Lorca: Szent Eulália vértanúsága

     2012. 04. 26.

Felirat hozzáadása

     Spanyolország fogva tart. A Lorca-kötetet lapozgatva, találtam egy verset Szent Eulália haláláról, s erről eszembe jutott a barcelonai katedrális, melyben Eulália földi maradványainak egy részét őrzik. Nem egész teste nyugszik itt, fejét a montpellier-i Eulália-templom, sípcsontját a narbonne-i katedrális őrzi.

A tett

     A szörnyű tett 303-ban történt. A tizenhárom éves lány önként állt a keresztényeket üldöző bírák elé. Megostorozták, testét megszaggatták, sütögették. A tenger partján álló templomba temették. (Santa Maria del Mar)

     A barcelonai katedrális elődjét már a 4. században elkezdték építeni. 559-ben Euláliának és a Szentkeresztnek szentelték. 887-ben ide hozták földi maradványit. 25 lépcső vezet le az oltár alatt levő kriptába, ahová 1339-ben ereklyéit egy alabástrom szarkofágba helyezték.

 

A koporsó

     Rá emlékeztetnek a kerengő libái, melyeket sajnos nem láttam, mert sokszor lemaradtam a csoporttól. (Fél füllel hallottam csak, hogy valami libákat kell keresni…) A libák tollának fehér színe egyébként az ártatlanságot jelképezi, s jó házőrzők: gágogásukkal figyelmeztetnek a hívatlan vendégre. A kerengő déli oldalán van a Szent Eulália-kapu (1431), melyet Eulália égetett agyagszobra ékesíti.

     Lorca három történelmi románca közül az első szól Eulália vértanúságáról. Ezek a költemények szorosan kapcsolódnak a cigányrománcokhoz, Lorca legnépszerűbb alkotásaihoz. A Szent Eulália vértanúsága ugyanolyan drámai felépítésű és tragikus hangvételű, mint a cigányrománcok legtöbbje, hiszen a hatalom, az erőszak és kiszolgáltatottság áll szemben egymással. Akkor is így volt, ahogy Lorca idején is.

     Most már csak az okoz gondot, hogy Lorca Merida városát teszi meg helyszínnek. Itt is megkínoztak volna egy Euláliát? A lexikon szerint feltehetően ugyanarról a személyről van szó. Merida messze van, s a szentet mindenütt lehet tisztelni.

     A románc első részében megtörténnek az előkészületek. A második részben a kínhalál borzalmának a leírása következik. Végül a mennybemenetelt, a szentté válás pillanatát ábrázolja a költemény. Csak a befejezést merem idézni, bár a keresztény mitológiában nincs igazi tragédia:

Függ egy fényes Szentségtartó
perzselt egek magasából,
dicsőítik patak-torkok,
fülemile-muzsikások.
Fehér lány a fehérségben.
Festett ablak vet szilánkot!
Dal zeng: Szent vagy, szent vagy, szent vagy!
Zengik angyalok, szeráfok.
                             (Nagy László fordítása)

Lorca

Büchner, 200

     2013. 10. 13.

Büchner 200, commons,wikipedia.org

      Különös véletlen, hogy okt. 23-án írok Georg Büchnerről. Művével (magyarul és németül) most ismerkedem. S elárulom, hogy a Danton halálát, melyet a Vígszínház okt. 26-án fog bemutatni, már láttam. Lesznek, akik elátkozzák, mások rajongani fognak érte.

     Büchner különleges helyet foglal el a német irodalomban. (Mintha Petőfi forradalmisága és Madách bölcsessége volna benne összgyúrva.) Halála után 50 évvel fedezték fel. Három dráma fűződik a nevéhez: a Danton halála, a Woyzeck és a Leonce és Léna. Életében egyiket sem mutatták be, igaz szerzőjük csak 23 évet élt. Meg kell említeni még a Lenz c. novelláját, amely viszont röviddel a halála előtt megjelent.

     Hogy megértsük, hogy Büchner mitől olyan érzékeny és zaklatott, vessünk egy pillantást a korra, mondja Tilman Spengler, melyben költőnk eszmélt és alkotott.
     Éppen Büchner születésnapján 1813. okt. 17-én zajlott le a Népek csatája Lipcse mellett. (150000 hősi halott!) Ausztria, Poroszország, Oroszország és Svédország legyőzik Napóleont. Az ő liberálisabb uralma után a német fejedelmek visszaveszik uralmukat.
     A következő fontos dátum: 1819 októbere. A frankfurti parlament határozott: vége a vélemény- és szólásszabadságnak. Gondolatrendőrség ellenőrzi az egyetemeket is.
     Végül: 1830 júliusában kitört az újabb forradalom Franciaországban. Elűzték a királyt. A restauráció megbukott.

     Büchner az orvosi hivatást választotta. 1831-ben a francia Strassburgba ment. 1833-ban beiratkozott a giesseni egyetemre. A Danton halála öt hét alatt készült el. Műve filozofikus, költői, gondolatgazdag. A hatalom természetét, az emberi viselkedésformákat oly tökéletesen ábrázolja, hogy az embernek az az érzése, mást nem is kell olvasni, hogy korunkat megértse, csak Büchnert. De nemcsak ír, hanem megalapítja az Emberi Jogok Társaságát. Röpiratot adott ki Hesseni Hírmondó címmel, melyben hadat üzen a "palotáknak", hogy a kunyhókban békesség honoljon.

     Ezt nem tűrhetik a Hesseni nagyhercegségben. Beidézik. Nem jelent meg, körözést adnak ki ellene. Strassburgban talál menedéket. Írja doktori értekezését, franciából fordít, s megszületik a Lenz c. elbeszélése. Egy drámai versenyre írja a Leonce és Léna c. vígjátékot, ezt a "drótnélküli marionettet" (Spengler), melyet olvasatlanul visszaküldenek, mert két nappal a határidő után adta be. A Woyzeck c. töredékben maradt drámája a kisember kiszolgáltatottságáról, megaláztatásáról és érthetetlennek tűnő gyilkosságáról szól.

     Tragikus, hogy egy boncolásnál fertőzést kapott. Ez okozta a halálát. Pedig már megvolt a helye a zürichi egyetemen. Lehet, hogy innen-onnan lekésett, elmaradt. De valójában előrerohant, hogy pontosan érkezzen a 20. ill. a 21. századba. 

Aiszkhülosz

      2015. 07.06.

Adam: Prométheusz, 1762, Louvre

     Néha fel kell eleveníteni, mit tanultunk annak idején, hogyan jött létre a tragédia műfaja a Dionüszosz-kultusz kórusának előadásából. Theszpisz volt az úttörő (Kr. e. 536-32 között). A kar mellé egy színészt is beállított! Aiszkhülosz már két színészt léptetett föl. Milyen egyszerűnek tűnik mindez, pedig mennyi előfeltételre volt szükség, s milyen törékeny volt minden! Szabó Árpád írja, hogy a „tragikus triász” (Aiszkhülosz, Szophoklész, Euripidész) a Kr. e. 5. században élt, két nagy jelentőségű eseménysorozat között. Az első a szalamiszi ütközet volt Kr. e. 480-ban, a második a peloponnészoszi háború (431-404). E közé az „50 év” közé ékelődött be Athén virágkora. Törékeny, törékeny dolog a demokrácia!

      A drámai versenyeken három tragédiával és egy szatírjátékkal lehetett részt venni. Aiszkhülosznál a három tragédia cselekménye összefüggött. Művei közül azonban csupán az Oreszteia maradt meg a maga teljességében. A többi: a Perzsák, a Heten Théba ellen, az Oltalomkeresők,  a Leláncolt Prométheusz töredékek maradtak. (Egy-egy ilyen „töredék” nagyobb kincs sokak tejes életművénél.)

Perzsák

     Aiszkhülosz nem azért ábrázolta a szalamiszi csatát a perzsák szemszögéből, mert „átállt” volna a perzsa oldalra, hanem mert a tragédia műfaja kívánta meg: Xerxész követte el a tragikus vétséget. Az ő lelki összeomlását mutatja be a mű. A még nem is létező műfaj fontosabb volt, mint hovatartozása. Aiszkhülosz arra is jó példa, mennyire naprakész volt a görög színház. A Perzsák pl. arról a szalamiszi ütközetről szól, melyben Aiszkhülosz is részt vett. A győzelmet ünneplő, paiánt éneklő kart a 17 éves Szophoklész vezette. A triász harmadik tagja, Euripidész pedig ezen a napon vagy legalábbis ebben az évben született.

Heten Théba ellen

     A nagy triász művei olykor szépen kiegészítik egymást. Théba hetedik kapujának ostromáról a Hírnök így számol be Eteoklésznak:

           "Hadd szóljak a hetedikről a hetedik
            kapu előtt - saját öcsédről. Halld, milyen
            átkot kíván hazánkra, mért fohászkodik:
            Ha majd meghágja tornyunkat, s hirét viszik
            e földnek, hogy király, s diadal-dalt ujong,
            vagy rád rohan, s megölve téged meghal itt,
            vagy élve hágy, de mert porig aláztad őt,
            száműzetéseddel fizet szemet szemért."

     A hét vezér a hét kaput egyszerre ostromolja meg, s mint az Antigonéból tudjuk, a két testvér egymás kezétől esik el. Ilyenformán A heten Théba ellen Szophoklész Antigonéjának előzményének is tekinthető.

Oltalomkeresők

     Izgalmas mai problémát ígér a cím. Aigüptosz fiai elől menekülnek Danaosz lányai Argoszba, ahol Pelaszgosz király menedéket ad nekik. Döntését minden argoszi polgár megerősíti. Nemcsak Aiszkhülosz humanizmusáról, hanem Athén erejéről is tanúskodik az effajta gondolkodás. A trilógia elveszett részeiben kiderül, hogy Aigüptosz fiai mégiscsak elhurcolják a lányokat, akik megfogadják, hogy a „nászéjszakán” megölik őket. Így is történik, kivéve egy leányt, akinél a szerelem kerekedik felül.

Leláncolt Prométheusz

    Ez a dráma nem az ember és az istenek viszonyáról szól, hanem az istenek harcáról, vagyis a hatalomról, a hatalom érvényesítéséről. Persze Prométheusz az embereket képviseli: mindaz, ami az embert emberré teszi, Prométheusztól származik. A végzet az istenek fölött is uralkodik. Az istenek kimondják, mi fog bekövetkezni, az emberek meg elszenvedik.
     Az istenek, e nagyra nőtt emberek, gyilkos hatalmi harcot folytatnak egymással szemben. Prométheusz, neve is arra utal, előre lát, előre gondolkodik, s ekképp valódi hatalommal bír: a jövőt uralja. Ió, az örök oltalomkereső alakja is összeköti a két drámát. Megtudhatjuk azt is, mi lett a Danaidák sorsa:

           „A kérőknek Pelaszgiában oszt halált
            az éjben éber lányok vakmerő keze,
            az élettől saját mátkája fosztja meg
            mindet, vér festi kétélű gyilkukat.
            ….
            Csak egy leány szivében ébred vonzalom,
            ez megkíméli férjét…”

     A háromrészes szerkezet itt is megvolt. Az elveszett folytatás végén el fog jönni valamiféle kiegyezés, hisz a most látogatást tevő Ió 13 ízigleni leszármazottja, Héraklész szabadítja meg Prométheuszt szenvedéseitől.

Oreszteia

     A görög drámákban, ill. a mítoszokban van valami megoldhatatlan rejtély, bűnhődés nélküli bűn, melynek mégis vannak végzetes következményei. Főleg, ha Kasszandra is feltűnik a szereplők között.

      Mint említettem, ez Aiszkhülosz egyetlen épségben megmaradt műve. Az első részben Agamemnon, a Tróját ostromló görög hadak vezére vörös szőnyegen érkezik palotájába, s áldozatul esik felesége, Klütaimésztra cselszövésének. (Mennyivel ravaszabb Odüsszeusz!) Persze az ő tettének is megvan az előzménye: Iphigeneia, akit Agamemnon feláldoz Trója ostromáért.

     A második részben, az Áldozatvivőkben Oresztész és Élektra apjuk sírjánál találkozik. Megható gyász. Kiderül, hogy Klütaimésztra „minden szülöttét gyűlöli.” Végül Oresztész csellel (Odüsszeusz-effektus!) végrehajtja az Apollón által is jóváhagyott tervét: megöli Klütaimésztrát (anyját!) és annak szeretőjét, Aigiszthoszt. Ám rögtön megjelennek az Erinnüszek, a lelkiismeret-furdalás megtestesítői, akik üldözik , s az őrületbe kergetik a vérrokon gyilkoló tettest. Oresztészre már nem kívülről leselkedik a bosszú, hanem belülről. (Lásd még Arany János Ágnes asszonyát.)

     A harmadik részben jótékony, segítő Eumeniszekké válnak a gyötrő Erinnüszek. Végül a vérbosszú helyett megszületik a pártatlan bíróság intézménye, az Areiopagosz, mely felmenti Oresztészt tette alól. Ez ennek a trilógiának a legfőbb mondanivalója.

     S mielőtt elbúcsúznánk Aiszkhülosztól, hadd számoljak be egy kis felfedezésről. Talán csak nekem fontos. Sokáig nem találtam Somlyó György remekműve (Mese a tébolyról és az ép észről) kezdő sorainak a forrását:

     „(Láng, lobogó láng…) Milyen tűz áradt szét a testén…

     Aztán egyszerre a jóslás szörnyű kínja kezdte pörgetni és zavarni, hogy vésznek zengje kezdőhimnuszát… (Láng, lobogó láng…)”

     Igen, a zárójelbe tett három szó kivételével az Oreszteia első részéből valók a szavak. Kasszandra szavai. Senki sem hisz neki. Végül is érthető: az ember szeretne hinni a jóban.

Az Átreidák családja, es.wikipdia.org