Mann, Goethe, Hugo

2013. 05. 19.

     „Mi a magyar most?” – teszi fel a kérdést Berzsenyi, s nyomában már többször elhangzott a kérdés. Legutóbb egy a Kalligramm Kiadónál megjelent kötet címlapján. Ennek a könyvnek az utolsó fejezetét Poszler György írta „Hol vagy, Mario?" címmel. A jeles irodalomtudós Thomas Mann Mario és a varázsló c. elbeszélését elemzi, s a mű szövegét összeveti Mann publicisztikai írásaival. Az alábbiak közül az első idézet a novellából való, a másik kettő Mann Szózat az értelemhez és az Európa vigyázz! c. esszékből:

     „…parancsolás és engedelmesség egylényegűek, föloldhatatlan egységet alkotnak; aki engedelmeskedni tud, az parancsolni és megfordítva: az egyiknek gondolata bennfoglaltatik a másikban, mint tömeg és vezér bennfoglaltatnak egymásban; de a teljesítmény, a rendkívülien nehéz és idegfeszítő teljesítmény az övé, a vezéré és rendezőé…”

     „…a szegény éhenkórászok tömeggyülekezete beteges elragadtatással ujjongott az emberi jogok eltörlésén, amelyet valaki hangszórón hirdetett az emelvényről…”

     „… a világos értelem megvetése ez, az igazság tagadása és megerőszakolása a hatalom és államérdek javára, a sötét ösztönökre, az úgynevezett ’érzésre’ való hivatkozás, az ostobák és gonoszok felmentése az értelem és szellem alól…”

                                                             *

     Hasonlóan tanulságosak a Goethe-idézetek Poszlertől. (ÉS,2011/44) A bűvészinas fel tudja idézni a szellemeket, de visszaparancsolni már nem tudja:

Elment hát a vén varázsló,
Végre nincs ma itt a mester!
Szellemeit én varázslom
Élni-halni most az egyszer!
Ellestem igéit s
Hókuszpókuszát,
S bűverővel én is
Művelek csodát.
Rajta! rajta!
Szedd a lábad,
Töltsd a kádat
Feredőre!
Gazdag árral fürge habja
Hadd zubogjon, fuss! előre!
………………..

 
Állj meg! Állj meg!
Ami kellett,
Mind betellett,
Állj, de menten!
Jaj, mily sejtés réme száll meg:
A varázsszót elfeledtem!
………………..

 
Itt a mester éppen,
Nagy a baj, gyere!
Szellemet idéztem
S nem bírok vele!

(Goethe: A bűvészinas, ford.: Kardos László)

                                                                    *

     Végül V. Hugo elszabadult hajóágyúja a Kilencvenhárom c. regényből. (Kritika, 2011/10-11) Olvastam a Nyomorultakat, A párizsi Notre-Dame 1482-őt, A tenger munkásait, még A nevető embert is. Úgy tűnik ezt a regényt is el kell olvasnom, hogy megértsem, miért is történt mindez így:

     „Az ágyú, amely hirtelen letépi kötelékeit, valami természetfölötti állattá alakul át. A gép rémmé változik… Mert le lehet csendesíteni a dögöt, feltartóztatni a bikát, megbűvölni a kígyót, megijeszteni a tigrist, megszelídíteni az oroszlánt; de ezzel a rémmel, az elszabadult ágyúval szemben nincs segítség. Nem lehet megölni, hiszen halott… Az ágyú ide-odagördült a fedélközön. Mintha az Apokalipszis megelevenedett szekere lett volna. Az elszabadult ágyú minden megmozdulása közelebb vitte a hajót a pusztuláshoz. Még néhány pillanat, és a hajótörés elkerülhetetlen lesz.”