Ábrahám, Izsák és Kierkegaard

 2013. 06. 09.

(Ábrahám dicsérete)

     Szemrehányást kaptam a felsőbb hatóságtól (feleségem, első olvasóm), hogy Ábrahámról és Izsákról keveset írtam. Hát ehhez valóságos filozófussá vagy vallástörténésszé kellene válnom. Kit hívjak segítségül? Talán Kierkegaardot, a dán filozófust? Legyen!

Először: miről is van szó valójában?

     „…Isten próbára tette Ábrahámot, és megszólította: Ábrahám! Ő pedig felelt: Itt vagyok. Isten ezt mondta: Fogd a fiadat, a te egyetlenedet, akit szeretsz, Izsákot, és menj el Mórijjá földjére, és áldozd fel ott égőáldozatul az egyik hegyen, amelyet majd megmondok neked! Ábrahám felkelt reggel, fölnyergelte a szamarát, maga mellé vette két szolgáját meg Izsákot, a fiát. Fát is hasogatott az áldozathoz. Azután elindult arra a helyre, amelyet az Isten mondott neki.

(…)

     Amikor eljutottak arra a helyre, amelyet Isten mondott neki, oltárt épített ott Ábrahám, rárakta a fadarabokat, megkötözte a fiát, Izsákot, és föltette az oltárra a fadarabok tetejére. De amint kinyújtotta Ábrahám a kezét, és már fogta a kést, hogy levágja a fiát, kiáltott neki az ÚR angyala a mennyből: Ábrahám! Ábrahám! Ő így felelt: Itt vagyok. Az angyal így szólt: Ne nyújtsd ki kezedet a fiúra, és ne bántsd őt, mert most már tudom, hogy istenfélő vagy, és nem tagadtad meg tőlem fiadat, a te egyetlenedet.” (1Móz 22)

     Ábrahám próbatétele tehát sikeres volt. A szűkszavú leírásból kihagytam Ábrahám egyik fontos mondatát, melyet korábban aggódó fiához intézett: „Isten gondoskodik az áldozati bárányról.” Csakhogy ki vagy mi lesz az áldozati bárány, nem tudja sem az apa, sem a fiú. Mindenesetre a zsidó nép, sőt az egész emberiség történelme kezdetén ott áll Ábrahám, és Isten angyala megismétli az ígéretet: „…a te utódod által nyerhet áldást a föld valamennyi népe, mert hallgattál szavamra.” S Ábrahám hitt ennek az ígéretnek.

     A bibliai történet eme fontos motívumáról bizonyára sokan írtak, de a legérdekesebb Kierkegaard könyve, a Félelem és reszketés. Árulkodó cím. Megrajzolja azt a jelenetet, ahogy Ábrahám, miután mindent előkészített: „…elfordult és előhúzta a kést…” Innen a reszketés és a félelem.

     Kierkegaard nagyon jól ábrázolja az utódra várakozást s a kétségbeesést, mely Ábrahámot sok éven át elkísérte. Nem kevés tehetséggel magasztalja Kierkegaard Ábrahám hitét: „Hit által fogadta Ábrahám az ígéretet, hogy magjában a föld minden nemzetsége megáldatik. Múlt az idő, a lehetőség megvolt, Ábrahám hitt; múlt az idő, minden értelmetlenné vált, Ábrahám hitt.(…) Harcolt azzal az agyafúrt hatalommal, mely minden elképzelhetőt kieszel, azzal az éber ellenséggel, ki soha nem alszik, azzal a vénemberrel, aki mindent túlél – harcolt az idővel, és megőrizte a hitét.”

     Ezért is olyan tragikus, hogy miután meglett Izsák, fel kell áldoznia. Van-e ennél nagyobb fordulat, megpróbáltatás, szenvedés? „Most minden elvész! A nemzetség fennkölt hírneve, az Ábrahám magjáról tett ígéret, mindez csak ötlet, futó gondolat az Úrtól, és ezt most Ábrahámnak ki kellett törölnie magából. (…) Hallgatóim! Volt néhány apa, aki azt hitte, hogy gyermekével elveszti azt, ki a világban a legkedvesebb volt neki, ki azt hitte, hogy elragadják tőle a jövő minden reményét, de egy sem volt az ígéret gyermeke abban az értelemben, mint Ábrahám számára Izsák.”

Szalay Lajos: Ábrahám, Izsák és az Angyal

 

     Most félbeszakítom a könyv olvasását, melyet Johannes de Silentio (Csendes János) álnéven adott ki a szerző 1843-ban.  Innen valók az idézetek Rácz Péter fordításában. A kötet felépítése: Előszó, Előhang, majd az Ábrahám dicsérete c. fejezet. A továbbiakban Problémák címmel terjedelmesebb eszmefuttatások következnek. Ezekről más alkalommal számolok be.

Ábrahám

  2013. 06. 03.

     Mózes első könyvében olvashatunk Ábrahámról. A Bábel tornyáról szóló történet után az Ószövetség már nem az egész emberiség történetével foglalkozik, csupán a kiválasztott nép sorsával, melynek ősapja Ábrahám. Pál apostol (Gal 3, 6-7, Róm 4, 1-3) a hit emberének nevezi, s valóban az Úr elhívja egy különleges feladatra:

Menj el földedről,
Rokonságod közül és atyád házából
Arra a földre, amelyet mutatok neked!
Nagy néppé teszlek,
És megáldalak,
Naggyá teszem nevedet,
És áldás leszel.

(1Móz, 12, 1-3)

     Ábrahám az északi Háránból indult délre, a tejjel-mézzel folyó Kánaán felé. Sikemben oltárt épített az úrnak, aki újra megjelent neki. Aztán éhínség (!) támadt Kánaánban, s Ábrahám Egyiptom felé vette útját. Emberi gyengeség, előrelátás, ravaszság? Ábrahám előre tudta, hogy a fáraó szemet vet feltűnően szép feleségére, Szárajra, s férjét el fogja tenni láb alól, ezért rábeszélte az asszonyt, hogy vallja magát húgának. Így is történt. Miután Szárajt a fáraó házába vitték, (a hatalom mindig magának akar kedveskedni), az Úr megbüntette az uralkodót, s Ábrahám kincsekkel megtetézve visszakapta feleségét. Hebronban telepedett le.

     Az Úr pártfogolta kiválasztott emberét, de Ábrahám sem hagyta cserben az övéit, pl. unokaöccsét, Lótot. Amikor elváltak, s Lót a termékeny Jordán völgyébe indult, az Úr megerősítette ígéretét: „Emeld föl a tekinteted, és nézz szét arról a helyről, ahol vagy, északra, keletre és nyugatra. Azt az, amelyet látsz, neked és a te utódaidnak adom örökre. Hasonlóvá teszem utódaidat a föld porához: aki meg tudja számolni a föld porát, az tudja megszámolni a te utódaidat is.” (1Móz, 12, 14-15)

     Később Ábrahám kiszabadítja Lótot a fogságból, mint ahogy ki kell mentenie Sodomából is. Az Úr persze folyamatosan megjelenik választott emberének. Látomások és álmok erősítik meg hitében. A legfontosabb a szövetségkötés:

Én vagyok a mindenható Isten.
Élj nekem tetsző életet,
És légy feddhetetlen!
Megajándékozlak szövetségemmel,
És nagyon naggyá teszem utódaid számát.
                                          1Móz. (17, 1-2)

     Ettől kezdve nevezi az Úr Abrámot Ábrahámnak! Először az egyiptomi szolgálólány, Hágár, szüli neki Izmaélt, aki majd az arabok őse lesz. Száraj azonban még különlegesebb szerepet játszik a történetben: az Úr Izsákot ígéri Ábrahámnak: "Azután ezt mondta Isten Ábrahámnak: Szárajt, a feleségedet ne nevezd többé Szárajnak, hanem Sára legyen a neve! Mert megáldom őt, sőt fiút adok tőle neked; megáldom őt, és népek támadnak belőle, népek királyai származnak tőle." 1Móz. (17, 15-16)

     Az Úr Ábrahám hűségét, hitét próbára teszi. Folyamatos dráma, tragédia nélkül. Ábrahám még a fiát is föláldozta volna az Úrnak. („Nem tagadtad meg tőlem a fiadat, a te egyetlenedet…", szólt az angyal Mórijjá hegyén.) 1Móz. (22,12 ) Ábrahám csak akkor nyugszik meg, amikor Izsák is felnő a feladathoz, méltó lesz arra, hogy folytassa azt, amit atyja elkezdett: „Akkor elhunyt Ábrahám, meghalt késő vénségében, öregen, betelve az élettel…” (1Móz, 25, 7)

Rembrandt: Izsák feláldozása, hu.wikipedia.org

A teremtés

 2014. 04. 23.

     A világ teremtése, ahogy a Bibliában olvassuk, egyedül Isten műve volt (monoteizmus). Ő hozott létre mindent. Felette állt az általa megalkotott világnak. Ám nem egyszerre teremtett meg mindent, hanem lépésről lépésre.

     „Kezdetben teremtette Isten a mennyet és a földet.” 

     A föld először rendezetlen, kaotikus formában létezett, kietlen volt, mindent víz borított. (Az idézett bevezető mondat nélkül mindez kísértetiesen hasonlít a görög és más mítoszokra, s inkább keletkezés lenne..) A föld „csinosítása” tulajdonképpen a világossággal kezdődött. (Vö. Haydn!) A világosság és a sötétség, a nappal és az éjszaka megkülönböztetése a teremtés második lépése. Eltelt az első nap.

     Ezután teremtette meg Isten az égboltot, s elválasztotta a boltozat feletti vizeket a lenti vizektől. Már vége is a második napnak. 

     A harmadik napon Isten egy helyre gyűjti a vizeket, hogy előtűnjön a szárazföld, s előbújjanak a növények: a füvek és a gyümölcsfák, azaz megjelenik a földön az ÉLET. A gyümölcsfák magvai örökítik tovább az életet. Isten elégedett volt azzal, amit alkotott. Végbement a „szétválasztás”.

     A negyedik napon a világító testeket, a napot, a holdat és a csillagokat helyezi Isten az égboltra, melyek meghatározzák az ünnepeket, a napokat és az esztendőket. Egyre jobban érezhető, hogy az ember számára készül az otthon. Már a gyümölcsfák is ezt jelzik. Isten újra elégedett lehet. 

     Az ötödik napon a víziállatok népesítik be a földet, s a madarak a levegőt. A dolguk az, hogy sokasodjanak. 

     A hatodik nap különleges nap. Isten először a barmokat, csúszómászókat s az egyéb földi állatokat teremti meg, majd – saját képmására – az embert, a férfit és a nőt. Az embernek az a feladata, hogy uralkodjon az egész földön. Tehát kitüntetett szerepe van.

     Az utolsó nap a pihenésé, mert Isten lezárta a teremtést, elkészült a maga munkájával.

     Más szemléletű a második teremtéstörténet. Itt a föld tulajdonképpen termőföld, csak még száraz, ezért terméketlen, s ember sincs, aki megművelje. Legyen tehát ember! Az Úristen a párával átitatott földből formálja meg, s életet lehel az orrába. Később állatokat is készít hasonló módon, s hogy társa legyen, oldalbordájából megalkotta az asszonyt: 

     „Még mindketten mezítelenek voltak: az ember és a felesége; de nem szégyellték magukat.” (1Móz, 2,24)

     A bibliai teremtést több híres alkotásban viszontláthatjuk. Ilyen pl. Michelangelo freskói a Sixtus-kápolnában. A középpontban Ádám teremtése van, amikor is az Úr az ujja érintésével kelti életre Ádámot.¹

     Az alábbi film bemutatja Michelangelo teremtéstörténetét a kezdetektől Noéig: a fény és a sötétség szétválasztása, az égitestek megalkotása, az ég és a föld szétválasztása; Ádám majd Éva megteremtése, a bűnbeesés és a kiűzetés; Noé hálaáldozata, a vízözön, végül részegsége. Tolnay Károly szerint jobb, ha fordítva, a főbejárat felől megyünk az oltár felé, s így jutunk el a világegyetem keletkezésének látomásáig.

     Haydn Teremtés c. oratóriuma is emlékezetes. Csak röviden: három részből áll. Az első négy napot foglalja magában az első rész, az ötödiket és a hatodikat a második rész, az utolsó Ádámról és Éváról szól. Haydn három évig dolgozott a majdnem két órás művön. Itt a legmegrendítőbb a fény megjelenése: a 10.15 percben. Jó hallgatást!

     ¹ Ez a gesztus látható Caravaggio Máté elhívatása c. képén: Jézus rámutatással hívja el tanítványának a vámszedőt. A rámutatás lehet negatív is, pl. Füst Milán Este van c. versében.