Egy utószó ha csattan

Orwell Amerikában

     Ki gondolta volna, hogy Orwell 1984 c. regényét Amerikában aktuálisnak fogják tartani?  Ez korántsem azt jelenti, hogy Trumppal megvalósult volna az orwelli totalitárius állam, mely polgárainak minden pillanatát áthatja. Amit Trump szeretne megvalósítani, az a "putyini mintára kiépített autoriter kleptokrácia". Így vélekedik Daniel Kehlmann, aki már több mint egy éve Amerikában él, s utószót írt az 1984 német kiadásához.

     Persze vannak átfedések. Ilyen például az igazság kérdése. Orwellnél a diktatúra az igazságot szakadatlan újradefiniálja. Ezáltal létezik, hogy hatalma van afölött, hogy mi az igazság. Ezt éljük most meg, mondja Kehlmann. Példája: egy túlbuzgó szóvivő szerint Trump beiktatásánál többen voltak, mint bármelyik elődjénél. Amikor a fotók mást bizonyítottak, Kellyanne Conway, elnöki tanácsadó, kijelentette "alternatív tény"-ekről van szó /alternative facts/. Ami úgy hangzik, mintha Orwell találta volna ki.

     Az alternative facts szállóigévé lett, mely nevetségessé tette Trumpot. Igaz, Amerikában jelentős ellenerő van a médiában (New York Times, Washington Post), s ez a tény, hogy Orwellt olvasnak, enyhíti Kehlmann borúlátását. Nem olyan könnyű Amerikát autoriter állammá változtatni, s ez Orwellnek is köszönhető. 

     Egyébként a fact/Fakt szónak reneszánsza van. Németországban 2016-ban a postfaktisch szót választották az év szavává. Angela Merkel is használta: "… úgy hírlik, a tényeket semmibe vevő (postfaktisch) időket élünk, mely feltehetően azt jelenti, az embereket már nem érdeklik a tények, egyedül érzéseikre hallgatnak." (Így persze könnyű orwelli birodalmat kialakítani!) 

     Orwell nagy felfedezése nem az, hogy a totalitárius állam megfosztja az embereket a szabadságuktól, hanem az, hogy nem viseli el az igazságot, írja utószavában Kehlmann. Nem engedheti meg, hogy legyenek olyan területek, mint például a tudomány, különös tekintettel a történelemtudományra, ahol nem ő szabja meg, mit kell gondolni. A régi újságokat állandóan újra írják. A tudományos munkák sem megbízhatóak többé, ha nem az államot szolgálják. Így a magukra maradt emberek emlékezete ki-kihagy, s elfelejtik, hogyan is volt korábban.

 

     Kehlmann fejtegetéseinek legérdekesebb része az, amikor összeveti az orwelli módszereket az avantgárd művészeti technikákkal. Ami korábban csak művészet volt, játék, az most valóságossá vált. Kehlmann emlékeztet René Magritte képére (1929): Ceci n'est pas une pipe (Ez nem pipa). Az orwelli állam megteheti ugyanezt, hisz megvan a hatalma, nem lehet ellent mondani. A következő párbeszédet akár Pirandello vagy Ionesco is írhatta volna:

-         - Létezik-e a Nagy Testvér?

-         - Persze, hogy létezik. A Párt létezik. A Nagy Testvér a Párt megtestesülése.

-         - Létezik-e ugyanúgy, ahogy én létezem?

-         - Te nem létezel."

     Bármennyire is kacagtató némely részlet, Kehlmann a conditio humana legkegyetlenebb víziójának nevezi az 1984-et, amelyben nincs remény, nincs művészet, a szerelem se lehet megváltás, sőt a legelemibb szellemi tevékenység és a testi öröm is tilos.

    Kehlmann mégis optimista, mert van Orwell, s a dolgokat be lehet azonosítani. Én mégis félek: nehogy a végén arra ébredjünk, hogy fejünk fölött elrepül Kassák nikkel szamovárja.

Megjelent a Librariusban 

Rubin, Kehlmann, Kundera

2016. 01. 12.

Regényekről

Rubin Szilárd: Aprószentek

    Letehetetlen könyv. Rubin Szilárd (1927-2010) könyve egy női sorozatgyilkos történetét próbálja feltárni. A kézirat a hagyatékból került elő, ennélfogva a végső simítások elmaradtak.
      Az író-nyomozó narrátor lélekrajza éppoly rejtélyes, mint maga a történet: „… ami a magányt illeti, rám nem vonatkozott többé. Volt valakim. Nagyvilági és tündöklő képtárak mesterművei helyett egy halott. De mért maradna az? Fel fogom támasztani! Még nem tudtam, hogyan, de életre keltem.” (35. old)
      A meg nem ismert, homályban maradó részletek még izgalmasabbá teszik a könyvet. Éppen ez jellemzi a korszakot (igaz minden korszakot), hogy sok mindent csak sejthetünk.

     Daniel Kehlmann: A világ fölmérése

     Nagyon szórakoztató könyv, mely arról szól, hogy Európának egy korábbi korszakában a tudósok (esetünkben Gauss és Alexander von Humboldt) nagyon sokat tettek azért, hogy a világ fejlődjön. Megszállottan kutattak, mértek, számoltak, s leírták az akkori világot. Németek voltak, ragaszkodtak elveikhez - az ájulásig. Humboldt hitt abban, hogy a tudás az emberiséget segíteni fogja. Gauss is hajlott volna erre, ha nem tartotta volna kortársait mérhetetlenül butának.
      Azóta az emberiség birtokba vette a földet, s olyan technikai civilizációt fejlesztett ki, igaz csak a szerencsés nemzetek számára, mely korábban elképzelhetetlen volt. Az ismeretlen, a fel nem fedezett terület (legyen az bárhol is, a mikro- vagy makrokozmoszban) nem csökkent. Másrészt az emberiség nem vált boldogabbá.
                                     (Fordította: Fodor Zsuzsa)

      Milán Kundera: A regény művészete

     Regényeinek írása során fedezte föl Kundera, hogy minden művének hét fejezetből kell állnia. Mégis kissé meglepődtem, hogy ez az esszékötet is hét kis írást tartalmaz, sőt némelyik további hét részre tagolódik. ("Hétszer szüljön meg az anyád!")
      A kötetet ugyanakkor műfaji sokszínűség is jellemzi: esszé, interjú, a legfontosabb fogalmak szótára, beszéd. A változatos forma mellett fontos még az a könnyedség, mellyel Kundera gondolatait megfogalmazza, átfogva évszázadok regénytörténetét, Cervantestől kezdve a XX. századig.
      Kiindulópontja Husserl két előadása (1935) Európa válságáról: „Az ember játékszerévé vált azoknak az erőknek (technika, politika, történelem erőinek), melyek meghaladják, túlcsapnak, uralkodnak rajta.” Ez a lét „feledéséhez” (Heidegger) vezetett. Egyedül a regény képes bemutatni a lét teljességét, sokszínűségét. Minden nagy alkotó a lét valamilyen, addig ismeretlen területét tárja fel.
      Úgy tűnik Kundera leginkább Kafka regényvilágában mozog otthonosan, de Broch is foglalkoztatja, s az Alvajárókkal kapcsolatban megfogalmazza a regény szerkezetét illető legfontosabb gondolatait. Azaz a regény legyen „kihagyásos”, azaz törekedjen a lényegre, a különböző szálak fonódjanak egybe. Elkülöníti a különböző szinteket, a cselekményt, a tematikát és a motívumokat. Tehát mi is a regény? Szótárából idézek: „A regény az a prózai nagyforma, amelyben az író kísérleti egókon (a hősökön) keresztül vizsgálja a létezés néhány nagy témáját.”
                                                    (Fordította Réz Pál)

Kehlmann: A Beerholm-illúzió

 2015. 06. 10.

     Minden művészet hiányból fakad. Kehlmann regényének hőse először Istent keresi, majd maga próbál olyasmit létrehozni, mellyel egyben-másban Istenre hasonlít.

      Eltökélten Kehlmannt szerettem volna olvasni. A Fővárosi Szabó Ervin Könyvtárban csupán egy kötete árválkodott a polcon: A Beermann-illúzió. Mint később kiderült, ez a müncheni születésű, de Bécsben felnőtt Kehlmann első regénye, melyet 22 évesen, 1997-ben adott ki. Magyarul 2008-ban jelent meg Fodor Zsuzsa fordításában.

     Kehlmann rendkívül okos és koncepciózus író. Úgy képzelem, hogy szinte megtervezte ezt a könyvet, melynek a középpontjában egy „művész”, Beermann személyisége áll. Az a fő törekvése, hogy képzelete, akarata és a valóság ne váljon el egymástól. S amikor ezt sikerül elérnie, összeomlik.

      Beermann élettörténete (egyben a regény szerkezete) kellőképpen indokolja azt a vágyát, hogy ő a valóság mérnöke és varázslója legyen. Elsősorban sivár gyermekkora indítja el ezen az úton. Nevelőszülei egy svájci internátusba küldik. Itt találja ki első kártyatrükkjét, sőt fellép egy iskolai ünnepségen, ahol a taps előtt valaki közbeszólt: „Láttam. Kicserélte a lapokat.” Ettől kezdve az volt a célja, hogy a mutatvány valódi legyen. Csak az igazi varázslatba nem lehet belekötni: 

     „Amíg tudom, hogy trükköket alkalmazok, egy vacak kis kókler vagyok, semmi egyéb, és minden mozdulatomból, minden szavamból e kínos tudás árad. (…) Meg kellett tanulnom kicseleznem éber értelmemet.”

 
      Nem véletlenül foglalkoztatja Isten (a matematika szinonimája). Az ő valódiságához nem fér kétség. Azonban Istenhez türelem és alázat szükségeltetik, s ki kell várni az időt! Miért akar pap lenni? Kifürkészné Isten titkait. 

      Jan van Rode (a legnagyobb illuzionista) előadása elbűvölte. A rengeteg gyakorlás meghozza az eredményt: „A kártyalapok, amint az ujjaim feléjük közeledtek, maguktól váltottak színt; teljesen maguktól emelkedtek fel a királyok, remegve lebegtek a levegőben, majd leereszkedve az asztalon landoltak. Kártyalapok vándoroltak a pakliban, fölülről alulra, alulról fölülre, középről a belső zsebembe. És nekem ehhez semmit nem kellett tennem; a kartonlapok megelevenedtek, és be akarták mutatni nekem, mire képesek. Isten bizony, varázslat volt.”

 
      Az egyik legpoétikusabb fejezet Merlinről, Beerholm alteregójáról szól. Merlin teremtménye Nimue. Hasonlóképpen alkot magának társat Beerholm is: csupán a képzeletéből: 

     „Ahogy egy szobrász kiszabadítja a figuráját a kőből, úgy foglak kihámozni a lehetőségek birodalmából.”

     Hiába figyelmezteti hősünket Rode örök magányára: „Elárulok magának egy titkot, egy nagyon nagy és szigorúan őrzött titkot, amelyről mindenki tud, csak maga nem. Ez egy álom. Nem filozófiai értelemben mondom. Isten őrizz! Tényleg álom. Mégpedig a magáé. Mi mind benne vagyunk, mindegyikünk a maga kitalációja. Ha felébred, mi eltűnünk, nem lesz semmi, megszűnünk, soha nem is léteztünk.” Ez egyben a könyv titka is. Beerholm címzettje is csak a képzelet teremtménye, s a szereplők is csupán e lapokon léteznek.

      Amikor Alvarez, a szabadulóművész kikotyogja, hogy mindenki őrültnek tartja Beerholmot, el is kezdődik az őrültségek sorozata: 

     „A kirakatbaba rám nézett, én a babára (…) épp csak kinyújtottam gyorsan az ujjaimat, alig intettem…
      Az üveg éles, éneklő hanggal pattant szét; a járdára másodperceken át potyogtak a cserepek. A baba lassan, nagyon lassan, mintha ellenállást kellene legyőznie, előrehajolt, végül elvesztette az egyensúlyát, eldőlt… tompa robajjal puffant az aszfalton. A táska kicsúszott a kezéből, végigszánkázott a földön, ki az utcára.” (204)

      Újra és újra előbukkan a villámcsapás-motívum, bár úgy tűnik már sikerült megszelídíteni, ebben az apokaliptikus, mindent elborító káoszban ismét megjelenik.

      Keserves az ébredés, amikor az unalom utálkozásba csap át. Végül az önkéntes búcsú, mellyel visszatérünk az akkor még talányos regénykezdethez.

Érettségi idején

2015. 05. 11.

Közel és távol

     A technika csodája (internet) segítségével szinte jelen lehettem a luzerni Kultúr- és Kongresszusi Központban, amikor Mariss Jansons vezényelte Dvořak Stabat materét. Irigyeltem a hosszú ideig tapsoló, lelkes luzerni közönséget. Én bizony ilyenkor azt lesem, mikor tudok a ruhatár felé szaladni. Mert még sokat kell utaznunk hazáig. Legtöbbször állva, zötyögve a buszon. Hol ez, hol az fáj. Amikor lelép az ember a buszról, a járda pereméig jó nagyot kell lépni, ám olykor gödör vár vagy kemény akácfa.

Bach a ruhatárban

Így éld életed

 "... úgy vélekedett: az embernek az a rendeltetése, hogy önmagában - szívében, lelkében és életének alakulásaiban - egyszerre építse azt, aminek lennie kell, és újjáépítse azt, ami romlásnak indult; mert ily módon lehet a világ rendjének végső felbomlását, ha nem is meggátolni, de legalább elodázni a belátható időn túl." (Márton László: Jakob Wunschwitz igaz története, 87)

Életünk...

     Életünk nagy részét azzal töltöttük, hogy elképzeltük, milyennek kell lennie a világnak. Eljutottunk oda, hogy beletörődünk abba, hogy a világ olyan, amilyen.

Tömör életrajz

     "Megnyugtatott, hogy művek között lehetek, hogy emberek között lehetek..." (Barnás Ferenc: Másik halál, 278)

"Sorsom, ah nem adta / Szállnom veled"

       Elszégyelltem magam. Mint olvasom, az idei könyvfesztiválon sokan igyekeznek személyesen meghallgatni a ma nagyra tartott írók közül Kehlmannt  és Franzent. Én itthon ülök, s megszokott szerzőim társaságában múlatom a napot. Néha megsimogatom Lina kutya fülét. Ő az én lelkes hívem, akár esik, akár fúj.

Egy kis Kehlmann (érettségi idején)

     Régebben sokat álmodtam az érettségiről. Megváltás volt fölébredni és tudatosítani: már túl vagyok rajta. Kehlmann főhősének álmán mosolygok: "- Képzelje el - mondta a matematikatanár -, hogy egy síkidom metsz egy hasábot., az így keletkező metszet egy négyzet. A vizsgakérdés: kit érdekel?" (A Beerholm-illuzió, 62)

Daniel Kehlmann, by Heji Shin