Gép és ember

„Gép a fejem. Gép a kezem.” (Kosztolányi)   

     Meglepő hír volt tavaly japánban, számolt be róla a Die Zeit, hogy egy számítógépes program által írt elbeszélés bekerült egy sci-fi pályázat döntőjébe. A zsűri nem tudta, hogy a”művet” egy algoritmus hozta létre. Bírálták ugyan a szereplők lélektani ábrázolását, ugyanakkor dicsérték a cselekmény határozott vonalvezetését. Még az sem tűnt fel, hogy az intelligens robot – kissé akadozva – a végén bevallotta, hogy milyen örömöt okozott neki az írás, megszabadult bénító korlátaitól, önállóvá vált.    

     A japán programozók megadták a cselekményt és a szereplők fontosabb paramétereit. De nem elképzelhetetlen, hogy a jövőben ilyen utasítást is lehet majd adni: ríkasd meg az olvasót. Sőt a program alkalmazkodhatna az olvasóhoz, ha unatkozó arcot vágna, akkor az e-book olvasó szenzorai érzékelnék ezt, és felgyorsítanák a tempót.

     Az algoritmus segítene a sorozatszerzőknek eligazodni saját labirintusaikban (Trónok harca), s akár tovább is szőhetné a cselekményt. Ken Follett 22 fős csapatot alkalmaz, és excel-táblázatot vezet a szereplőkről.

     Nem kell a szavakkal, a mondatokkal sokat küszködni. Ady még elvérzett egy gondolaton, de hol van már a tavalyi hó.

     Elcsúszik a hangod, hamisan énekelsz? Helyre lehet hozni a szoftver segítségével. Sőt a program zenét is szerezhet! A számítógép jobb képet tud festeni Rembrandt stílusában, mint maga Rembrandt.

                          „Sírtam, nevettem az úton. / Én, ember, én. Emlékezem.” (Kosztolányi)

     Egy másik interjú a NZZ-ben (René Scheu) arról szól, hogyan születnek meg Jonathan Franzen regényei. Reggeli után az elsötétített "irodájában" kezdi napját Franzen. Itt semmi sem terelheti el figyelmét az írástól: "megpróbálok tovább álmodni, miközben már ébren vagyok. Olyan hangokra figyelni, amelyek nincsenek ott. Így jutok olyan állapotba, melyben a képzelet valósággá válik. Azáltal, hogy elszigetelem magam a külső zajtól. Ebben az állapotban minden apróság jelentőssé válik.

(…)

     Az írás számomra hosszadalmas folyamat, nagyon sok időre van szükségem ahhoz, hogy a személyek és a tárgyak, melyeket a történet összeköt, körvonalazódjanak és elmélyüljenek. Az anyagot a nem fiktív valóságból nyerem, mely az írás során - jó esetben - önmagán túlmutató értékkel gazdagodik. A mindennapi élet legtöbbször az marad, ami volt, mindennapi és jelentéktelen.”