Önismeret
„… én mint igen nyavalyás emberi
gyümölcs csúsztam a világba.”
(Önismeret, 586)
1856 őszén 8 évi hallgatás után Széchenyi
újra írni kezd. Először a szerelem és a szeretet mibenlétéről elmélkedik.[1]
Majd 1857 februárjában – végtelen folyamként – Önismeret címmel politikai esszébe kezd[2].
Kilenc hónapon keresztül szinte minden nap dolgozott rajta. Ezt a művét
korábban csak Nagy szatíra címszó
alatt emlegették. Károlyi adta neki ezt a címet, de Viszota Gyula, Kosáry
Domokos, később Sashegyi Oszkár is
bebizonyította, hogy ez csupán a nagy mű 3. része.(DH 2 21-671)
1.
1857 elején terjedt el a hír, hogy Ferenc
József Magyarországra látogat. Habsburg részről a cél minden bizonnyal
az ismerkedés és a közeledés volt, s ez talán némi reménnyel töltötte el Széchenyit: rendeződhet Ausztria és Magyarország viszonya. Ez magyarázza a kezdeti óvatosabb
hangvételt? Azonban április 12-én érkezett a Zala megyei felkérés, miszerint mint földbirtokos járuljon hozzá Ferenc József látogatásának sikeréhez.
Ez feldühítette Széchenyit. (Arany Jánost is, ekkor született meg a
kért köszöntő helyett A walesi bárdok!)
Ettől kezdve nyíltabban politizál,
élesebben fogalmazza meg véleményét. Az első rész ekkor válik „vádirattá”
(Sashegyi Oszkár szava), egy „fő és kivált szív nélküli kormány” bírálatává.
Ezért „tűntek el” sorok és szavak
a szövegből, amikor a család birtokában levő első 200 lapot, (ill. az öncenzúra
miatt csak 188-at) már 1875-ben kiadták:
„… compromittans természetüknél fogva discretiom és tapintat érzetem parancsára számtalan sort és szót annak idejében olvashatatlanná voltam kénytelen tenni s meg vagyok nyugodva, hogy midőn ezen törléseket eszközöltem, változott politikai viszonyainkhoz képest csak hazafiui kötelességemnek feleltem meg.”, írja Tasner Géza, a kézirat őrzője az akadémiai bizottságnak. (1877. nov. 5.) (Levéltári Szemle, 445. old.) Szinte hihetetlen, hogy valaki veszi magának a bátorságot, és belekontárkodik a „legnagyobb magyar” kéziratába. (Bár az is igaz, hogy Széchenyi hagyatékával nagyon mostohán bánt az utókor.)
„… compromittans természetüknél fogva discretiom és tapintat érzetem parancsára számtalan sort és szót annak idejében olvashatatlanná voltam kénytelen tenni s meg vagyok nyugodva, hogy midőn ezen törléseket eszközöltem, változott politikai viszonyainkhoz képest csak hazafiui kötelességemnek feleltem meg.”, írja Tasner Géza, a kézirat őrzője az akadémiai bizottságnak. (1877. nov. 5.) (Levéltári Szemle, 445. old.) Szinte hihetetlen, hogy valaki veszi magának a bátorságot, és belekontárkodik a „legnagyobb magyar” kéziratába. (Bár az is igaz, hogy Széchenyi hagyatékával nagyon mostohán bánt az utókor.)
Ugyanez a megcsonkított változat kerül Önismeret címmel a Döblingi
hagyaték 3. kötetébe.[3]
Ami mégis megmarad belőle azt H. Boros
Ilona tette közzé.
2.
A kézirat további, lefoglalt részeit Károlyi Bécsben
tanulmányozta, s a 201-237 lapot az Önismeret
folytatása címmel tette közzé ugyancsak a 3. kötetben.[4]
Április 21-i dátum áll a szöveg elején. Itt már a politika búvópatakja többször
tör felszínre.
3.
A 238. laptól kezdődik a terjedelmes befejező rész, melynek Károlyi a Gróf Széchenyi István Nagy magyar szatírája címet adta, s a Döblingi hagyaték 2. kötetében
olvasható. Figyelemre méltó azonban, hogy Sashegyi
Oszkár véleménye szerint a Szatíra
valójában ennek a szövegnek a párbeszédes részével, a 7. fejezettel kezdődik. Kosáry utal arra, hogy a nemesi petíció
visszautasítása váltotta ki Széchenyiben a gyilkos szatíra-áradatot:
Az 1. részről Kosáry Domokos
így írt: „Alapeszméje leginkább így
foglalható össze, hogy az embernek jól fel kell mérnie adottságait, és ki kell
alakítania a hozzájuk illő, mértékletes életmódot.”[5]
Majd magabiztosan, mint egy sebész illeszti össze a szétdarabolt
részeket. S ő is (mint Viszota) egy, bár
nem egységes műnek tartja az Önismeretet, azaz nem választja külön az
ún. Nagy szatírát.
A Nagy
szatíra (238-894) „egyazon
folytatólag számozott kéziratnak alkotja időrendben egymás után készült részeit
(…) a részek szétválasztása, külön közzététele nem volt helyes. Kétségtelen: az Önismeret címen elkezdett és
folytatott nagy kéziratos mű csak eredeti összefüggéseiben (?) helyreállítva,
összes folytatásaival együtt mint egész adhat képet Széchenyi fejlődéséről. De
az is kétségtelen, hogy nem lett belőle egységes, kész mű. (…) Széchenyi írás
közben találta meg mondanivalóját, lépett fejlődése egyik szakaszából a
másikba.” (Kosáry, 79, 80)
A hangnemre a stílusra hatottak a politika aktuális eseményei, pl.
Ferenc József magyarországi látogatása, mely Kosáry szerint azért volt olyan
felháborító, mert pusztán a külföldnek szóló propaganda volt. Ugyanilyen
felháborító volt a petíció visszautasítása, valamint a laxenburgi kézirat
(Kosáry, 81), mely megállapítja, hogy Ferencz József látogatása eredményes
volt: „a magyarországi kormányzat sikeresen működik, nem szorul változtatásra.”
(Kosáry, 82)
*
4.
4.
Az Önismeret olvasva, jóllehet általános
elmélkedéssel kezdődik, néha érezzük, hogy az írónak konrétabb mondanivalója is
van. Például: „… nem egy magas polczon álló status
embert látunk, ki inkább szabó-műhelyben lelhetné fel Istentől rendelt műtételi
(tevékenységi) körét.” Célzás Albrecht
főhercegre, Bachra, s talán –
horrobile dictu – magára Ferenc Józsefre.
(581)
Mi segítheti az önismeretet: „Tökéletes
világosság, teljes szabadságú eszme és szócsere. S korlát nélküli választása
azon körnek, melyben mindenki forogni kíván.” (582) Tökéletes világosság?
Romantikus elképzelés az abszolút jóról. A valóság viszont ördögi!
Csapongva váltogatja témáit: szól a francia forradalom okairól, a
vallásról, majd az ember kívánatos testsúlyról, magasságáról, a homeopátiáról a
testi-lelki egészségről, a gender kérdésről, az életvezetésről, életmódról. Mulatságos,
amikor összeállítja a homeopátiában utazó orvos alapelveit:
Nelson termete miatt „még csak falusi kisbíró méltóságra sem
választották volna meg.” (595)
Napóleon elhízott, s „mindinkább önkényteli, vak despotának kezdette játszani szerepét”
(595)
„Ebédre hívni gyenge egészségűt
nem kéj, és a jóravaló házigazda és a derekas gazdasszony, legalább magyar
földön, nem örülhet oly vendégnek, ki sem nem iszik, sem nem eszik, vagy minden
falattól jobban fél, hogy ez neki majd megárt…” (597) Ma is így van. Nem
változunk.
A borivást illetően a következő tanácsot adja magának:
„ A bor a grófnak tán nem fog
ártani (…), ha t. i. nem issza azt kicsapongó mértékben és nem issza tropikus
szélességben nyár közepette, de például ködös Britanniában vagy didergő muszka
földön, és pedig ősz vagy tél hűs és hideg napjaiban, hol és mikor a pálinka
sem árt, mely például a kelet-indiaira nézve hazájában igaz méreg.” (629)
Valóságos költő: didergő muszka föld!
„ A vén ember iránt, kevés
kivétellel, mindenki némi tisztelettel viseltetik. A vén asszony ellenben csak
ritkán kivételként talál valakit, ki iránta egy kis tiszteletet, vagy csak egy
parányi kíméletet is mutatni kész volna. Igazi szégyen az egész emberiségre!” (605) Simone de Beauvoire is
hasonló szellemben ír A második nem
c. könyvében!
(Tornaóra helyett ezeket kellene felolvasni az iskolában minden reggel, ahogy Németh László ajánlott!!)
Ezek olyan életbölcsességek, melyeket
persze csak idős emberek tudnak megfogalmazni, s talán megfogadni! Pernelle asszony jut eszünkbe, talán
igaztalanul, a Tartuffe-ből: „… nem tűrheti
el, ha más még élvezi / Azt, amit a kora megtiltott már neki.”
Az Önismeret első része akkor válik Vádirattá,
amikor 1857 április 12-én Zala megye felkérte, hogy járuljon hozzá a császár
méltó fogadásához. Ez feldühítette, ettől kezdve keményebb lett a hangja. (Fiát
erre az időre Londonba küldte!)
Hirtelen meglódul a tolla, valódi vagy gyilkosan ironikus kérdések
áradatát teszi föl: „… megjön-e egykor az
az idő, mikor az akasztófának jele oly tiszteletet fog gerjeszteni, valamint a
legártatlanabbúl ontott vér által az egykor oly csúf keresztfa is ki lett
vetkeztetve minden szégyeniből, - s az akasztófa-féle decoráció nem fog-e
egykor az emberek közt nagyobb becsben állni, mint mindazon valóban émelygést
okozó csillag és pántlika tarka-barkasága, melyekkel újabb időkben a
hizelkedők, pöknyalók és seggcsókolók xerxesi serege oly különös bőségben
saturáltatott, mikép bizonyos mellek már annyira ki vannak czifrázva ilyféle
szegény testimoniálisokkal…” (669-670)
Majd lassan visszatér megszokott témáihoz, az egészséghez, de mindenről
megvan a véleménye: „noha én igazán okos
soha nem voltam, mert ha az lettem volna, most nem ülnék itt, hol ülök.”
(Tudniillik Döblingben)
Napóleon csatáiról ír, Írországról,a túlnépesedésről, az elhagyott gyerekekről,
a technikai fejlődésről, az iparosítás árnyoldalairól, az étkezésről, a
különféle gyógymódokról.
Birmingham:
„Oda érkeztemkor lágy téli idő
volt, és a természeti köd, mely Angliában nem ritka, valamint a kimondhatatlan
mennyiségű kőszénfüst, mely itt szinte nem raritás, oly vastag sötétségbe
sülyeszték az egész vidéket, miszerint valóban szinte sötétebbnek látszott a
nappali időszaknál, mint az éjjeli, mert
az egészen elburkolt nap lenyugta után mindenünnen oly nagy számban égbe
emelkedtek a gőzkatlani lángok, hogy az egész táj valami kimondhatatlan
nagyszerű illuminatio képét viselte, mely tökéletesen beillett volna egy
alvilági ünnepélynek.” (739)
Hozzá kapcsolódik a nyomor és a „gyár-fattyúk”
serege: akik egész életüket itt töltik (JA külvárosi tablói jutnak eszünkbe!)
Majd átlendül a másik végletbe: „…
a lakosok testi és lelki szebbítése, ím ez és csak ez lehet a kormányoknak a
legfőbb feladata.” (741) Ámbár „…valami
hidegvérű terv és szívtelen combinatio
szüli mindazon balfogásokat, melyek a most felhozott főczéllal ellentétben
vannak.” (741) Csupa vérlázító ellentét!
Majd ismét föllángol szenvedélye: „….
egy fő és kivált szív nélküli kormány, mely a legalitásnak bitor maskaráját
ölti ügyes tartuffe fogással magára, s mely egész tudományát Machiavel
officinájában szedte fel, s melynek ereje kirekesztőleg zsoldosainak és
bakóinak számában alapul, oly átok, melyet a nemzet csak akkor fog bosszúvágy
nélkül eltűrni és elviselni, mikor utolsó csepp vérét lecsapolják.” (745)
*
Az igazi váltás
A Nagy szatíra (Károlyi Árpád nevezte el így!) párbeszédes
rész. A Döblingi hagyaték II. kötetének 7. fejezetével indul.
Bizonyára azért véli még gyilkosabbá a hang, mert Ferenc József
látogatása során a budai várban az ország „előkelői” által megfogalmazott
petíciót sem volt hajlandó átvenni. A petícióban megfogalmazták a 1847-es
állapotok visszaállításának óhaját.
Széchenyi, miközben hevesen támadta Ausztriát, nem lett republikánus, ill.
ebben hűséges maradt korábbi nézeteihez, leghőbb vágya volt, hogy Ferenc József koronáztassa magát magyar királlyá, s akinek ezzel el kell
fogadnia a magyar törvényeket. Miután ez nem következett be, nekilátott a Vádiratnak, ill. a Nagy szatírának. A
magyar monarchiát szerető nép, így védi a magyarságot a vádakkal szemben. (Ha
igaza van, ezzel meghatározza azt a formációt, ahova a magyar társadalom
(máig?) tartozik. Ha Ady aktuális,
akkor Széchenyi még jobban.[6]
[1]
Szeretet, Szerelem, 1856, DH 3, 572-579 old.
[2]
DH 3 579
[3]
Gr. Széchenyi István Döblingi irodalmi hagyatéka, I-III., 1921-1925, szerk.:
Károlyi Árpád és Tolnai Vilmos (3. kötet)
[4]
DH 3 789
[5]
Kosáry Domokos: Széchenyi Döblingben, 1981, 74.old
[6]
„Magyarország mindenben nagy parlag.” – írja Széchenyi az Adó és Két garas c.,
a Jelenkorban megjelent cikksorozatában
