Krasznahorkai László: A magyar nemzet biztonsága

 

„Jaj, minden oly szép, még a csúnya is,/A fájdalom, a koldus gúnya is.”

„Eget ne vívj, mély kutat ne áss…”

(Kosztolányi)

 

     Szerencsés véletlen, hogy Krasznahorkai László új regényének, A magyar nemzet biztonságának a megjelenése egybeesett a Nobel-díj elnyerésével. Úgy gondolom éppen ezért, sokan elolvasták vagy kíváncsiak lettek a korábbira, a Zsömle odavan c. regényre vagy – horribile dictu – a Sátántangóra.

     Azt kell mondanom, hogy az újabb regények könnyebben olvashatóak, s jobban köthetők a hétköznapok valóságához, a mai Magyarországhoz. A magyar nemzet szerethető alkotás. Az egészet áthatja a humor, az irónia, a játékosság. Persze komoly dolgokról lesz szó. Nagyon szépen kezdődik:

     „Szerette mindazokat, akik a földön éltek, meg akik a fákon, a levegőben, a barlangokban, a folyókban, vagy az óceánok irdatlan mélységeiben, és a szeretetét nem tudta mérlegen súlyozgatni, hogy az egyiket jobban, a másikat nem annyira, mindenkit szeretett, és mindenkit egyformán, csodálatosnak gondolta és látta őket…”

     Ez a szeretet jellemzi legjobban Papp Andrást, a lepkevadászt, a tudóst. A szeretet. A rendszerező, kutató mindent és mindenkit szeret, még azt is, aki megtámadja őt. Ezzel áll szemben a regénybeli Krasznahorkai László bár csodálatosan írja le a kertje végében álló tölgyfát, de aztán őt a természetben lejátszódó folyamatok, az evolúció már rémülettel töltik el. Ő egy nagyhírű, alkotó ember, aki a végső kérdéseken töpreng.

     Adva van tehát két szereplő a regényben. Az egyik dr. Papp András, lepkekutató, a másik a regénybeli Krasznahorkai László, a valóságos író ironikus alakmása. Két teljesen más világ. Közelednek egymáshoz, távolodnak egymástól, s a regény egyik nagy kérdése: lehet-e köztük barátság. A lepkész nagyon aggódik, hogy az író pusztán egy megírandó témát lát benne.

     A mű Papp András történetével kezdődik, akit gyermekkorában kettős sérülés ért. Egyrészt Klippel-Feil szindrómával született, mely a nyakcsigolyák abnormális összenövését jelenti. Látszik is, hogy egy kicsit más, mint a többi ember. Másrészt szülei nem vállalták, így a csepeli nagyszülőkhöz került. A tehetséges fiú itt kezd érdeklődni a lepkék, ill. a pillangók iránt. Ez lett a hivatása később: gyűjtés, a rendszerezés. Fiatal kutatóként komolyabb munkákat is olvasott, pl. Schrödingertől Mi az élet? c. könyvét, s arra jutott, hogy „…az élet keletkezésének, működésének a kétségtelenül varázslatosan kétségbeejtő titkát senki, de különösképpen ő soha és semmikor nem fejti meg….”

     Aztán olyan dolgok történnek, melyek sértik Papp András integritását. A nyugalmát több tényező zavarja meg. Az első a támadás a buszon, amikor egy négyfős, fiatalokból álló banda megtámadja. Megverik, megalázzák. A sofőr menti meg. És nem tesz feljelentést, mert megsajnálja a legerőszakosabb fiút, mennyi bántalom érhette őt, míg idáig jutott. De itt nincs vége. Érdekesen bonyolódik a történet tovább.

     Másodikként megjelenik egy Krasznahorkai László nevű író, aki az élet keletkezésére és értelmére vonatkozó kérdésekkel ostromolja. Az ő vívódása lesz a fő motívum. Papp András nem utasítja vissza, sőt később felcsillan benne a remény, hogy talán egy igaz barátra lel Krasznahorkai László személyében. Vágya nem teljesül, pontosabban nem tudjuk, teljesül-e, mert az író nem fejezi be kettejük történetét. A regény nyitott, nem tudjuk, hogy létrejön-e, s ha igen, tartós lesz-e a barátság.

     Harmadikként a hivatal packázásai. Az új vezető helyettes, aki eredetileg parazitológus volt, megbízta a múzeum nemzetstratégiájának a kidolgozásával. Nem tudja kikerülni.

     Ugyanakkor, mint egy rakéta csapódik be a hír, hogy Oroszország megtámadta Ukrajnát.

     Összességében elmondhatjuk, hogy Papp András lepkész egy valóságos angyal, azok közül, akik nem tudják magukról, hogy angyalok, de tudnak segíteni. Az angyalmotívum a stockholmi beszédben is fő szerepet játszik. Ő a rend, rendszerezés megszállottja. Neki az a fontos, hogy „egy józan és ezért egyensúlyban levő világ” fennmaradjon. Maga a regénybeli Krasznahorkai mondja: „bár összeomlás előtti állapotba kerültem, a te nyugalmad, a te körültekintésed, a megfontoltságod és emberi tartásod elfelejtette velem, hogy voltaképpen, mit is keresek én nálad ennyire.”  Az ő alakja emeli piedesztálra a jóságot, a tisztaságot, a tisztes szegénységet és a zseniális különcséget egy olyan világban, ahol a jóság nevetség tárgya, a tisztaságot bemocskolják, a szegényeket lenézik, és a különcöket kitaszítják.[i]

     A regénybeli Krasznahorkai viszont más alkat. Megzavarja a nyugalmat. Már a külseje, megjelenése is eltér a szokásostól. Annyira elhanyagolt, hogy ez már a humor kategóriája. Háza rozzant faház, de cikázik a nagyvilágban, míg Papp András mindig ugyanazzal a busszal jár be Csepelről a Természettudományi Múzeumba. Igaz, lepkehálóval bejárja Magyarország tájait. A regénybeli Krasznahorkai kissé diabolikus figura, szóáradatával szinte leteríti a lepketudóst.

     A 4. bevezetésben jelenik meg a regénybeli Krasznahorkai László, s előadja kérdéseit, fantasztikus nagy monológját, s várja a lepkész válaszát.

„… nem érti, miért van az élet, … miért akar az élet ennyire élni, hát, ez van, tanár úr, tárta szét a kezét, ezért jött, azért, hogy megkérdezze, mondaná meg neki, mi ez az őrült hajsza a túlélésért, azt látja mindenhol, mindenütt a földi természetben, tehát abban, amit a saját világunknak hívunk, hogy valami rettenetes erőfeszítéssel minden és örökké élni akar, és mi sem vagyunk kivételek, ó, nagyon is benne vagyunk nyakig a dologban…”

(…)

„…vegyük a zenét, … a zene is csak egy azokra az érzelmeinkre ható formák közül, amiknek a valódi célja a szaporodásunkra való buzgalom közvetett felkeltése és fenntartása, „alig merem kimondani, mire gondolok, hogy ritmus, ritmus és melódia és melódia és tempó és mindenekelőtt a tempó, mert minden, … minden csak arra szolgál, csak arra késztet minket, hogy fennmaradjunk, hogy utódokat hozzunk létre, hogy felneveljük őket, és aztán elhúzzunk, már megbocsásson a kifejezésért, a nagy semmibe (finomítottam a szóhasználatot)

„… a művészet?, ugyan már, én író vagyok, én a reményt árulom, s a reménnyel az időhúzást, miközben a művek, amiket alkottam – még hogy remény!, toppant meg hirtelen, egyébre sem valók, mint hogy szórakoztassanak…”

„… még ha ellenkezünk is, az is bele van építve abba a muszájba, amihez muszáj tartanunk magunkat, és amihez akár akarjuk, akár nem, tartani is fogjuk magunkat…”

     „… vigyázat, meg kell szólaljon a vészcsengő, nehogy elhiggyük, hogy fejlődtünk, hogy az élet mindig magasabbra tör meg hasonló ostobaságok”, imígyen szóla a regénybeli Krasznahorkai.

     A regénybeli Krasznahorkai László „úgy érzi, valójában nincs értelme, önmagán túlmutató célja az életnek, hiszen a világon minden csak az aktuális körülményekre egyedül adható válaszképp jön létre, így állnak össze az atomok, így lesz szervetlenből szerves, így zajlott le az evolúció … nincs szabad akarat sem, mert a világon minden – még a zene, az írás is végső soron mind csak arra szolgálnak, hogy fenntartsák az élőlények kedvét a szaporodásra...”[ii] Az evolúció csődje is benne van a stockholmi beszédben. Ebből következik, mondja most már a regénybeli Krasznahorkai „Az írással akar leszámolni, abbahagyni, befejezni … mert az írással ő is csak reményt árult, de a remény pedig kifogyott, nincs több, elkelt, emberek.”

     Összegezve azt lehet mondani, hogy a valóságos Krasznahorkai műveinek is egyetlen tárgya a reménytelen metafizikai sóvárgás[iii], ami azt jelenti, hogy keresi az élet értelmét vagy valamiféle megváltót. De csak széthullás van, reményei nem teljesülnek. Nincsen remény, mondta már Vörösmarty (Az emberek, 1846), majd Kafka. S Krasznahorkai Herscht c. regényének is az a mottója, hogy „A remény hiba”.

     Az elhallgatás pedig lázadás, lázadás a körforgás ellen: nem akar részt venni benne. A stockholmi beszédet a lázadás zárja, lázadás az egész ellen.

     Ha abbahagyja az írást, nincs többé kínzó kérdés? A kérdések persze kérdések maradnak, de nem gyötrik tovább őt. Olyanná válik, mint a lepkevadász? Ezt persze nem tudjuk, mivelhogy mint már említettem, nincs lezárva a regény. Nekünk kell továbbgondolni. Nekünk kell válaszolni arra a kérdésre, hogy létrejöhet-e barátság, megvan-e mindkettőben a szeretet. Én úgy érzem, igen, a szeretet keretbe zárja a történetet. A végén előkerül a regénybeli Krasznahorkai kutyája, akiről azt mondja: azért sietett haza, mert várta a kutya (ezúttal Szmolka a neve), aki csak „egy nagy szív egy csomó szőrben, egy szív, egy romolhatatlan szív, aki őt a világon egyedül szereti.”

 

---

[i] Péter Alvarez (Index)

[ii] Kovács Bálint (Hvg)

[iii] Szabó Gábor: Kilátás az utolsó hajóról

A félkegyelmű és A magyar nemzet biztonsága

 

Két regény

 

     Mi kapcsolja össze a két regényt? Elsősorban Miskin herceg és Papp András jellemének hasonlósága. Közös bennük, hogy nyitottak, a nagyfokú szeretet és a megértés, tudnak segíteni embertársaiknak. Mindketten betegséggel küszködnek: Miskin epilepsziás, Papp Andrásnak Klippel-Feil szindrómája van. Miskin szabadon lebegő, naiv alak, tiszta lap, de a saját ügyében határozatlan. A körülötte kavargó emberraj megőrjíti. Papp András visszahúzódó, szenvedélyének élő tudós, de jobban állja a sarat, mint Miskin. A hozzá forduló regénybeli Krasznahorkai Lászlót nem utasítja vissza, sőt feléled benne a remény, hogy az íróban barátra lel. De később felülkerekedik benne a csalódottság, a félelem és a fájdalom. Hatnak egymásra, miként Miskin is színvallásra késztet mindenkit, akivel csak találkozik.

     A magyar nemzet biztonsága c. regény mottója is Dosztojevszkijre irányítja a figyelmet, s arról szól, hogy gondolatainkat, belső valónkat sosem tudjuk maradéktalanul kifejezni:

     „A legzseniálisabb, vagy egyszerűen bármely komoly emberi gondolatban mindig marad hátra valami, amit sehogy sem lehet másokkal közölni, érthetővé tenni, ha egész köteteket írna, vagy ha harminc évig magyarázgatná is egy ilyen gondolatát; mindig maradna valami, ami semmi szín alatt sem megy ki az ember koponyája alól, és ott marad örökre; meg is hal bele az ember, anélkül, hogy azt valakivel közölhette volna, pedig meglehet: az volt a legfőbb ideája.”

Fjodor Mihajlovics Dosztojevszkij: A félkegyelmű (Fordította Makai Imre)

     Ez a regénybeli Krasznahorkaira is illik, aki nagy ívű kérdéseivel ostromolja a lepketudóst. Papp András első reakciója: „ ... ez a szegény öregember nem azért jött, hogy valamit kérdezzen tőle, hanem, hogy hátha ő rájön, mi volna a kérdés, amit amaz sem megfogalmazni nem tud, sem beletörődni abba, hogy nem…”

     Szellemes válasza: „… nem akarna megnézni néhány kiváló példányt a legújabb gyűjtésből…”

     S ekkor jönnek végeláthatatlan sorban a lepkék és a pillangók. A lepketudós teljesen más alkat, mint a nagy kérdésekkel vívódó író, aki bevallja, hogy „képtelen érthetően kifejezni magát.” (Ha, ha, ha!) Kezdetben közeledik egymáshoz a két ember, (külön univerzum mind a kettő), kérdés, hogyan végződik a kapcsolatuk.

     Az utolsó előtti fejezetben a regénybeli Krasznahorkai váratlanul nyelvészeti fejtegetésekbe kezd, a kifejezés nehézségeit megindokolandó. Bemutatja az emberi nyelv, a szavak, közelebbről a főnevek kialakulását. A dolog olyképpen történt, hogy a nem létező Isten felmutatott valamit, s Ádám nevet adott neki. (Az Úristennek volt egy kikötése, hogy csak főnevet szabad mondani.) Így kapott nevet elsőnek a sékel (!), aztán a rózsa, a bárány stb. Amikor Ádám már belefáradt a névadásba, azt mondta: elég. Erre az Úr jól fejbe koppintotta, mondván: ez nem főnév. (Ma a tanárt kólintják fejbe.)

     Aztán a regénybeli Krasznahorkai László elmélkedése következik, mely szerint a valóság és a fogalom (a név) „oly messze volt és maradt egymástól, mint Makó Jeruzsálemtől, de úgy is mondhatja, hogy olyan messze, mint egy pillangó … a magyar nemzet biztonságától” Innen tehát a cím. Ez a hasonlat azt érzékelteti, hogy milyen messze van egymástól Papp András világa és a politika. Ugyanakkor Dosztojevszkij Miskin szájába adja a Nyugat elleni kirohanásokat! Nem tudjuk, mit gondoljunk a magyar nemzet biztonságáról, de lehet, hogy ez csak egy szólam, mint a Természettudományi Múzeum nemzetstratégiája. Vagy mégse? Olyan jó lenne a magyar nemzetet (nem csak ezt az egyet) biztonságban tudni!

     A regénybeli Krasznahorkai tehát kételkedik a kifejezés hitelességében, valóságosságában, ám ebbe nem törődik bele, hiszen: „a szó halálosan szerelmes a valóságba, de soha nem érintheti meg, ez egy szerelem, a legszenvedélyesebb szerelmi őrület, emelte fel a hangját” az író.

A stockholmi beszéd és az új regény

 

                                                                                Marjai János, MTI (2016)

                                        Krasznahorkai László: A magyar nemzet biztonsága

     Elképesztő az a gondolatgazdagság és a megformálás esztétikai minősége, mely erre a műre jellemző. A jellemábrázolás is kifogástalan, főleg ami Papp Andrást illeti, mert ott teljes képet kapunk a gyermekkortól kezdve az íróval történő találkozásig. S beszűrődnek a jelenkor olyan jelenségei, melyektől mindannyian félünk: a kiszolgáltatottság, az erőszak, és a háború. S természetesen fontos a regénybeli Krasznahorkai vívódása: írni vagy nem írni, ez itt a kérdés.

     A Nobel-díj átadása előtti, három részes beszédét hallgatva, megvilágosodott előttem, hogy a valóságos Krasznahorkai éppen most vázolja fel a regény fő témáit. Az első az angyalokról szól, s Papp András lepkész éppen ilyen angyal, azok közül, akik nem tudják magukról, hogy angyalok, de tudnak segíteni. Ő a rend, rendszerezés megszállottja. Neki az a fontos, hogy „egy józan és ezért egyensúlyban levő világ fennmaradjon.” Maga a regénybeli Krasznahorkai mondja: „összeomlás előtti állapotba kerültem, a te nyugalmad, a te körültekintésed, a megfontoltságod és emberi tartásod elfelejtette, hogy voltaképpen, mit is keresek én.”

     A stockholmi beszéd második része az evolúció csúcspontját elérő ember vívmányairól szól, ide idézve a legnagyobb művészeket, Leonardót és Bachot is, ám sejtetve a hanyatlást és a bekövetkező pusztulást. A regényben is nagy szerepet kap az az elmélkedés, hogy vajon mit jelent az evolúció. A feltett kérdések a mi kérdéseink is lehetnének. Nevezetesen miért van élet, miért akar az élet ennyire élni? Több fejezeten keresztül gyűrűző, fantasztikus monológ. Fontos, sodró lendületű kérdések sora. Minden csak arra szolgál, hogy utódokat hozzunk létre, felneveljük őket, s utána elhúzzunk a semmibe?! A tudomány, a történelem, a művészet, a gazdaság is be van építve a muszájba? Babits is végiggondolta ezt az Esti kérdésben.

      A regénybeli Krasznahorkai úgy érzi, „nincs önmagán túlmutató értelme az életnek, hisz a világon minden csak az aktuális körülményekre egyedül adható válaszképp jön létre, így állnak össze az atomok, így lesz szervetlenből szerves, így zajlott le az evolúció.”[i] Nincs szabad akarat sem. Minden, a művészet is, arra szolgál, hogy fenntartsák az élőlények kedvét a szaporodásra. Ebből következik, hogy a regénybeli Krasznahorkai „Az írással akar leszámolni, abbahagyni, befejezni … eddig az írással csak reményt árult, de a remény pedig kifogyott, nincs több, elkelt, emberek.” (Kovács Bálint, Hvg)

     S ez már átvezet minket a stockholmi beszéd utolsó gondolatáig, a lázadásig. Emlékeztek a hajléktalan és a rendőr jelenetére? Ha a regénybeli Krasznahorkai abbahagyja az írást, azaz nem akar részt venni a körforgásban, vagyis nem „segíti tovább” az evolúciót, akkor az nem más, mint maga a lázadás az egész ellen.

     Én így értelmezem a regényt. Lehet, hogy másnak mást mond. Egyébiránt nem kell megijedni a sok fejtegetéstől meg a sok lepkétől és pillangótól. Az egész könyvet áthatja a humor és az önirónia. Gondoljunk csak a regénybeli Krasznahorkai Lászlóra.

     Előkerül természetesen a kutya is. A regénybeli Krasznahorkai László nincs teljesen egyedül. Az első lepkevadászatról azért sietett haza, mert várta a kutya (ezúttal Szmolka a neve), aki csak „egy nagy szív egy csomó szőrben, egy szív, egy romolhatatlan szív, aki őt a világon egyedül szereti.”

     S talán barátként társul hozzá a lepkevadász. 

---

                                 [i]   Kovács Bálint, HVG

Krasznahorkai László: Zsömle odavan

 

                                                                                  

     A friss Nobel-díjas Krasznahorkai László első regényét 1985-ben olvastam. Ha lefordítjuk a címét, Sátántangó, ez magyarul haláltánc. Kezdetben csupán Magyarországra vonatkozott a végítélet, majd egyetemessé vált. Az ellenállás melankóliájában (1989) azonban így ír: "Az emberek (...) földindulásról és végítéletről beszélnek, mert nem tudják, hogy nem lesz se végítélet, se földindulás ... teljesen fölösleges ugyanis, úgyis tönkremegy minden magától, tönkremegy, hogy aztán induljon az egész elölről újra, és így menjen tovább szakadatlanul..."

     Persze ez nem újdonság. Hogyan jellemezte Ady Magyarországot? „Sivatag, lárma, durva kezek … a lélek temetője … ez itt a láp világa. Szürke, silány, szegény világ…” Csak az első kötetéből. Mit mondott Vörösmarty: az ember sárkányfog-vetemény. Nem akarom tovább sorolni.

     Azonban Krasznahorkai már eljutott oda, hogy nevetve, szatirikusan is tudja ábrázolni a magyarság helyzetét, pl. a Báró Wenckheim hazatér c. (2016) regényében, ill. a Zsömle odavan (2024) címűben. Finom megoldás, hogy a bírálatot Kada Józsi bácsi szájába adja: az önpusztítás pokoli bugyrába zuhan a Szent Magyar Haza (119 old.), „csak a vak és süket nem látja és hallja, hogy ez az ország a végpusztulásba rohan.” (208) Ezzel tompítja a kritika élét: nem kell nagyon komolyan venni őt és szélsőjobbos társait. (Miközben a hivatal nagyon is komolyan veszi őket.) Kada József becsületes, szeretetreméltó ember. Ő lenne a megváltó? A valóság sokkal erősebb az ő képzelgéseinél. Abban a téveszmében szenved, hogy itt neki szerepet osztanak. (Nem, sem mint királynak, sem mint egyszerű embernek.)

     Most villan be, hogy volt már a világirodalomban olyan kisember, aki nagy valakinek képzelte magát. Popriscsin Gogol az Egy őrült naplója c. elbeszélésében -  tükröt tartva az orosz világnak. Gogol koncentráltabban, drámaiabban mutatja az összeütközést a valóság és Popriscsin valósága között. (Emlékszünk még Darvas Iván alakítására?) Mind a két mű vége szívszorító.

1. Berlin, megérkezés

                                                                    Beszámoló 8 részben

     Augusztus 21-én 12 órás vonatút után érkeztünk meg a berlini főpályaudvarra (Hauptbahnhof). Egyszer már voltunk itt, akkor talán még Lehrter Bahnhof néven is emlegették, az átépítés előtt ugyanis ez volt a neve.

     A lenyűgöző, hatalmas komplexum 1995-től 2006-ig épült. Meinhard von Gerkan volt a tervezője (Hamburg).

     5 szinten zajlik a közlekedés, 54 mozgólépcső, 8 lift áll az utasok rendelkezésére. 4 S-Bahn fut itt össze, plusz egy U-Bahn, s jó néhány busz és villamos kapcsolódik a pályaudvarhoz. (Ne felejtsük el, Berlin egy 3 és fél milliós város: 16 S-Bahn, 9 földalatti, 22 villamos- és 150 buszjárat hálózza be a várost)

     A pályaudvar valóságos labirintus, persze az információs irodában elmondták, hogy melyik S-Bahnnal jutunk el Karlshorstba, Berlin egyik kerületébe. A szállásunkra nagyon nehéz volt bejutni. Nem vagyunk járatosak az ember nélküli, digitális bejelentkezésben, s ha nem segít egy müncheni házaspár, akkor bizonyára az utcán töltöttük volna az éjszakát. Egyébként mindenki nagyon barátságos és segítőkész volt az egy hét alatt.

                                        (Az első kép készítője: Janericloe, a többi saját felvétel)

Folyt. köv.

                                        

2. A Humboldt Forum Berlinben

 

     Már az első S-Bahn utunkon Karlshorst felé elénk tárult az egész város. Látszódott a Reichstag üvegkupolája, a kormányzati negyed, majd a Friedrichstraßén túl az Alexanderplatz. Meglepődtünk a sok, új épületen. A hatalmas tömbök, kockák szinte összenyomják az embert. Alig ismertünk rá a városra. Az új hasábok, piramisok fenyegetően meredeznek a magasba. Az építészet az emberért van, emberléptűnek kell lennie, mondta valamikor egy építészházaspár egy szép kis thüringiai városban.

     De nincs időnk keseregni, inkább beneveztünk egy hajókázásra a Spree folyón. Hideg volt, fújt a szél. Ismerős volt a Berliner Ensemble épülete. A színházat 1949-ben alapították, főleg Bertolt Brecht munkássága miatt vált jelentőssé. Később elzarándokoltunk ide. Az előtte levő téren a Brecht-szobor egyszerűsége kiáltó ellentétben van szellemének vad szárnyalásával.

     A Humboldt Forum új épülete is feltűnt. Itt voltunk már az alapkőletételnél is. Feliratkoztunk, hogy rendszeresen kapjuk nyomtatott formában a híreket az építkezésről. A történet évszázadokra nyúlik vissza. A kastély eredetileg a brandenburgi választófejedelem rezidenciája volt. A Hohenzollernekből lettek a porosz királyok, majd a német császárok. I. Frigyes idején (1688-1740) Andreas Schlüter vezetésével átépítették, s így a kastély az egyik legjelentősebb barokk kastély lett Európában. A köztársaság kikiáltása után, 1918-ban a Humboldt Alapítvány is beköltözött az épületbe, mely a 2. világháború során súlyosan megsérült. 1950-ben a SED (Német Szocialista Egységpárt) határozata alapján lebontották. Ezután a terület egy része felvonulási terület lett, illetve itt építették fel a Köztársasági Palotát, mely hatalmas színháztermével kulturális célokat szolgált, ugyanakkor a Volkskammer (Népi kamara) székhelye is volt.

     A következő új rendszer ezt természetesen lebontotta, s ezen a helyen elkezdődött a régi barokk kastély újjáépítése, melyben a Humboldt Forum kapott helyet: megnyitása 2020-ben volt. Részben visszaállították az eredeti homlokzatot, részben, mint a hajóról láttuk, új, modern formát öltött.

     A megnövelt alapterületű Humboldt Forum 1. emeletén egy Berlinről szóló kiállítás van, a 2. emeleten egy etnográfiai múzeum látható, a 3.-on pedig az ázsiai művészet különleges alkotásait csodálhatjuk meg. Nem soroltam fel mindent, több napra volna szükség, hogy valamennyire megismerjük ezt az új, monumentális intézményt. (Folyt. köv.)

                                                                                                              Fritz Cremer alkotása

                                                                                   Jörg Blobelt, 1986

                                                                          A Deutschlandfunk felvétele

3. Nem csak Köpenick

 

                "Egy vastag könyvet elolvasni hátrány, sok időbe és pénzbe kerül. Ez idő alatt tudnék műanyag palackokat gyűjteni."  Hanno Sauer     

     A tegnapi élmények közül kihagytam az Alexet, - erről később -, s azt is, hogy a Friedrichstraße egyik üzletében megvettem Daniel Kehlmann regényét, a Lichtspielt. Hiába, szeretek olvasni. A hosszú úton majdnem végigolvastam Zamjatyin Mi című antiutópiáját (1920-21), amelyet még 1990-ben vettem meg (78 Ft), s eddig még nem kerítettem rá sort. (Antiutópia: más néven disztópia, azaz negatív jövőkép. Lásd még: Campanella: Napállam, Madách falanszterjelenete.)

      Délelőtt Hennigsdorfban voltunk. Kisváros, éppen hogy Berlin határán túl, az S-Bahn még érinti. Itt dolgozott a jobbik felem a 70-es években sok magyarral együtt. Nincs külön nevezetessége. A régi házak sora hosszan elnyúlik, csupán a pályaudvartól induló, új sétálóutca elegáns. Régen itt semmi sem volt.

     Délután Köpenick, a város másik végén. Nagy meneteléssel elérkezünk a városházához, mely a backsteingótika (téglagótika) szép példája. Ez a fajta stílus főleg Észak-Európára jellemző. Az új köpenicki városháza építését 1898-ban határozták el, 1902 és 1904 között már fel is épült. Talán senki sem ismerné Köpenick nevét, ha 1906 októberében Friedrich Wilhelm Voigt 57 éves, büntetett előéletű, munkanélküli suszter kapitányi uniformisban, magához rendelve 10, az utcán sétáló közlegényt, le nem tartóztatja a polgármestert, s le nem foglalja a pénztárt. Mindenki első szóra engedelmeskedett a parancsának. Nem csoda, az egyenruhának bűvös hatalma van. Voigt tulajdonképpen az erő és a hatalom szimbólumát fordítja szembe az őt semmibe vevő felsőséggel.

     Az eset nagy feltűnést keltett. Egész Németország nevetett a pórul járt polgármesteren. Még a császár is elmosolyodott, tetszett neki a „tréfa”, mert a feltétlen engedelmesség abszolút jó.

     Sokan feldolgozták (filmen is) a Vilmos korabeli történetet, a porosz katonaállam paródiáját. A legmaradandóbb Carl Zuckmayer drámája (1931), mely egyensúlyoz a tragédia és a komédia között. Ezt olvasgattam Berlinben esténként, hála az internetnek, németül. A műből kiderült, hogy Voigt tulajdonképpen kitaszított ember volt, Woyzeck testvére. Nem voltak papírjai, ennélfogva nem vették emberszámba, hiszen iratok, tartózkodási engedély nélkül nem kapott munkát. A városházáról papírokat, útlevelet akart szerezni, de szerencsétlenségére ezeket máshol tartották. Újra csapdába került.

     Voigt sógora a törvényes utat ajánlotta, de ebben Voigt nem hisz:

     „Hoprecht: Utoljára mondom, be kell illeszkedned, ne elégedetlenkedj. Ha eltipornak, akkor is tartsd a pofád, akkor ide tartozol, áldozatként is. Nem mondhatok többet, ember! Hát nincs benned becsület, Willem? Nem érzed, hogy kötelességed van?

     Voigt: Lelkiismeretem azt mondja, az egész világ csöndes lett, mint a halál. Egyszer feldobja az ember a talpát. És akkor az Atyaisten előtt áll, aki mindenkit felébreszt, előtte állsz, s ő megkérdezi, mit tettél az életeddel. Erre azt kell válaszolnom, lábtörlőket fontam a börtönben. (…) Aztán azt mondja, menj el! Azt mondja, mutasd az igazolványodat!

     Hoprecht: Willem, te a világrenden dörömbölsz!” (Saját ford.)

     A legzseniálisabb jelenet az utolsó, amikor a városházán megengedik Voigtnak, hogy a tükör elé álljon, s megnézze magát először és utoljára az egyenruhában. Vajon megrettent-e önmagától? Vagy egy pillanatra valódi kapitánnyá változott?

     A bemutató 1931. márc. 5-én volt a berlini Deutsches Theaterben. Zuckmayer 1933-ban elhagyta Németországot.

     A darab a következő idézettel fejeződik be: „Gyertek velem, mondta a kakas, jobbat, mint a halál, mindenütt fogunk találni.” (A brémai muzsikusokból)

*

     Újra előveszem Zamjatyint. „Minden reggel ugyanabban az órában és ugyanabban a percben – mi, milliók, egy emberként kelünk fel. Ugyanabban az órában mi milliók egyként kezdjük a munkát, és egyként fejezzük be. S egyetlen, millió kezű testbe egyesülve ugyanabban a Rend-Táblában meghatározott másodpercben emeljük a szánkhoz a kanalat, ugyanabban a másodperben indulunk sétára, vagy térünk nyugovóra… (15)

     Az egyetlen eszköz, hogy az embert megszabadítsuk a bűntől, ha megfosztjuk szabadságától.” (37) (Földeák Iván ford.)

Folyt. köv.

Hennigsdorf főutcája

4. A harmadik emeletre. Alte Nationalgalerie

 

                                                                              Alte Nationalgalerie

     Most ne gondoljon senki Ady versére, az Alte Nationalgalerie 3. emeletére igyekeztünk – immár rogyadozó léptekkel. Végigjártuk ugyanis az összes termet, bár megfogadtuk, hogy csak Caspar David Friedrich, hisz érte jöttünk ide.

     De miért éppen CDF? Nagyon szeretjük képeit. A magyarázat talán Földényi F. László könyvében lelhető fel. Friedrich képeinek világába „belépve lenyűgöztek a végtelen távlatok, s belülről magamat is korlátlannak éltem meg. Festményei számomra nem múltba tekintőek voltak, nem mélabúsak, és főleg nem nyomottak, hanem felszabadítóak. Segítettek megérteni, hogy létezik olyasmi, amit leginkább kitágult életérzésnek tudnék nevezni, úgy, ahogyan a régi görögök vagy a reneszánsz nagy alkotói gondolták. Metafizikai érzékenység ez, ami mindenkiben mindig ott lappang, és adandó pillanatban bármikor életre kelhet. Annak a nagy ismeretlennek az élményszerű felvillanása, ami a földi létezésünket megelőzi és követi. Nincs köze a valláshoz – ahogyan Friedrich festészete sem vallásos. Sokszor persze vallásos jelképekhez volt kénytelen folyamodni, hogy ezt a metafizikai érzékenységet megjeleníthesse – a 19. század első felében ez kínálkozott járható útnak. De amit létrehozott, túlmutat a valláson. Ha nem tenné, régen elfelejtettük volna. Vagy a művészettörténet számára lenne csupán érdekes.” (Földényi: CDF)

     Szász-Svájcban és Rügen szigetén is az ő szemével láttuk a tájat. Elképesztő Földényi F. László kutatói szenvedélye. Egy másik könyvében leírja, hogy jelölte be a térképen, mely városokban lehet még CDF-képeket látni.

     Én más helyeket is összekapcsolnék a Múzeum-szigettel. Nofretétét (Neues Museum) Egyiptommal, az Istár-kaput Babilonnal, a Zeusz-oltárt (mindkettő a Pergamon Múzeumban, most zárva, a Pergamon-oltár 27-től, az Istár-kapu 37-től látható!) a törökországi Pergamonnal. Itt egyébként voltunk, fönt a hegyen, láttuk a Zeusz-oltár hűlt helyét. Kár volt innen kiszakítani a csodát.

     Jöjjenek a képek!

 

                                                                      Az Óriás-hegység

                                                                        Az erdő mélye holdfényben

                                                                      Férfi és nő a holdat szemléli

                                                                               Tengerpart holdfényben

                                                                                Két férfi a tengerparton

                                                                              Szerzetes a tengerparton

                                                                            Holdfelkelte a tengerparton

     P. S.

     A köpenicki kapitányban Voigt az Óriás-hegységről álmodozik: „Ha lesz útlevelem, és túljutottam a határon, gyalog megyek tovább egészen az Óriás-hegységig.” 

     A haldokló kislánynak azt ígéri: „Te, az Óriás-hegységbe, oda el kell jönnöd. Ha meggyógyulsz, ott kipihened magad, talán még az egészségpénztár is fizeti…” 

                                                               Folyt. köv.

5. Potsdam, Sanssouci

 

A kastély

     A potsdami kirándulás nagyon érdekesnek ígérkezett. (Mindenütt voltunk már többször is, nem a felfedezés vonzott, hanem az újrafelfedezés. Ezért nem fájt, ha valami zárva volt). Az újszülöttnek persze el kell mondani, hogy mi is az a Sanssousi (jelentése: gond nélkül), hol keressék a porosz királyok nyári rezidenciáját.

     A Sanssousi parkjának északi bejáratánál egy hatalmas szélmalom fogadott minket. A hozzá fűződő anekdota, ha jól emlékszem, a gimnáziumi német tankönyvünkben is benne volt a 60-as években. Most Sebastian Haffner könyvéből (Egy német története) idézem: „A  Sanssousi-kastély építésénél útban volt Fridericusnak egy szélmalom, és meg akarta venni, hogy lebonthassa. A molnár azonban ragaszkodott a malmához, és nem adta, mire a király megfenyegette, és kijelentette, hogy vagy megegyeznek, vagy »kisajátítja« a malmot, de a molnár így válaszolt: »Ehhez a berlini bíróságnak is lesz néhány szava, felség.« A malom egyébként azóta áll." A Fridericus természetesen Nagy Frigyes.

     Az egykori szőlőhegyen álló épület tervét maga Nagy Frigyes vázolta föl. A megvalósítás Knobelsdorffra, a kor jeles építészére maradt. Fantasztikus a teraszos domboldal tetején álló rokokó kastély látványa a nagy szökőkút mögül.

     Sajnos a kastély, hétfői nap lévén, zárva volt, nem tudtunk bemenni. Kívülről kissé kopottasnak tűnt. Már tíz évvel ezelőtt is arról volt szó, hogy több pénz szükségeltetik a fenntartásához.

                                                                              A szélmalom

                                                                                  A kastély a nagy szökőkút mögül

Nagy Frigyes

     A porosz királyság 1701-ben jött létre, miután a brandenburgi választófejedelem, I. Frigyes, I Lipót német-római császár hozzájárulásával királlyá koronáztatta magát. Fiát, I. Frigyes Vilmost, „katonakirálynak” nevezték. Az ő fia, Nagy Frigyes (II. Frigyes), aki viszont sokszor ismételgette: „… hogy gyűlölöm ezt a mesterséget, amelyre születésem folytán a vak véletlen kárhoztatott.” (Réz Pál: Voltaire világa, 62) Művészi hajlamokkal rendelkezett, s feltehetően nem nagy államférfi szeretett volna lenni. Éppen ezért apja kegyetlenül bánt vele: „Mint följegyezték, hajánál fogva cibálta a trónörököst, rugdosta, pálcával verte – egy dührohamában majdnem megfojtotta a függönyzsinórral, udvaroncai szedték ki a kezéből – zsugoriságában pedig hol éheztette, hol meg undorító ételeket tömött a szájába, saját kezűleg, hogy így szoktassa spártai életmódra. Csak a vakfegyelem, a hadsereg, a katonai felvonulások érdekelték, a művészeteket, tudományokat utálta; amikor megtudta, hogy fia fuvolázik – nem is rosszul -, berontott hozzá, kitépte kezéből a hangszert, és fején verte szét.” (Réz, 95) Frigyesünknek végig kellett néznie barátjának a kivégzését, akivel szökni próbált.

     Frigyes akkor is megőrizte a kultúra iránti szenvedélyes szeretetét, amikor apja örökébe lépett, de kiütköztek az uralkodókra általában jellemző önkényeskedő hajlamai. Figyelemre méltó az az epizód, amikor meghívására Voltaire vendégeskedett három évig a Sanssousi-ban. Persze Voltaire sem volt egy könnyű eset, csak rá kell nézni rókaképére. Kétszer is megjárta a Bastille-t. A második után Angliába száműzték. Később úgy vélte, hogy itt, a Sanssousiban otthonra talál. Kezdetben minden rendben volt. Frigyessel franciául társalgott, javítgatta írásait. A „mézeshetek” után ádáz macska-egér harc következett. A dilettáns fölébe akart kerekedni a született tehetségnek. Frigyes úgy bánt az írófejedelemmel, mintha az megvetendő alattvalója lenne. Persze Voltaire-t se kellett félteni, ámde végül is a menekülést választotta.

Frigyes nem vált zsarnokká, felvilágosult uralkodó volt, a porosz állam Nagy Frigyes uralkodása alatt (1740-86) vált európai nagyhatalommá. Növelte az ország területét, az erős államhatalom biztosította a szellemi szabadságot, fejlesztette a gazdaságot, bevezette a tankötelezettséget. Csupán megkeseredett ember lett belőle, írja Haffner egy másik könyvében. „Kegyetlen cinizmusával, gonoszkodásával pokollá tette az életet környezete számára.” (Poroszország egy porosz szemével, 63)

                                                                                         Frigyes

                                                                                                              Voltaire

Neues Palais

     Zárva volt a kastély, a képtár, az Orangerie? Semmi gond, mentünk tovább. A park, a teraszos kialakítás, a szökőkút, teaház, a szobrok kárpótoltak a kastélyért. Gondozzák is rendesen. Egy kertésznőtől kölcsön akartam kérni egy kis létrát, hogy magasabbról tudjam lefényképezni az Orangerie-t, ám ő határozottan mondta, hogy nem. Lehet, hogy igaza volt, biztos van rá valamilyen szabály.

Az út a Neues Palais-ig végtelennek tűnt. A park hatalmas. A Neues Palais-t  holland és angol mintára szintén Nagy Frigyes építtette 1763-69 között. Az egész família itt töltötte a nyarat. Itt már elkezdték a felújítást, de még láthattuk a kagylós termet, s sok mást is. Barokk pompa, néha az volt az ember érzése, hogy a Hofburgban vagy akár Versailles-ben is láttunk hasonlót. Ami nekem feltűnt, Artemisia Gentileschi neve. Sorsa és képei is sokatmondóak. (A Jáhel és Sisera c. műve, 1620. -  a Szépművészetiben látható)

A Palais mögött (szintén körülfogják most az állványok) két tekintélyes „melléképületet” látunk. Communsnak hívják, annak idején „pour les communs”, azaz a cselédség számára építették. Ma a Humboldt Egyetem diákjai tanulnak itt.

                                                                                      A park térképe

                                                                                           A képtár

                                                                                        Orangerie

                                                                                             A teaház

                                                                                 Irány a Neues Palais

                                                                           Felülről, Wolfgang Pehlemann

                                                                                                               Barokk pompa

                                                                                    Artemisia Gentileschi Bathseba a fürdőben, SPSG/Wolfgang Pfauder

                                                                                                                A Communs

Holländisches Viertel

     Elhagyva a parkot, a Holländisches Viertel (holland negyed) felé vettük az irányt. Ez a vonzó, 150 házból álló „lakónegyed” holland mesteremberek számára épült. I. Frigyes Vilmosnak volt példaképe a fejlett, gazdag Hollandia. S ha meghívására nem jöttek is kellő számban hollandok, akkor francia és porosz kereskedők, művészek, katonák költöztek be a házakba. Itt vásárolta a köpenicki kapitány is az uniformisát. (Mittelstraße 3)

                                                                                    Holländisches Viertel 1

                                                                                  Holländisches Viertel 2

                                                                                  Holländisches Viertel 3

Garnisonkirche

     Végül gyorsan elszaladtam (egyedül) az újra felépített Garnisonkirchéhez. (Helyőrségi templom) A Garnisonkirchét, mely az északnémet barokk egyik főművének számított,  I. Frigyes Vilmos építtette (1730-35). 1945-ben lebombázták, később a megmaradt romokat felrobbantották. Az egyesítés után újra felépítették. 2017-ben nyitották meg újra, s 2024 augusztusában egy történeti kiállítást adtak át a nagyközönségnek. Nyilván szükség volt rá. A történelmet mindig, újra és újra be kell mutatni az ifjú nemzedéknek, hátha tanulnak belőle. Ugyanis a Garnisonkirchében tartotta 1933. márc. 21-én ünnepélyes megnyitó ülését a Birodalmi Gyűlés. (A Reichstag épülete – mint tudjuk - leégett.) Az ünnepi szónok Hindenburg volt, aki fiatal hadnagyként részt vett a königgrätzi csatában. (1866, porosz-osztrák háború, porosz győzelemmel.) Fénykép is megörökítette Hindenburg és Hitler kézfogását. Hindenburg beszédében a „régi Poroszországot” dicsőítette, melynek azonban nem sok köze volt a „hitleri” Németországhoz. Először is a „régi Poroszország” - Nagy Frigyes minden őrültsége ellenére - jogállam volt. (Lásd szélmalom). Másodszor nem tett különbséget ember és ember között, s szívesen fogadta be az idegeneket, bármilyen vallásúak voltak is, csak a későbbiekben az ország javát szolgálják. (Lásd Holländisches Viertel)

     Akkor a kriptában volt még I. Frigyes Vilmos és Nagy Frigyes koporsója, melyeket a bombázás előtt elvittek Dél-Németországba. Nagy Frigyes földi maradványait - végakarata szerint - a Sanssousi legfelső teraszán temették el. Mellette nyugszik külön márványtáblák alatt 16 kutyája is. I. Frigyes Vilmos koporsója a park keleti oldalán levő Friedenskirche mauzóleumába került.

                                                                                    Garnisonkirche

     A nap eltelt. Újra az S-Bahn, átszállás egyszer, és újra Karlshorst.

                                                             Tovább  a Régebbi bejegyzésekre!