Éj vagyok, te csillag,
Fényes és hideg,
Én setét a bútól
S vágy miatt beteg.
Általad homályom
Fájva összereng,
Míg fölötte arcod
Istensége leng.
Szép sugáraidtól
El nem alhatom,
Mégis éber kínnal
Hozzád álmodom;
Fel kivánom vinni
Amit rejt a hit,
A föld gyermekének
Édes titkait,
Mit nem esküdött szó,
Nem sugott ajak,
Amit bánat és éj
Gondolhattanak.
Fel kivánom vinni
Gyászos arcomat,
Hogy világosabb légy
Árnyékom miatt.
S mint inkább leendek
Bútól fekete,
Annyival dicsőbben
Kezdj ragyogni te.
El kivánok veszni
Fényben általad:
Érezzem csak egyszer,
Egyszer lángodat.
1841. január 10. előtt
Jegyzetek egy érettségizőnek
A vallomásos, lélekállapotot kifejező
versnek már a címében megjelenik az ellentét, mely átszövi az egész verset: az
éjszaka és a csillag, a sötétség és a fény ellentéte:
„Éj vagyok, te csillag,
Fényes
és hideg.”
Ehhez az ellentéthez kapcsolódik még a vallásos motívum, melyben az
imádott nő istenhez hasonló mivoltáról van szó: „arcod istensége”, melyre a föld gyermeke gyászos arccal tekint föl.
A vershez fűzött lábjegyzetből megtudjuk, hogy a mű 1841 előtt
keletkezett, s talán már nem a Perczel
Etelka-élményből fakad, s még nem Csajághy
Laurához szól, aki később a költő felesége lesz. Ebben a versben a szerelmi
érzés, a szerelemvágy és annak reménytelensége fogalmazódik meg. Ez önmagában
is olyan ellentét, mely jellemző az európai szerelmi lírára a középkortól
kezdve a romantikáig. (Dante, Petrarca, a Minnesängerek) Vörösmarty a romantika jegyében alkotott. Erre a korstílusra a
végletes szenvedélyek, nagy ellentétek jellemzőek. Nyomon követhetjük ezt
bölcseleti vagy közéleti verseiben is. (A Szózat
is mennyire végletes: élet és halál a tét!)
Ha az Éj és a csillag lényegét
meg akarjuk fogalmazni, akkor legjobb, ha összevetjük az első és az utolsó
versszakot. (Keret!) Az első versszakban benne van az éj és a csillag, a
vágytól beteg költő és a fényes, de hideg nő ellentéte. Az utolsóban is ott van
a vágy, (ismétléssel fokozva, szinte felkiáltásszerűen), hogy a „hidegség” feloldódjon, s a költő
egyesüljön a fénnyel, a lánggal.
A kereten belül 3x2 versszakra oszthatjuk a verset. A 2. és a 3.
kulcsmotívuma a fájdalom és a kín, melyek szemben állnak a magasban
lebegő szépséggel. A 4-5., illetve a 6.
és a 7. versszak párhuzamba és ellentétbe állítható. Mindkét rész ugyanúgy
kezdődik, a fent és a lent ellentétével: „Fel kívánom vinni…” (Anafora). De míg az első (4-5) központi
motívuma a hit és az „édes titok”, addig a második (-7) a
fény és a sötétség ellentétére épül: minél sötétebb, feketébb a költő
éjszakája, annál inkább ragyog a csillag.
A vallásos nyelvezetre már találtunk példát, de lényegesebb az, hogy
amint a hívő buzgón vágyódik arra, egyesüljön az istenséggel, úgy kívánkozik a
költő a viszonzásra.
A romantikus költészetre a festőiség és a zeneiség jellemző. A sötétség
és a fény különféle árnyalatait érzékelteti a költő: éj, setét, homályom, gyászos, árnyék, fekete az egyik oldalon, fényes, sugár, világosabb, ragyogni, fény,
láng a másik oldalon. Félrímek kötik össze a sorokat. A vers ritmusát a trocheusok adják.
„Szép sugáraidtól
- u/ - u / - -
El nem alhatom…”
- u/ - u/ -
A túlzott szabályosságot a sorátlépések
(enjambement) enyhítik, lendületessé téve a versszakok egymásutánját.
Az ismétlések közül az anaforát már említettük, fontos még az utolsó
előtti sor utolsó szavát, egyszer, megismétli
a költő a következő sor elején!
Őszintén szólva, kicsit Almanach-ízű a vers. (Mennyire jobban illenek Vörösmartyhoz az apokaliptikus látomások! A csöndes, az el nem mondott szenvedés rajza ez.) Többször el kell olvasni,
míg fölfedezi az ember a kompozícióban rejlő művészetet, ahogy versszakról
versszakra halad a csúcspontig. S innen kapcsol vissza az első versszakhoz.
