2011. 12. 27.
 |
| moly.hu |
I.
Olvasom V. Hugo Kilencvenhárom
c. regényét, s hat rám a megformálás szépsége, a tobzódó leírások, a
szöveg zeneisége, festőisége, a jellemek végletessége, a fordulatok
kiszámíthatatlan becsapódásai.
A regényben kezdettől fogva a
kisember játssza a főszerepet, aki nélkül a legmagasztosabb eszmék sem
valósíthatóak meg, bár fogalma sincs, miféle hatalomnak válik eszközévé.
Aki harcol, bujdokol, gyilkol, ha kell.
Nagyon jellemző, hogy amikor a három gyermekkel menekülő Fléchard-nét a köztársaságiak megtalálják az erdőben, s politikáról kérdezik, azt feleli, nem tudja mi az.
- A kékekkel tartasz? Vagy a fehérekkel? Kikkel hát?
- A gyermekeimmel - válaszolta az asszony.
Hasonló módon vall a koldus:
- … akár történik valami, akár nem, magának egyre megy.
- Körülbelül… Ez a maguk dolga, uraké….
- No de mégis, ami most történik…
- Az a magasban történik.
A koldus még hozzátette: - És
vannak dolgok, amelyek még magasabban történnek: a nap kelte és nyugta,
a hold növekedése és fogyatkozása. Én csak ezekkel a dolgokkal
foglalkozom.
A legmegdöbbentőbb, hogy Hugo
minden romantikus hajlama ellenére (vagy éppen ezért?) nem szépítette a
háború kegyetlenségét. Az öldöklés szükségszerűsége, feltétlensége már
az első fejezeteket is áthatja. Nincs irgalom, volt a Kommün jelszava, nincs kegyelem, hangzott a hercegek parancsa.
- Mit csináljunk a sebesültjeikkel?
- Végezzenek velük.
- Mit csináljunk a foglyokkal?
- Lőjék főbe őket.
- Lehetnek vagy nyolcvanan.
- Lelőni mindet.
- Van köztük két asszony is.
- Azokat is
S a szót követte a tett. (Ezt már én teszem hozzá.)
Hajnali olvasás
Jól haladtam V. Hugo
regényében (Kilencvenhárom - annak, aki nem tudná, 1793-ról van szó,
fontos dátum a francia történelemben.) A világ nem sokat változott, már
akkor is voltak külső és belső ellenségek, a hatalom emberei már akkor
is mindent tudtak. (Saját megfigyelésem.) Jó portrék az ún. nagy
emberekről.
Robespierre: „..sápadt,
fiatal és komoly képű, keskeny ajkú, hideg tekintetű ember volt. Arcán
néha ideges rángatózás látszott; ez bizonyára zavarta, ha mosolyogni
akart.”
Danton: „…
az óriás skarlátszín posztóruhát viselt, mely szélesen, hanyagul nyílt
szét rajta, és megmutatta mezítelen nyakát; (…) két szemöldöke közé mély
barázdát ásott az indulatosság, de szája két sarkában a jóság vonásai
játszadoztak.”
Marat: „…
a törpe egy sárga arcú kis ember volt, ha ült, szinte torznak látszott;
fejét hátravetette; szeme véraláfutásos volt, szederjes foltok
csúfították az arcát. (…) A törpe mosolya rosszabb, mint a kolosszus
hahotája.”
Marat szerint „az igazi
ellenség a párizsi kávéházakban és játéktermekben lappang. (…) Az én
orrom megérzi az árulást, és úgy gondolom, hogy jobb akkor leleplezni a
bűnöst, amikor még nem követhette el bűnét.” Megszívlelendő gondolat!!
II.
A Konvent
Hugo a második részt a Konvent bemutatásával fejezi be. A Konvent az alkotmányozó és törvényhozó nemzetgyűlés. Méltatja történelmi jelentőségét:
„Soha ennél fönségesebb magaslat nem mutatkozott az emberiség látóhatárán. (…) A Konvent talán a történelem tetőpontja.”
A Tuilériákban egy falitáblán volt olvasható: „Minden
ember szabadnak és jogokban egyenlőnek születik és marad; a társadalmi
különbségek csakis a közösség szempontjából való hasznosságon
alapulnak.”
„… valamennyien egy cél fele törtek: a haladás felé!”
„A Konvent nagysága éppen abban mutatkozott meg, hogy szenvedélyesen
kereste, mennyi valóság van abban, amit az emberek lehetetlennek
neveznek.”
Egy alapigazság: „A polgártárs szabadsága ott ér véget, ahol egy másik polgártárs szabadsága kezdődik.”
Petőfi bibliája a francia forradalom története volt. Várta, sürgette a forradalmat, nem riadva vissza a vértől, az erőszaktól.
Madách:
„Vak, aki Isten szikráját nem érti,
Ha vérrel és sárral volt is befenve.
Mi óriás volt bűne és erénye
És mind a kettő mily bámulatos.”
Még egy utolsó idézet Hugótól: „Aminek
meg kell történnie, megtörténik, aminek el kell viharzania fölöttünk,
az elviharzik. A végtelenség nyugalma meg se rezzen az ilyen északi
szelektől. A forradalmak fölött ott ragyog a jog és igazság, mint vihar
fölött a csillagos ég.”
III.
Befejeztem a Kilencvenhárom
c. regény olvasását. Utoljára írok róla. Az ún. 3. könyv a
legterjedelmesebb. Az első kettő csupán bevezetés volt, előjáték a 3.
részhez, ahol már minden tiszta, világos, s a különböző oldalon állók
készülődnek a végső küzdelemhez. Nemcsak a táj foglalja keretbe a
történetet, hanem a vár, Tourgue is, mely ugyanúgy szenvedi el az ostromot, mint a Notre Dame a párizsi regényben.
Hugo még mindig csapdába csal. Felkészületlenek vagyunk ennyi hősiességre, fordulatra. Hegedűs Géza írja utószavában (1976), hogy ebben a korban valóban ilyen önfeláldozóak voltak a hősök.
Petőfi 1848-ban megverseli Beaurepaire-nek Verdun parancsnokának történetét, aki nem adta fel a várost, elvonulás helyett szíven lőtte magát. Petőfi egyszerű, keresetlen stílusa élvezetes: „Kitelt a franciáknál / a király becsülete.” Erre „felberzenkedik a német…” Ám Beaurepaire döntése így hangzik:
„Bátraink előtt halálom
Majd mint vonzó példa áll…
Én betöltöm esküvésem…
Végszavam: szabad halál!”
Nekiszegzé kebelének
S elsütötte fegyverét,
S ez szivébül kiszakítá
Életének gyökerét.
Hugo nem tagadhatja le, hogy költő. (Egy körkérdésre, mely azt tudakolta, ki a legnagyobb francia költő, Gide így válaszolt: „Victor Hugo, sajnos.”) A következő idézet bizonyítja mindezt: „A
csalóka csalitok telve lapuló harcosokkal, olyanok voltak, mint holmi
sötét szivacsok, amelyekből a forradalomnak, e gigantikus lábnak súlya
alatt kibuggyant a polgárháború.”
A romantikus táj nagyon intenzív, belső táj: „Vannak
bizonyos sziklák, szakadékok, berkek, vad csapások az esti fák között,
melyek az embert őrült és borzalmas tettek felé taszítják. Majdnem azt
mondhatnánk, vannak bűnös tájak.”
Jó a regény felépítése. A visszatérések váratlanul következnek el, visszatér a Kódis sajátos filozófiájával: „a magányos ember a természet csodálatába mélyed.” Újra felbukkan Radout őrmester, s ellentéte Halmaló, akire tökéletesen igaz a következő jellemzés: „könyörtelenül értelmes, egész addig, amíg azt a feladatot nem kapja, hogy ne értsen semmit.”
Olykor meseszerű, Móricz Barbárokjára emlékeztet, amikor az anya gyerekeit keresve vándorútra indul: „A paraszt nyugat felé mutatott kinyújtott kezével. – mindig egyenesen tovább arrafelé, ahol a nap lenyugszik.”
*
Hugo
tudja, hogy a konfliktusok, leszámolások akkor a legfájdalmasabbak,
amikor a családon belül történnek. Emlékeztet a világirodalom nagy
alakjaira: Eteoklészre és Polüneikészre, Oresztészre, Hamletre. Ő is hasonlóan jár el: Lantenac szemben Gauvainnel, Gauvain Cimourdainnal. Lantenac
nem alávaló, csak a másik oldalon áll. A XIX. században – úgy tűnik az
életnél is fontosabb volt az eszme, az elv, a virtus. S ezzel újra Petőfihez térünk vissza.
Most: „nem
tudnék meghalni a hazámért (…) nekem nagyon fontos a nemzetem és a
hazám, de mivel nem tudnék értük meghalni, mástól sem várhatom el.” – mondja egy mai költő.
Akkor egyszerű volt az élet: „A
dobos megpörgette a dobját, a tömegben mozgolódás keletkezett. Egyesek
megemelték sapkájukat, mások még jobban a fejükbe nyomták a kalapot.
Ezen a vidéken akkortájt már a kalapviseletről könnyű volt
megkülönböztetni az emberek pártállását: a kalapok királypártiak voltak,
a sipkák republikánusok.”
Vagy mégsem volt olyan egyszerű: „-
Hallgasson meg, jóasszony. Forradalmi időkben nem okos dolog olyan
dolgokról beszélni, amihez nem értünk. Vigyázzon, még letartóztatják.”
A regény vége felé Hugo így összegzi véleményét a forradalomról: „Hát
a forradalomnak az a célja, hogy kiforgassa az embert önmagából? Hogy
szétzúzza a családi kötelékeket, hogy elnyomja az emberiesség érzését?
Szó sincs róla! Azért jött el 89, hogy ezeket az örök, nagy valóságokat
szentesítse, nem azért, hogy megtagadja. A börtönök lerombolása: az
emberiség felszabadítása.”
Most azon imádkozom, hogy ne jöjjön el semmi. Legkevésbé a forradalom.
