A Verses Edda

 2011. 11. 26

A völva jövendölései 

1. ének

    A Verses Edda első éneke (A völva jövendölései) különleges helyet foglal el a műben, hisz megidézi a világ keletkezését, megjövendöli pusztulását, s sejteti egy új világ születését. Ezeket az énekeket a Codex regius őrizte meg, mely 1271-ből való. A vikingek korában keletkezett ősi énekeket nyilván korábbi szövegek alapján vetették pergamenre Izlandban. E roppant becses alkotás 1643-ban került Brynjólfur Sveinsson püspök birtokába. Tőle jutott el a dán királyi könyvtárba. Majd 1971-ben ünnepélyesen visszaadták Izlandnak.

 

Templom Sveinsson korából

    Amikor a Verses Eddát olvassuk, érezzük, hogy idegen vizeken hajózunk, ismeretlen sziklatömböknek ütközünk. A görög-római istenek már ismerőseinkké váltak, de az északi óriások, szörnyek, istenek neve érdesen hangzik: Ymir, Badr, Heimdall, Fenrir, Midgard stb. Újabban N. Balogh Anikó fordította le a Verses Eddát 1985-ben, Tandori Dezső foglalta versbe. A hozzátartozó jegyzetek és magyarázatok sokat segítenek a megértésben, ugyanúgy, mint Dull Krisztina tanulmánya a szeptemberi 2000-ben.

Kezdetben csupán Ymir, az ősóriás létezett:

3.
Rege-időn rég,
Ymir élt akkor,
nem volt homok, se tenger,
se hideg habok,
föld nem terült,
se fölöttünk ég,
nyílt varázsnyiladékban
fű nem feslett.

Az embert az ázok (istenek) teremtik:

17.
           …. hárman
közeledtek a kíséretből,
jóságos, erős ázok
jöttek a házhoz;
találtak a tenger partján
két kezdete-fát,
egy kőrist, egy szilt,
szabad sorsú sarjakat.

18.
Lelkük nem lélegzett,
szavuk nem szólalt,
maguk nem moccantak,
ép színük elapadt.
Lett lélegzetük Ódintól,
szavuk szólalt Hőnirtől,
Lódurtól meglódultak
s ép színük éledt.

A világ vad kora: 

45.
Fivér fivérrel vív,
vért ont s öl,
romlik rokonok
békés barátsága.
Világ vad kora jön,
házasságtörőké,
bárd-kor, kard-kor,
pattanó pajzsoké,
orkánok s ordasok kora,
felőrlődik a föld,
iszony-emberekkel
elvész e világ.

Az újabb teremtés:

59.
Látja, másodjára
emelkedik föl
tenger teljéből
föld örök zöldje.
Vízesések zuhognak,
fenn sas surrog,
vájt kövű hegyről
halra vadászik.

A Verses Edda bölcsessége

 (A Fenséges beszéde – Hávamál, 2. ének )

Ajtókhoz közeledve
  körbe kémlelj,
  ügyelj éberen,
  bizony, így lépj be:
  mert ki tudja,
  nem tanyázik-e már
  ellenség odabent.

     Így kezdődik a Verses Edda 2. éneke. Roppant élvezetes olvasmány. Bizonyára nagy szerepe van ebben Tandori Dezső fordításának. Óvatosan közeledj, ha idegenekhez tévedsz, vagy – más szemszögből – hogyan fogadjuk a vendéget, mivel kínáljuk. Kire mondható, hogy szerencsés, milyen jó tulajdonságokkal vértezheted fel magad, mitől tartózkodj, mi a mértékletesség, hogyan viseld el a nélkülözést. Ősi tapasztalatot tükröznek ezek a bölcsességek, akárha az Odüsszeiát olvasnánk, ahol is a hősnek nem szabad nyíltan hazatérnie, mert az ellenség ott van a házában. Itt persze nincs nagy ívű történet, csupán leszűrhető, mindennapi tapasztalat.

Melegre vágyik,
ha megtér kintről,
átfagyott térddel,
étel, tiszta gyolcs
várja, hegyek
hazatért vándorát.

     Ha valahova megérkezünk, jól esik, ha megkapjuk a legfontosabbat: testi szükségleteink kielégíttetnek, s bizalom vesz körül, otthon. Ha mondanivalód van, akkor meghallgatnak. Megértésre vágyunk idegenben is. Homérosz világában ugyanúgy útra kelnek, bolyonganak a hősök. Küldetésük van. Nem szabad ridegen bánni velük, hisz ki tudja, ki lakik bennük. Lehet álruhás isten, mitikus hős, s verheti a várfalba a fejét az, aki elvakultságában nem ismeri fel a koldusban a királyt.

     Az Edda „mondásai” egyszerűbbek: légy ember. Legjobb, ha magad intézed a sorsod:

Sorsa szerencsés,
ki maga szerzi
hírét és becsületét;
hálátlan sors,
ha boldogulásod
másokon múlik.

………………

Házad, hol élsz s hálsz,
Szilárd hely, bármi szűk;
Magad ura maradhatsz
Faháncs kunyhódban
Két kecskével:
Különb ez a koldusbotnál.

Verses küzdelem 

A Vaftrúdnir-ének (A Verses Edda 3. éneke)

     Ódin, az Istenek Atyja szeretne megmérkőzni tudásban Vaftrúdnirral, a bölcs óriással. Frigg (Ódin felesége) kicsit fél ettől, de Ódin meg akarja mutatni, hogy ő az első, a tudásban sincs párja. A verseny, a vita – gondolom – különösen jellemző az európai kultúrára. Frigg így bocsátja útnak:

Elméd ne szikkadjon,
Istenek Atyja, szavad
ne apadjon, mérve az óriást.

     Ódin ravasz, Szófőként mutatkozik be! A harc életre-halálra megy. Vaftrúdnir biztos magában, csak későn ismeri fel, kivel áll szemben:

Ki nem kerülsz élve
az én hajlékomból,
hacsak nem vagy nálam bölcsebb.

     Először Vaftrúdnir kérdez. Kérdése csupa költészet, a görög mitológiára is rímel:

         … a ló nevét mondd,
mely mindennap a nappalt
húzza elébe a had népének!

Ódin válasza:

Fénysörény a neve,
ő hozza a fényes nappalt
hajnalonta a föld népének;

     Az éjszakát húzó ló neve Dérsörény. Csupa fontos dolog kerül szóba: a folyó, mely elválasztja az istenek földjét az óriások országától, a csatamező neve, ahol Szurt (tűzóriás) harcol a boldog istenekkel.

     Aztán Ódin kérdez:

… honnét van a föld
meg a felső boltozat,
felelj, bölcs óriás!

     Vaftrúdnir állja a sarat. Tudnia kell még a hold, a nap, az éjszaka és a nappal, a tél és a nyár keletkezését. Különösen az istenekről és az óriásokról kell alapos tudással rendelkeznie. Egyre záporoznak a nehezebbnél nehezebb kérdések, s Vaftrúdnir mindegyikre tud válaszolni. Még arra is, hogy kik fogják túlélni a hármastél (mindent elpusztító eső) hatalmát: az Élet és az Életvágy. („Az élet él és élni akar”, mondja Ady is.) Végül Ódin, hogy felsőbbségét, hatalmát bizonyítsa, olyat kérdez, amit csak ő tudhat (az utolsó sor temetkezési szokásra utal):

Sok utat megjártam,
sokat megéltem
sok erőt mértem;
mit sugott Ódin
fiának fülébe,
mielőtt máglyára emelte őt?

A válasz:

Hogy te hajdankorokon
fiad fülébe mit sugtál,
senkise tudja;
halálra szánt szájjal
hirdettem ősi tudásom,
hatalmasok hulltáról.
Végezetül hát Ódinnal
bírkóztak szavaim; a bölcsesség
szavát te őrzöd örökkön.

(Tandori Dezső fordítása)

A Grímnir-ének 

A Verses Edda 4. éneke

     Izgalmas a kerettörténet: Hraudung király két fia, a tízéves Agnár és a nyolcéves Geirrod egy csónakban ismeretlen partra sodródnak, ahol egy paraszttanyán nevelkednek, de hogy kik az ismeretlen nevelőszülők, nem tudják. Amikor visszatérnek hazájukba, vetélkedve bátyjával, először Geirrod ugrik partra, majd mikor visszalöki a csónakot a tengerre, így kiáltott: „Te csak menj, ahol a gonosz szellemé lehetsz!” Különös óhaj! Geirrodot persze királlyá választják: ő volt az egyedüli jelölt.

     Az istenek, Ódin és Frigg, ismeretlen jótevőik, a "nevelőszülők" kíváncsiak, mi lett védenceikből. Agnár éppen gyermeket nemz, s úgy hírlik, Geirrod kegyetlen királlyá vált. Ódin, magát Grímnirnek nevezve, keresi fel Geirrod országát, s megtapasztalja, hogy itt az idegent megkínozzák: két tűz közé ültette a király, s nyolc napon keresztül nem adott neki enni. Egyedül a fia, akit talán nem véletlenül Agnárnak hívnak, enyhíti szenvedéseit.

     Ez eddig a kerettörténet, a verses részben Ódin beszél, csodásan mutatja be az istenek szerteágazó világát. Sokatmondó a következő versszak:

Elme és Emlékezet
nap mint nap felderíti
a földi tájakat;
aggódom, nem tér majd
vissza egyszer az Elme,
bár Emlékezetért
szívem még szorongóbb.

     A most idézendő kis rész a folyamokról szól: hogy örvénylik a sokféle víz. Csupán a költészet képes arra, hogy ilyen kevés szóval, mégis gazdagon tükrözze vissza a vizek áradását.

Zajló és Zubogó,
Zúgó és Habzó,
Hűs és Háborgó,
Halk és Csobogó,
Csorgó és Csillogó,
Surranó és Sodró,
Pezsgő és Porzó,
Kerítik a Teremtő termét,
Kígyózó és Kavargó,
Fénylő és Feketéllő,
Bősz és Békés.

     Az alakváltó isten kimondja Geirrod halálos ítéletét:

Kardod nem irgalmaz,
Yggr kezére kerít,
életed nem ível tovább;
sorsod szövői nem szánnak.

A Szkírnir-ének 

 A Verses Edda 5. éneke

     Ez az ének szerkezetileg egységes. Könnyen követhető, szerelmi történet. Njörd fia, Frey megpillantott az óriások "világában" egy csodaszép lányt. Végtelen búskomorság fogta el, ezért Njörg megkérte Szkírnirt: faggassa ki fiát, miféle bánat gyötri. Frey készségesen elmondja az okot:

6.
    "Gímir udvarán
     egy leányt láttam,
     vonult, vágykeltő;
     karjának fényével
     feltündököltette
     a levegőt s a tengert.

7.
     Drágább nékem e drága,
     mint férfinak leány
     valaha is lehetett;
     vele volnék mindörökkön,
     mégsem akarja ezt
     egyetlen áz se, álf se."

      Szkírnir varázseszközökkel felszerelkezve száguld  el megkérni a leány kezét. Át kell jutnia, mint egy mesehősnek, számos akadályon, varázskörön. De mily csalódás vár rá. Gerdet nem érdeklik még az ajándékba hozott aranyalmák sem. Elutasító szavaira válaszolva, Szkírnir ijesztő átok-formulákhoz fordul:

26.
    Verlek varázsvesszővel,
     kedvemre szelidítlek,
     te konok, szép lány.
     Küldelek lakozni
     oda, hol emberfia
     nem lát téged többé.

27.
     Őrizzen örökkön
     sas bérce, bámulj
     onnét a világból
     Hél vak homályába;
     irgalmatlan iszonnyal
     emésszen életed: embert
     fényféreg ne undorítson úgy.

(...)

31.
     Háromfejű óriás
     legyen hites társad,
     ne találj más férfit!
     Magány fojtogasson,
     megbánás fullasszon,
     száraz kóróvá szikkadj,
     mint a fagyal fenn,
     ház hideg ormán.
                         (Tandori Dezső fordítása)

     Gerd erre kezes báránnyá válik, sőt azt is megüzeni Freynek, hol és mikor fognak találkozni : Barri ligetében, kilenc éjszakának kell eltelnie a nász bekövetkeztéig. Frey türelmetlen.

      N. Balogh Anikó jegyzeteiben megvilágítja: „A párbeszédes éneket feltehetőleg elő is adták, a tavaszi termékenységünnepek alkalmával kultikus drámaként játszották el. Az ének természet-mitológiai magyarázata szerint a tavasz eljövetelekor az égi fény megtermékenyíti a földet; a napisten, Frey nászra lép a föld istennőjét jelképező óriáslánnyal."

     Gondolom, megnyugtató, hogy helyreáll a világrend. De ez nem lehet mindig így. A fenti átkokhoz hasonló, a legmélyebb kétségbeesésből fakadó sorokat a magyar irodalomban is több költő megfogalmazott. A 19. században a szabadságharc bukása után Vörösmarty Átok c. versének első és utolsó versszakában és Arany Szondi két apródjának utolsó versszakában. A 20. században személyes vallomást csihol ki a fájdalom József Attila kései verseiben (Nagyon fáj, Magány).

     Ezek az átkot (is) tartalmazó versek valamilyen megoldhatatlan problémára utalnak, míg a Szkírnir-énekben a "varázsszó" kedvező fordulatot idéz elő.

A Hárbard-ének 

6. ének

      Tór, Odin fia, barátságos óriásnak tűnik. Keleti útjáról jövet egy tengerszoroshoz ér, s kissé fölényesen a hajójával a túlsó parton álló révészhez kiált:

     „Legény, ki legénye vagy,
      ott átal, átellenben?”

     Hasonlóan hetyke választ kap:

     „Ember, ki embere vagy,
      útról ki úgy kiáltasz?”

     Ebből már sejthető, hogy Tór nem akárkivel áll szemben, megilletődik, és udvariasabb hangon folytatja:

     „Szép szóval kérlek,
      vigyél át a szoroson,
      van hátamon kosár,
      hálás leszek, meglásd.
      Mielőtt útnak indultam,
      kását ettem, heringet,
      éhes nem vagyok,
      neked adhatom, amim van.”

     A kedves szóra durva válasz érkezik:

     „Kérkedsz, hősként,
      hogy éhed korán elverted;
      aligha gondolsz előre:
      ezért lesz bánatod otthon,
      anyád, azt hallom, halott.”

     Nyilván van ebben igazság: ha hosszú útra készülünk, tartalékolni kell az élelemből. Ősi szabályok ezek. Sok generáció tapasztalatát foglalja össze az ének írója. Tudnunk kell azonban, hogy „Tór anyja Jörg, vagyis a föld. A természet – a mitologikus gondolkodás szerint – télen ’halott’. Jörg tél utóján fiának, Tórnak a visszatérését várja, azaz termékeny tavaszi esőt hozó vihart.” (N. Balogh Ildikó jegyzete) A görög mitológiában Démétér terméketlenséggel sújtja a földet, mert Hádész elragadta Perszephonét, a lányát. Zeusz azonban elrendelte, hogy az alvilág istene köteles felengedni a lányt, legalább tavasztól őszig.

     A helyzet pikantériája, hogy tulajdonképpen apa és fia közötti küzdelemről van szó. Nem életre-halálra folyó küzdelemről ez, mint Odin és Vaftrúdnir esetében. (Odin ott is álruhát ölt.) Itt sokkal mulatságosabb a dolog: ki tud nagyobbat mondani! Odin a következőképpen mutatkozik be:

     „Nevem Szürkeszakállú,
      Nem titok, nem szégyen.”

     Tór kezdetben ügyesen replikázik.

     "Nem szégyen, nem titok,
      ha, szégyen nem tapad hozzá.”

     Tór azzal dicsekszik, hogy kiket győzött le: Hrungnirt, Tjázit, Szvárang fiait. Ellenben a Szürkeszakállú, bár harcolt is, lányok után is járt eleget. Jól ért Tór nevetségessé tételéhez:

     „Tór erős, elhiszem,
      de tétova kedvű;
      kesztyűben kucorgott,
      gyáva volt gyűrkőzni,
      félt is felettébb,
      pisszenni, prüszkölni,
      szellenteni se mert….”

     Az együgyű Tór önmagát leplezi le:

     „Medveemberek szukáit
      Hlészey szigetén halomra
      gyilkoltam: gyűlöletesek,
      becsapják, ki becsületes.”

     Neki ez jutott. A válasz nyugodt, igazságos:

     „Nem volt nagy hőstett,
      Tór, hogy nőkkel tusakodtál.”
                      (Tandori Dezső fordításai)

      Tór persze nem kényszerítheti álruhás apját, átvigye a vízen. Lehiggadva elfogadja a tanácsát, hogy kerülő úton „ha nagyon kilépsz, napszálltára, ott kell lenned.”

Tór és Hárbard, germanicmythology.com

Germán regék

2011. 12. 01.

Tell

     Izgalmas, olvasmányos könyvet vettem kezembe, ó, drága olvasó: Germán, kelta regék és mondák a címe. Első kiadása 1965-ben jelent meg. Dömötör Tekla gyűjtötte össze őket, s fűzött hozzájuk fontos tudnivalókat az előszóban.

     A keltákról megtudjuk, hogy csak egyetlen független kelta lakosságú ország van Európában: Írország. Kelta nyelvet beszélő csoportok élnek még Bretagne-ban, Walesben, Skóciában és a Hebridákon.

     A harcias germánok leszármazottai jobban megőrizték nyelvüket. Európa igen sok népe beszél germán nyelveket: a svédek, dánok, norvégok, izlandiak, s persze az angolok, németek, hollandok, flamandok, frízek.

    Érdekes része a könyvnek az a fejezete, mely a középkori történeti mondákat tartalmazza, pl. Rőtszakállú Frigyes császárról, Tell Vilmosról, Godiváról. Most legjobban Tellnek, a svájci nemzeti hősnek az alakja foglalkoztat, mert a nyáron végigjártuk a hozzá kapcsolódó helyszíneket. Bár a türingiai Kyffhäuser nevű hegyen (Rőtszakállú), sőt Covenrtyban is voltunk (Godiva)! De ezekről majd később.

Tell-mozaik, Landesmuseum, Zürich

    
     Mint tudjuk, a XIV. században a Habsburgok emberei sanyargatták a szabadságra vágyó svájci népet. Végül három kanton, Uri, Schwyz és Unterwalden összefogott, szövetséget kötött, s elhatározták, hogy nem tűrik tovább a zsarnokságot. Különösen megalázó volt, hogy a helytartó, Gessler, egy póznára tetette kalapját, melyet úgy kellett köszönteni, mintha maga a császár lett volna. Hősünk nem tisztelgett a császári kalap előtt, ezért a helytartó elé vitték. Gessler megparancsolta Tellnek, hogy legkedvesebb fiacskája fejéről lője le az almát. A kiváló íjásznak nem remegett a keze. Sikerült – de még egy nyilat azért odakészített keze ügyébe, hogy Gessler szívébe röpítse, ha mégis fiát éri a nyílvessző.

     Ahhoz már több idő kellene, hogy végignyomozzuk, hogyan alakult ki, hogyan formálódott a Tell-monda, kik, mikor vetették papírra a történetet. Egy biztos: korabeli források nem említették Tell nevét. Viszont érdekes, hogy az Edda-dalok között a Völund ének pontosan ugyanezt a történetet mondja el. (Másolata a XIII. századból maradt fenn.) Ott Egillnek kellett lelőnie fia fejéről az almát. Ő is több nyílvesszőt készít elő. (Tell és Liszt Ferenc)

     Tell, Altdorfban, a faludban volt a szállásunk, és nem is léteztél?!

Saga

Izlandi táj

      „Fekete ország, fekete föld. Koromfekete, mert csillogó a nedvességtől. Gránitpor, egy- egy sárga fűcsomó. Kilométereken át lávafolyások, göröngyös, terméketlen mezők, repedésekkel, hasadékokkal. 

     Mi volt még? Gejzír, 12 méteres, húszpercenként. Egy pokoli haláltorka vörös lávakráter, tengerszemmel. A borzongás, hogy ebbe belecsúszni, és nem tudni többé kivergődni.

     Egyáltalán, az egész ottani világ valahogy kissé életen túli. Hétköznap a protestáns szigorú munka, ahogy elképzelem, péntek-szombat rettenetesen berúgnak, amint tapasztaltam is, ahogy ablakunk alatt… aztán kezdődik a jövő hét. Gondolom, Braque-ra meglehetős érzéketlenek. Akkor meg!? Persze az élet teljes, mert nem tud más lenni.”

     (Ki írta a fenti szöveget, vagy legalább azt találd ki, hogy mi lehet a foglalkozása? Válasz a cikk végén.*)

    A Tellről szóló írásomban megemlítettem, hogy az izlandiak is a germán nyelvcsaládba tartozó nyelven beszélnek. De ami nagyon fontos és jelentős, nemcsak virágzó költészetet hoztak létre, de írástudó krónikásaik a kereszténység felvétele után le is jegyezték a régi történeteket. Az Edda-dalok két kézirata tőlük származik. Ezek a művek mondják el az istenek történetét, a világ keletkezését és végét.

     Ám Izlandon kialakult egy másik érdekes műfaj is: a saga, azaz a családtörténet, mely a leghíresebb izlandi családok kalandjait meséli el. (Galsworthy [1867-1933] Forsyte saga c. regényéből készült filmsorozatot 26 részben sokan követték a 70-es években. Ez persze modern saga volt. 2002-ben új változat készült.)

     Mindezt azért mesélem el, mert az idei Frankfurti Könyvvásáron Izland volt a díszvendég. Miként a Welt megírta, bemutatkozásuk óriási siker volt: többek között négy vastag kötetben, 3600 oldalon adták ki a sagákat németül. Nyolc fordító három éven keresztül dolgozott az izlandiak alapművén. (Csak nem ezért mentek tönkre?)

     Természetesen a múlt század elején már megvolt a teljes szöveg németül, de szükség volt a szöveg korszerűsítésére. Saját maguk számára nem kellett „lefordítani” a művet, az izlandi nyelv 800 év alatt alig változott.

     A „szerzők” nevét nem ismerjük, mondja Gudmudsson, az izlandi kiadó, s nem mellesleg író is, sőt azt sem tudjuk, miért írták le ezeket a szerelemről, gyilkosságokról, bosszúról szóló történeteket. Gudmudsson talán okkal büszkélkedik: mi vagyunk Európa egyetlen népe, mely történetét a kezdet kezdetétől ismeri - akkor kezdődik, amikor a norvégok itt partra szálltak -, mindent dokumentáltak őseink, mindenki tudja kinek a leszármazottja... Realista irodalmat műveltek, a történetmondás volt a fontos. Mégis Halldor Laxness, akit 1955-ben Nobel-díjjal tüntettek ki, „filozófiai iskolának” nevezte a sagákat, a nemzet kulturális fundamentumának, melyet mindenki már az iskolában megismer.

     Kevesen tudják, hogy itt volt az újabb kori Európa első köztársasága, mely 930-tól parlamenttel rendelkezett, azaz az erősebb jogát felváltotta a törvény.

*(A szerző Váli Dezső, festőművész.)

Lorca: Szent Eulália vértanúsága

     2012. 04. 26.

Felirat hozzáadása

     Spanyolország fogva tart. A Lorca-kötetet lapozgatva, találtam egy verset Szent Eulália haláláról, s erről eszembe jutott a barcelonai katedrális, melyben Eulália földi maradványainak egy részét őrzik. Nem egész teste nyugszik itt, fejét a montpellier-i Eulália-templom, sípcsontját a narbonne-i katedrális őrzi.

A tett

     A szörnyű tett 303-ban történt. A tizenhárom éves lány önként állt a keresztényeket üldöző bírák elé. Megostorozták, testét megszaggatták, sütögették. A tenger partján álló templomba temették. (Santa Maria del Mar)

     A barcelonai katedrális elődjét már a 4. században elkezdték építeni. 559-ben Euláliának és a Szentkeresztnek szentelték. 887-ben ide hozták földi maradványit. 25 lépcső vezet le az oltár alatt levő kriptába, ahová 1339-ben ereklyéit egy alabástrom szarkofágba helyezték.

 

A koporsó

     Rá emlékeztetnek a kerengő libái, melyeket sajnos nem láttam, mert sokszor lemaradtam a csoporttól. (Fél füllel hallottam csak, hogy valami libákat kell keresni…) A libák tollának fehér színe egyébként az ártatlanságot jelképezi, s jó házőrzők: gágogásukkal figyelmeztetnek a hívatlan vendégre. A kerengő déli oldalán van a Szent Eulália-kapu (1431), melyet Eulália égetett agyagszobra ékesíti.

     Lorca három történelmi románca közül az első szól Eulália vértanúságáról. Ezek a költemények szorosan kapcsolódnak a cigányrománcokhoz, Lorca legnépszerűbb alkotásaihoz. A Szent Eulália vértanúsága ugyanolyan drámai felépítésű és tragikus hangvételű, mint a cigányrománcok legtöbbje, hiszen a hatalom, az erőszak és kiszolgáltatottság áll szemben egymással. Akkor is így volt, ahogy Lorca idején is.

     Most már csak az okoz gondot, hogy Lorca Merida városát teszi meg helyszínnek. Itt is megkínoztak volna egy Euláliát? A lexikon szerint feltehetően ugyanarról a személyről van szó. Merida messze van, s a szentet mindenütt lehet tisztelni.

     A románc első részében megtörténnek az előkészületek. A második részben a kínhalál borzalmának a leírása következik. Végül a mennybemenetelt, a szentté válás pillanatát ábrázolja a költemény. Csak a befejezést merem idézni, bár a keresztény mitológiában nincs igazi tragédia:

Függ egy fényes Szentségtartó
perzselt egek magasából,
dicsőítik patak-torkok,
fülemile-muzsikások.
Fehér lány a fehérségben.
Festett ablak vet szilánkot!
Dal zeng: Szent vagy, szent vagy, szent vagy!
Zengik angyalok, szeráfok.
                             (Nagy László fordítása)

Lorca