Prága

2012. 12. 26.

Betlehem a Szent Vitus oldalában

    Féltem a mai naptól: esőben, szürkeségben vajon milyennek mutatja magát az „arany Prága”? Fölösleges volt az aggodalom. Mindenen átütött a szépség és a nagyság, az eső mosta paloták, hidak, belülről sugározták a fényt, s az emberek változatlan áhítattal vonultak hosszú sorban.

     A Hradzsin történetének első korszaka a Přemysl–uralkodók idejére esik. Fénykora IV. Károly uralkodása alatt volt. Ő építtette a világ egyik legmonumentálisabb gótikus katedrálisát, a Szent Vitust. Majd Jagelló Ulászló hatalomra jutása idején újra nagy jelentőségre tett szert. Az Ulászló-terem lenyűgöző. A harmadik korszak tulajdonképpen a Habsburg-uralkodók kora. II. Rudolf uralkodása idején (1576-1612) sok művészt és tudóst csábított udvarába, főleg alkimistákat:

Állítsd fel Kepler, horoszkópomat,
Rossz álmom volt az éjjel, rettegek…
 …
Ha majd e klimaktérikus napok
Elmúlnak, a nagy műt is újrakezdjük,
Mely a minap sikertelen maradt.
…
…elhibáztuk a nedves tüzet,
száraz vizet, s ezért nem létesűlt
A szent menyegző, a dicső eredmény,
Mely ifjúságot önt az agg erébe,
Nemességet visz át a szürke ércbe.
                       (Madách: Az ember tragédiája, 8. szín)

     Utoljára V. Ferdinándot koronázták cseh királlyá, Ferenc Józsefet már nem.

     A várba az 1614-ből való, barokk stílusú Mátyás-kapun jutottunk be. (Mátyás követte II. Rudolfot a trónon. Ő és felesége voltak a bécsi Kapucinusok kriptájának első „lakói”.)

A Mátyás-kapu

     Mint említettem, a gótikus stílusú Szent Vitus katedrális IV. Károly korának kiemelkedő alkotása. A katedrálisnak persze vannak magyar vonatkozásai is. Az első az, hogy két helyen is látható a magyar címer. Ez arra az időre emlékeztet, amikor Csehországnak és Magyarországnak közös uralkodója volt.

A Szent Vitus homlokzata

     A bejárati kapu bal oldalán látható Vajk megkeresztelése, mely feltehetően Szent Adalbert prágai püspök nevéhez fűződik. (Otakar Španiel alkotása, 1927)

      Itt van eltemetve Báthori Zsigmond erdélyi fejedelem is, aki a nagy Báthori István (szintén fejedelem és lengyel király!) testvére volt. Ha jól számolom háromszor mondott le a fejedelmi címről. Az 1602-es lemondása után még tizenegy évig élt Csehországban. A Hradzsin foglya is volt.

     Újabb magyar szál: Liszt Ferenc 1856-ban itt vezényelte el Esztergomi miséjét, s ekkor ismerkedett meg Smetanával.

     (Van még egy érdekesség egy szép szobor és egy hozzá kapcsolódó vers!)

     A szentélyből nyíló kápolna előtt magasodik Nepomuki Szent János ezüst síremléke, melyet Fischer von Erlach tervei alapján Antonio Corrodani készített el. Nepomuki Szent János (1350-1393) vértanú püspök a csehországi kis faluban, Pomukban született. (Ma Napamuk.) Úgy mondják maga Vencel, IV. Károly fia kínozta meg égő fáklyával, s megkötözve a Moldvába dobták. A legenda szerint a halála előtti éjszakán öt csillag lebegett a folyó felett. (Lásd a szent szobrát a Károly-hídon!)

Nepomuki Szent János síremléke

Nepomuki Szent János öt csillagával

     Elhagyva a vár területét, még sokáig gyönyörködtünk az alattunk elterülő város panorámájában. A borús időben is szépen látszott a sok torony,  a Nemzeti Színház aranyozott tetőzete s az a reneszánsz palota, melyben a Smetana Múzeum van.

Prága tetői a Hradzsinból

Látkép a Károly-hídról

     Mielőtt a várból a Károly-hídra értünk volna, a Kafka Múzeum előtt felfedeztük David Černý (1967) pisilős szobrát. A világban persze több pisilős szobor létezik. Az itt látható férfiak történetesen Csehország térképét „tisztelik” le. Nem baj, a csehek elviselik.

Cerny szoborkompozíciója a Kafka Múzeum előtt

     Sajnos időnk kevés volt. Néhány óra. Igyekeztünk gyorsan bejárni a számunkra kedves helyeket: a belvárosban az Orlojt, az óvárosi Városházát, a Týn-temlomot, a Vencel teret. Este még hajókáztunk a Moldván. Sajnos a város ekkor már eléggé sötétbe burkolózott.

A Városháza, az Orloj és a Tyn-templom

     Búcsúzóul egy Holan-vers.  A nagy költő (1905-1980) itt lakott a Kampa nevű városrészben.

Holan lakóháza a Károly-híd előtt

 Vladimír Holan: 

Valóban

Még hogy alkonyodik?!
Állandósult a sötét itt.
S mert nem tudni, mi jöhet még,
inkább nem teszünk semmit.

Így vagyunk mi itt: vakok,
tapogatózva látó falak közt,
s az is, mi bennünk van,
elérhetetlen a számunkra…

                           (Tóth László fordítása)

Lackfi János: Dühöngő

Becsapja az ajtót, duzzog mögötte hosszan,
tudja, hogy nem látom, mégis nagyon jól látom,
mintha üvegből lenne az a rozzant ajtó, előttem
van testtartása, az ágyon punnyad összeroskadva,
gúlát rakott kamasz-csontjaiból, már csak alá kell gyújtani,
párnát szorít a hasához, mintha terhes lenne, tudom,
hogy velem terhes, engem kell most megszülnie,
aki szültem, hát majd kivárom a vajúdást, van a
konyhában-fürdőszobában dolgom bőven, részben őmiatta,
aki tizenéve minden áldott nap meg kell szüljön engem,
akit tizenéve minden áldott nap meg kell szülnöm újra.
Mikor az az átkozott ajtó nagy nehezen megnyílik végre,
nála a lemez még mindig ugyanott van elakadva,
pedig a téma már akkor is csak ürügy volt, amikor bement,
belékapaszkodik, mint nadrágszárba tacskó, próbálgatja
az ellenállást, pedig csak tessék-lássék szólok közbe-közbe,
legyen valami, dühöngje ki magát, jót tesz az egészségnek,
ez is ugyanúgy hozzátartozik, mint a második ajtócsapódás.
Torkig vagyok már, nem elég, hogy főzök, mosok, vasalok
a nagyságos asszonyra, nem elég, hogy viselem rigolyáit,
még ezek az ajtócsapdosások is, egy szép napon arra jön majd
haza, hogy leszereltettem az egészet, nagy önállósága jelképét,
letesszük a konténer mellé, vigye, aki erre vágyik, kíváncsi
vagyok, attól fogva mit vagdosna vajon, labdát a falhoz,
könyvet a földhöz? Persze, hogy megbocsátok, ölelem át,
ne lássa, hogy a szemem telefutott könnyel, érzelmes öreglány,
tényleg miféle jelentősége van ilyenkor vitának, ajtónak,
csapkodásnak, hiszen a testünk éppoly szorosan tapad
egymáshoz, mint mikor ringattam, mint mikor őt vártam,
leválhat végre rólam, megszültük egymást, csak az a
kajla kilincsű, zsanérjain elferdült ajtó néz ki egyre
gyalázatosabban. 
                      (Jelenkor, 2012)

     Körbeüljük az asztalt. Versekről elmélkedünk néhányan, érettségi előtt. Vajon hogyan látnánk neki az értelmezéshez? A lány még töpreng, a fiú már hamiskásan mosolyog: a felnőtté válásról szól a kétszereplős vers.

      Majd sorra vesszük: a címe arra utal, hogy egy lélekállapotot mutat be. A konfliktus anya és lánya között zajlik. A versbeli kamaszlány valamiért (az ok nem lényeges) ellentmond anyjának, s dühében bevágja maga mögött az ajtót. Az ajtó becsapása, a dühöngés jelzi a határozott ellenvéleményét, a különállást. Vagyis szeretne önálló lenni. Az önállóság jelképe az ajtó. „Leszereltetem az egészet”, mondja dühösen az anya. Meg akarja szüntetni azt, ami elválaszt.

      Végül eljön a hosszú vajúdás után az anya megszüli újra a gyermekét: „Leválhatsz végre rólam.” Engednie kell: ez az újjászületés, a felnőtté válás elkerülhetetlen folyamata.

      Újra egymásra találnak, átölelik egymást. Ehhez kell a bocsánatkérés és a megbocsátás. Nyilván az ajtócsapkodás volt a kiindulópont. Így nem viselkedünk. Néha mégis szükséges, mint a forradalom, melyben elszabadulnak az indulatok.

      A lány kérdezi: szabad vers? Nincs benne szabályos ritmus, rím. Igen, a szabad vers a legjobban teret a hullámzó indulatoknak. Ugyanakkor a költőiség sem hiányzik: „gúlát rakott kamasz-csontjaiból, már csak alá kell gyújtani…”

Campanella: Napállam

Napállam 1

     „Minden az államé. Az elosztást a felsőbb hatóságok végzik. Senki nem birtokolhat a másik rovására semmit.” (Campanella)

     Szeretek az antikváriumokban böngészni, s néha vásárolok is. Főleg az alacsony árfekvésű könyveket kedvelem. Legutóbb Campanella Napállam c. kis kötete került a kezembe, Lányi Margit fordításában (1942). Ő írta a tartalmas előszót is.

     Kevesen ismerik az 1568-ban, a calabriai Stilóban született Campanellát, aki szinte gyermekként belépett a dominikánus rendbe. Az itt szerzett élmények nyilvánvalóan hatottak a Napállamra is. Itt kezdte el tanulmányozni többek között Arisztotelész filozófiáját, majd Telesiót tartotta nagyra, mert „ő az igazságot a való dolgokból és ezek kutatásából meríti, nem pedig babonákból és az emberek mendemondáiból.” Érdekes ellentmondás, hogy közben a mágiát is nagyra tartotta.

     1599-ben Stilóban belekeveredett egy összeesküvésbe, mely a spanyol uralom ellen irányult. Célja olyasféle köztársaság létrehozása volt, melyet később a Napállamban leírt: 

     „Látván, hogy hazámban az egyes vidékek részekre szakadtak és egyenetlenségek támadtak a király és az alattvalók között, úgy érezem, hogy mint tudósnak, kötelességem beszélni. Kötelességem rámutatni arra, hogy már megjelentek a világ halálának első tünetei. Jóslataim nemcsak a Nápolyi Királyságra vonatkoztak, hanem a világ többi államaira is. Az égi jelekből következtetni tudok minden földi dolog céljára és hirdetem a Szent Köztársaság elérkeztét, melyet a próféták, a filozófusok és a nemes lelket vártak. Nem vagyok semmivel sem inkább lázadó, mint Ezsajás, Ámos, Jeremiás, Mikeás vagy Sokrates. Ennek a Köztársaságnak hirdetését Isten a dominikánusokra bízta.”

      Természetesen eretnekséggel is vádolták. Letartóztatták. Rettenetes kínzások után sem vallotta magát bűnösnek. S amikor némiképp felgyógyult, elérte, hogy írhasson. Így született fogságban (1602) a Napállam c. műve. Hihetetlen bátorságra vall Galilei védelmében született írása (1616). Egyedüliként merte védeni a nagy tudóst, aki a heliocentrikus világkép mellett tette le a voksát. 27 év után engedték szabadon, de végső kegyelmet csak 1629-ben kapott.

     Campanella nagy kritikusa volt mind a spanyol uralomnak, mind az egyháznak. Ennek a következménye volt sok éves szenvedése, melyet túlélt. Mérhetetlen szellemi aktivitása nyomán számos írása született. A legismertebb a Napállam (más fordításban a Napváros), mely így vagy úgy sokakat megihletett. Most csak egyet említek, Az ember tragédiájának falanszterjelenetét, mely mintha a Napállam viszonyainak életre keltése lenne.

Napállam 2

       

     Campanella műve párbeszédes formájú, de valójában csak a Génuai beszél. Messze földről érkezett, s elmondja a Napállamban szerzett élményeit.  Abban az időben már nem volt meglepő, ha valaki körülhajózza a földet. Főhősünk Trapobanában, az Egyenlítő alatt száll partra. (Trapobana a mai Sri Lankának régi neve.) Innen fegyveresek kísérik a Napállamba. Érdekességként megjegyzendő, hogy a napállam lakói Indiából menekültek ide zsarnokok, rablók és útonállók elől. Nincs új a nap alatt.

     A város hegyen épült. Fekvése, elrendezése nagy tudatosságra vallott. A csúcson levő palota hatalmas kupolája pontosan az oltár fölött emelkedett a magasba. Minden részlete harmonizál a bolygókkal, ill. a kozmosszal. Legfőbb papjuk és vezetőjük neve Sol, azaz Nap. Az ott lakók Metafizikusnak nevezik. Vallási és világi téren is egyaránt az ő kezében van a vezetés. Minden ügyben az ő ítélete dönt. A metafizikus alvezérei: Pon, Sin és Mor. Magyar megfelelőjük: Hatalom, Bölcsesség és Szeretet. Az elsőhöz tartoznak a háborús ügyek, a másodikhoz a tudomány és a művészet irányítása. A Szeretet pedig a fajfenntartást ellenőrzi.

     A Napállamban megvalósul a teljes egyenlőség. Nincs magántulajdon, még saját otthon, gyermek, feleség sem. Polgárai nem hagynak dús örökséget gyermekeiknek, így nem válnak megrablóivá a közös vagyonnak. Itt nincs önzés, csupán a közösség iránti szeretet, barátság. A bűnt alig ismerik. Választott vezetőiknek nagy tudással kell rendelkezniük.

     A házak, hálótermek, benne az ágyak és a használati tárgyak köztulajdonban vannak. Az elöljárók havonta kijelölik mindenkinek az alvóhelyét, és a szobák ajtaján ennek megfelelő névsort helyeznek el.

     Mondhatni, hogy Campanella utópiájában a kommunizmus körvonalazódik. Ugyanezt a társadalmi alakulatot Madách és Orwell elítéli. Az ő elképzelésüket antiutópiának nevezhetjük. De a Napállam népe - úgy tűnik - legalább boldog volt. Az egyéniség kérdése itt föl sem merül, ellentétben Madáchcsal és Orwell-lel.  Gondoljunk csak a szerelem ábrázolására mindkettőjüknél. Az ő hőseiknek boldogtalannak kell lenniük, mert megfosztatnak a szabadságuktól. Az ember azt gondolná, hogy a Napvárosban legalább az rá van bízva az egyénre. De nem! Az arra hivatott felügyelők állapítják meg, hogy melyik férfi alkalmas a nemzésre, és kivel fog megtörténni az „egyesülés”. Ennél a résznél Campanella felidézi Platónt (Állam), aki azt javasolta, hogy a párválasztásnál döntsön a sorshúzás: ne panaszkodjon senki, hogy csúnya nőt kapott. A Napállamban ez nem probléma, mert ott csúnya nő nincs.

     A megszületett gyermekek nevét is a Metafizikus választja ki, de legalább az anyjuk maguk szoptathatják kicsinyeiket. A tanulás során eldől a sorsuk: „A kevésbé tehetséges gyermekeket falura küldik.”

*

     A Génuai még sok ámulatra méltó dolgot mond el, de aztán egyre türelmetlenebbé válik. Sietnie kell, új útra készül. Utolsó szavaival az eddigieknek némileg ellentmondva a szabad akaratról beszél. Igaz, csak egy példát tud felhozni, s ebben az egyben Campanellára ismerünk: 

     „Csak azt mondom még,  hogy szent előttük a szabadakarat,  és azt mondják, hogyha egy bölcs filozófust ellenségei negyven órán keresztül kegyetlenül megkínoznak, anélkül, hogy egy szót is ki tudnának venni belőle,  azért mert ő elhatározta a lelke mélyén, hogy hallgatni fog, akkor a csillagok mozgása sem késztetheti arra, hogy olyat tegyen, ami ellenkezik akaratával.”

Ui.(magyarázat nélkül):
  "A. kommunizmus története több évszázadra nyúlik vissza. De már legkorábbi változataiban is - a Reneszánsz és a Felvilágosodás utópisztikus irodalmában (ahol gyakran vallásos ihletettségű volt, s a javak apostoli közösségét idézve a magántulajdont bűnnek bélyegezte)-felfedte gyógyíthatatlan ellentmondását: ezek az utópiák egyszerre voltak egyenlősítők és zsarnokiak. Tökéletes egyenlőséget hirdettek, s ugyanakkor a felvilágosult elit uralmának a szükségességét: az elitnek kell vigyáznia az egyenlőségre." 
                            (Leszek Kolakowski, in: 2000, 1989)

Liszt és Weimar

 2014. 08. 06.

 

     Többször volt alkalmam bejárni Weimárt. Elsősorban Goethe és Schiller nyomába eredtem. Egy alkalommal végigolvastam a Faust első részét – németül. Minden este ezt a könyvet emeltem le vendéglátóim (egy építészházaspár) polcáról.

      A városban járva szinte véletlenül fedeztem fel, milyen nagy kultusza van itt Lisztnek. A „hírhedett zenész” 1841-ben volt először a városban, s Carl Alexander, a trónörökös őt is számításba vette, amikor elhatározta, hogy olyan kulturális központtá teszi Weimart, amilyen az Goethe, Schiller idejében volt. Liszt 1846-ban így ír: „Oly jó mindenekelőtt Weimarra, állócsillagomra gondolnom, amelynek jótevő sugarai bevilágítják hosszú pályámat… Weimarra, az Eszmény honára, ahol valamikor annyira szeretnék polgárjogot nyerni…” (Id.: Hamburger Klára: L. F., 1967, 168. o.)

     Vágya 1848-ban teljesült, amikor egy lengyel hercegnővel, Karolina de Sayn-Wittgensteinnel, Weimarba költözött. Róla a kortársak lesújtó véleménnyel voltak: nem volt szép, a modora pedig egyenesen elviselhetetlen. Viszont elérte, hogy Liszt a weimari években főleg komponálással foglalkozzon.

     A valóságos Weimar gazdasági, társadalmi és kulturális viszonyait tekintve messze elmaradt a klasszikus „aranykortól”. Éppen Liszt jelenléte és tevékenysége (nem kevés küzdelem árán) adott újra rangot  a városnak. A legfontosabb körülmény, hogy van zenekara, s ez Lisztet nagy zenekari művek írására ösztönzi. Ekkor született többek között a Faust-szimfónia és a H-moll zongoraszonáta, a Dante-szimfónia, az Esz-dúr zongoraverseny, az A-dúr zongoraverseny stb. Liszt hivatalosan udvari karmester volt. Különös gondot fordított arra, hogy bemutassa a kortársak műveit. A nibelung gyűrűjét többször is előadatta.

     Liszt először (1848-1861) az Altenburg nevű villában lakott. Majd következett egy hosszabb római tartózkodás, immár Karolina nélkül (1861-1869). 1869-től idejét Weimar, Róma és Pest között osztja meg. Általában a nyári hónapokat töltötte itt, az Ilm parti park bejáratánál. Az udvari kertészet épületének felső szintjét kapta meg.

Altenburg

Az Ilm parti parkban

A Liszt-ház

     Figyelemre méltó azonban, hogy Liszt csupán (még ő is!) egy lépcsőfok a weimari kultúra piramisán., melynek széles talapzatát Bach rakta le. Bach először 1703-ban, majd 1708-tól 1717-ig működött itt. (Bach egyik kantátája is itt született!) Lisztet még ugyanabban a században Richard Strauss követte. Itt kezdte pályáját (1889-1894). Az aranykorban Goethe és Schiller mellett ott volt Wieland és Herder. A Péter és Pál templomban, melynek oltárképét Lucas Cranach festette, Bach orgonált, és Herder hirdette az igét. A 20. században Gropius itt hozta létre a Bauhaus-iskolát. S a város adta nevét, mert itt kiáltották ki, az 1933-ban sajnálatosan elbukott köztársaságnak.

   Kíváncsi lennék, mit hoz a 21. ill. a 22. század. Lesznek-e olyan nagy szellemek Weimarban, mint korábban, hiszen:

     „Változik a világ: gyengül, ami erős,
      És erős lesz, ami gyenge volt azelőtt.”
                                           (Arany: Toldi estéje)