Karinthy: Találkozás egy fiatalemberrel

               „És a füzet a kezében, a régi füzet… amit a szekrényem fenekén rejtettem és elfelejtettem…”

     "Az író olyan művész, aki saját életének anyagából dolgozik." Babitsnak ez a megjegyzése Karinthyra is igaz, aki ebben a novellájában megalakotja a novellabeli írót, annak kamasz hasonmását. Találkozásuk azt a fiatal írót leplezi le, aki már elfelejtette álmait, s sértetten nekitámad egykori önmagának. Fiatalkori énje kéri tőle számon a meg nem valósult álmokat, a vádlottak padjára ültetve a befutott írót.

     A novella Karinthy viszonylag korai alkotói korszakában született meg, hisz a „felnőtt”, sikeres író 26 évesnek mondja magát. Karinthy a Nyugat első nemzedékének tagja. Legtöbbször elfelejtik a nevét említeni Ady, Babits, Kosztolányi mellett, pedig éppoly sokoldalú, mint ők. Számtalan remekmű szerzője, pl. az Így írtok ti szerepel is a novellában, később pedig a Tanár úr kérem-ben, folytatva a kamasz-témát, mutatja be az akkori diákélet jellemző típusait. Regényíróként, s nem utolsósorban költőként is jelentős.

     A novella valójában egy belső vita, rejtett nyugtalanság, lelkiismeret-furdalás kivetítése. A novella hatásának titka a váratlan látomás, melyre nem lehet felkészülni, mert ellentmond minden tapasztalatnak. (Gondoljuk csak  meg, milyen hatással van Hamletre apja szellemének megjelenése…) A  kettéhasadt lélek ábrázolása, a Karinthy-féle fantasztikum sajátossága, hogy úgy jeleníti meg a már nem létező kamaszt, ahogy az valóságosan létezett. Önarckép – múlt időben.

     A Találkozás c. novella színhelye a Duna-part, mely mintha az idő múlására, a változásra utalna. Az időpont: az alkonyat, amikor kissé elmosódnak a körvonalak, a szürke láthatáron a nap vörös sugarai még egyszer felizzanak. Az elbeszélő maga az író. Egyes szám első személyben idézi fel a történteket, érzékeltetve mindkét szereplő lelkiállapotát, értékrendjét. Az író-elbeszélő sétálni indul fiatal, szép feleségével, amikor különös élményben lesz része: találkozik fiatalkori önmagával. A feleség értetlenül szemléli a történteket: a fiatalember rossz benyomást tesz rá, a modorát kifogásolja.

     Tehát jó, szinte idilli hangulattal kezdődik a novella. Majd hamarosan érlelődik a fordulat, mely kibillenti a főhőst önelégültségéből, megjelenik a múltból a számonkérő-vádló kísértet, egykori önmaga, aki szemére hányja, mit nem valósított meg álmaiból. A felnőtt a kopott ruhákat veszi észre először. Később a dialógusban még egyszer visszatér erre: „A ruhád nagyon szánalmas (…) És sovány vagy (…) nem tudnék ilyen ruhát fölvenni…” A fiú viselkedésében vád van. A felnőtt magyarázkodni kezd. Írói sikereivel hozakodik elő, s szép feleségével. A fiú ekkor gúnnyal válaszol: „A várkastély leszállt a hegyről és ostrommal bevette a völgyet?” Ez elevenbe vág. A felnőtt kikel magából: „te szegény … te kicsi … te senki”. A fiú visszavonul, eltűnik, még egyszer felidézve az álmokat. Persze „könnyű” a fiúnak ítélkezni: még nem tudja, hogy a felnőttnek milyen akadályokat kell leküzdeni, hogy valamennyire érvényesüljön. Ilyen szempontból a felnőttnek van igaza. Ami szemére vethető, az az önelégültsége. Mind a két félnek igaza lenne?

     A befejezés ironikus. Az derül ki belőle, hogy valóban a fiatalembernek volt igaza: a felnőtt leszámolt már az álmokkal. Tehetségét aprópénzre váltja. Mintha ilyenformán távolítaná el magától a felzaklató élményt. 
     Valójában Karinthy sosem szabadult meg a gyerekkori énjétől (mint senki sem). Erre bizonyíték a Tanár úr kérem vagy a Cirkusz c. novellája. De nem csak ő. Kosztolányi a Szegény kisgyerek panaszaival szerzett hírnevet. A gyermeki nézőpont (toposz) nagyon fontos. A gyermek másként, tisztán, őszintén látja a világot. Lelkesen nagy terveket sző, és szigorú a felnőttekkel szemben, később csalódik.

Honderű az antivilágból

     

     1982-ben jelent meg az Élet és Irodalomban Spiró György portréja magyartanáráról, Bada tanár úrról, mely olyan nagy hatással volt rám, hogy példaképemmé választottam, s fogadatlan apostolként hirdettem igéit, követtem módszereit. („Őt nem érdekli, ki honnan jött, milyen volt a bizonyítványa általánosban, kik a szülei, őt a munka érdekli, ő nem tűri a becstelenséget, itt dolgozni kell, és aki nem hajlandó, meneküljön." Nem tudtam, hogy senki nem válhat Bada tanár úrrá, Bada tanár úrnak születni kell.) 

     A kölcsönadott ÉS-t persze elfelejtették visszaadni, de ami fontos, úgyis beleég az emberbe. Nagy örömömre viszontláttam Spiró írását az 1985-ös Magániktató c. kötetben. Milyen érdekes, hogy ezt is kölcsönadtam valakinek, aki hamarosan eltűnt a szemem elől, talán még az iskolát is otthagyta. Újra szereztem az antikváriumból egy ütött-kopott példányt, mely most már – úgy tűnik – nem kell senkinek. Bada tanár úr még az antivilágból származott. Az „átkos” előtti „átkosból”, amikor elevenek voltak bizonyos polgári értékek. Nekem is voltak ilyen tanáraim, akik ha nem is ennyire teátrálisan, de ragaszkodtak a minőséghez, figyelembe véve a körülményeket.

     Mindezek az emlékek a Honderű (1997) kapcsán jutottak eszembe, melyet most újra színre vittek a Pesti Színházban. Spiró ebben a darabjában a keresztény középosztály vonzó oldalát mutatja be néhány szereplőn keresztül, nagyszerű színészek közreműködésével: Börcsök Enikő, Márton András, Lukács Sándor, Kern András, Orosz Ákos. 

     Ők szerencsés módon túléltek mindent. Humorérzékkel viselték el a sorscsapásokat, s még 80 évesen is aktívak, mernek szerelmesnek lenni, párbajoznak, nyelveket tanulnak. A klasszikus műveltség alapvető, a tartásnál, a formáknál nincs fontosabb! Ugyanakkor nyilvánvaló, hogy ennek az osztálynak néhány képviselője csupán eszköz Spirónak arra, hogy kiemeljen (olykor ironikusan) néhány megbecsülendő értéket. Az előzőkhöz (tartás, forma) hozzátartozik a humor, a röhögni tudás. Minél nagyobb a baj, annál inkább segít a nevetés. 

     Spiró most nem foglakozik ennek a kornak a visszataszító/bűnös voltával. Hőseink  kisgyerekként csöppentek bele egy miliőbe, amikor felnéztek Horthyra, s jó ötletek tűnt a leventeoktatás, a tiszti karrier, de amely a Don-kanyarban és a vészkorszakban végződött, és az 50-es években folytatódott.

     Vancsura, az adóvégrehajtó képviseli a plebszet. Megjegyzendő, hogy ő nem tehet róla, hogy nem tanult latinul, hogy számára az élet csupa ügyeskedés, kiskapu. A maga módján még emberséges is igyekszik lenni, de beleütközik az „antivilág” becsületkódexébe”.

Tamási Áron: Szerencsés Gyurka

  ÉRTELMEZÉSE>

Volt egyszer egy ember, s egy felesége neki. Annyira mentek ketten, hogy rendes időben egy gyermekük született.

Úgy hívták, Gyurka.

Jóféle gyermek volt Gyurka. Példája a bölcseknek már zsenge korában. Kicsivel beérte, s kézen- közön felnőtt. Magához való ésszel is rendelkezett. A dolgot nem szerette, igaz; de ezt Isten akarata szerint, az apjától örökölte.

Addig s addig, hogy legény lett belőle.

Vándorlásra adta magát. De csak akkor látta meg, hogy milyen a világ. Az egyik háztól ugyanis elküldték, a másiknál nem adtak neki enni, a harmadiktól dologgal riasztották el.

Valami vén székellyel találkozott egyszer.

–   Hó! – mondta neki kurtán, mert fárasztotta a sok beszéd. Az öreg megállt, s ráhunyorított:

–   Te ki vagy, hogy nekem úgy „hógatsz”?

–   Én álomfejtő.

–   Álomfejtő? No ügyelj, mert attól büdösödik a hal – mondta a székely.

Még egyet-kettőt mondtak egymásnak, de nem találtak össze, s tovább mentek. Ekkor egy úr jött, s Gyurka felbiztatta:

–   Ejtsen el egy piculát, hogy kapjam meg!

–   Eredj, s dolgozzál! – felelte az úr.

Erre otthagyta őt is, s elment, s lefeküdt az erdőben egy fa alá. Aludt hét esztendeig, s akkor valami kutyák felriasztották. Morgott nekik Gyurka, hogy még aludni sem lehet ebben a világban, s elindult ismét.

Elért egy faluba, s ahogy vánszorgott keresztül azon, hát az egyik kapuban, valami rovásos széken, módosan üldögél egy ember.

–   Nem kell magának egy szolga? – kérdezte Gyurka.

–   Gyere, s állj bé! – mondta az ember. Megegyeztek, aztán jóllaktak, s ittak reá.

Másnap szántani küldte két ökörrel Gyurkát a gazda. Ő kiment, s egész nap döglődött a falu végin, s este hazament.

–   Mennyit szántottál? – kérdezte az ember.

–   Fel én az egészet – felelte Gyurka.

Így szántott három napig szájjal. Akkor titkon kiment a gazda, s észrevette a nagy csalást. Nem szólott semmit Gyurkának, csak egy kutyát adott másnap melléje.

Kimentek négyen ismét a földre. Gyurka leállította az ökröket, s ismét le akart feküdni, hogy szántson, de amint ezt tette volna, hát a horgasinába jól beléharapott a kutya.

–   Bolond vagy-é? – nézett a kutyára Gyurka, de az eb nem tágított. Erre felállott a legény, s így szólt:

–   A kutyamarás nem jó, de a munka olyan sincs.

Azzal kirázta a tarisznyát, s a szalonnát is odavetette a kutyának.

–    Isten maradjon veletek! – köszönt az ebédelő kutyának és a két ökörnek, s ismét elbaktatott a világba.

Bolygott elé s hátra valami hét esztendeig. Akkor olyan álmot látott, hogy kicsi isten lehet, csak akarni kell. A kezeit hátra tette tehát, mint a kitalálók, s szép leptiben megindult egy óriás mezőn keresztül. Egyszer elért egy nagy folyóhoz, s annak a partján leült. Olyan erősen kezdett gondolkozni,hogy sült el belé a feje. Amikor mégis látta, hogy semmit sem tud kitalálni, eleresztette magát, mint a többi tárgyak a világban. Szemlélődött, s várta, hogy a nagy természet mutassa meg, mitévő legyen.

Így üldögélt napnyugtáig, amikor nagyot csobbant a víz. Lassan arra nézett, s hát kacagó halak játszadoznak. Egy pillantás alatt megkívánta létüket; s bízva az Istenben is, hirtelen befordult a vízbe, mint a csutak. Nyomban érezte, hogy a farka megnőtt, s meg a lebernyegek is az oldalán. Úszni kezdett tehát, s folyton csak vizet ivott volna, mint az igazi halak.

–    Ha én nem vagyok hal, akkor senki! – mondta örvendezve, s még sebesebbre fogta az úszást. Nem telt belé két perc, s már seregestől körülvették a kicsi s a nagy fürge halak. Hideg, gyilkos szemekkel nézték, s azután marni kezdték.

–   Hé, testvérek! – mondta Gyurka, de a szavával sem javított semmit a dolgon. Erre fújni kezdte mérgesen a vizet, s menekült a part felé, ahogy csak tudott. Ott szárazra vetette magát, s talpra támaszkodott.

–    Isten veletek! – köszönt a halaknak is, majd ismét hátratette a karjait, hogy kitaláljon valami egyebet, s megindult.

Mendegélt az áldott napon, amíg a víz leszáradt róla. Akkor újból lefeküdt, s látni kezdte az álmokat, egyiket a másik után. Valami hét esztendőt aludt által emígy, de akkor érezni kezdte, mintha rágná a két fülit valami. Mozdulni akart, s hát bajosan megy. Kinyitotta a két látóját, s hát a leforgó esztendők alatt úgy felverte körülötte a helyet a fű, s úgy béfonta őt is, hogy a legénykedés nehezére esik. Kiáltott egyet, s nyomban hat nyúl szökött ki a feje mellől. Erre gondolt ő is egyet, s mozgatni kezdte az orrát s a két fülit: s egy pillantás alatt olyan baknyúl lett belőle, mintha aranyfüvön nevelkedett volna. Örömében toppantott a jobbik lábával, s erre nyomban egy másik nyúl került valahonnét melléje.

Éppen javában barátkoztak, amikor feltűnt egy fegyveres ember.

–   Gyere, fussunk! – szólott Gyurkának a másik.

–   Fusson más – mondta Gyurka, mert nem szerette pazarolni az erejét. Erre a másik elfutott, ahogy csak tudott. Ő pedig megmozgatta kacagva a bajuszát, rögtön két lábra állott, s kivetette a mellét is, mint aki legény a talpán.

Megindult ismét, s ment, mendegélt.

Egyszer elérkezett egy gyönyörű egyenes útra, s amikor kilenc nap és kilenc éjjel folyvást egyet ment azon, leült nyugodni egy kőre. Itt kiült egy telet s egy tavaszt egy helyben, s a nyár derekán éppen indulni akart újra. Előretette az egyik lábát, és elnézett az útvonalon előre. De akkor meglátott valami leányt, amint igen kellemesen mozgott messze. Fiatal lehetett, mert gyorsan aprított, s a fejét peckesen hordta.

Gyurka érezte, hogy egyszerre megfutamodik benne a vér. Rég az ideje, hogy nem látott volt efféle igézetes népet. S legalább ezt az egyet nem akarta elszalasztani.

A feje berregni kezdett, mint a motor. A két karját meglebegtette, a lábát behúzta maga alá, s hát abban a percben egy fecskemadár lett belőle.

Felrepült, s keringeni kezdett a leány feje felett.

–    No, Gyurka, most csirikolj! – biztatta magát, s kezdett énekelni. Egy kicsi idő múlva akkora bátorságot vett, hogy a leány vállára szállott. Ott berzengetni kezdte a tollát, s nagy gyönyörűségében folyton énekelt, miközben a leány nagy szeretettel simogatta.

Egyszer aztán a tenyerébe vette a leány, s bétette a kebelébe.

–   Helyben vagyok! – örvendezett Gyurka, és rebesgetni kezdte a tollát. Aztán végső helyet keresett magának. Amikor azt megtalálta, lustán magára húzta takarónak a szerencsét, és álmodozni kezdett.

Ma is ott álmodozik bizonyosan. Jobb helyet a földön nem is találhatott.

Derkovits és Szécsi Margit

                                                                                                                                      2014. szeptember 1.

          Az utolsó napon még sokan voltunk a várbeli Derkovits-kiállításon. (Az örökké elkésők!) A számos kiváló festmény és grafika között lázasan kerestem (hiába) az Anyaság (1933) c. képet, mely tulajdonképpen termékenységszimbólum, proletár „Willendorfi Vénusz”. Kárpótlásul ott volt viszont az  az Anya c. festmény (1934), mely annyiféle érzelmet fejez ki: aggódást, fájdalmat, reménytelenséget, de ugyanakkor összetartozást, eltéphetetlen szeretetet is.

Anyaság

     

Anya

     Az Anyaság c. képhez Szécsi Margit Proletáranya c. verse vezetett el. A régi Szép versek kötetekben mindig megkerestük az ő titokzatos arcképét, hisz Nagy László felesége volt. A nagy költő árnyékából a lőrinci születésű költőnő itt a fényre került: mellszobra a Kossuth téri parkban áll. Az avató beszédet 2003-ban Buda Ferenc tartotta, aki Pestlőrincet nagylelkűen Nagyszalonta és Kiskőrös mellé helyezte.

Vers Derkovits Proletáranya c. képéhez

          Fog-sejtjeimből a meszet
          elszívtad. Hajam kevesebb,
          mint aranyfüst, kis koponyádra
          leszállt, mert készülsz a világra.

          Ha jobb ételre tellene,
          az is csak néked kellene,
          s fém-rácsos rend előtt papucsban
          -miattad állok rongy mamuszban.

          Hallgass, piciny szilaj parancs!
          a bevül-bolyhos vérnarancs
          nem nékünk gördül – még haját se
          kapjuk, nemhogy ízét – szagát se.

          Csitulj, testemben csöpp alak!
          Mikor én téged kaptalak,
          ne gondoltam volna a kéjre –
          fáradtan inkább csöndes éjre!

          De bár a sors mind ostobább,
          ne félj, nem leszek mostohád.
          Étel- s csókkövetelő szádat –
          szeretlek, akár az apádat.

          Kicsinykém, csöpp sírás-falat
          s esendő férfi, áldalak.
          Tőletek vagyok oly hatalmas,
          minden szegényért anyafarkas.

     Megragadó a párhuzam, bár kép és szó soha nem lehet teljesen ugyanaz. A versnek más a dinamikája. A csöndes hangnem egyre szenvedélyesebbé válik. Minden gyötrő hiány ellenére a végén fölcsendül az összetartozás "himnusza", s másokért küzdés apoteózisa. Igaz, itt némi túlzást érzünk, mely a korból fakad (50-es évek): a költőnő "túlszárnyalja" Derkovits realizmusát. Minden szegényért küzdeni? Ám legyen!

Szécsi Margit

     (Aki a lőrinci Kossuth tér parkjában sétál, felfedezheti a lőrinci születésű Szécsi Margit mellszobrát az iszkázi Nagy László mellett.  Lőrincről származik Kondor Béla is,  portréját Zsin Judit készítette, a költő-páros Kő Pál alkotása.)

Farkaskaland

    Lupus in fabula. Farkas van a mesében, mint az alábbiakból kiderül. De ne ijedjünk meg ettől a farkastól. Nem fog nekünk ártani!            (wiki/Lupus_in_fabula / részletesebben)

     Már napok óta a farkasokról szóló irodalmi műveket lapozgatom, mivel a 6. osztály tanulói között heves vita támadt Toldi farkaskalandjával kapcsolatban. Az egyik kislány hevesen kikelt Toldi ellen, mondván, hogy Toldi már nemcsak embert gyilkolt, hanem még a farkasokat is agyonverte. Tény, ami tény, igaz, ami igaz, de a történetnek még nincs vége. Mentségére fölhoztuk (voltak rajtam kívül már Toldi-hívők is), hogy Toldi életét védve cselekedett. Még lényegesebb, hogy Arany a farkasokat Toldi György gonoszságával állítja párhuzamba:

„Nem mondhatnám pedig, hogy a farkast szánta,

 Hanem gondolkozott az ő farkasáról,

 Őt elnyelni vágyó rossz szivű bátyjáról.” (V. 12.)

     Talán épp ezért is tér vissza Nagyfaluba, a szülői házba:

                                  „No megölhetnélek,

 Megérdemlenéd, ha rávinne a lélek.

 Hanem most egyszer nem leszek ártásodra,

 Csak hogy itt is voltam, azt adom tudtodra.” (VI. 6.)

     Ez tulajdonképpen Toldi legnagyobb győzelme, úrrá lett indulatain. Más úton fog bátyja fölé kerekedni. Hosszú az út odáig. Türelem, gyerekek. Az irodalomban nem minden fekete vagy fehér. Ezer árnyalat van. Egy motívum, például a farkas, minden műben más és más jelentéssel bír. Phaedrusnál, La Fontaine-nél (A farkas és a bárány) gonosz. Viszont Kipling dzsungelében fölneveli az elveszett Mauglit. A legrosszabbak azonban a báránybőrbe bújt farkasok!!

     Most – szinte az utolsó másodpercben – eszembe jut még Petőfi. Nem fűzök hozzá kommentárt:

A KUTYÁK DALA

Süvölt a zivatar
A felhős ég alatt;
A tél iker fia,
Eső és hó szakad.


Mi gondunk rá? mienk
A konyha szöglete.
Kegyelmes jó urunk
Helyheztetett ide.


S gondunk ételre sincs.
Ha gazdánk jóllakék,
Marad még asztalán,
S mienk a maradék.


Az ostor, az igaz,
Hogy pattog némelykor,
És pattogása fáj,
No de: ebcsont beforr.


S harag multán urunk
Ismét magához int,
S mi nyaljuk boldogan
Kegyelmes lábait!

Pest, 1847. január



A FARKASOK DALA


Süvölt a zivatar
A felhős ég alatt,
A tél iker fia,
Eső és hó szakad.


Kietlen pusztaság
Ez, amelyben lakunk;
Nincs egy bokor se', hol
Meghúzhatnók magunk.


Itt kívül a hideg,
Az éhség ott belül,
E kettős üldözőnk
Kinoz kegyetlenül;


S amott a harmadik:
A töltött fegyverek.
A fehér hóra le
Piros vérünk csepeg.


Fázunk és éhezünk
S átlőve oldalunk,
Részünk minden nyomor...
De szabadok vagyunk!


Pest, 1847. január

Írd újra!

Havasréti József: Nem csak egy kaland

Havasréti József, prozanostra.com

     "Írd újra!" Ez is lehetne Havasréti József új regényének a mottója. Ez a könyv ugyanis az Űrérzékeny lelkek (2014) újraírása, javított kiadása. Szerencsére Havasréti sokkal jobb mottót választott: a Walter Benjamin-idézet megvilágítja a regény koncepcióját:

      „Ahol a biztos talaj áldását megvetik, áldozatai lesznek annak a kifürkészhetetlennek, mely az állóvízben ősvilágian vár.”

      Mintha ezt mondaná: kapaszkodjunk a bizonyosságba! Álljunk biztos talajon! (Csak ki ne csússzon alólunk.) Mindenesetre: „… a regény csodálatos eszköz arra, hogy az ember megálljon a talpán, hogy értelmesen folytathassa életét egy szinte dühöngő világban, amely minden oldalról ostromolja.” (Michel Butor)

      Az Űrérzékeny lelkeknek sokszereplős, szerteágazó szerkezete volt, sok helyszínre osztotta el Havasréti a történetet, nagyobb időszakaszt fogott át. Most a 70-es évek elejére koncentrál, csupán egy szeletét nagyítja fel az első regény nagy időtávjának, átfogó történetének. Szinte lépésről lépésre járjuk végig a katasztrófáig vezető utat. A problematika ugyanaz, csak más az optika. 

     Jó a címválasztás. Egyrészt arra utal, hogy a tudós és egyetemi oktató Havasréti számára a regényírás valóban nem csak egy kaland, hisz folytatja első könyvét. Másrészt számára nem csak a rejtélyekkel teli történet a fontos, hanem bizonyos fokig látleletet akar adni az emberi állapotról, a "rabvárosoktól" kezdve a reménytelenül szürkére festett 70-es évekig.

     Műfaját tekintve, a science fiction a kiindulópont. S a túlélőket még a zárófejezetben is erősen foglalkoztatja az űrlények beavatkozása. Havasréti kölcsönveszi a sci-fi és a kalandregény eszközeit, ötvözi a horror, a rémmese és a krimi elemeivel. A sci-fi ugyanazokról a problémákról beszél, mint az úgynevezett magas irodalom, csak más eszközökkel. Lásd Lem vagy Bradbury. A fantasztikum itt kötelező. Ugyanakkor a Nem csak egy kalandban erősebben jelenik meg a földi, jelesül a budapesti valóság: füstös presszók, a Józsefváros kísérteties légköre, a roskatag budai Intézet, melynek falát átitatta a szenvedés. Az egyik szereplő az utolsó kísérlet előtt így jajdul fel: "A belváros házai esetlen szürke hernyók, melyekre neondíszeket aggatnak. A mellékutcákon szinte bugyborékol a sötétség. Az emberek fejében szintén. Istenek, isteneim, hol élek én?" (233)

     Ennek a nyomasztó légkörnek, az elveszettségnek érzékeltetése a könyv erőssége. Széthulló családok, túl sok alkohol, öngyilkosság, félelem, őrület. A szereplők foglyai a helyzetnek, s nem értik, a tudósok sem, mi történik velük.

     Az egyik szál Szaszkó sorsa és küldetése, mely persze rögtön összekapcsolódik az űrből jött Utazó alakjával, akit csak a 10. fejezetben azonosíthatunk Sándorral, az ápolóval.

     Az apátlan, anyátlan árva Szaszkó gyermekkora maga a horror. Az ágyhoz kötött, szörnyeteg nagymamát kell ápolnia, s nem csoda, hogy a kisfiú bosszút forral. Erre kell neki Szúnyog, a terráriumban féken tartott gyilkológép. Burroughs Meztelen ebéd c. lázálmából került ide a titokzatos százlábú. Nekem az üvegketrecbe zárt, ismeretlen rovarról Kafka Átváltozása jut eszembe. Persze itt nem átváltozásról van szó, hanem elszabadulásról. Szúnyog "formát ad a benne rejlő sötétségnek". Van benne „igazi” átváltozás is: a pusztítás fővállalkozója, az Utazó Szaszkó előtt megmutatja igazi arcát. De őróla tudjuk, hogy őrült.

     Az első gyilkosságát felfoghatjuk valamiféle felszabadulásnak, majd felnő, s újabb áldozatokat keres. Szörnyű álmaiban Verát akarja elpusztítani, azt a vonzó, szép nőt, akibe mindenki szerelmes. A sebezhető, rebbenékeny teremtést, aki még őt is észreveszi, s talán szánalomból szóba is elegyedik vele. Havasréti jól keveri a kártyát!

     A másik, többszereplős szál a Molekulák bemutatásával kezdődik. Ezt a társaságot orvosok, tudósok alkotják, akik a gyógyításon túl drogokkal kísérleteznek. A Szovjetunióból idecsöppent Suler szibériai gombákból nyert szere ígéretes. Igaz, ő már az "rabvárosokban" is őrületes kudarcot vallott. Pirulái apokaliptikus katasztrófához vezettek: a munkások egymást mészárolták le.

     Most is ugyanez következik be az űrlények beavatkozása következtében. Az Utazó a főnök, Szaszkó a végrehajtó. A történet kozmikus vonatkozásaival óvatosnak kell lenni. Sokkal inkább arról van szó, hogy a kísérletezők – különböző szinten - rejtett összefüggéseket akarnak megfejteni, a megismerés ismeretlen kapuin átjutni (Huxley). Ez leginkább az „ellenkultúra” képviselőire érvényes (Hajas). Suler az istenekkel való kapcsolatot az etnográfia kategóriájába sorolja. A titokzatosság azonban hozzátartozik az effajta irodalmi alkotáshoz.

     Ami a nagyhatalmi játszmát illeti, az előző kötetben szereplő Fényes is a sötétben tapogatózik.

     A szerző egyes szám harmadik személyben mondja el a történetet. Váltogatja az összeesküvés-vonalat a műveltségi szállal. Nagy szerepet kap a beékelődő múlt. Majd mindegyik szereplő jelleme, sorsa csak úgy lesz érthető, ha felvillan valami fontos mozzanat a múltból.

     Néha ironikus. Bowie mint földönkívüli abszolút ironikus. Olykor groteszk: Fényesnek „az volt a meggyőződése, hogy akkor bizonyosodhatunk meg a legkönnyebben valaki elmeállapotáról, ha nem az arcára vetünk egy pillantást, hanem a cipőjére. Ha van cipője.” (163)

     A mű szimbolikájában a sötétség és a fény áll szemben egymással. Szaszkóban a sötétség terjed. Az ő szemében Vera is ilyen fénysugár, gyanútlan, jólelkű, szépségével hódító, akit el kell pusztítani. Vera a fény. Nem sejti, mibe keveredett, csak a végén ébred tudatára, hogy mindenki cserbenhagyta. Fényesnek csak a neve fényes.

     Verához Gutmann kapcsolható. Vera mondja róla: „a belső fény megszépítette”. Ő képviseli a „biztos talajt”, a racionalitást és a humanizmust. Azon a véleményen van: „amik nem történnek meg maguktól, azt ne erőltessük.” Ő mondja ki, a tudatmódosító szereket felhasználják a manipulációra is.

     Hajas „baljós fényt” sugároz. Ambivalens érzése van az embernek. Önmagán demonstrálja mindazt a szörnyűséget, amit el lehet követni az ember ellen. Ő az, aki legradikálisabban túl akar lépni a mindennapi korlátokon. A performance maga a határátlépés.

     Nagyon alaposan feltérképezte Havasréti a történet kulturális hátterét. Számtalan utalás jelzi, hogy nem csak a történet (a kaland) fontos, hanem a háttér is. De éppen csak finoman jelzi az olvasónak, érdemes utána olvasni Hajasnak, Huxleynak, Burroughsnak, Bradburynek, Learynek. Aki elfogadja az ajánlatot, és követi a jelzéseket, az nagy utazást tehet az "ellenkultúra" labirintusában.

     A történet viszonylag egyszerű. De Havasréti takarékosan bánik az információval, s a végére is marad még rejtély bőségesen. Kíváncsian várjuk a harmadik kötetet.

                (Havasréti József: Nem csak egy kaland, Magvető, 2017)

Megjelent a  Litera.hu oldalán