim, ne késsetek énmiattam!

Majd én mindent elgondozok, vendégséggel baj ne légyen.
A szegénység, bogárkáim, illatos és drága szégyen."

Lábujjhegyen, mint ki édes szenvedélynek titkon áldoz,
surranunk el lombfüzéres nászi szobánk ajtajához.

Visszanézünk... - Minden asztal csupa friss hal, friss kenyér,
vizeskorsó bort zubogtat, bíborlángút, mint a vér.

*

     Hogy Jézus miként tisztítja meg a kufároktól a jeruzsálemi templomot, más ismerjük Kodály zeneművéből. Mennyire őszinte Jézus/Kodály indulata, mélységes tisztaságvágya, mely egy halára szánt korból (1934) hangzik fel! Most is úgy érezzük: tua res agitur! (A te dolgodról van szó, Horatius: Ep. I/18)

      János evangéliumának az elején (2. fejezet) található ez a fontos példázat: Jézus, Atyja iránt érzet féltő szeretetből, kiűzi a templomból a nem oda valókat, az árusokat állataikkal együtt, a pénzváltókat, felborítva asztalukat. A zsidók megkérdezték tőle, milyen jeleket tud felmutatni, azaz milyen jogon tette, amit tett. Jézus azt válaszolta: „romboljátok le ezt a templomot, és három nap alatt felépítem.” Az emberek kételkedtek. Ám miután Jézus harmadnapon feltámadt a halálból, a tanítványok visszaemlékeztek erre a mondásra, s megértették, hogy mesterük az ő testének templomáról beszélt.

           Pilinszky:
 
                              Harmadnapon

                       És fölzúgnak a hamuszín egek,
                       hajnalfele a ravensbrücki fák.
                       És megérzik a fényt a gyökerek
                       És szél támad. És fölzeng a világ.

                       Mert megölhették hitvány zsoldosok,
                       és megszünhetett dobogni szive -
                       Harmadnapra legyőzte a halált.
                       Et resurrexit tertia die.

*

     A 3. fejezet első részében Jézus hosszabb (költői) elmélkedését, magyarázatát olvashatjuk az újjászületésről, hitről, hitetlenségről, mennybemenetelről, ítéletről. Nikodémusz, a farizeus a címzett. (A farizeusok egy zsidó irányzat képviselői. Jézus bírálta gőgjüket, hiúságukat, képmutatásukat. (Mt 12,39; 23,5 kk.; 15,3-4)

     "Ha a földi dolgokat mondtam el nektek, és nem hisztek, akkor hogyan fogtok hinni, ha majd a mennyeieket mondom el nektek? mert nem ment fel az égbe senki, csak az, aki a mennyből szállt le, az Emberfia. (...) "Aki hisz őbenne, az nem jut ítéletre, aki pedig nem hisz, az már ítélet alatt van, mert nem hitt az Isten egyszülött Fiának nevében. Az ítélet pedig azt jelenti, hogy a világosság eljött a világba, de az emberek jobban szerették a sötétséget, mint a világosságot, mert gonoszok voltak a cselekedeteik. Mert aki rosszat cselekszik, az gyűlöli a világosságot, és nem megy a világosságra, hogy le ne lepleződjenek a cselekedetei. Aki pedig az igazságot cselekszi, az a világosságra megy, hogy kitűnjék cselekedeteiről, hogy Isten szerint cselekedte azokat."

     A következő részben nem Jézus áll a középpontban, hanem Keresztelő János. Jézus Júdeába ment tanítványaival. Ott keresztelte meg híveit, akik nem lehettek kevesen, mert hozták a hírt Jánosnak: "Mester, aki veled volt a Jordánon túl, akiről te bizonyságot tettél, íme, az keresztel, és mindenki őhozzá megy."

     Ekkor János alázatát és okosságát ismerjük meg: "Aki a földről jön, az a földből származik, és a földiekről szól. Aki a mennyből jön, az felette van mindenkinek, és arról tesz bizonyságot, amit látott, és hallott, de bizonyságtételét senki nem fogadja be."

      "Tudom, hogy közeleg már a jó ember fia,
       aki nem tőlem és nem tőled kap életet.
       Néhány pásztornak, akik sohasem öltek
       nyulat, nem hordoznak emberölő
       szerszámot, megjelenik az angyal és
       megjelenik a csillag és tele lesz dallal
       a decemberi hegyoldal... "
                                (Dsida: Közeleg az Emberfia)