Térey Magyar közönyéről

2012. 02. 09.

      Valamikor minden versnek, akárki írta, az ütőerére tettem az ujjamat, s az élet jeleit – a ritmust! – próbáltam felfedezni. Így került kezembe Térey Jánosnak A gyermek című verse, melynek alkaioszi strófái rokonszenvessé tették a szerzőt:

Magad felé is hajlik a kéz, amit  
Kinyújtasz alvó gyermekedért: legyen
Szebbik szerencséd mása? Nyisson
Tiszta lapot teutánad! Ő ír 

Neved fölé a könyvbe saját nevet. –
             (Holmi, 2003/8, kötetben: Ultra, Magvető, 2006)

     A benne dúló közlési hajlam utóbb sok vaskos kötetet eredményezett. Még nem sikerült minddel megbirkóznom. (Most a Teremtés vagy sem c. kötet esszéit olvasgatom.)

     Feltűnést keltett tavaly, hogy Térey az ÉS hasábjain verssel reagált Kemény István Búcsúlevelére. Költeményének címe Magyar közöny. (ÉS, 2011/22)

     A két vers között az a különbség, hogy míg Kemény versének hőse elszenvedi a jelen állapotokat, addig Térey adys haraggal ostorozza népét: 

Legyintve szerteszét és számolatlan,

  Él a kedély. Lakájkultúra tombol,

  Kilincselők a nábob ajtaján…

  Pirul a boldogságos tartomány

  Az alázúduló vörösiszapban.

     Később úgy látta jónak, hogy prózában is meg kell magyaráznia a Búcsúlevélhez való viszonyát: „… első olvasáskor cserbenhagyó üzenetnek tűnt, amelyik a valódi bajok felgöngyölítése helyett megkerüli azokat.”

     Nemrég este 10 óra körül Bécsből érkeztünk haza, s a Gellért-hegy mellől megpillantottuk a várost. Elbűvölve a látványtól, újra mikrofont ragadtam, és azt mondtam utasaimnak, hogy legyenek büszkék városunkra. Térey ezt így fejezte ki: „Szerelem közeli érzés lep meg ennek az országnak a tájain; és a legteljesebb undor bizonyos fórumain.”

Tandori: Jaj-kiállítás

2012. 05. 05.

Tandori rajza

Kis játékok

     Tandori új könyvét, a Jaj-kiállítást (2011) olvasom már hónapok óta. Ám váratlanul egy régi verse kerül elém, mely az Egy talált tárgy megtisztítása c. kötetében (1973) jelent meg:

A DAMASZKUSZI ÚT

„Most, mikor ugyanúgy, mint mindig, legfőbb ideje, hogy.”

     A vers a közlés minimumával a jelentés maximumára törekszik. Nem tudjuk pontosan, miféle megtérésről van szó, csak azt, hogy most kell megtörténnie.

                                                                *

     A Jaj-kiállítás az utóbbi évek köteteihez hasonlóan „beszélgetőfüzet”. Minden fontosat papírra vet a költő, ami éppen foglalkoztatja. S persze mindig ugyanaz foglalkoztatja évek, évtizedek óta: a létezés, az írás, s az utóbbi időben az öregedés, az érzékelhetővé vált elmúlás. Ismerős motívumait szövi tovább, jól ismert alakjai szólalnak meg

                                                                *

     Humora, öniróniája segít elviselni azt, ami a világból neki adatott. Pl.: „Újabban a nyelvek, az idegen nyelvek is idegenek nekem.”  (Kétféle, ami nem kell) Egy másik: „Ha beszélgetünk, nem ’beszélgetünk’ / csak beszédelgünk.”   Egy utolsó: „… mintha minden elmerült volna a merített papírban.”  (Beszédelgés)

                                                                *

     Életeleme a meghökkentő megfogalmazás, amely azonban fényt vet egész világára:

„Nem tűrök, csak elviselek.”

     A „nem tűrök” éppen azt jelenti, hogy valamit nem hajlandó elviselni, és mégis el kell tűrnie, el kell viselni a tűrhetetlent.

     Szójátékai komolyan veendők:

„A három alaptartás: rá, kényszer, fekszem; rá, kényszer, állok; rá, kényszer, ülök. Mind: rákényszerülök.”

Végül:

„Ami történt, nem történt.”

     Az utóbbi két sor is számtalan jelentésvariációt hív elő. Éppen a szűkszavúság ad erre lehetőséget, mint az első idézet esetében. (Idézetek a Kis játékok c. versből)
     Mintha már túl lenne életén, hatalmas életművén, melyhez mindig hozzátartozott  a meghökkentés is.  Való igaz, a múlt rejtélyes dolog… De a gépezet forog, az alkotó nem pihen.

Szabó Magda: Az ajtó

2013. 05. 16.

Szabó Magda írógépe, budaipolgar.hu

     Szabó Magda műve saját világából merít. A „talált tárgyat”, életét, személyes mitológiáját alakítja, formálja olyan művé, melyben a közösség is magára ismer. Családja, barátai, ismerősei beléptek regényfolyamába, regényhőssé váltak.

                                                          *

     A magyar irodalom jól áll macskák tekintetében. Lásd Örkény Macskajátékát, Spiró Csirkefejét. Amikor Szabó Magda regényében feltárul a kilenc macska titka: őket rejtegeti Emerenc az ellenséges külvilág elöl az ajtó mögött, rájövünk az egész történet mélyebb értelmére. Itt és most a macskák az üldözöttek, a kijelölt áldozatok, akik Emerencnél menedékre találnak. Jelképei ők annak az emberi tragédiának, üldözöttségnek, amely végigvonul a XX. században. Emerenc átélte eme szörnyűségeket, embert mentett, s titka az, hogy most sem mérlegel, kénytelen tenni a jót, bármennyire megütközést is kelt az emberekben.

                                                          *

     Kérdés, lehet-e öntörvényű az ember? Vagy alkalmazkodnia kell? Emerenc ebbe pusztul bele. A görög tragédiák szele csap meg: a hősök igyekeznek elkerülni a végzetet, de egyre jobban belebonyolódnak a hurokba, s a macskák újra kikerülnek védett helyükről, s nincs esélyük életben maradni.

                                                         *

     Felajánlani a titkot, ez a legtöbb, amit adhat az ember.

                                                        *

     Elkerülni a végső megaláztatást!! E könyvet olvasva, kevés az esély.

                                                        *

     Ugyanakkor nemcsak görög tragédia, hanem bibliai történet is. Emerenc a központi figura. Ráadásul az apja ács. A többiek, akik követik, a tanítványok, igyekeznek mindent megtenni, hogy méltóak legyenek Emerenc sugárzó alakjához. Neki nagyobb igazsága s ereje van, mint a „közönséges” földi halandónak. Sutu a racionalitás. A világban ő fog érvényesülni.

                                                        *

     Emerenc csupán jóvá akarja tenni az eredendő bűnt, amely rémülettel tölti el, mint a viharos időben lecsapó villám.

                                                        *

     Szabó István: Az ajtó. Szabó István minden filmje személyes vallomás is. Gondoljunk csak a Bizalomra (1980), a Mephistóra (1981) vagy a Redl ezredesre (1985). Az ajtó is ilyen: vallomás a történelemről, s a történelem foglyáról, a kiszolgáltatott emberről. Szabó István képes filmvászonra vinni a regény árnyalatokban és látomásokban gazdag világát. Hangsúlyozza a lényeget: itt ember és állat megmentéséről van szó (Évike, macskák és a két Viola). Valójában az a nagy titok, mit élt át a gyermek, és hogyan próbált úrrá lenni sorsán.      

Patak Márta könyve

2016. 06. 20.

     Egy regényrészletet olvashatsz itt, kedves olvasó! Kiválasztásakor zavarban voltam, mert a műnek oly sok erős oldala van.

     A regény egy, a közelmúltban kibontakozó szerelmi háromszög-négyszög keretébe ágyazva beszéli el a Délvidék 1941-44-es tragédiáját. A személyes és a történelmi sík párhuzamba vonható: mindkettő valamilyen veszteségről ad hírt. Az első a lélek gyötrelmeivel szembesít, a másik a történelem brutalitásával.

    

     „Imre Tera nénje az egyetlen a családból, aki még élt Újvidéken. Nem túl közeli rokon, az édesanyja másod-unokatestvére, a nagyapja mégis a lelkére kötötte, hogy feltétlenül látogassa meg majd Budapesten.

     Éppen a virágokat locsolta, amikor hét évvel ezelőtt nála járt. Rengeteg növénye van, azokkal beszélget. Szeretik hallgatni a régi történeteit, főleg a gyerekkoráról, csak arról a 44-es őszről nem szabad mesélni nekik, mert azt mindig megsínylik. Az édesanyja legkedvesebb szobanövényei megtetvesedtek akkor. Hiába mosta szappannal a korallvirágok levelét, a végén fölkopaszodtak, az összes levelüket ledobták, pedig télen mindenki a csodájukra járt. Nyáron a muskátlijainak, télen a korallvirágjainak. A legtöbb piros volt. Locsolgatta őket, de mintha megérezték volna a bajt, és meg akarták könnyíteni helyzetét, hogy nem fájjon a szíve értük, ha majd össze kell csomagolni azt a kevés holmit, amit magával vihet, inkább maguktól elpusztulnak. Neki sincs korallvirágja, pedig nagyon hálás növény, de ha egyszer megtámadja a pajzstetű, akkor nehezen lehet megmenteni.

     Tera néni füstöl, mint a gyárkémény, miközben mesél.

     Imre leül a díványnak egész a szélére, mint aki vár, hátha mégis fel kell állnia, de Tera néni a két karfát fogva lassan beleereszkedik a fotelba, és maga elé húzza a hamutálat a dohányzóasztalon. Azért ez még megy ám, hunyorog, félszemmel maga elé sandít, előveszi a zsebéből a cigarettáját, kihúz egy szálat, sodorgatja két keze mutató- és hüvelykujja közt, aztán meggyújtja. Imre figyeli a szertartásos mozdulatait, nikotintól sárgálló ujjait. Mindig gyufával gyújt rá, utána elfújja, mint a gyertyát, aztán ösztönös mozdulattal zsebre teszi a cigarettát is, a gyufát is. Barna bőrtokban tartja őket, hogy ne lássa a dobozon az elrettentő feliratot. Nevetve jegyzi meg, Imre kíváncsi pillantására válaszul, mutatja a dobozt, éppen takarja a tok, ki se kell húznia, így is ki lehet nyitni.

     Mesél, kezét a zsebében pihenő cigarettásdobozon hagyva.

     Magas, csontos asszony, a korát ránézésre nehéz lenne megállapítani, mint akit már negyvenéves korában is nyugodtan nézhetnek hatvan-hetvennek is akár, de ahhoz képest hetvenen túl sem öregszik. Rekedtes hangon szólal meg, beszéd közben is jó néhányszor kell köszörülnie a torkát, mikor egy szuszra ki akar mondani valamit, a végén mégis köhögésbe fúl a mondata, nevetve csóválja a fejét, átkozott bagó.

     Akkorát szippant a cigarettából, hogy a szeme is résnyire szűkül közben. Az arcát figyelem. Ahogy behorpad, még vékonyabbnak látszik, mint amilyen valójában.

    - Nagyon előreszaladtam. Hol van még 44 ősze, meg hogy csomagolni kell! Ki gondolta volna még 41-ben, hogy ilyen rövid életű lesz a hazatérés az anyaországhoz! Úgy előttem van az a verőfényes májusi nap, mintha tegnap lett volna. Szépen felöltöztünk, mintha búcsúba készülnénk. Ugyanolyan izgalommal vettem föl a magyaros ünneplőmet, amit addig a szekrény mélyén rejtegetett édesanyám, mint kislány koromban a vadonatúj, fehér kézelős alsószoknyás piros bársonyruhámat. Indulókat játszott a katonazenekar, mikor kimentünk az utcára, a vásártéren katonai sátrak sorakoztak, csak úgy hömpölygött a tömeg, mindenfelől színes pántlikás, magyar ruhába öltözött lányokat lehetett látni, mintha másmilyen nem is lakna Újvidéken. Nem is tudom, mit ünnepeltünk. Ahogyan akkor azok a katonák bámultak bennünket! Németek, anyaországiak! Persze, a németektől nem annyira fájt.
     Akkor, áprilisban, a parádés bevonulás másnapján, halottak hevertek a földön a városban, azt mondták rájuk, csetnikek, de én láttam az egyiknek az arcát, nem volt letakarva, az iskolából ismertem, talán egy-két évvel lehetett nálam idősebb. Megálltam egy pillanatra előtte, de ott állt mellettük fegyverrel a katona, intett, hogy menjek már. Rám nézett, miközben továbbot intett a puskájával, és mintha előttem mentegetőzne, majdhogynem szabadkozva jegyezte meg, hogy csetnikek. Ez is nagyon fájt, szorította a torkomat a tehetetlen düh, pedig akkor még nem is gondoltam, csak később, hogy bár vissza se csatoltak volna bennünket. Istenem, bocsásd meg nekem, gondolatban ezt is mindig hozzátettem. Álmomban sokszor láttam a földön fekvő hullákat, különösen azt a fiút, akire a katona azt mondta, csetnik, azért lőtték agyon. Félig tátva volt a szája, a szeme csukva, mintha mondani akart volna még valamit, mielőtt meghalt. (…)

     Mikor aztán a 42-es razzia után először mentünk iskolába, nem mertük megkérdezni, hová tűntek a szerbek meg a zsidók az osztályunkból. Több mint a fele osztály hiányzott. Három szerb lány meg négy zsidó, a padtársam is Miletić Marietta. Senki sem beszélt róla, mi meg még egymás pillantását is kerültük, mikor összetalálkozott a tekintetünk a hat hiányzó lány padjánál. Mintha bűnösök lennénk azért, mert magyarok vagyunk.” (65-67)

             Patak Márta: A test mindent tud, 2015, Forum Könyvkiadó

Lásd még: Cseres: Hideg napok
                  Cseres: Vérbosszú Bácskában
                  Gion: Ez a nap a miénk

Szabó Lőrinc: Sivatagban

2013. 04. 28.

Láttam őt, aki mindent látott,
láttam a Szfinkszet. Mosolya
üres volt és még üresebb lett
tőle a halott Szahara.


Láttam őt és megszólitottam,
mint porszem a sivatagot:
Te, óriás, mondd meg, mit érek
én, aki csak ember vagyok?


És végignézett az időn és
rajtam és szólt a szörnyeteg:
„Az örökkévaló világnál
többet ér egy perc életed.”


Végignézett a pusztuláson
és szólt a Szfinksz ötezer éve:
„Egy perc örömöd többet ér,
mint a Föld minden szenvedése.”


És csönd lett. És én hazajöttem,
s velem jött a Szfinksz mosolya,
s mindenütt és rémülve látom,
hogy őneki van igaza.


Hazajöttem, megöregedtem,
vén vagyok, mint ő, szörnyü vén,
s ülök a növő sivatagban,
melyet az idő fúj körém.


S aki kérdez, annak a porba
jeleket húzva felelek:
„Az örökkévaló világnál
többet ér egy perc életed.


Többet ér egy perc örömöd,
mint a Föld minden szenvedése!”
S betűim belevesznek a
futóbolond idő szelébe.

      Egy nagy költő kevésbé ismert verse is tartogat meglepetést az olvasó számára. Tanulmányozhatjuk, hogyan árnyalja a mű a költőről eddig kialakult képet, hogyan illeszkedik az életműbe, sőt századok, évezredek végtelen folyamába.
     Szabó Lőrincről szólva nem árt, ha elolvassuk a költőbarát, Illyés Gyula esszéit, mert az effajta írások néha sokkal többet árulnak el a szerzőről, mint vaskos tanulmánykötetek. Illyés a Te meg a világ c. kötetről írja: "Soha még magyar gondolati líra addig ilyen csúcsokra még nem jutott…”

     Az általunk kiválasztott vers a következő, a Különbéke c. kötetben jelent meg (1936). Már a A Te meg a világot is (1932) elismeréssel fogadta, nagyra becsülte a kritika. Az újabb kötetben folytatódik annak bemutatása, hogy: „Rút volt, pokol, Kettő az Egy Világ:” (Tücsökzene, 229) Már kialakult a költő későmodern stílusa, klasszicizmusa, melyben hangot ad a megrendült hitnek, a kettévált világ, a válságba jutott személyiség fölött érzett borúnak.

     A Sivatagban cím utal egyrészt a valóságos élményre és metaforikusan a költő helyzetére, a társadalomban elfoglalt helyére, magányára. A versnek epikus magja van, elbeszéli-megjeleníti a Szfinksszel folytatott dialógust. A Szfinksz ismert alakja a görög mitológiának is. Ő az, aki kérdéseket tesz fel a vándornak. Itt a szerepek felcserélődnek. A „porszem” szólítja meg a „végtelen” idő és a természet gyötörte óriást:

„… mit érek
én, aki csak ember vagyok?”

     Mit ér az ember, összemérve a végtelen idővel dacoló Szfinksszel, aki a tudás birtokosa is, ugyanakkor ember alkotta mű? Vajon mi lesz az ember művének sorsa a végtelen időben? Már a válasz előtt tudjuk: a sivatag halott, a Szfinksz mosolya üres, semmitmondó. Minden reménytelen.

     Az 1-2 vsz. a kérdést tartalmazza, majd a 3-4. vsz. a Szfinksz válaszát. Az emberi mérce és a végtelen szembeállítása itt is folytatódik: örökkévaló világ <> egy perc élet. Majd megcseréli az ellentétpárt: egy perc öröm <> minden szenvedés. Az első ellentét feltehetően a művészetre vonatkozik, a második a vallásos szemléletre.
     Élet és öröm. Az emberi élet akár egy perce fontosabb, értékesebb mindennél. Rokon ez a felfogás Kosztolányi Halotti beszédével, amely az élet egyediségét és megismételhetetlenségét hangsúlyozza. Catullus az egyik ős, aki mérhetetlenül vágyott arra, hogy élvezze a jelent.
     A vers további része (5-8. vsz.) arról szól, mit kezd a lírai én ezzel a bölcsességgel a mindennapokban. Az ismétlés mellett a párhuzam is kedvelt költői eszköze Szabó Lőrincnek. Az idő most őt változtatja Szfinksszé, s a saját bőrén tapasztalja a Szfinksz igazságát. Szörnyű szörnyeteg Szfinksznek lenni a halott sivatagban, most átéli ő is a hiábavalóságot, a magány ürességét. Most őt kérdezik, miként ő faggatta kezdetben a Szfinkszet. Az ő igazsága hangzik fel újból. A költő összevonja, szórendcserével kiemelve lényeget:

„az örökkévaló világnál
többet ér egy perc életed.
Többet ér egy perc örömöd,
Mint a Föld minden szenvedése!”

    Hasonlóan különleges hangsúlyt kap – minden negatívum ellenére – az öröm, a derű, mint a Különbéke c. versben („fütyörészek / és nevetek”), illetve a Mozart hallgatása közben c. versben („Csak derűs órát veszek tudomásul!”) Csak ez ellensúlyozhatja az elmúlást. Még az alkotás is hiábavaló:

„S betűim belevesznek a
futóbolond idő szelébe.”

     A befejező sorok pedig mesterének, Babitsnak szavaira rímelnek, a költő tehetetlen az idő pusztítása ellen:

„ami betűt ágam írt a porba,
azt a tavasz sárvize elsodorja.” 

          (Ősz és tavasz között)

     A költemény nem képekben gazdag, inkább az elrendezés, a felépítés, az alakzatok teszik művészivé a verset. Említettem az ismétlést: a láttam háromszor, a végignézett, hazajöttem kétszer. Fokozással egybekötve: „vén vagyok, mint ő, szörnyű vén.” Az idő is kulcsszó, többször ismétlődik (a pusztulással válik azonossá), majd aktívvá válik: az idő fúj a költő köré sivatagot. A költő a végén jelzővel minősíti a folyamatot: „futóbolond idő”. A vers lényegét kitevő két szentencia is ismétlődik.
     Az áthajlások sokasága az élőbeszédhez közelíti a verset. A már idézett 2. vsz. finoman utal Szabó Lőrinc individualizmusára:

„… mit érek
én, aki csak ember vagyok?”

     Itt még az alliteráció is nyomatékosítja a mondanivalót. Példa rá az utolsó előtti sorból: „betűim belevesznek…” A szabadon kezelt jambikus verselés a vers lendületéhez járul hozzá, félrímek emelik ki a vers kulcsfogalmait.

      Jellegzetes Szabó Lőrinc-vers. Mint életének egyik fájdalmas fordulójánál (1946) elmondja: individualista vagyok, csupán a művészet érdekel. Fájdalmas dolog ráébredni arra, hogy a művészet sem pótolja a veszendő életet. Ugyanaz a por temeti be Madách piramisát és Szabó Lőrinc Szfinkszét.