Színházi dolgok

 2010. 12. 31.

     Malek Andrea a Tolnay Szalonban. Báj, feltörő kacagás, természetesség, humor, irónia. Minden szereplés vallomás. Ez a mostani az összetartozásról szól (Walter Lochmann), illetve arról, hogy a művésznő szeret szerepelni, sőt főszerepet játszani. Mint most, nagy pocakkal is. Megtudjuk, hogy a kisbaba időnként nyújtózkodni akar.

     Akkor a legmeghatóbb, amikor hangja anyjára, Toldi Máriára emlékeztet.

Malek Andrea, jegy.hu

 

*

     Tóth Krisztina új verseskötetében (Magas labda, 2009) nem egy utalást fedezhetünk fel József Attilára: a folyó „emleget dinnyehéjat, vízfoltos falon a csöndet / egy termet, ahol az idő térképei rajzolódnak…” (Vö. Dunánál, Külvárosi éj). Az anyamotívum is felbukkan: „mind hogy bolyong és nincs egynek se útja, / mindig az anyák szülik újra / az árvaságot.” A Születésnapomra versformája is ismétlődik egyik versében (Futrinka utca).
     József Attila életművét nemcsak az irodalomtörténészek kutatják rendületlenül, de olvassák a költők is, beleszövik műveikbe. A klasszikus századokban is megvoltak a jól bevált példaképek. Később a modern költők az új, sosem volt mű megalkotására törekedtek. Most újra visszatérnek a példákhoz. Élvezettel idézik újra a „régit”, József Attilát, talán azért, mert olyan mondanivalója volt, melyet csak ő tudott elmondani, s olyan nyelven, melynek szavai közkincsnek számítanak.

*

     Egy jó definíció: „A jó regényt érdekes cselekmény és plasztikus karakterábrázolás jellemzi, méghozzá szoros kölcsönhatásban.” (Heller Ágnes, ÉS, 2010. dec. 3.)

*

     Amiért irigylem Bécset. 2007-ben volt az Albertinában egy nagy Picasso-kiállítás. Alig telt el három röpke év, és itt az újabb. A mostani a II. világháború utáni korszakot mutatja be. Olyan jelentős műveket, mint A hullaház, A szabin nők elrablása, A műteremben és még sok békegalamb.

     Michelangelo grafikái (Bécsben) persze önmagukban is csodálatosak, de felkeltették a vágyat: Rómába, Firenzébe utazni, s saját szemünkkel érzékelni, hogy mi a különbség a halvány rajz és a büszke szobor között.

*

     Karinthys:
- Álmodtam valami hülyeséget.
- Nem, fiam, az valóság volt.

*

     Gyerekszáj németórán. „Németországban már a második nap tudtam, hogy ’teuer’ az drága.”

*

     Színházi dolgok. A Magyar ünnep a Nemzeti Színházban, Závada szövege, Alföldi rendezése. Az ünnepet ironikusan kell érteni. Milyen ünnep az, melynek tragédia a vége? Az út kezdettől fogva hamis, hisz a résztvevőkre vakságot bocsátott a teremtő. Jó lenne, ha sokan megnéznék a kiváló előadást, s így szembesülnének a magyar történelem eme hét évével… (1940-1946). Persze biztosan voltak, akik felháborodnak a meztelenkedéseken, de a gyilkosságokon nem!!

     Örkény Pisti a vérzivatarban c. groteszk játéka jutott eszembe (1979, Pesti Színház), amikor is a sok Pisti közül néhányan helyet cseréltek a Duna-parti kivégzéskor. Mert kicserélhetők vagyunk!

     A jó színház tudatos provokáció. Závada felkínálja a lehetőséget, hogy szembenézzünk önmagunkkal. Jók és rosszak vagyunk egyszerre, csak a hatalom rossz. Őrizkedjünk tőle, sugallja a mű - de nincs hova menekülni.

     Feltűnik a színpadon Znamenák István, akinek Dini volt a Megáll az idő c. filmben. 29 év telt el azóta. A kamasz fiút fel nem ismertem volna a kicsi, mérges katonatisztben, aki nem sokat ér el igazságával, talán ezért hatalmasodik el rajta téveszméje s veszejti el.

*

     Láttam még a Cabarét a Centrál Színházban. Ugyanaz a téma, csak a helyszín változik. Marozsán Erika belépője kifogástalan. Egy mulatóban nagyon kell tudni énekelni és táncolni. Később, amikor kibontakozik a történet, s mindenre rávetül a kor árnya, már nem annyira fontos a külsőség. Az egyik legvarázslatosabb pillanat a 2. rész elején Keresztes Tamás Hitler-paródiája. Chaplinnel ér föl. Mulatságos és szívszorító az idősek szerelme. (Básti Juli, Haumann Péter) Az utóbbi, a derék zöldséges nagyon természetesen németnek tudja magát és nem zsidónak, de ez nem fogja megmenteni.

Básti Juli, jegy.hu

 

     Ebben az évben utoljára színházban. (dec. 30.) Vígszínház: Egy csók és más semmi. (Eisemann-Halász-Békeffi) Eredetileg 2002-ben mutatták be. Akkor is láttuk. Akkor még Kamarás Iván volt a szépfiú. Felhőtlen szórakozás.

*

     Legnagyobb színházi pillanatok életemben: Kálmán György a bolond szerepében, Lear király. Gábor Miklós Hamletje, IV. Henrikje, Oidipusza, elejétől a végéig. Darvas Iván Egy őrült naplójának minden perce. Béres Ilona a Házmestersiratóban egy oszlophoz kötözve. Psota Irén a néma Kattrin szerepében. Az ágyúdal a Koldusoperában: Márkus László, Gábor Miklós.

Kálmán György és Básti Lajos, szinhaziadattar.hu

 

*

     Kezet fogtam egyszer Habsburg Ottóval, akiből akár magyar király is lehetett volna. (P.P. mondta, okos ember, kár, hogy Habsburg.) Nála magasabb rangban levő "személlyel" nem szeretnék találkozni. Illetve, ha lehet, minél később.

Apostolok cselekedetei

2012. 03. 03.

Luva Giordano (1636-1704): Pálfordulás

1.

     Az Újszövetségnek ez a része Jézus mennybemenetelével kezdődik. A tanítványok az Olajfák hegyéről (itt van a Getszemáné kert, ahol Jézust elfogták) hazatérnek Jeruzsálembe.

     A Szentlélek betölt mindenkit pünkösd napján, a sok országból idesereglett zsidó a maga nyelvén érti a szót.

     Péter beszédet tart. Érezhetően arra törekszik, Dávidra, Ábrahámra hivatkozva, hogy bebizonyítsa, Jézus a már régóta beharangozott próféta. Vagyis összeköti a zsidóságot Jézus alakjával, tanításaival:

     „Atyámfiai, férfiak! Nyíltan megmondom nektek ősatyánkról, Dávidról, hogy meghalt és eltemették, sírja is nálunk van mindmáig. De próféta volt és tudta, hogy az Isten esküvel fogadta neki, hogy véréből valót ültet a trónjára; ezért előretekintve, a Krisztus feltámadásáról mondta azt, hogy nem marad a halottak világában, és teste nem lát elmúlást. Ezt a Jézust támasztotta fel Isten, aminek valamennyien tanúi vagyunk.” (ApCsel, 2, 29)

     Megszületik az első gyülekezet. Jelekre és csodákra van szükség. Gyógyításra! Holtak feltámasztására!

     Szép a ragaszkodás a hitükhöz: „… mert nem tehetjük, hogy ne mondjuk el azt, amit láttunk és hallottunk.” (ApCsel, 4, 20) Elfogják Pétert és Jánost, de kénytelenek szabadon bocsátani őket.

     Megjelenik Barnabás, nevének jelentése: a Vigasztalás fia. Testvéri közösséggé, vagyonközösséggé váltak. Akik vétenek ez ellen, mint Anániás és Szafira, meghalnak.

     Újra bebörtönzik őket, de az Úr angyala meghozza a szabadulást. Jelek és csodák! A nagytanácsban csupán Gamáliél figyelmeztet: Isten ellen ne harcoljatok.

     István is nagy hatású szónok. Arca olyan, mint egy angyalé. Amikor a nagytanács elé vitték, elmondta a zsidó nép történetét Ábrahámtól kezdve… Itt is felfedezhető az a törekvés, hogy rámutasson, Jézus és az ő tanítása nem idegen a zsidóságtól, hanem annak egyenes folytatása, sőt betetőzése. Megragadó a „Magasságosról” való prófétai látomás: „A menny az én királyi székem, a föld pedig lábam zsámolya”. (ApCsel, 7, 49) Végül:

     „Amikor ezeket hallották, háborogtak szívükben, és fogukat csikorgatták ellene. Ő azonban Szentlélekkel telve az égre függesztette a tekintetét, és látta Isten dicsőségét és Jézust, amint az Isten jobbja felől áll. Ekkor így szólt: ’Íme, látom az eget megnyílva, és az Emberfiát, amint Isten jobbja felől áll.’ Erre hangosan kiáltoztak, bedugták a fülüket, és egy akarattal rárohantak.”

     Saul (Pál) is egyetértett a kivégzéssel. Üldözni kezdte a jeruzsálemi gyülekezetet. Később, mint tudjuk, Saul (Pál) is Isten kiválasztott eszközévé lett, hogy nevét „a népek és a királyok elé vigye, és Izrael fiai elé is.” (ApCsel, 9, 15)

2.

     Az apostolok cselekedeteinek azt a címet adnám: jelek és csodák. A hívő embernek szüksége van bizonyítékokra, csodákra. Erről szól a Bibliának ez a része: Jézus menybemenetelétől Tábita feltámasztásáig. A másik: meggyőzni a zsidókat, hogy Jézus betetőzi azt a folyamatot, mely Ábrahámtól kezdve Isten és a kiválasztott nép között végbement.

     Az első vértanú István. Nagyívű beszédet tartott a nagytanács előtt, melyben hitével, műveltségével, látomásos erejével szállt szembe ellenfeleivel. Megkövezték. Tiszta emberségét, bukását Ghirlandaio képe ábrázolja legjobban. (Szépművészeti Múzeum)

II. A 8. fejezet az egyiptomi kincstárnok megtérésével zárul. Előtte Saul ügybuzgalmáról esik szó: „Saul pedig zaklatta az egyházat, házról házra járt, férfiakat és nőket hurcolt el, és börtönbe vette őket.” (8.3)      

     A 9. fejezetben már Saul a főszereplő. Szinte látjuk, amikor ”fenyegetéstől és öldökléstől” lihegve indul Damaszkuszba, hogy az Úr híveit megkötözve vitesse Jeruzsálembe. Ezen az úton következik be „pálfordulása”: 

     „… amikor éppen Damaszkuszhoz közeledett, hirtelen mennyei fény villant fel körülötte, és amint a földre esett, hallotta, hogy egy hang így szólt hozzá: ’Saul, Saul, miért üldözöl engem?’ Ő pedig megkérdezte: ’Ki vagy, Uram?’ Az így válaszolt: ’Én vagyok az a Jézus, akit te üldözöl. De kelj fel, menj be a városba, és ott megmondják neked, mit kell tenned.’ (…) Saul pedig felkelt a földről, és kinyitotta szemét, de egyáltalán nem látott, nem evett, és nem ivott.” (9.3)

     Nemrég szokás volt emlegetni a damaszkuszi utat. A rendszerváltozás után sokan csupán alkalmazkodtak az újhoz, sodródtak. (Mi mást tehettek volna?) Saul azonban az Úr kiválasztott embere, üldözőből üldözött lett!

     Eközben Péter Liddában hirdette az igét, Joppéban feltámasztotta Tábitát, akit az asszonyok már megmostak, kiterítettek, de Péter szavára kinyitotta a szemét és felkelt. Péter látomása, mely szerint az égből egy lepedő száll le a föld sokféle állatával, azt sugallja, minthogy egyik sem tisztátalan: „… nem személyválogató az Isten, hanem minden nép között kedves előtte az, aki féli őt, és igazságot cselekszik.” (10. 34-35) Ezért prédikált az itáliai Kornéliusz házában.

     Sok izgalmas csoda történik hőseinkkel. Péter kiszabadul Heródes börtönéből, akit halállal büntet az Úr. Barnabás és Pál, ez a keresztény Odüsszeusz Ciprus szigetére utazik. Itt mondja először a Biblia: „Saul, akit Pálnak is neveznek…” A névváltoztatás pecsételi meg véglegesen a belső átalakulást.

     Pál meglehetősen harcos alkatát jellemzi a következő kis közjáték. Amikor Elimás, a varázsló szembeszáll vele, Pál, igaz, megtelve Szentlélekkel: 

     „erősen ránézett, és így szólt: ’Te mindenféle csalással és gonoszsággal tele ember, te ördögfia, te minden igazság ellensége, nem szűnsz meg elferdíteni az Úr egyenes útjait?”

     Pál nagy beszédet tart az antiókhiai zsinagógában, olyan sikereset, hogy az Úr igéje elterjedt az egész tartományban. „De a zsidók felizgatták ellenük a tekintélyes istenfélő asszonyokat és a város előkelőit, üldözést szítottak Pál és Barnabás ellen , és kiűzték őket határukból.” (13.50)

     Ikóniumban is sikeresek voltak, ezért akarták őket megkövezni. Lisztrában görög isteneknek nézték őket. Barnabásban Zeuszt vélték fölfedezni, Pálban Hermészt látták. Már majdnem áldozatot mutattak be nekik, amikor ők így kiáltottak fel: „Emberek, miért teszitek ezt? Mi is hozzátok hasonló emberek vagyunk, és azt hirdetjük nektek, hogy ezekből a hiábavaló dolgokból térjetek meg az élő istenhez, aki teremtette az eget és a földet, a tengert és mindent, ami bennük van.” Nem csoda, hogy Pált megkövezték. Úgy látszik száraz, köves föld volt arrafelé. Kis híján belehalt. Másnap úgy látták jónak, hogy másik városba mennek.

III.

15-17

     Fontos dologban dönt az apostolok gyülekezete: meg kell-e tartania a megtérő zsidóknak a körülmetélkedést a mózesi szokás szerint, vagy anélkül is lehet üdvözülni. Most Péter tart nagy beszédet, s megválaszolta a nagy kérdést, mondván: egyedül a hit a fontos. 

     A misszió tovább folytatódik, bár Pál és Barnabás között ellentét támadt. Pálnak minden lépését a Szentlélek irányítja, ezért ő Macedóniába indul. Különválnak. Filippiben Pál tanításai nem voltak hatástalanok. Megverik, majd megkínozzák, börtönbe vetik. Majd a földrengés összetöri a börtön falait. (Lehet ez véletlen?) A börtönőr is megtér, az elöljáróknak bocsánatot kell kérniük.

     Pálnak Thesszalonikáben is sikere volt: "Ez irigységgel töltötte el a zsidókat, ezért maguk mellé vettek a piaci csavargók közül néhány hitvány embert, csődületet támasztottak, és fellármázták a várost..." (17.5) Izgalmas jelenetek, mintha ma történne az egész.

      Pál innen Béreába megy, itt barátságosabbak a népek, de a thesszalonikaiek utánuk mennek, és: "... ott is fellázították és felizgatták a népet." (17.13)

     Athénban bepillanthatunk a szónok művészetébe. Amikor ide érkezett "háborgott a lelke, mert látta, hogy a város tele van bálványokkal" (17.16) Nyilván nem rejtette véka alá véleményét. Az athéniak sem sokat teketóriáztak, megfogták: valljon színt az Aeropagoszon. Pál azonban tudja, hogy kell megnyerni a hallgatóság jóindulatát: "Athéni férfiak, minden tekintetben nagyon vallásos embereknek látlak titeket, mert amikor bejártam és megtekintettem szentélyeiteket, találtam olyan oltárt is, melyre ez volt felírva: AZ ISMERETLEN ISTENNEK. Akit tehát ti ismeretlenül is tiszteltek, én azt hirdetem nektek." (17.22) Ez a jelzős szerkezet gondolkodásra késztet, nem indulatokat gerjeszt. Majd az Ószövetség könyveit idézve, beszél a teremtésről, Isten mindenhatóságáról, a végítéletről. A legvégén Jézus feltámadásáról. Volt aki gúnyolódott, "néhány azonban csatlakozott hozzá, és hívővé lett..." (17.34)

Ui. 

      Az Aeropagosz (Árész dombja) az Akropólisztól északkeletre fekvő, 115 m magas szikla. Itt ülésezett a legfelsőbb tanács.)

IV.

18-19

     Pál Athénból Korinthusba ment, ahol egy Akvila nevű pontuszi zsidó és a felesége lakott. Itt dolgozott Pál mint sátorkészítő mester. (Kitanulta ezt a szakmát!) Érdekes, hogy Jézus ács fia volt. Mindkét foglalkozás az építéssel kapcsolatos. Azonban a sátor - számomra - Pál vándorlásának jelképe.     

     Szombatonként persze hirdette az igét. Később minden idejét ennek szentelte, "és bizonyságot tett a zsidók előtt, hogy Jézus a Krisztus." (18, 5) A Krisztus, mely görög szó, tulajdonképpen fölkentet jelent. A hívők benne látták a Fölkentet, a Messiást.
     Amikor szidalmazták, "lerázta ruhájáról a port" , mely heves elutasítást jelent, majd"azt mondta nékik: Véretek a fejetekre szálljon vissza: Én tiszta vagyok. Mostantól fogva a pogányokhoz vezet." (18,6) Azaz viseljétek a felelősséget tetteitekért.

     Már az előző részben is idéztem olyan mondatokat, melyben elhangzik a zsidó megnevezés. Nincs  pejoratív éle ezeknek a kijelentéseknek.  Csupán azt jelzi, milyen közegben mozog Pál, aki maga is zsidó volt, sőt, ha sejtésem nem csal, Jézus is ebből a népből való.

     Pál tehát a pogányok térítésére vállalkozik. De ekkor is akadályba ütközik: a zsidók a törvényszék elé idézik, de Gallió, a római helytartó, nem óhajtott beleavatkozni a hitvitákba. Kiutasította őket a törvényszék elől.

     Ezután következik Pál harmadik missziós útja. Efezusban találkozik egy Apollós nevű, alexandriai zsidóval, aki bár jártas volt az Írásokban, csak János keresztségét ismerte. Most a fejezet végén újra felbukkan Akvila és felesége, akik megmagyarázzák neki az "Isten útját". Ettől kezdve ő is hirdeti: "Jézus a Krisztus."
 
     Efezusban Pál is találkozik János híveivel, de felvilágosítja őket, hogy János azt mondta a népnek: "abban higgyetek, aki utána jön, azaz Jézusban." (19,4)
     De csodákat is tett Pál Isten segítségével. Betegeket gyógyított, kiűzte a gonosz lelkeket. Utánozni nehéz: a hamis ördögűzőket a gonosz lélek felismeri, és úgy megijeszti őket, hogy meztelenül és sebesülten rohannak ki a házból.

      Pál kiemelkedő jelentőségét az is mutatja, hogy Efezusban a ötvösök indították el a zavargást. Féltek az új hittől, hisz el fogják veszíteni a munkájukat: nem kellenek már a kis Artemisz-templomocskák. Eddig Efezus városa volt az őrzője Artemisz templomának és képmásának! Itt a város jegyzője csendesítette le a sokaságot, s a törvényes eljáráshoz utalta őket. 

V.

20-22

     Pál útjai alig követhetőek. Ha társa vagy szolgája lettem volna, sok sarum elkopott volna. Macedónián át Görögországba, majd Tróászba vitt az útja. A fáradhatatlan szónokra figyelni sem tudott mindenki. Tróászban a harmadik emeleti ablakban elaludt egy Eutikhosz nevű ifjú, s kiesett az utcára. Mindenki halottnak vélte, csupán Pál bízott Istenben: "...lement, ráborult, átölelte, és ezt mondta. 'Ne zajongjatok, mert a lelke benne van.' "  És a fiút élve hozták fel.

     Jézus a mintakép, s rá emlékeztet az is, hogy Pál Jeruzsálembe készülődik, s pünkösd napjára szeretne ott lenni. Milétoszban búcsúzott el efezuszi híveitől. Mint mondja, nem törődik azzal, mi vár rá a fővárosban:  

     "És most íme, én a Lélektől kényszerítve megyek Jeruzsálembe, és hogy mi ér ott engem, nem tudom; csak azt tudom, hogy a Szentlélek városról városra bizonyságot tesz, hogy fogság és nyomorúság vár rám. De én mindezekkel nem gondolok, sőt még az életem se drága, csakhogy elvégezhessem pályafutásomat és azt a szolgálatot , amelyet az Úr Jézustól azért kaptam, hogy bizonyságot tegyek Isten kegyelmének evangéliumáról. És most tudom, hogy közületek, akik között jártam az Isten országát hirdetve, többé nem látja arcomat senki." (20, 22-25)

     Nem ér tehát meglepetésként, hogy Pál Jeruzsálembe érkezésekor a nép "összecsődül" körülötte. A helyőrség ezredese menti meg életét. Sőt, meg is engedi, hogy beszédet mondjon. Ennek az a lényege, hogy a damaszkuszi út változtatta meg az életét. Korábban István vértanú halálát is helyeselte. A hallgatóság erre még jobban feldühödött: "Töröld el a föld színéről az ilyet, mert nem szabad neki élnie!" (22,22)
     Az ezredes korbácsolással akarja vallatni, de Pál csöndesen megkérdezi: "Szabad-e római polgárt ítélet nélkül megkorbácsolnotok?" A fő-fő katona megijedt, másnap levetette bilincseit, majd a nagytanács elé állította: beszéljen.

VI.

23-25

     A nagytanács előtt, mely Jézust is elítélte, Pál azzal kezdte mondanivalóját, hogy jó lelkiismerettel szolgálta Istent. Anániás nyilván meg akarta félemlíteni, és megparancsolta a mellette állóknak, hogy „üssék szájon”. Pál keményen válaszolt, majd a szadduceusokból és farizeusokból álló gyülekezet előtt így folytatta: „Atyámfiai, férfiak, én farizeus vagyok, farizeus fia; a halottak reménysége és feltámadása miatt vádolnak engem.” A szadduceusok méltatlankodni kezdek, nagy vita támadt (divide et impera), melynek eredményeképpen a farizeusok kijelentették: „Semmi rosszat nem találtunk ebben az emberben. Hátha Lélek szólt hozzá vagy angyal?” (A farizeusoknak egyébként rossz a híre. Jézus bírálta magatartásukat: Máté, 12,39; 15, 3-7; 23,5-7)

     Egyelőre megmenekült. Az ezredes újra a várba vitette, majd Cézáriába. Az ellene irányuló merénylet is kudarcba fulladt. Anániás ide is követi egy Tertullusz nevű ügyvéddel. Vádolják Pált, aki „fővezére a názáretiek eretnekségének.” Pál természetesen védekezik, de amikor az igazságról, az önmegtartóztatásról és a jövendő ítéletről kezd beszélni, Félix, a helytartó jobbnak látja, ha Pál fogságban marad.

     Két év telt el. Portus Festus váltja Félixet. Újra indul a per. Pál most már a császári ítéletben bízik. Közben Cézáriába érkezik Agrippa király feleségével, Berenikével az újonnan beiktatott Festus köszöntésére, aki mint érdekességet szóba hozza Pál ügyét. Ugyanis jelentést kell mellékelnie a császárhoz küldendő fogolyhoz. Hallgassuk meg még egyszer, javasolja. Agrippa is kíváncsivá válik, mit mond az itt felejtett rab.

VII.

Kedves fölöttes hatóságom, feleségem, aki elsőnek olvassa írásaimat, már nagyon szerette volna tudni a történet végét. Íme:

     „Megengedjük, hogy szólj a magad mentségére.” - mondja Agrippa. Pál nyugodtan kezdi beszédét. Egyenesen a királyhoz fordul, dicsérve bölcsességét. Aztán elmondja újra életét. Farizeusnak vallja magát. A zsidók várják a Messiást, ő pedig találkozott vele, s erről kell neki tanúbizonyságot tenni: 

     „Azzal küldelek el, hogy nyisd meg a szemüket, hogy a sötétségből a világosságra, és a sátán hatalmából az Istenhez térjenek; hogy az énbennem való hit által megkapják bűneik bocsánatát, és örökséget nyerjenek azok között, akik megszenteltetnek.” (26, 18)

     Festus gúnyolódik: „Bolond vagy te, Pál! A sok tudomány megzavarta eszedet.” (26, 24)  A király, a helytartó és Bereniké is egymás közt beismerik, hogy Pálnak semmi bűne sincs. De döntsön inkább a császár!

     Ezután következik Pál Rómába vezető hajóútjának leírása. Először Szidonba érkeztek, majd Mira, Knidosz, Kréta szigete tűnik fel a láthatáron. Megküzdöttek a viharral és az éhséggel. Az egész úton fontos szerep jutott Pálnak, hisz tapasztalt utazó volt ő, aki Istennek angyala révén mindent előre tudott: a hajótörést is, a szerencsés megmenekülést is.

      Később kiderült, hogy Málta szigetére sodorta őket a vihar. Néhány csodaszerű dolog jelzi, nem akárki ő. (Nem marja meg a kígyó, kézrátétellel gyógyít!) Pál Rómában is igazságát hirdette, külön szállása volt, fogadta híveit és ellenfeleit… Itt váratlanul megszakad az elbeszélés. A hagyomány szerint Pál kiszabadul, folytatja misszióját, majd ismét elfogják, és Kr. u. 67-ben kivégzik.

                                                                             ***

     „A II. századból származó Passio Petri et Pauli szerint Pétert fejjel lefelé keresztre feszítették, Pált pedig karddal végezték ki az Ostiába vivő út mentén. Testét egy Lucina nevű római matróna közeli tanyáján temették el. Valerianus császár üldözése elől a római keresztények átvitték a két apostol testét a Via Appián levő katakombába. (…) Szilveszter pápa az üldözések elmúltával Pál testét visszavitette eredeti temetkezési helyére. E visszavitel után (…) épült az apostol sírja fölött a lebilincselő szépségű San Paolo fuori le mura, A falakon kívüli Szent Pál-templom. (Nyíri Tamás, in : Beszélgetések a Bibliáról, 1978)

A bazilika főhajója, hu.wikipedia.org

Salome és Salomé

2012. 01. 26.

1.

            Mindenkit érdekel, hogy a nagy embert, miért veszejtették el. (Pletyka) Már csak ezért is érdemes olvasni a Bibliát, pontosabban az Újszövetséget, melyből megtudhatjuk, szegény Keresztelő János hogyan végezte.

            Ma asszonyok alakját idézzük fel, akik ilyen-olyan okból nagy hatalmat gyakoroltak a férfiak fölött.

            Történt pedig, hogy Heródes Antipász negyedes fejedelem (gör: tetrarcha) megszöktette féltestvérének, Fülöpnek feleségét, Heródiást, annak lányával, Salomével együtt. János felemelte ez ellen szavát… De jobb, ha Szunyogh Szabolcs könyvéből idézek: „Izrael két szégyene, ti, és te, te, a vérfertőző asszony, nem királynő, hanem utolsó vagy Izrael lányai között. (…) Megátkozlak titeket…”

            A megátkozottak csak a kedvező alkalomra vártak. S ez akkor jött el, amikor Heródes születésnapját ünnepelték. A lakomán Heródiás lánya nagyon szépen táncolt, s a király megígérte, hogy bármit kérhet, megadja neki. Az anya rávette a lányát, hogy kérje a királytól Keresztelő János fejét. A hóhér egy tálon szolgálta fel a fejet, s a lány elvitte anyjának.

            A tálnak fontos szerepe van. Ha múzeumban járunk, ne keverjük össze Holofernesz fejét (Judit) Keresztelő János fejével.

            (Heródes Antipász a nagy Heródes fia, azért negyedes fejedelem, mert csupán az ország negyedrészének a kormányzója, Galileának és Pereának.)

                                                                                 L. Cranach: Salome

2.

            Lou Andreas-Salomé 1861-ben született Pétervárott, tehát tavaly volt születésének 150. évfordulója. Ő nem táncával, hanem szépségével és szellemével nyűgözte le a férfiakat.

            Az első, aki a még csak 17 éves lányt feleségül akarta venni, Hendrik Gillot volt, vallástanára Pétervárott. 42 éves, két gyerek apja. A visszautasítottak hosszú sorában volt még többek között Nietzsche és Paul Reé. Friedrich Carl Andreas orientalista késsel sebesítette meg magát Lou szeme láttára, aki így beleegyezett a látszatházasságba. Lou Párizsban kikosarazta Wedekindet (Lulu), Berlinben Max Reinhardtot, Hauptmannt, Hardent. Friedrich Pinelest, bécsi orvost, 35 éves korában, nem, Rilkét sem!. Közben könyvet, esszét írt. Freud hatására találta meg szellemi irányát, alkotó tevékenységét. Tanítványa lett, lányának barátnője, gyakorló pszichoanalitikus.

            Talán az volt a baj, hogy szépsége, kisugárzás félrevezette a férfiakat. Csupán tanulni akart a legnagyobbaktól, szellemét gazdagítani. Nem fejeket követelt, nem akart behódolni sem. Az maradt, aki volt, amivé lenni akart: önmaga.

                                                                                   Lou Andreas-Salomé