Lukács evangéliuma

2012. 10. 23.

     Ki volt Lukács, a sorrendben a harmadik evangélium és az Apostolok cselekedeteinek szerzője? Pál a Kolosséiakhoz írott levélben említi nevét: „Köszönt titeket Lukács, a szeretett orvos…” (4, 14) A második Timóteushoz írott levélben: „Egyedül Lukács van velem.” (4, 11) Lukács Teofilusnak szóló Ajánlásában leírja, hogy szemtanúk és az ige szolgáinak beszámolóira hagyatkozik, de maga is mindennek utána járt.

         Ez az evangélium is Keresztelő Jánossal kezdődik. De míg Márk nem részletezi történetét, addig Lukács kiszínezi, megkomponálja művét. A kételkedő Zakariás elnémul, majd csak a gyermeke (János) világrajövetelekor szólal meg újra.

         Gábriel angyal ad hírt először Jézus „készülődéséről” is, Mária nagy csodálkozására. Fel is kerekedik, elment a hegyvidékre, hogy meglátogassa rokonát, a Jánossal viselős Erzsébetet, aki így köszönti:

                   Áldott vagy te az asszonyok között,

                   és áldott a te méhednek gyümölcse!

                                                       (Lk, 1, 42)

         Mária viszont már az úrhoz intézi énekét:

                   Magasztalja lelkem az Urat,

                   és az én lelkem ujjong

                   Istenben, az én Üdvözítőmben…

                                                       (Lk, 1, 46-47)

         A 2. fejezet Jézus születését írja le. József jegyesével, Máriával együtt összeírásra a galileai Názáretből a júdeai Betlehembe ment, Dávid városába, mert innen származott. Jászolba tették az újszülöttet, s jellemző az is, hogy a pásztorok tudták meg először a jó hírt. Majd Jeruzsálemben bemutatták az Úrnak. Simeon és Anna tanúságot tesznek: valóban a megváltó született meg. (Az Ómagyar Mária-siralomban: „Ó igoz Simeonnak / Bezzeg szovo ére;”)

         Már tizenkét évesen „a tanítómesterek körében ült, hallgatta és kérdezte őket, és mindenki, aki hallgatta, csodálkozott értelmén és feleletein.” (Lk, 2, 46-47)

         3. fej.

         Pontos idő- és helymeghatározással kezdődik: Tiberius császár uralkodásának 15. évében vagyunk. Júdea helytartója Poncius Pilátus, Galilea negyedes fejedelme Heródes. Testvérének, Fülöpnek volt felesége Heródiás. A főpapok Annás és Kajafás.

         Fellép Keresztelő János, megjövendöli Jézust, sőt meg is kereszteli. Erre megnyílik az ég, a Szentlélek galamb formában így üdvözli az imádkozó Jézust: „Te vagy az én szeretett fiam, benned gyönyörködöm.” (3,22) Íme a szentháromság!

         4. fej.

         A Megváltó a pusztában készül nagy feladatára, legyőzi a kísértéseket (önmagát), majd Názáretbe megy, de itt kétkedéssel fogadják.

         5. fej.

         Jézus tanít és gyógyít. Márknál nem találkoztam a csodálatos halfogással: tanítványokat szerez, először Simon Pétert, aki „leborul Jézus lába elé.”

         6. fej.

         Jézus gyógyít és tanít. A „hegyi beszéd” itt éppen egy sík vidéken hangzik el, de ez nem változtat a fontosságán. Lukács változata rövid, de lényegre törő.

         Egyrészt:

                   Boldogok vagytok, szegények,

                       mert tiétek az Isten országa.

         Másrészt.

                   De jaj nektek, gazdagok,

                   …

                   Jaj, akik most nevettek,

                       Mert szomorkodni és sírni fogtok!”(6,20-6,25)

         Nem lelki szegényekről van szó, hanem valódi szegényekről, akik éheznek, akiket gyűlölnek, gyaláznak…

         Nem kevésbé meglepő: „szeressétek ellenségeiteket…”(6,27)

         7. fej.

         Ismét felbukkan Keresztelő János, aki – úgy tűnik – elválaszthatatlan társa Jézusnak: neki „készíti az utat.” Ő sem dúskál földi javakban, nem díszes ruhában jár a pusztában.

         Visszatérő motívum még a bűnbocsánat. Bűnbocsánatot nyer a bűnös nő, aki könnyeivel öntözi Jézus lábát, hajával törli meg, s megkeni kenettel.

         8. fej.

         Ebbe a fejezetbe kerülnek a Jézust követő asszonyok. Köztük a magdalai Mária. (Nem azonos a bűnbánó asszonnyal!) Őt Jézus gyógyította meg: hét ördögöt űzött ki belőle.)

     9-10 fej.

     Jézus elindul Jeruzsálembe. Útján híveket szerez, tanít, csodákat tesz, vagyis gyógyít. De most mindenekelőtt a tanításon van a hangsúly. Miért mondják Jézust szelídnek? Talán mert amikor nem fogadják be őt vagy tanítványait, akkor a következőket mondja: "... az Emberfia nem azért jött, hogy az emberek életét elveszítse, hanem hogy megmentse." (Lk. 9,56) Babits Jónás könyvében is türelmes az Úr. Ám mégis határozott: ahogy élsz, amit cselekszel, megítéltetik a végső napom.

     11. fej.

     Ez a fejezet azzal az imával kezdődik, melyet mindenki ismer, melynek a lényege a megbocsátás:

Atyánk, szenteltessék meg a te neved.

Jöjjön el a te országod,

A mi kenyerünket add meg nekünk naponként.

És bocsásd meg a mi bűneinket.

Mert mi is megbocsátunk minden ellenünk vétkezőnek.

És ne vígy minket kísértésbe." (Lk, 11, 2)

     Jézus többször fordul az Atyához, önnön szerepét is értelmezve: "Mindent nekem adott át az én Atyám, és senki sem tudja, hogy ki a Fiú, csak az Atya, és hogy ki az Atya, csak a Fiú, és az, akinek a Fiú ki akarja jelenteni." (Lk, 10, 22)

     12. fej.

Istenfélelem, halálfélelem

     Nem a haláltól kell félni, hanem Istentől, mert ő vethet a gyehennára. Jézus a közvetítő Isten és ember között: "Mondom néktek: ha valaki vallást tesz rólam az emberek előtt, az Emberfia is vallást tesz arról az Isten angyalai előtt. Aki pedig megtagad engem az emberek előtt, azt én is megtagadom az Isten angyalai előtt."

     13. és 14. fej.

     Itt folytatódik a gondolatmenet: hogyan juthatunk a mennybe a "szoros kapun" át (Lk, 14, 22), és bizony szembe kell fordulnod hozzátartozóiddal. Kereszthordozás.

     15. fej.

     Az első három példázat arról szól, hogy mennyire fontos az elveszettnek hitt érték megtalálása: Az elveszett juh, Az elveszett drahma, A tékozló fiú.

     16. fej.

     A gazdag ember és a szegény Lázár meséje mintegy igazolja a megtérést. Azt mutatja be, mennyire megfordul minden. Ezt azonban kevesen hiszik el: "Ha Mózesre és a prófétákra nem hallgatnak, az sem győzi meg őket, ha valaki feltámad a halottak közül." (Lk, 16, 31) Felbukkan a motívum Balassi versében is.

     17. fej.

     Lukács szavaival felvillan Isten országa és az utolsó nap. Érdekes, elgondolkodtató, hogy Jézus elmondja: "Isten országa már közöttetek van." (Lk, 17, 21) Csak nem vesszük észre. Szép látomás: Lk, 17, 24)

     18. fej.

     Ismét visszatér a gazdag és a szegény ellentéte, s Jézus harmadszor beszél haláláról és feltámadásáról.

     19. fej.

     Zákeus példázata zárja a 3. részt, aki mindenét elosztogatja: "... ha valakitől valamit kizsaroltam, visszaadom neki a négyszeresét." (Lk, 19, 8) Így legyen!

     Izgalmas jelenet, amikor Jézus bevonul Jeruzsálembe. Ebbe az örömteli hangulatba némi üröm vegyül (farizeusok). S mindjárt ott van a drámai ellenpont: Jézus siratja Jeruzsálemet, mert előre látja lerombolását. Ellenségei (főpapok, írástudók, farizeusok) csak arra várnak, hogy elpusztítsák.

     20. fej.

     A templom megtisztítása, most nem olyan hangsúlyos. Inkább a tanítás és a vita, példázatok (lexikon), kérdések lépnek előtérbe. Fontosabb a szó, mint a tett. A feltámadás bizonyosságával zárja Lukács ezt a részt.

     21. fej.

     Megható a kezdés: az öregasszony két fillérének a példázata. Valójában erről szól az egész evangélium: oda mindent! Majd újra Jeruzsálem pusztulásának drámai képei következnek, és - fokozhatatlanul - az apokalipszis, az Emberfia eljövetele.

     22. fej.

     Fellép Júdás, akibe "bement a sátán". Eddig csak általában volt szó Jézus megöléséről. Most konkretizálódnak a szándékok. Jézus persze tudja, hogy eljött "az utolsó vacsora" ideje. Minden szó és tett szimbolikus. Megköttetik az új szövetség. Júdás is ott ül velük, eljátssza szerepét. Jézus nem törődik vele, annál inkább Péterrel, akit figyelmeztet a hűségre, megjövendöli, hogy háromszor meg fogja tagadni. Megrendítő a Gecsemáné-kertben az ima, az utána következő elfogás.

     23. fej.

     Híres jelenet: Jézus Pilátus előtt. A Munkácsy-trilógia jut eszünkbe, Bulgakov... A nagytanács már kimondta az ítéletet. Pilátus továbbküldi Jézust Heródeshez, aki kigúnyolja, megalázza. Újra Pilátus, aki a "tömegek óhajának engedelmeskedve" Barabást bocsájtja szabadon, és Jézust kiszolgáltatta akaratuknak".  Egy bizonyos cirénei  Simon viszi a keresztet. Jézus még a kereszten is különbséget tesz a megfeszített gonosztevők között: "... ma velem leszel a paradicsomban." (Lk., 23, 43) Halálát különleges jelek kísérték: a nap elhomályosodott, a templom kárpitja kettéhasadt. Arimatiai József, a nagytanács tagja (!), temette el.

     24. fej.

     Jézus feltámadása. Asszonyok mennek illatszerrel a sírhoz: magdalai Mária, Johanna, Jakab anyja, szintén Mária és mások. Fénylő ruhában két angyal adja hírül a feltámadást. Péter meg akar győződni erről, odamegy az üres sírhoz. Az emmauszi tanítványok is kételkednek. Az igaziak is félnek, nem akarnak hinni a szemüknek. Majd mikor Jézus felvitetett a mennybe, "leborulva imádták őt".

 

Márk evangéliuma

2011. 10. 13. 

Frans Hals: Szent Márk, artportal.hu

         Harrington Márkról szóló írását azzal kezdi: ki is volt Márk. Mit tudunk róla? Lényegében semmit. Mások idézik Papiászt, aki úgy tudja, hogy Márk Péter tolmácsa volt, mindent lejegyzett, de ő maga nem hallgatta Jézust. Mindenesetre könyve önálló alkotás: „Máté és Lukács Márkra támaszkodva írta meg művét…” (Vermes Géza: Jézus hiteles evangéliuma, 2005. 15.o.) Az általános felfogás szerint az Újszövetségnek ez a könyve Kr. u. 70-nél előbb nem keletkezhetett, hiszen a 13. fejezet Jeruzsálem lerombolására utal: „Látod ezeket a nagy épületeket? Nem marad itt kő kövön, amit le ne rombolnának.” (Mk, 13,2) A kulcsszó, mely végigvonul  a könyvön: „Vigyázzatok, legyetek ébren, mert nem tudjátok, mikor jön el az idő” (Mk, 13,33).

         Az egész könyv Jézus konfliktusairól szól. Megkereszteli János, s ezután Galileában hirdeti az evangéliumot, kiválasztja tanítványait, embereket gyógyít. (1. fej.) 

         Az írástudók persze nem fogadják el, sem csodáit, sem véleményét a szombatról (Jézus szombaton is gyógyítani merészelt!). (2. fej.) 

         Még anyjával és rokonaival is szembe került: „Aki Isten akarata szerint cselekszik, az az én testvérem és az én anyám.” (Mk, 3, 35) (3. fej.)

         Következnek a tanítások és a példabeszédek: A magvető, A lámpás és a mérték, A magától növekedő vetés, A mustármag… Azért nem maradnak el a csodák sem, a legvégén lecsendesíti a tengert. (4. fej.) 

         Persze vannak, akik félnek a csodától, a rendkívülitől. De néha nem marad más hátra, ez az utolsó remény (Jairus lányának feltámasztása). (5. fej.)    

        Názáretben elvetették tanításait: „Sehol sem vetik meg a prófétát, csak hazájában, rokonai között és saját házában.” (Mk, 6,4) Itt beszéli el Márk Keresztelő János halálát. Jézussal sok minden történik, megvendégel 5000 embert, a tenger vizén jár, gyógyít, csodákat tesz. (6. fej.)

         Újabb viták. A farizeusoknak és némely írástudónak elmagyarázza, mit ért a tisztaság alatt. Mint minden, ez is példázattá válik: „a … gonoszságok mind belülről jönnek; s ezek teszik tisztátalanná az embert.” (Mk, 7, 23) Újabb gyógyítások. (7. fej.)

         Fontos szakasz következik a csodák után. Péter vallást tesz: „Te vagy a Krisztus.” (Mk, 8, 29) Maga Jézus először nyilvánítja ki, mi vár rá: sok szenvedés, halál és feltámadás. Péternek ez sok, ezért kapja meg Jézustól: „Távozz tőlem, sátán… (Mk, 8, 33) Jó mondása: „Mert aki meg akarja menteni életét, az elveszti, aki pedig elveszti az életét énértem és az evangéliumért, az megmenti azt.” (Mk, 8, 35) (8. fej.)

         A következő rész a színeváltozással kezdődik, ami azt jelenti, hogy Jézus tanúságot tesz Péternek, Jakabnak és Jánosnak küldetéséről: „szemük láttára elváltozott” (Mk, 9, 2), s ezt az égi hang is megerősíti, nemcsak a jelenlévő(!) Mózes és Illés. Másodszor szól a halálról és a feltámadásról. Újabb ismerős szentencia a végén: „… aki nincs ellenünk, az mellettünk van.” (Mk, 9, 40) (9. fej.)

         Jézus elhagyja Galileát. A házasságból kinyilatkoztatja: „Amit az Isten egybekötött, azt ember el ne válassza.” (Mk, 10, 9) A gazdagokról: „Könnyebb a tevének a tű fokán átmenni, mint a gazdagnak Isten országába bejutni.” (Mk, 10, 25) Egyre többször beszél a halálról. (10. fej.)

         Jézus szamárháton bevonul Jeruzsálembe. Első dolga volt kiűzni a kereskedőket a templomból. Ez nagyon nem tetszett a főpapoknak és az írástudóknak. (11. fej.)

         Ebben a fejezetben rejlenek a legfőbb tanítások: „… szeresd az Urat, a te Istenedet teljes szívedből, teljes elmédből és teljes erődből. (…) szeresd felebarátodat, mint magadat. Nincs más, ezeknél nagyobb parancsolat.” (Mk, 12, 30-31) (12. fej.)

         Jézus megjövendöli a templom elpusztítását és a nagy megpróbáltatást. „Látod ezeket a nagy épületeket? Nem marad itt kő kövön, amit le ne rombolnának.” (Mk, 13, 2) Az utolsó ítélet így fog kezdődni: „Azokban a napokban pedig, a nagy nyomorúság után, a nap elsötétedik, a hold nem fénylik, a csillagok lehullanak az égről, és az égi erők megrendülnek.” (Mk, 13, 24) Minden gondolata, szava már a jövőt vizionálja. (13. fej.)

         Már készülődnek a főpapok és az írástudók Jézus elfogására és megölésére. Júdás árulása is ezt készíti elő. Az utolsó vacsora után az Olajfák hegyén Jézus megjövendöli: Péter, te háromszor tagadsz meg engem. A Gecsemáné-kertben „elkezdett remegni és gyötrődni” (Mk, 14, 33). A tanítványok nem tudnak virrasztani. (14. fej.)

         A nép nem véletlenül szavaz Barabás szabadon bocsátása mellett. („felbujtották a sokaságot”) „Elói, Elói, lámá sabaktáni.” (Mk, 15, 35) Jézus arámi nyelven kiáltott fel. (15. fej.)

         A sírhoz „magdalai Mária és Mária, a Jakab anyja, valamint Salómé” ment. (Mk, 16, 1) A fehér ruhás ifjú így szólt hozzájuk: „Ne féljetek! A názáreti Jézust keresitek, akit megfeszítettek? Feltámadt, nincsen itt.” (Mk, 16, 6) Később megjelent többeknek, utoljára a tizenegynek is: „Menjetek el szerte az egész világba, hirdessétek az evangéliumot minden teremtménynek.” (Mk, 16, 15) (16. fej.)

         Márk evangéliuma a kezdet. Már minden fontos dolog benne van.

Szövetségek

      2013. 01. 29.

Michelangelo: Jeremiás próféta

     Hahn István lesz a vezetőnk, amikor áttekintjük a Biblia könyveit. Az Ószövetséget a keresztények a következő sorrendben olvashatják: 1. Mózes öt könyve 2. történeti könyvek, ide tartozik Jób könyve is, mert azt történetinek vélték 3. Bölcsesség könyvek, ide sorolták a Zsoltárok könyvét, valamint az Énekek énekét. 4. A próféták könyvei: négy terjedelmesebb, tizenkét kisebb terjedelmű.  

     Mint korábban a kanonizációról írtam, az Ószövetség mintegy ezer évet fog át a legkülönbözőbb műfajokban. Nem minden része vallásos célzattal keletkezett, de ebben az összeállításban azzá vált. Az Ószövetség és az Újszövetség elnevezése Jeremiás könyvének (Jer 31,31) egy részletén alapszik, amikor is így szól az Úr:

„Eljön az idő, amikor új szövetséget kötök Izráel és Júda házával. Nem olyan szövetséget, amelyet őseikkel kötöttem, amikor kézen fogva vezettem ki őket Egyiptom földjéről. …. Törvényemet a belsejükbe helyezem, a szívükbe írom be.”

     A keresztények úgy gondolták, Jézus fellépésével és tanításával köttetik meg az új szövetség. Könyvei az i.sz. 60-as és 130-as évek között keletkeztek. Alkotói, összeállítói tudatosan „szent iratokat” hoztak létre, egy vallási közösség tanításait foglalták össze. Az Újszövetség kanonizálása is hosszú folyamat. A mai kánont 397-ben állapították meg, majd 405-ben I. Ince pápa áldását adta rá.

     Hahn István felhívja a figyelmet arra, hogy milyen párhuzamosságok figyelhetők meg a két gyűjtemény között: Mózes öt könyvének a négy evangélium felel meg, a történeti könyveknek az Apostolok cselekedetei, a próféták könyveinek az apostolok levelei, Dániel könyvének (apokaliptikus irodalom) pedig János jelenései.

     Míg az Ószövetség nyelve héber, az Újszövetség görög nyelven maradt ránk. A kódexek őrzik a legrégebbi, nem teljes fordításokat. Majd nyomtatásban is megjelent egy-egy részlet. Az Újszövetség első teljes fordítása Sylvester János nevéhez fűződik, 1541-ben jelent, s ez az első Magyarországon nyomtatott könyv. Előszavát disztichonban írta meg:

„Próféták által szólt rígen néked az isten,
Azkit igírt, vígre megadta fiát.
Buzgó lílekvel szól most es néked ez által,
Kit hagya, hogy hallgass, kit hagya, hogy te kövess.
…..
Azki zsidóul és görögül, és vígre deákul
Szól vala rígen, szól néked az itt magyarul:
Minden nípnek az ű nyelvín, hogy minden az isten
Törvínyinn íljen, minden imádja nevít.”

Ruth

 2011. 10. 10.

     Ruth könyve hál’ istennek (Istennek) rövid volt. Valami idilli hangulat tükröződött ebből a részből. Jól esett egy picit pihenni a sok harc, küzdelem, kinyilatkoztatás, büntetés, leszámolás között. Ruth odafekszik a mezőn az alvó Boáz lábához, s ez elég ahhoz, hogy jól alakuljanak a dolgok. Ráadásul a leszármazottak közt ott van Dávid király! A násznak tehát mindenképpen meg kellett történnie.

     Fel kell fedezni újra Victor Hugót, akinek szép versét Nemes Nagy Ágnes fordította magyarra: Az alvó Boáz címmel. Egy körkérdésre, mely azt tudakolta, ki a legnagyobb francia költő, Gide így válaszolt: „Victor Hugo, sajnos.”

Chagall: Ruth és Boáz, galeriart.cz

 

 Az alvó Boáz

Elcsigázta a nap, Boáz lefeküdött.
Szérűjén szüntelen, estig munkálva fáradt,
aztán szokott helyén vetett magának ágyat,
s aludt, rakott búzás, telt vékái között.

Bár gazdag, s mezein néki ért búza, árpa,
mégis jóra hajolt ez aggastyán szíve,
malmainak vizét sár nem mocskolta be,
nem rejtett ördögöt kohótüzei lángja.

Szakálla színezüst áprilisi patak.
Kévéje sose volt gyűlölködő, se fösvény,
látván egy-egy szegény tallózgatót a földjén,
- Hullassatok kalászt szándékkal - szólt az agg.

Biztos haladt Boáz, nem csábította rossz út,
ruhája hófehér becsület s tiszta len;
s mert a szegény felé tárultak szüntelen,
búzás-zsákjai úgy buzogtak, mint közös kút.

És jó gazda Boáz, rokoni szíve hű,
nagylelkű, bőkezű, habár takarni is tud,
s asszonyszem követi, inkább, mint bármely ifjút,
mert szép a fiatal, de a vén nagyszerű.

Az agg, ki visszatér forrásához az árnak,
örök napokhoz ér, s elhágy futó napot;
az ifjú emberek szemében láng ragyog,
ámde a vén szeme világossággal árad.

Aludt, övéi közt, az éj ölében ő,
mint roppant házromok álltak körben a kazlak,
az aratók sötét csomókban szunnyadoztak -
s mindezek ideje az ősi ősidő.

Izráel törzseit akkor bírák vezették;
órjások lábnyomát leste a meggyötört
ember, sátraival bolyongva, és a föld
az özönvíz nyomán lágy, iszamos, vizes még.

Miként Jákob aludt, miként aludt Judit,
a hunyt-szemű Boázt lombbal takarta sátra;
s látta a mennyei kaput félig kitárva,
és hogy feje fölé álom ereszkedik.

S álmában álmodott Boáz egy deli tölgyet,
öléből nőtt ki az, s a kék égig hatolt,
nemzedék lánca nyúlt, kanyargott rajta följebb:
király dalolt alant, s fönt isten haldokolt.

És mormolta Boáz belső szóval a csöndben:
"Miként lehetne, hogy e tölgy tőlem fakad?
Éveim számjegye nyolcvanon túlhaladt,
és nincs nekem fiam, s nincs többé asszonyom sem.

Akivel háltam én, társam rég elhagyott,
Uram! s ágyam helyett ágyadat elfogadta;
és most is úgy vagyunk vegyülve és tapadva,
hogy ő még félig él, s én félhalott vagyok.

Nemzetet nemzenék? Higgyem hiedelemmel?
Hogy lenne gyermekem? Amikor fiatal
az ember, reggele még csupa diadal,
a nap az éjszaka öléből győztesen kel,

ámde reszket a vén, mint télben nyírfa-ág;
özvegy vagyok, magam, leszáll reám az este,
s úgy hajtom lelkemet a sír felé, repesve,
mint szomjazó barom a vízre homlokát."

Ekként beszélt Boáz, álomban, s révületben,
s szemét Isten felé emelte, húnyva bár;
cédrus nem érzi meg, ha tövén rózsa serken,
s ő nem érezte meg a nőt lábainál.

Amíg ő álmodott, ott feküdt lába mellett
a moabita nő, Ruth; keble meztelen,
s holmi sugárt remélt, amellyel hirtelen
a vágyott ébredés világa földerenghet.

És nem tudta Boáz, hogy asszony nyugszik ott,
és nem sejtette Ruth, hogy Isten mire céloz,
friss illatot lehelt nyalábnyi aszfodélosz,
és Galgala fölött lágy szellő futkosott.

Az árnyék nászi volt, fönséges, ünnepélyes,
angyalok szálltak ott bizonnyal, rejtezőn,
mivel át-átcsapott az éjjeli mezőn
valami kék, amit az ember szárnynak érez.

Alvó lehellete Boáznak a mohán
csobogó patakok neszével összeolvadt.
Az év legédesebb hónapja volt e hónap,
liliom virított a dombok homlokán.

Tűnődött Ruth, Boáz aludt; e csöndes órán
föl-fölcsendült a nyáj kolompja téveteg;
jóságot hullatott az ég a föld felett,
s a fekete füvön inni ment az oroszlán.

Aludt Ur városa, aludt Jerimadeth,
csillagokkal sűrűn tarkállt az éjszín égbolt,
s az árny e szirmai között a tiszta félhold
nyugaton csillogott, és Ruth elmélkedett,

fátylai közt szemét félig kinyitva, ébren
tűnődött, hogy vajon az örök aratás
mely hanyag istene, mentében mely kaszás
hagyta e színarany sarlót az égi réten.

(Nemes Nagy Ágnes fordítása)

V. Hugo, hu.wikipedia.org