Goethe: A szenvedély trilógiája

 

                                                                                 Ulrike

          Az 1820-as évek első fele nagyon mozgalmas volt Goethe (1749-1832) életében. Ebben az időben keletkezett A szenvedélyek trilógiája, melynek részei (1. Werther 2. Elégia 3. Megbékülés) külön-külön születtek. S noha a költő eredetileg nem egy ciklust tervezett, később mégis összekapcsolta őket, mert egy élménykörbe tartoztak, s hasonló volt a műfaj és a versforma. Együtt csak 1827-ben jelentek meg.

     Érdekes, hogy a Trilógia utolsó része készült el legelőször Marienbadban 1823 aug. 16 és 18. között Maria Szymanowska lengyel zongoraművésznő albumába. Ezt követően az Elégia a Karlsbadtól Jénáig vezető kocsiúton szept. 5. és 12. között. A 3. rész csak 1824 márciusában készült el a Werther c. regény 50 éves jubileumi kiadása elé.

     A végső sorrend sajátos logikát követ. A múltból indul (Werther), s elérkezik a jelenbe (Elégia). Mind a kettő elválásról, veszteségről szól, sőt a 3. rész, a Megbékélés is a szenvedéssel kezdődik, de a zene átlendíti a lírai ént a mély szakadékok fölött. Igaz, az egész műre jellemző, hogy mindig a művészet segítette a költőt legyőzni a válságot, lásd a Werther utolsó két sorát, illetve a Tasso két sorát, melyet a költő az Elégia elé mottóként illesztett.  

Goethe és kora

     „Minden, ami műveimből a nyilvánosságra került, nem egyéb, mint egyetlen nagy vallomás töredéke.”[1] Ebben az idézetben a legfontosabb szó a vallomás, a konfesszió. S Goethe korára éppen az volt a jellemző, hogy fölfedezte az ember személyes, belső világát. A Trilógia első részében megidézi Werther alakját is. Mi más volt már, noha regényformában a Werther, mint vallomás. Persze az irodalom az éppen adott irányzatnak, műfajnak megfelelően átalakítja az élményt. Ebben a korban talán a legfontosabb a klasszicizmus, illetve a romantika. Goethét a klasszika megtestesítőjének tartják (most tekintsünk el indulásától), s valóban meg is szenvedett ezért a klasszicizmusért. Ezt a törekvést érezzük a Trilógiában, a végletek közt (élet és halál) hányódva küzd az egyensúlyért. Rá is igaz Kosztolányi bonmotja: „Csodák. Láttam egy sánta színészt! Láttam egy süketnéma operaénekest! Láttam egy vak festőt! Láttam egy boldog költőt!”

Karlsbad – Marienbad - Karlsbad

     Nemcsak Marienbad, hanem Karlsbad is fontos szerepet játszott a történetben.[2] 1806-ban Karlsbadban ismerkedett meg Amalie von Levetzovval, akinek lánya, Ulrike, a későbbi múzsa ekkor még csak két éves volt. Az ifjú anyát, a különlegesen szép Amalie-t Goethe naplójában Pandórának nevezte.[3] 

 

Amalie, a 15 éves ifjú asszony[4]

      Amalie az első Levetzovtól elvált, a második férj, az első unokaöccse, szintén Levetzov, Waterloonál elesett. A harmadik férj, egy Knebelsberg, csak 1844-ben vehette el Amalie-t, miután az első is meghalt.

     Goethe 1821-ben találkozott újra az özveggyel és gyermekeivel, majd 22-ben is.[5] Vonzalma a legidősebb lány, Ulrike iránt egyre fokozódott. Még ásványgyűjteményének tanulmányozására is rá akarta venni, oly módon, hogy csokoládét rejtett a kövek közé. A tetőpont 2023 nyarán következett el. Goethe Faust szerepében lép fel (rá szabták), segítőjének megnyerte Karl Augustot, a weimari nagyherceget, akinek sajnos nem volt olyan emberfeletti hatalma, mint Mefisztónak. Amalie (és Ulrike) nem mert nyíltan nemet mondani. A válaszra időt kértek, de azt nem lehetet félreérteni, hogy a család pár nap múlva váratlanul Karlsbadba utazott (menekült). Goethe utánuk ment. Még együtt ünnepelték meg Elbogenben Goethe 74. születésnapját (aug. 28). Majd Goethe beletörődött sorsába, s hazaindult Weimarba.

                                                    Születésnapi ajándék a Levetzov-családtól 

     Költőnk nyilvánvalóan nem volt felkészülve arra, hogy kosarat kapjon. Ő, akit egész Németország, sőt Európa csodált? A fájdalom mélyre hatolt:

          „elvesztettem a Mindent s magamat” 

     A kudarcnak sok oka volt. Legfőképpen a nagy korkülönbség. Másrészt Ulrike ösztönösen idegenkedett a férfiaktól. Később sem ment férjhez. Halála előtt Goethe összes levelét elégette, hamuját egy dobozban koporsójába tették. A „Szent Sír”-alapítvány irgalmas nővéreként élt 95 éves korában bekövetkezett haláláig.

     Weimarban természetesen már mindenki tudott mindent, de tapintatosan bántak a dolgozószobájába visszavonuló költővel, akinek a legfőbb foglalatossága az volt, hogy letisztázza a hosszú kocsiúton készült költeményt, a Trilógia középső részét. A 16 lapból álló, bőr mappába tett kézirat már önmagában is műalkotás. Talán az sem véletlen, hogy az elégia 23 versszakból áll, hiszen 1823-ban keletkezett. (Véletlen-e, hogy most éppen 2023-at írunk?)

     Külön érdekesség, hogy már 1822-ből fennmaradt két négysoros, melyben Goethe megelőlegezi a 23-as év tragédiájának motívumait: „Elviselhetetlen fájdalom, / mikor a megsebzett kígyó / mar a szívemben.”

Betegsége

     Hogy jobban megértsük lelkiállapotát, tudni kell, hogy 23 februárjában Goethe súlyos beteg volt. A diagnózis szívburokgyulladás vagy szívinfarktus.[6] Novemberben a marienbadi „közjáték” után hasonló tünetekkel újra ágynak esett. Tehát amikor a versben oly gyakran beszél a szívről, azt minden bizonnyal szó szerint (is) kell érteni. Újabb lábadozása idején Zelternek kell újra és újra felolvasni – gyógyszerként - az Elégiát.

 „Ó jaj, a lét rövid/ és hosszú a művészet!” (Faust)

     Ha most merészen belevágunk az Elégia bemutatásába, célszerű lenne előrebocsátani a lényeget, mely szerint az Elégia arról szól, hogy az öregedő költő (74 éves) miként éli át vakmerő reményeinek összeomlását, azaz Ulrike (19 éves) elérhetetlenné válik számára. Minden elveszett.

     A 23 versszak mottójaként egy Tassóból vett idézetet találunk:

          „s ha az ember elnémul fájdalmában, Isten megadta nekem,

           Hogy kimondjam, mit szenvedek.”

     A „mit szenvedek”-et a Trilógiában átjavította „hogy szenvedek”-re. S valóban Goethe hosszasan beszél Eckermannak arról, hogy verse egy lelkiállapot leírása. Kimondani a szenvedést, (a szenvedély vége a szenvedés), az oda vezető utat s váratlan fordulatait, a fényt és az árnyat láttatni, ez Goethe ars poétikája.

     A kiinduló helyzet drámai, a költő válaszra vár:

          „Nyitva előtted a pokol, az éden…”

     Sokat ígér az együtt töltött nap leírása, majd következik a hirtelen kiűzetés a paradicsomból, egy kerub zárja el tőle a kedvest. Úgy tűnik, a költőnek a jelenlét, az együttlét ad boldogságot.[7] S épp ennek lesz vége. Csupán Ulrike vigasztaló szavai hangzanak a messzi távolból. Miként az egyszer látott Beatrice a menny kapujában fogadja Dantét, úgy szól Ulrike Goethéhez. A kor irodalmi ízlésének megfelelően így változik át a prózai valóság égi jelenséggé:

          „Mintha azt mondaná: ’Életünknek

           minden órája gyönyörű ajándék,

           már alig látjuk a tegnap letűntet,

           ami holnap lesz, tilalmas talány még!

           S bár ígért is olykor az este rosszat,

           még láthatta örömöm a bukó nap.

 

          Tégy hát, ahogy én, s nézz bölcsen, vidáman

          A perc szemébe! Rajta, egy se vesszen!

          Használd javadra, bizakodva, bátran,

          Munkában éppúgy, mint a szerelemben!

          Légy mindig egész s légy gyermek szivedben,

          Így minden leszel, leszel győzhetetlen!”

 

Wertherhez

     Míg az Elégia egy friss élményhez kapcsolódik, s a jelen állapotot tükrözi, a Wertherhez c. költemény a jelen perspektívájából tekinti át Goethe életpályáját, az egész korszakot. Ennek a pályának a kezdetén a Götz von Berlichingen mellett a Werther áll. E két művel röpítette fel Goethe a német irodalmat világirodalmi rangra. Az 1824-ben, a Werther megjelenésének 50. évfordulójára született költeményben újra szembenéz sorsával. Megszólítja Werthert, fiatalkori önmagával folytat párbeszédet, hisz az öngyilkos Werther is önmaga. Mérleget von, érdemes volt-e tovább élni:

          „nekem maradnom kellett, menni néked,

            Megelőztél – nem sok a veszteséged.”

     A szituáció most is ugyanaz, mint akkor: a fénylő, sokat ígérő élményre mindig elkövetkezett a csalódás, a szenvedés, a magány:

          „… bolyongunk újra, szertelen

           a szenvedélyek útvesztőiben;

           s kellett szenvedni, jött sok, ami fáj,

           elválni végül – elválni halál!

          Hogy szívhez szól, mit a költő ajánl:

           az új válás ne legyen új halál!

           És mert így szenved; félig érdemelten:

           zendítse dalra bús szívét egy isten.”

     Épp itt van a lényeg, Goethe újra az életet választja. A költészet, az isteni adomány, a dal menti meg. A „sokak-siratta” árnyék egy pillanatra megjelent, de vissza is tér a könyv lapjaira.

Megbékülés

     Eckart Goebel[8], mint mások is, Goethe költészetét alkalmi költészetnek tartja. Ilyen a Trilógia utolsó része is. Maria Szymanowska lengyel zongoraművésznő marienbadi látogatása ihlette: a „híres és elegáns, nagyvilági asszony”[9] zongorajátéka különleges élmény lehetett: „a nagy tehetség közvetítésével egyszerre rád omlik a mennyei világ, és minden erejével hatalmába kerít, elnyerei minden jogát, és felébreszti a szunnyadó emlékek összességét.”[10] Valószínűleg Szymanowska saját szerzeménye, a La Murmura is elhangzott. Goethe verse, a Megbékülés aug. 16 és18. között készült. A francia nyelvű változatot Goethe 18-án írta be Szymanowska albumába.

     Novemberben Szymanovszka még egy koncertet ad Weimarban. Vacsorát rendeztek tiszteletére, melyen Goethe beszédet mondott: „Nem úgy érezzük-e mindannyian, hogy ez a szeretetreméltó, nemes jelenség, aki most ismét el akar hagyni bennünket, felfrissítette, jobbá tette, kitágította bensőnket? Nem, ő nem tűnhet el előlünk, beköltözött valónk legmélyébe, tovább él bennünk, velünk, és elkövethet bármit, hogy megszökjön előlem: szorosan és örökre fogva tartom önmagamban.”[11]

      Másnap Szymanowska koromfekete ruhában köszönt el a költőtől, aki zokogott, „Könnyei csorogtak nagy, ráncos, barna arcán.”[12]

     Ami új és nagyszerű ebben a költeményben, (az előzőekből hiányzott), a hála kifejezése. Hála a szerelemnek és a zenének. Csak a zene hozhat enyhülést.  Goethe számára sokat jelentett a kései szerelem, csak egyet nem: boldogságot. S ha összevetjük a költemény első sorát: „A szenvedély mindig szenvedést hoz!” az utolsó kettővel, látjuk, hogy a költő az utolsó sorokba a boldogságot is beleszőtte:

          Így boldogít – bár soha ki ne hűlne! –

          A zene s a szerelem iker üdve!”

     A zene enyhíti a szenvedést, de csak bizonyos határon belül: amíg hallgatom. És a szerelem? Ezt döntse el ki-ki maga.

     Végül egy újabb Goethe-idézet: „Az igazi költészet abban nyilvánul meg, hogy mint afféle világi evangélium, belső derűjével s külső tetszetősségével megszabadít nyomasztó földi terheinktől. Léggömbként emel magasabb régiókba a rajtunk csüngő ballaszttal együtt, s onnét, madártávlatban mutatja meg nekünk a föld tekervényes tévútjait.”[13]

 

---

[1] Goethe: Életemből. Költészet és valóság. Európa, Bp., 1982, 253. old

[2] Goethe 1795-ben Karlsbadban találkozott Friederike Brunnal, akinek a verse nyomán készült A kedves közelléte c. költemény

[3] Pandora szép, de sok bajt is tud okozni. Lásd még Goethe Prometheus c. drámatöredékét 1773-ból.

[4] Johann Friedrich August Tischbein festménye. Most a Goethe Múzeumban (Frankfurt am Main) lehet megtekinteni. A Goethéről készült híres festményt (Goethe Campagnában) egy másik Tischbein (unokatestvér) készítette. A Städel Múzeumban látható, szintén Frankfurtban.

[5] Goethe maga is özvegy volt, Christiane 1816-ban meghalt.

[6] Lábadozását a Tasso díszelőadásával ünnepelték meg. Mellszobrát babérkoszorúval díszítették fel. Ebből a magasságból zuhant le a prózai valóságba!

[7] Éppen erről szól A kedves jelenléte c. vers is. (1795)

[8] Eckart Goebel: Aussöhnung, Sublimierung als Paradigma in Goethes „Trilogie der Leidenschaft. University of Wisconsin Press, Monatshefte, Winter, 2008

[9] Richard Friedenthal: Goethe élete és kora. Európa, Bp., 1978, 733. old

[10] Uo. 733. old

[11] Uo. 742. old

[12] Uo.:742. old

[13] Goethe: Életemből. Költészet és valóság, Európa. Bp., 1982, 520-521. old.

 

Platon Karatajev

                       „… hogy veszteségünk nagy, ez nem igaz; talán négyezer ember, vagy még annyi sem. De ha tíz volna is, a háború az háború!” (Bagratyion herceg levele Arakcsejevhez)

                      „Nem kell foglyokat ejteni – folytatta Andrej herceg – Ez az, ami az egész háborút megváltoztatná, kevésbé kegyetlenné tenné. (…) A háború célja az öldöklés, a háború eszközei a kémkedés, az árulás, az árulásra való felbujtás, a lakosság tönkretétele, kifosztása, a tolvajlás…” (Andrej herceg monológja)[1] 

     A legtöbb nagy olvasmányélmény a gyermekkorban éri az embert, s ha nem felejtjük el, később még fényesebb lesz. A gimnáziumban magyarórán hangzott el Platon Karatajev neve, bár a Háború és béke nem volt kötelező olvasmány, de beszélt róla tanárnőnk, s valamiféle nagyon bölcs emberként jellemezte, s még annyit fűzött hozzá, hogy ő Tolsztoj egyik legfontosabb alakja. A sok herceg, gróf után egyszer csak megjelenik a különös nevű kisember. Milyen furcsa, hogy alig telt el száz év, s eltűnnek az arisztokraták, s nem kevés kisember népesíti be a könyvek lapjait, hogy csak egyet említsek: Ivan Gyenyiszovics.[2]

*

      Tolsztoj 1851-ben érkezett a Kaukázusba. Kezdetben civilként vett részt a harcokban. Ezt örökítette meg a Rajtaütés c. elbeszélésében. Itt kezdi el írni az önéletrajzi trilógiáját, melynek első részét (Gyermekkor) Nyekraszov közölte.

     A katonai pálya iránti lelkesedése gyorsan alábbhagyott, de innen csupán úgy tudott elmenekülni, hogy Moldvába helyeztette magát. Ugyanis I. Miklós cár 1853 októberében hadat üzent Törökországnak, majd az orosz hadsereg bevonult a dunai fejedelemségekbe. Ez a kezdete a híres-neves krími háborúnak (1853-56).[3]  Végzetes döntés volt, hiszen Törökország védelmében – nem minden érdek nélkül - felsorakoztak a britek, a franciák és az olaszok is.

     Az erőviszonyok úgy alakultak, hogy az oroszoknak hamarosan vissza kellett vonulniuk, s így a háború a Krím félszigeten folytatódott. A szövetségesek partra szálltak, s hamarosan majdnem teljesen körbezárták Szevasztopolt. Oroszország harapófogóba került. Tolsztoj tanúja volt a véres összecsapásoknak, melyhez hasonlóak majd az I. világháborúban következnek be.

     Ha a Kaukázus Tolsztojnak tanulóiskolája volt, a krími háború még inkább az. A kaukázusi élményeit később a Kozákokban és a Hadzsi Muratban dolgozza fel. A Szevasztopoli elbeszélésekben szinte haditudósítóként számol be az ütközetekről, portrékat fest, élet-halál mezsgyéjén méri meg önmagát is, az egyszerű katonákat, tiszteket, hazaszeretetüket, érzékeltetve a tragédiát, Oroszország apokaliptikus vereségét.

*

     Vannak, akik ki akarják pöckölni Tolsztojt a kánonból. De hát az még nem elítélendő, hogy egy ifjú ember, bátyját követve, katona akar lenni. Még keresi önmagát, s közben elbeszéléseket, regényeket ír. Korán kialakul ars poeticája: „Elbeszélésem hőse, akit egész lelkemből szeretek, akit a maga teljes szépségével igyekeztem ábrázolni, s akinek örök szépségét sohasem halványíthatta és sohasem halványíthatja el az idő – elbeszélésem hőse: az igazság.”[4]

     Naplójában a következőket írja: „A háború olyan igazságtalan és csúnya dolog, hogy akik csinálják, kénytelenek elfojtani magukban a lelkiismeret hangját.”[5] Lásd még a kivégzéseket a Háború és békében. A Háború és béke valójában arról szól, hogyan fejlődnek, változnak hősei. Oroszország csupán a háttér. Dosztojevszkijt viszont lehet bírálni. „Durva, kirekesztő, nacionalizmusa nélkül nem teljes a róla szóló kép.”[6] 

                                                                         *

     Elzengett vagy inkább elhangzott egy őszi vagy tavaszi napon (hatvan évvel ezelőtt) Platon Karatajev neve, (míg az iskolaudvaron pattogott a focilabda), s ez a különös név máig ad gondolkoznivalót az élet értelmét illetően.  Pierre Bezuhov találkozott ezzel az egyszerű parasztkatonával a fogságban, amikor a franciák már visszavonulóban voltak. Később Török Endre is hozzátette a magáét az egykori Pesti Barnabás utcában.👇

*

     A visszavonulás is pusztító tud lenni. Már Xenophon megírta az Anabasziszban (i. e. 390 körül), hogy a zsoldosok fosztogatásból, zsákmányszerzésből élnek. A görögök Xenophón vezetésével a perzsiai Kunaxától több száz kilométert tettek meg visszafelé a Fekete-tengerig. S mit tesz isten, éppen abba a kikötővárosba, Szinópéba érkeztek, melyet az oroszok a krími háború során leromboltak és felgyújtottak.[7] (Egyetlen győzelmük volt.)

     Napóleon hadseregének visszavonulása tehát egy hosszú sorba illeszkedik. Említettem már az Anabasziszt, de minden vándorlás előképe a zsidók Egyiptomból való kimenekülése. S ha már Platon Karatajevről fogok írni (eljutok-e odáig?), emlékezzünk meg Platonov Dzsan c. regényéről (1934), mely egy éhhalálra ítélt kis nép bolyongásáról szól.[8] A sivatagban küszködnek, hogy eljussanak az életet adó civilizáció peremére.

*

     Borogyino után (1812), mely látszólag francia győzelmet hozott, Kutuzov bejelenti, hogy fel kell adni Moszkvát. A főváros lakossága elmenekül, felgyújtják Moszkvát, s ez a franciáknak nagy csalódást okoz.

     Pierre-t, aki egy Napóleon elleni merényletre készül, elfogják és gyújtogatással vádolják. Ez nagy bűnnek számított, hiszen épp a gyújtogatásoknak köszönhetően a franciáknak nem maradt semmi.  Amikor Pierre-t kihallgatják, az egyik francia tiszt, Davout, megérzi, (még a háborúban is vannak ilyen pillanatok), hogy Pierre nem lehet bűnös, s csupán arra ítéli, hogy végig kell néznie, hogyan végzik ki az elítélteket, miközben nem tudja, rá mikor kerül sor: Dosztojevszkij-élmény. Dosztojevszkij is az utolsó pillanatban tudta meg, hogy a Petrasevszkij-ügyben kegyelmet kap: „Dosztojevszkij behunyja a szemét. Hatodik a kivégzendők sorában. A következő csoporttal indul. Öt perc múlva ugyanazokhoz a cölöpökhöz kötözik őt is. Öt perc múlva nem lesz.”[9] (124)

*

     A Háború és béke eme fontos jelenetében, melynek a "Meghívás kivégzésre" címet is adhatnánk: „Az összes orosz arcon, minden francia katona és tiszt arcán kivétel nélkül ugyanazt a rémületet látta, ugyanazt az elszörnyedést, ugyanazt a vívódást, mely az ő szívében dúlt. ’ De hát ki csinálja ezt az egészet? Mind szenvednek tőle, akárcsak én. Ki? Kicsoda?’ – villant át Pierre fején a gondolat.” (45) S összeomlott benne a világ: „Attól a pillanattól kezdve, hogy szemtanúja lett a rettenetes gyilkolásnak, amelyet olyan emberek követtek el, akik nem akarták elkövetni, mintha kirántották volna belőle a rugót, amely addig összetartotta, (…) megsemmisült a világ morális berendezésébe, az emberi lélekbe, a saját lelkébe, az Istenbe vetett hite. Azelőtt is érzett már ilyesmit, de sohasem ekkora erővel, mint most. Azelőtt, ha ilyen kételyek gyötörték, azok mindig a saját vétkéből fakadtak. És akkor a lelke legmélyén Pierre érezte, hogy önmagában találja meg a menekvést a kétségbeeséstől és a kételyektől. Most viszont úgy érezte, nem ő a felelős azért, hogy a világ összeomlott, és csak a romok maradtak belőle. Úgy érezte, nincs módja visszatérni az életbe vetett hitéhez.” (47-48)

     És ebben a pillanatban – deus ex machina - jön a segítség Platon Karatajev alakjában, akinek a személyisége, tartása és magatartása hozzá fog járulni ahhoz, hogy Pierre újra talpra álljon. Viselkedésével, humorával, azzal a természetességével, ahogy elfogadja a helyzetet, a sokféle embert, oroszt, franciát: „Sose bánkódj, sólyommadaram! – mondta olyan gyengéden, olyan éneklő-nyájasan, ahogyan csak az orosz öregasszonyok tudnak beszélni. – Sose bánkódj, cimbora: egy órát kibírsz, örökké élsz!” (49) Mindenre megvan a megfelelő szava, s mint tudjuk, minden a szavakkal kezdődik. Megható az a pillanat, amikor megjelenik Platon Karatajev kutyája. Vajon hogyan érezte meg a kóbor eb, hogy épp hozzá lehet csatlakozni?

     Noha az ő élete már korán félrecsúszott, hisz akaratán kívül lett katona, s szolgált sok éven át testvérei helyett, elfogadta sorsát. De legalább apja utasítására egy alkalommal, mikor szabadságra hazament, mint egy ikon előtt, földig hajoltak előtte testvérei.

*

      Az életfelfogása, ha szabad ezt a fennkölt szót Karatejevre alkalmazni, nem ígér sokat: „Olyan a boldogság, barátom, mint a víz a hálóban: húzod, kidagad, partra vonod, üres marad. Azám.” (51)

     Viszont önmagát gyógyítja énekkel, verssel, mesével, sokszor ismételt szentenciával: „Add, Uram, hogy kő gyanánt feküdjek, kalácsként keljek!; amikor reggel felébredt, megmozgatta a vállát, és azt mondta: Alszom, mint a tej, frissen kelek fel!” S lassan Pierre „úgy érezte, a nemrég romba dőlt világ új szépségében, és szilárd alapon ismét felépül a lelkében.”

      Pierre testileg is megváltozott. Lesoványodott, a fogolylét egyszerűsége, nyomorúsága rányomta a bélyegét: „Pierre öltözete egy piszkos, rongyos ingből (egyetlen eredeti ruhadarabjából), katonanadrágból (ezt Karatajev tanácsára a bokájánál összekötötte madzaggal, hogy benn tartsa a meleget.), kaftánból meg parasztsityakból állt. Testileg nagyon megváltozott ebben az időben. Már nem látszott kövérnek, de a Bezuhovokra jellemző hatalmas termete és ereje megmaradt. Szakálla, bajsza az egész alsó arcát benőtte; hosszú, kócos haja, amelyben nyüzsögtek a tetvek, szinte sityakként göndörödött a feje köré. Tekintete határozott volt, komoly, élénk és tettrekész, mint soha azelőtt. Régi tunyasága, amely még a szeméből is sütött, energikus, cselekvésre és ellenállásra kész vitalitásnak adott helyet. A lába csupasz volt.” (97)

     Csak Tolsztoj (s a sztoikusok) képesek megfogalmazni azt a paradoxont, hogy Pierre éppen a rabságban találta meg belső szabadságát, a nyugalmat, az önmagával való megbékélést. Ennek feltétele, hogy azzal ne foglalkozzon, ami nem az ő dolga: „Már eszébe sem jutott Oroszország, a háború, a politika, Napóleon. Megértette, hogy mindennek semmi köze őhozzá, nem az ő dolga, ezért nem ítélhet róluk. (…) Most úgy érezte, az ember kétségbevonhatatlan és legnagyobb boldogsága éppen a szenvedés hiánya, az alapvető szükségletek kielégítése, ebből következőleg pedig a tevékenység, vagyis az életmód megválasztásának szabadsága. (…) egész hátralévő életében elragadtatással gondolt vissza rá, és beszélt a rabságnak erről az egy hónapjáról, a visszahozhatatlan, erős és örömteli érzésekről, a tökéletes lelki nyugalomról, a teljes belső szabadságról, mindarról, amit csak ebben az egy hónapban adatott meg átélnie.” (101)

     Honnan olyan ismerősek ezek a gondolatok? Elsőként talán Kosztolányi Boldogság c. novellája[10] juthat eszünkbe, majd Schopenhauer filozófiája. Ő hívta fel a figyelmet a cinikusok, epikureusok, sztoikusok nézeteire.[11] Végül az eredet: Epiktétosz, Seneca, Marcus Aurelius művei. Pierre-től – az Anna Karenina krízisén keresztül – már csak egy ugrás Nyehljudov, aki követte Katyusát Szibériába.

     Persze a gondolkodó ember, jelen esetben Pierre, szívesen helyezi el magát a tájban, a nagy egészben, az univerzumban: „Amikor az első napon kora reggel felkelt, kilépett a bódéból a pirkadatba, és először pillantotta meg a Novogyevicsij-kolostor sötét kupoláit és keresztjeit, a fagyos harmatot a poros füvön, a Veréb-hegy lankáit, az erdő benőtte, kanyargó folyópartot, amint elűnik a lila messzeségben, megérezte a friss levegő érintését, meghallotta a Moszkvából a mező felé húzó csókarajok hangját, s aztán fény villant keleten, és a felhők mögül diadalmasan előbújt a nap karimája, és kupolák, keresztek, harmat, messzeség, folyó, mind-mind játszadozni kezdett a derűs fényben – Pierre valami új, sohasem tapasztalt örömet és életerőt érzett.” (102)

     A franciák a foglyokkal együtt elkezdték a visszavonulást. Pierre gyakorolhatja a sztoikus magatartást. A vérhasban szenvedő Szokolovért nem megy vissza, most kezd igazán fájni a rabság: a foglyokkal kegyetlenül bánnak a franciák, a lemaradókat agyonlövik. Ugyanakkor: „… messzebb, az erdőkön túl a végtelenség világolt, vibrált hívogatóan.” (109)

     Platont is a láz gyötörte… De még fontos utolsó meséje arról a kereskedőről, akit mint gyilkost ártatlanul ítéltek el. Sok éven át szenvedett a kis kupec, míg az igazi tettes be nem ismerte a bűnét. A felmentés azonban késve érkezett. Platon is ártatlanul került ebbe a helyzetbe. Tolsztoj leírja halálának mozzanatait. Először csak lövés hangja éri utol őket, majd egy katona rohan el füstölgő puskával mellettük, legvégén a kutya vonítása hallatszik. „Katonatársai … sem néztek hátra.” (161)

 

 

 

 

 

 

---

[1] A fordítások Gy. Horváth Lászlótól valók. Háború és béke, Bp. 21. Század Kiadó, 3. k

[2] Szozsenyicin: Ivan Gyenyiszovics egy napja

[3] Vörösmarty A vén cigány c. versébe is belekerül: „Háború van most a nagy világban, / Isten sírja reszket a szent honban.”

[4] L. Tolsztoj: Szevasztopoli elbeszélések, 1961, 147. old (Ford.: Tábor Béla)

[5] 1853. jan. 8. In: Troyat: Tolsztoj élete, 1967, 118. old.

[6] Hetényi Zsuzsa: Meghívás kivégzésre, Élet és irodalom, 2023. máj. 12.

👇 Az ELTÉ-n adott elő. Könyve: Orosz irodalom a XIX. században . Gondolat, Budapest, 1970

[7] Amikor a Madur-hegy tetejéről megpillantották a tenger, elhangzott a híres felkiáltás: Thalatta, thalatta, azaz A tenger, a tenger

[8] A holomodor (éhhalál) (1932-33) az ukrán nép legnagyobb katasztrófája.

[9] Henry Troyat: Dosztojevszkij, Filum, 124

[10] Az Esti Kornél c. ciklusban

[11] Schopenhauer: A világ mint akarat és képzelet, 2021, II. 190. o.

A Rajna kincse

 

                                                                                                    Jer Osszián,
                                                                              ködös, homályos énekeddel.
                                                                                                    (Arany: Ősszel)

I.  Előzmények

     A nibelung gyűrűjével, ill. főleg a második résszel, A walkürrel akkor ismerkedtem meg, amikor Kertész Imre Az angol lobogóját olvastam. Természetesen régóta élt bennem a vágy Wagnert hallgatni és minél többet megismerni a germán mitológiából, mely úgy tűnik, sokkal borúsabb, mint a mediterrán. Ám az ősi történetek olyan mondanivalóval bírnak, mely ma is aktuális, s nem véletlenül épül rá a művek sora. (Borges)

     Arany egy verssorának fönti idézése azért is indokolható, mert mind a ketten a 19. sz. második felében, egy forradalom utáni korszakban alkották meg műveik nagy részét. Nem szabad elfelejteni, hogy Wagner aktívan részt vett a német forradalomban. Majd menekülnie kellett…

     A nibelung gyűrűje monumentális alkotás. Négy részből áll:

     1. A Rajna kincse
     2. A walkür
     3. Siegfried
     4. Az istenek alkonya.

     Összehasonlításul a Siegfried librettója 84 oldal, a Toscáé 20. A naplómba ezt írtam: „Nem tudom, hogy fogom kibírni. Négy órakor kezdődik. S ha hosszabb ideig ülök, fáj a csípőm, zsibbad a lábam. Mégis meg kell néznem, hallgatnom. Erre nem lesz több esélyem ebben az életben…” (A legfontosabb természetesen az volt, hogy élő előadás.)

     Aktualitása nyilvánvaló. A gyűrű, mely a hatalmat jelképezi, most nem egy kézen van, s a birodalmakat nyugtalanság szállta meg, ahogy József Attila írta:

      „Forgolódnak a tőkés birodalmak,
       Csattog világot szaggató foguk…”

     A rendező, M. Tóth Mihály a következőket mondta: „Wagner tetralógiája egy kísérletet láttat: mi történik akkor, amikor az anyagi – és az általa elért, mások feletti uralom lesz az értékmérce.” Én másképp fogalmazok: arról szól, mi történik akkor, ha az istenek már nem jelentenek biztos pontot, olyan értéket, mely változatlanul érvényes. Thomas Mann világkölteménynek nevezi, amelyben „a lét őselemei ágálnak, párbeszédet folytatnak éjjel-nappal az emberiség mitikus őstípusai…”[1] 

II.  A nibelung gyűrűje keletkezése, színrevitele 

     Némi túlzással azt mondhatjuk, hogy Wagnert 26 éven keresztül foglalkoztatta a tetralógia. Önéletrajzában ír arról, hogy az első zenei foszlány 1848. szept. 5-én fogalmazódott meg képzeletében. Az első rész, A Rajna kincse csak 1854-ben készült el. A folytatása, A walkür gyorsabban: 1856-ban lett kész. A Siegfriedet még ugyanebben az évben elkezdte, de 1867-ben 12 évre félretette a ciklus komponálását. Megírta viszont – többek között – a Trisztán és Izoldát és a Mesterdalnokokat. Az utolsó részt, Az istenek alkonyát 1874-ben fejezte be. A sorozat 1876-ban az első Bayreuthi Ünnepi Játékokon hangzott fel.

     Amit én láttam: A Magyar Állami Operaház 2015-ben kezdett hozzá a tetralógia színreviteléhez. Évente volt egy bemutató. Az utolsó részt a covid miatt csak 2022-ben mutatták be. Az énekesek és a zenekar kiválóan teljesített.

 III.  Harc a gyűrűért 

1.     szín

     A Rajna hullámaiban úszkál 3 sellő. Ők őrzik az elrejtett kincset. Nekik teszi a „szépet” a bozontos szakállú, púpos, kérges tenyerű törpe, Alberich – reménytelenül. Viszont megtudja tőlük a titkot: az aranyból kovácsolt gyűrű végtelen hatalmat biztosít viselőjének, ha lemond a szerelemről. Alberich azonnal dönt: neki az arany kell.

2.     szín

     Az istenek világa tárul elénk. Felépült váruk, a Walhalla, mely szintén a hatalmat jelképezi. A két óriásnak fizetségül Wotan, a főisten Freiát ígéri. Elég meggondolatlanul. (Itt kezdődik az istenek alkonyához vezető út.) Hiszen Freia, a szerelem istene őrzi kertjében az aranyalmákat, melyek az örök ifjúságot biztosítják az istenek számára. Az óriások persze hevesen követelik bérüket. Helyesen mondja Fasolt, az egyik óriás: „Csak a szerződések által vagy az, aki vagy.” (Was du bist, bist du nur durch Verträge.) Viszik is a szépséges istennőt! Loge, a ravasz isten találja ki, hogyan lehet kártalanítani (!) az óriásokat. (Ez is gyakori volt a skandináv mítoszokban. Mintha civilizáltabbak lettek volna, mint modern korunk.) A Rajna aranyának az óriások majd nem tudnak ellenállni. Igen, választani kell: Freia vagy a kincs. Wotánnak persze mind a kettő kell, gyorsan indulnak Alberich birodalmába.

3.     szín

     Nibelheimben, a nibelungok (törpék) földalatti otthonában Alberich a gyűrű varázserejével dolgoztatja népét. Mimével, testvérével elkészítteti a ködsüveget, mely láthatatlanná teszi viselőjét, sőt tetszés szerinti alakot is ölthet: így láthatatlanul ellenőrizheti rabszolgáit. (Ez mára megvalósult.) Wotan és Loge éppen ezekért a kincset érő eszközökért ereszkedik alá Nibelheimbe.

     Loge ravaszul megjátssza a hitetlent, s megkéri Alberichet, hogy mutassa be tudományát. A hiú és ostoba Alberich a ködsüveg segítségével először sárkánykígyóvá változtatja magát, majd aprócska békává. Ekkor Wotan és Loge lecsapnak rá és megkötözik. 

4.     szín

     Újra fönt a felvilágban. Itt arra kényszerítik Alberichet, hogy szabadulásáért adja nekik az összes aranyat, ráadásul a ködsüveget. Alberich még reménykedik, hogy a gyűrűt megtarthatja magának, és ezzel uralkodhat az egész világon. Wotan letépi Alberich kezéről a gyűrűt, ő viszont megátkozza a gyűrű elrablóját: haljon meg az, aki viseli. Senkinek ne hozzon boldogságot a gyűrű!

     Elkezdődik az alku az óriásokkal. A kapzsi óriások hajlandóak visszaadni Freiát, ellenben kérik az összes aranyat, annyit, hogy tökéletesen elfedje Freiát. A ködsüveget is, s a legvégén a gyűrűt. Wotan megszállottan ragaszkodik a gyűrűhöz, elvégre ő a főisten, s mindenkivel szembeszáll.. Csupán Erdának, a mindentudó földistennek nem tud ellenállni. Erda, a mindentudó ősanya, a három sorsistennő szülője, kiemelkedik a sziklahasadékból, s így szól:

     Mindazt, mi volt, láttam,
     mindent, mi van, s mindent, mi lészen,
     értek én. A földi lét ősanyja,
     Erda szólít és véd.
     Három nornát ősanyagból fogant ölem,
     azt, mit látok, elmondják éjente
     néked.

     De túl nagy veszélyt láttam most,
     s jöttem, magam.
     Halljad! Halljad! Halljad!
     Mindaz, mi van, véges!
     Az istenek alkonya eljő,
     s e gyűrű rejti a vészt!
                 (Blum Tamás ford.)      

        Wotan feldúlva odaveti a gyűrűt az óriásoknak. Hamarosan be is következik az első csapás: a heves Fasolt agyonüti társát, s eltűnik a kinccsel.

         Az istenek vigasztalódnak, nevetve kelnek át a szivárványhídon az óriások építette Walhallába. Most már az övék. A három rajnai sellő panaszdalával ér véget a tetralógia elő része.

                  Folyt. köv.

---

[1] Th. Mann utolsó Wagner-vallomása, Nagyvilág, 1975

A walkür - könnyedén

 

                                                                      Peter Nicolai Arbo: A walkür, 1869, wikipedia

                                                                          Romlásnak indult hajdan erős Wotan… 

     A színpadra bevonszolja magát egy kimerült harcos. Messziről jöhet, feltehetően az üldözői elől menekül. Ám úgy tűnik, jó helyre érkezett: egy asszony veszi pártfogásába. Sieglindének hívják az asszonyt, Siegmundnak a férfit. Már a nevük is mily hasonló. A hazatérő férj, Hunding is észreveszi, mennyire hasonlítanak egymásra.

     Hamarosan kiderül, hogy Hunding szintén az üldöző csapathoz tartozik. Ma éjszaka köti még a vendégbarátság, de holnap életre-halálra meg akar vívni az ismeretlennel. Most visszavonul pihenni a marcona házigazda, s nem sejti, hogy Sieglinde altatót tesz italába.

     Egyedül marad Siegmund és Sieglinde. Egy pillanat műve viharos szerelmük, noha kiderül, hogy ők egymástól elszakított ikrek. (A testvérszerelem Wagnernél az összetartozást jelenti abban a korban, amikor „minden egész eltörött”.)

     A párbajhoz Siegmundnak erőt ad a tudat, hogy megtalálja azt a kardot, melyet valamikor a testvérek apja, Wotan szúrt az udvaron álló kőrisfa törzsébe.

 

     Vajon megvalósítható-e Wotannak, a főistennek az az elgondolása, hogy fia, Siegmund a csodakarddal majd legyőzi a nibelungok gyűrűjét őrző sárkányt, s visszaáll újra a rend? Fricka, Wotan felesége felborítja ezt a tervet. Szerinte Siegmund súlyos bűnt követett el, hisz úgy szerette testvérét, ahogy nem lett volna szabad. Ítélete: az összecsapásban Siegmundnak meg kell halnia. Ráadásul Sieglinde is többszörösen bűnös, hiszen megcsalta férjét. Ami az igazi baj, Wotan is sokszor „elkalandozott”, ahogy más főistenek. (Az ikrek anyja egy földi halandó, a kilenc walkürt sem Fricka szülte Wotannak.)

     Brünhilde, az egyik walkür, szembeszáll a halálos „ítélettel”, de tehetetlen. A zene érzékelteti azt is, hogy Wotannak sem könnyű fia ellen fordulnia. Sieglindének még sikerül elmenekülnie, hogy megszülje gyermekét. Brünhilde így biztatja:

          Siess gyorsan keletre!
          Bátran viseld, ha szomjazol és éhezel,
          tövis ha szúr, kő ha megüt,
          nevess, ha nyomor és szenvedés gyötör. 

     Brünhildének lázadásáért bűnhődnie kell: mély álomba merül, tűzfal fogja majd körül. S csak a legnagyobb hős ébresztheti fel.

*

     Jó a téma. A legnagyobb tragédiák mindig a családon belül zajlanak. Az fáj igazán, lásd: Aiszkhülosz Oreszteia, Szophoklész Antigoné. A testvérszerelmet is többen feldolgozták, pl. Thomas Mann A kiválasztottban.

Siegfried, a hős

 

                                        Siegfried Jerusalem (Siegfried) és Heinz Zednik (Mime) a Metropolitanben

     

     A fenti részletben Siegfried kovácsolja eggyé a Notung darabjait. A "minden egész eltörött"-korban (Ady) újra megkísérli összeilleszteni a részeket, miként apja is ezt tette a Walkürben. (Mime is készíti a maga fegyverét, a gyilkos főzetet!)

                                                              *

     Siegfrieddel először a gimnáziumban találkoztam. Akkoriban (60-as évek eleje) németórán megismerkedhettünk a fontosabb német költőkkel, Goethével, Schillerrel, Heinével, s megéreztük, hogy ezen az érdes hangzású nyelven is születhetnek remekművek. Az érettségin Thomas Mann Mario és a varázsló c. novellájából vett részletet kellett magyarra fordítani.

     Még ma is fülembe cseng Uhland Jung Siegfried c. versének kezdő sorai: „Jung Siegfried war ein stolzer Knab...”

                                                                    *

     Maga Wagner így jellemezte hősét: „Siegfriedben láttam férfi alakot öltött szellemét a valódi tettek tevőjének, az embernek – legközvetlenebb erejében és igazi szeretnivalósága teljében… ő nagyjában ugyanaz az ifjú legény, akiről a mese úgy emlékezik meg, hogy világgá ment, megismerni a félelmet.” [1[

     Valójában Siegfried nem ilyen. Amikor a színpadon elénk lép az erőtől duzzadó ifjú, még lázasan keresi önmagát, divatos szóval identitását. Még a saját nevét sem tudja, nincs társa. Elhagyatva élnek Mimével az erdő mélyén. S bizonyos jelekből Siegfried arra következtet, hogy Mime nem lehet az apja.

     Közbevetve: az apakeresés Wagner személyes problémája is volt. Blum Tamás írja egyik kései eszmefuttatásában: „Siegfried meggyőződése, hogy a rút Mime nem lehet az ő valódi apja. (Freud követőinek feltehetőleg különös örömére Wagner mostohaapja, Ludwig Geier valóban színész [németül Mime] volt.) Amfortas, Siegmund, Siegfried, Parsifal mind az apját keresi.”[2]

     Apját megtalálni persze lehetetlen feladat Siegfried számára, hiszen Siegmundot maga Wotan hagyta meghalni, amikor dárdájával összetörte a Notungot, a csodakardot. Jegyezzük meg a kardot és a dárdát! Kulcsszerepük lesz az utolsó jelenetek egyikében!

     Visszatérve Siegfried jelleméhez: nekem bárdolatlan alaknak tűnt, s megerősített ebben az, hogy T. W. Adorno is hasonlóan fogalmaz: gátlástalan, kötekedő alak.[3] Ahogy nekitámad Mimének, annak, aki megmentette s felnevelte! Szemébe vágja, hogy nemcsak hogy nem tudja szeretni őt, de undorodik tőle. Nyilván a kamaszos indulat dolgozik benne. Úgy érzi, gúzsba van kötve, s minden erejével szabadulni akar. Vasmarokkal kényszeríti ki Miméből az igazságot: ő csak nevelőapja, a haldokló Sieglinde hagyta rá a kisdedet. Apjáról Mime sem tud semmit, csak azt, hogy megölték, s nem maradt utána semmi, csupán egy törött kard. Siegfried a dráma végén válik  monumentális alakká, amikor meghódítja Brünhildét, aki érte végleg búcsút mond Walhallának, s földi nővé válik.

     Mindenesetre Siegfried nagyon örül annak, hogy már semmi sem köti Miméhez:

          „Micsoda boldogság,
            Hogy szabad lettem,
            Semmi nem köt, semmi.”

     Még nem sejti, hogy Mime mire készül, s hogy a szabadság mennyi veszélyt rejt magában. Főleg azt nem tudja, hogy ő mások szemében csupán eszköz. Wotan arra számít, hogy Siegfried fogja visszaszerezni a sárkánytól a gyűrűt, melyet az isten visszaad majd a rajnai sellőknek, hogy helyreálljon az eredendő harmónia. (Hiszem, ha látom.)

     Mime pedig – alkatának megfelelően – csak játssza a szerető, gondoskodó apát. Minden színrelépésében azt forgatja a fejében, hogyan szerezze meg a gyűrűt. Erre kell neki a félelmet nem ismerő Siegfried s a Notung. És utána jöhet a mérges főzet a heves ifjúnak. S az Alberich által lenézett, megvetett, szolgasorba taszított Mime nagyobb úr lesz, mint az istenek.

     Siegfriedről, mint az lenni szokott, halála után derül ki, milyen nagyszerű hős volt. Most még, ahogy Thomas Mann megjegyzi: kesztyűbáb: „Ki ne ismerné fel Siegfried szembeszökő hasonlatosságát a vásárok mitugrászával! Egyidejűleg azonban Siegfried a fény fia is, és északi napmítosz…”[4]

     Sokoldalú, sokrétű Wagner majdnem minden hőse. Minden árnyalat megtalálható bennük.

*

     Mesei motívum, hogy miután Siegfried végzett a barlangjából előcsalogatott sárkánnyal, annak vére véletlenül a kezére csöppent, s ettől kezdve Siegfried érteni kezdte a madarak énekét. Így tudta meg, hogy övé lett a nibelungok kincse: az arany, a ködsüveg és a gyűrű, mely őt a világ urává tenné, ha ez neki fontos lenne. A madárkától tudja meg azt is, hogy a sziklatetőn alszik a lány, akit lángfüggöny véd, s azé lesz, aki nem ismeri a félelmet, s képes átlépni a tűzön. Mert nem jó az embernek egyedül lenni.

     A drámai összeütközések sorában a legdrámaibb Siegfried és Wotan találkozása. (Unoka és nagyapa.) Az elbizonytalanodó, rejtőzködő, bujdosó isten jellegzetes öltözéke: sötétkék köpeny, fején széles karimájú, kerek kalap, mely eltakarja egyik (vak) szemét. Dárdájára támaszkodik. Nyelébe vannak belevésve a szerződések rúnái. Nincs összeborulás, de nem maradhat el a vizsgáztatás, azaz újra elismétlik, jelenvalóvá teszik a történteket. Siegfried türelmetlen, rá nagyobb dolog vár. (Brünhilde) Félre akarja tolni Wotant. Ő meg, talán, hogy erejét bizonyítsa, bevallja, hogy az ő dárdája törte szét Siegmundnak a kardját.  Siegfried egyszerűen gyilkosnak nevezi Wotant. Most ő cselekszik, kardjával kettévágja Wotan dárdáját. Erre egy villám fénye mutatja Siegfriednek a sziklatetőhöz vezető utat. Wotan szomorúan meghátrál. Nem tudja megállítani Siegfriedet.

     Az utolsó színben ugyanaz a díszlet, mint a Walkür 3. felvonásában. Az előtérben egy vastag törzsű fenyő alatt fekszik Brünhilde, páncélban, sisakkal a fején, s egy pajzs borítja testét. Mélyen alszik.

     Siegfried áthatolva a lángoló függönyön, megszabadítja Brünhildét a páncéltól s mindattól, ami eddig védte őt. Ekkor döbben rá, hogy aki előtte fekszik, nő. Gyöngéden fölébreszti a szépséget, aki pontosan úgy köszönti a Napot, a Fényt, mint ahogy az Eddában elhangzott:

"Üdv néked, napfény,
  üdv nektek, nap fiai..."

Siegfried válasza egyaránt vonatkozhat a vérszerinti anyjára és megmentőjére, Brünhildére is:

"Üdv, anyám,
 aki szültél,
 ó, föld,
 aki tápláltál..."

     Tulajdonképpen mind a ketten egy kínos-keserves álomból eszmélnek fel. Brünhilde a megmentett, életre keltett, Siegfried pedig öntudatra ébredő, új életet kezdő, a szerelmet hozó hős. Aki még mindig nem ismeri a félelmet.

     Extatikus szerelmi vallomások sora következik. Csupán Brünhildének vannak rossz sejtései, de ezeket elfeledteti, elsodorja a szerelmi vihar… 

---

[1] Kroó György : Wagner I. Gondolat, Bp., 1966, 206. o.

[2] Blum Tamás: Vázlatok az opera zenedramaturgiájához. Holmi, 1992. dec.

[3] In: Barry Millington: Wagner. Rózsavölgyi, Bp., 2013. 101. o.

[4] Thomas Mann: Wagner és korunk. Zeneműkiadó, Bp., 1965. 104. o.