Olvasás közben

     A tizenkét éves Ernst Jandl, a későbbi híres költő, 1938. márc. 15-én a bécsi Heldenplatzot ellepő tömegben állt. Ebből az élményből született a lefordíthatatlan Wien: Heldenplatz c. verse. 

     Ugyancsak ehhez a térhez kapcsolódik Thomas Bernhard drámája, a Heldenplatz, melyet 1988-ban mutattak be a Burgtheaterben.

     Bernhard minden műve provokáció: ébredjetek rá, ilyenek vagytok. Már 40 évvel ezelőtt is hangoztatta a kormánynak a katasztrofális alkalmatlanságát. Természetesen mindig az éppen aktuális kormány aktuális botrányáról van szó.

     Nem én ítélkezem, hanem Paul Jandl (nem rokon), a kiváló esszék, tanulmányok szerzője a Neue Zürcher Zeitungban, (2019. máj. 24.)

     Nemzeti büszkeségünk, hogy Krasznahorkai László a Báró Wenckheim hazatér c. regényében még Bernhardot is túlszárnyalja. Ugyanő találta ki az örökké zárva tartó könyvtárat is, mely hamarosan megvalósul.

                                                   *

     Evezzünk békésebb vizekre!? A szerző, Thomas Ribli (NZZ, 2019. máj.24.) a Daphnis és Chloé c. ókori regény kapcsán elmélkedik arról, mi is a szerelem: Erosz "az, ki legszebb mind a haláltalanok közt / elbágyasztja a testet, az istenek és a halandók / kebelében leigázza a józanságot, a bölcs észt." (Hésziodosz)

     A későbbi mondák szerint Aphrodité és Arész szárnyas fia a kiszemelt "áldozatot" nyilával eltalálja. "Még senki nem menekült meg Erosztól, nem is fog, amíg van szépség a földön, s látó szemek." - mondja Longosz.
                                                   *
     S mennyit ér egy költemény? Szellemesen válaszol erre Roman Bucheli (NZZ, 2019. máj. 17.) Sokat. Először is lassítja a klímaváltozást. Versolvasás közben nem vezetsz, s nem pusztítod az esőerdőt. Előny, hogy a verseskönyvek többnyire vékonyak, a versek rövidek. Például itt van Ostermaier gyűjteménye mindössze 99 oldal, s ábécé rendbe szedve beszél a szerelemről. (Már megint?) Mégis olyan ez a kis könyv, mint egy perpetuum mobile, sose érsz a végére, mert újra kezded. Ami szintén fontos: értened sem kell, pl.: "vékony kezem az asztalon hever / mint bélyeg. Ettem a vízből / kiittam a halat a patakból."
     Papucsban, a fotelben ülve kínálkozik a legjobb alkalom, hogy megismerkedjél - önmagaddal.

                                                  *
     Vigyázat, vannak könyvek, melyeket nem tanácsos gyermekek kezébe adni. Egy amerikai kiadó a következő megjegyzést fűzte Kant három Kritikájához: "Ezek a könyvek a 19. században születtek, s nem ugyanazokat az értékeket képviselik, melyeket akkor képviselnének, ha ma írták volna őket. A szülőknek meg kell beszélniük a gyerekekkel, hogyan változtak meg azóta a fajról, nemről, szexualitásról és az emberek közötti kapcsolatokról vallott nézetek."
     Végre! Bár a szülőket egy kicsit sajnálom. Vajon meg tudnak-e birkózni a feladattal? Pedig Kantot nem is kell a talpára állítani, mint annak idején Hegelt.
     Köszönöm, Urs Hafner. (NZZ, 2019. máj. 22.)    

     

     

Kehlmann, időzítve

    „Amit hallunk, abból semmit se kell elhinni, amit látunk, abból is csak a felét.”, mondja, ezúttal igazat szólva, egy őrült Poe novellájában. A betegek hatalmukba kerítették az elmegyógyintézetet, az orvosaikat bezárták. A látogatónak erről fogalma sincs, csak fokozatosan ébred tudatára, hogy minden nemcsak másként, hanem fordítva van.

     Persze ne gondoljuk, hogy Kehlmann állításai is ellentmondanak a józan észnek. Éppen ellenkezőleg: mélységes aggodalom és szeretet árad szavaiból. Megkapta ugyanis az Osztrák Ipartestület Anton Wildgans-díját, s ez alkalomból beszédet mondott Bécsben.
     A jó szónoknak van mondanivalója, stílusérzéke, s hatásosan tudja felépíteni beszédét. Kehlmann személyes vallomással kezdi: mi köti őt Ausztriához? Minden. Apja bécsi születésű, ő maga hat éves korától Bécsben élt, itt tanult, az egyetemet is itt végezte. Itt jelent meg első könyve. Itt mutatják be színdarabjait. S külön kiemeli az osztrák irodalom különleges hatását: Nestroy humorát, Schnitzler dialógusainak zenéjét, Musil és Doderer nyelvi erejét, Karl Kraus tökéletesre csiszolt dühét, Georg Kreisler költészetének álomsötét színét. (Mindez válasz arra az alig titkolt szemrehányásra, miszerint Kehlmann nem osztrák.)

     Karl Kraustól ezt idézi: „Ausztria a világvége kísérleti állomása.” 1914 júniusából való ez az idézet, még a hadüzenet előttről. A történelem sodra azóta sem csillapodik. Ugyanis Kehlmann ifjúságára rávetült Kurt Waldheim és Jörg Haider kettős árnyéka. Waldheim mint SA-lovastiszt vett részt a világháborúban. Egy 88-as jelentés szerint nem volt háborús bűnös, de tudott az emberellenes cselekedetekről. Haider, Strache elődje, a szélsőjobbos FPÖ politikusa volt. Vezetésével a párt 1999-ben a második legtöbb szavazatot szerezte meg, és Schüssel (ÖVP) vele alapított koalíciót, mely 2007-ig állt fenn.
     Mikor másoknak, amerikaiaknak, angoloknak, magyaroknak, olaszoknak és lengyeleknek gondot okoz a nyugati demokrácia széthullása, Kehlmann néha automatikusan ezt válaszolja: „Ezt ismerem, osztrák vagyok.” Törzsi szemléletnek (Tribalism) nevezi ezt a világszerte pusztító jelenséget. A törzsi szemlélet azt jelenti, hogy akkor is a saját pártomra szavazok, ha nem értek vele egyet. A "tábort" egyben kell tartani.
     Kehlmann hozzáteszi, hogy tulajdonképpen sosem akart politizálni. Beckett, Borges és Nabokov voltak a példaképei, akik sosem nyilatkoztak napi politikai kérdésekről. Most úgy érzi, hogy meg kell szólalnia, mert a demokrácia veszélyben van. Különösen Ausztriában. S noha a politikusok azt mondják, a legfőbb instancia a választások eredménye, ez nem igaz. Van még egy sokkal fontosabb: az utókor ítélete. Ezért szólítja meg a kancellárt, vajon van-e sejtelme arról, hogyan fog róla ítélkezni az utókor, amikor alkancellárja neonáci, s belügyminisztere a parlamentáris rendszert, a jogállamiságot és a sajtószabadságot nyíltan megveti? S olyan alakok veszik körül, akiknek arcátlan közönségessége tökreteszi az általuk betöltött hivatal méltóságát?
     Ez az ország megérdemli, hogy az osztrákok által kitüntetett osztrák író elmondja azt, amit szeretett volna elkerülni, s amit mégsem szabad elhallgatnia.

     (A beszéd május 15-én hangzott el, 16-án jelent meg a DerStandardban. A leleplező videóról szóló első híradás 17-én este volt olvasható a Spiegelben, ill. a Süddeutsche Zeitungban.)

További írásaim Kehlmannról: 1. Kehlmanniádák - 2. Egy utószó... 3. "... az asztalon egy jegyzetfüzet hever." 4. A Beerholm-illúzió )

                                               

Philémon és Baukisz

                                                                  Egy helyettesítő tanár jegyzetei

     Érdemes elgondolkodni azon, hogy bizonyos irodalmi műveket, műfajokat mikor ismertessünk meg a gyerekekkel. Nem gondoltam volna, hogy a legfontosabb mítoszokat, már az 5. osztályban olvasni fogjuk, de kétségtelenül jó dolog, ha ezeket a mesével rokon történeteket a gyerekek már ebben az életkorban megismerik. Mert izgalmasak és nagyon tanulságosak. Arról nem is beszélve, hogy majd a középiskolában sokkal könnyebb lesz befogadni Homéroszt, a nagy drámaírókat vagy akár Horatiust!

     Elsőnek arról olvastunk, hogy mi minden történt Péleusz és Thetisz lakodalmán. Ez vezet majd a trójai háborúhoz. Ezután Odüsszeusz kalandjai következtek. Daidalosz és Ikarosz történetét Leonardo szerkezeteihez tudták kapcsolni. (Már voltak a Leonardo-kiállításon.)

Kovács Margit: Philémon és Baukisz

     Philémon és Baukisz története azért volt különleges, mert nem kiemelkedő hősökről szól, hanem hétköznapi emberekről. Ovidius művét Trencsényi-Waldapfel Imre írta át az ifjúság számára. Philémon és Baukisz szegénységben élnek, akiknek életében mégis  megjelennek az istenek. Zeusz és Hermész álruhában járták Phrügiát, s hiába kopogtattak be ezer ház ajtaján, sehol sem fogadják be őket. Egyedül a "jámbor Baukisz anyó és Philémon apó" látta őket vendégül. Lehet, hogy az istenek is fellélegeztek, hogy vannak még igaz emberek, akikre számíthatnak.

     A legizgalmasabb pillanat a felismerés pillanata: a csoda. A mitológia tele van csodákkal, de az evangéliumokat olvasgatva is ráeszmélünk, hogy a hithez szükség volt a csodákra, hogy az isteni testet öltsön, s az ember felismerje az istent. Philemon és Baukisz, akiknek megadatott ez a találkozás és a felismerés, papjai lesznek az olümposziaknak, s kunyhójuk is templommá változik. Megható a két öreg kívánsága, hogy egyszerre szeretnének meghalni, fává változni, beleolvadni a természetbe. Nem véletlenül adta Ovidius, akit Szilágyi János György az emberről szóló legmélyebb mondanivalók közvetítőjének nevez, összefoglaló művének az Átváltozások (Metamorphoses) címet. 

     Merész ugrással eljutunk addig a gondolatig, hogy sose tudod isten vagy ember kopogtat be hozzád. (Egyébként is: "Mindazt, amit akartok, hogy veletek tegyenek az emberek, ti is tegyétek velük.")

     A tankönyvben - nagyon logikusan - a Noé bárkájáról szóló bibliai történet következik. Ott már nemcsak a hideg szívű szomszédok bűnhődnek, hanem az egész emberiség. Kivéve Noét, aki igaz ember volt, kifogástalanul élt -  kortársaival ellentétben. Ennélfogva Noé az egész emberi nem megmentője, Jézus előképe.

     Új nekifutás

     Goethe Faustjáról a kisiskolások természetesen nem tanulnak, de én mégis bevittem az új Faust-fordítás vaskos kötetét, csupán felmutatni: ennek a hatalmas költeménynek a második részében újra megjelenik Philemon és Baukisz alakja. Sorsuk azonban egész másképpen alakul, mint Ovidiusnál.

     Faust mint vidékfejlesztési kormánymegbízott kapott a császártól egy nagy, mocsaras, tengerparti területet, melyet felvirágoztatott: "Gátat húztak, árkot vájtak / Tengert félretaszigálni, / A víz helyén uralkodni vágytak."

     De hogyan? Mephistopheles segítségével.

     Philémon és Baukisz a tanú:  

     Nappal munkás ordibál hiába,

     Mit sem ér ásó, lapát,

     Ám hol éjjel futkos lidérc lángja,

     Másnap készen áll a gát.

     Véres emberáldozat volt,

     Éjjel sikoltozott némelyik,

     Tengerbe tűzáradat folyt:

     Reggel ott egy csatorna folyik.

     Istentelen az a férfi!

     Kunyhónkat követeli.

     Szomszédként hatalmát érzi:

     Még engednünk kell neki.

     Igen! Faust Philémon és Baukisz hársfáira vágyik:

     Az öregek menjenek onnan!

     Szívem a hársaikra vágy!

     Ha e pár fa nincs birtokomban,

     Mit ér, hogy enyém a világ.

     (...)

     Igen, ki kell telepíteni őket!

     (Mephistopheleshez:)

     A földet ismered részben,

     Mit a két öregnek kinéztem.

     Mephistopheles

     Kirúgni őket, majd lerakni!
     Mire szétnéznek, máshol fognak lakni.
     Ki az erőszakot túléli,
     Magát bárhol boldognak véli.
             (Süvöltő hangon füttyent. Jön a három Segéd.)

     Lynkeus, a toronyőr már látja a mélységes éjszakában, hogy Mephistopheles segédei hogyan végeznek Philémonnal és Baukisszal: 

     Ott a kunyhó áll lángokban,
     Az a mohos, az a korhadt!
     Segítség kellene gyorsan:
     Azzal senki sem számolhat.

     Jaj, a szegény, jó öreg pár,
     Tűzzel sosem figyelmetlen,
     Sűrű füstben fullad meg már!
     Milyen iszonyú véletlen!

     Vörös-izzó a tűztenger,
     Mohos fának füstje tombol.
     Jusson ki a két jó ember
     Élve az égő pokolból!
                            (Márton László fordításai)

     A végén kicsit sok az idézet, de kell-e Goethénél okosabb és kíméletlenebb magyarázója a folyamatoknak, céloknak?

Rubens: Viharos táj, Philemonnal és Baukisszal

Philémón és Baukisz - Ovidius nyomán

    Emberi alakban járt egyszer Zeusz és vele volt Hermész is, hírnöki pálcával, de szárnyak nélkül, hogy senki rá ne ismerjen. Ezer házhoz is bekopogtak, hogy szállást kérjenek mint fáradt vándorok, és ezer ajtót zártak be előttük; csak egy ház volt, amely befogadta őket. Egyszerű kis kunyhó, szalmából és nádból volt csak a teteje, de a jámbor Baukisz anyó és Philémón apó ebben a kunyhóban töltötték el közös fiatal éveiket, itt is öregedtek meg együtt és szegénységükön avval könnyítettek, hogy megelégedetten viselték és soha nem is akartak gazdagabbaknak látszani. Csak ők ketten voltak az egész háznép, nem volt úr és szolga, egymásnak parancsoltak és egymásnak fogadtak szót. 

     Amint a kedves házitűzhelyhez érkeztek az égi istenek és átléptek a küszöbön, fejüket lehajtva, hogy bele ne verjék a szemöldökfába, Philémón apó széket húzott oda, hogy azon pihentessék meg fáradt tagjaikat, és a szorgos kezű Baukisz egyszerű szőttest terített rá. Eztán felszította a tegnapi parazsat, száraz falevelekkel és fakéreggel táplálta és addig szöszmötölt vele öreges mozdulatokkal, amíg lángra lobbant. Száraz ágakat hordott le a padlásról, felaprózta és a kis rézüst mellé vitte. Férje főzelékfélét hozott be a gondosan öntözött kertből, Baukisz azt tisztogatta, míg Philémón apó a füstölt oldalast emelte le kétágú villával a gerendáról, a sokáig takargatott jó falatból leszelt egy darabkát és forró vízben puhította meg. 

     Közben elbeszélgettek, hogy észre sem vették a múló órákat. Lágy kákából meg fűzfaágakból ütöttek össze kényelmes kerevetet, és betakarták ruhákkal, melyeket maguk számára csak ünnepnap szoktak leteríteni. Igaz, hogy ezek is ütött-kopott, öreg darabok voltak: fűzfa kerevetre éppen illő takarók. 

      Hozzáláttak az istenek, lehevertek az asztal mellé, melyet az anyóka nekifohászkodva, remegő kézzel helyezett oda. De az asztal egyik lába rövidebb volt a többinél, egy cserépdarabbal kellett megtámasztani. Akkor aztán viruló mentafűvel illatosították be a terítéket, egyszerű olajbogyót, őszi somot, cikóriát, édes gyökeret és túrót szolgált fel az anyóka és hamuban sült tojást, mindent szegényes cserépedényben. Majd ezüstserleg és sárga viasszal bekent bükkfakupa került az asztalra. Hamarosan a főtt étel is elkészült, utána megint bort hoztak, és mindenféle gyümölcsöt raktak lapos kosárkákba, diót, fügét, datolyát, szilvát meg illatos almát és a bíbor színű venyigéken szedett szőlőfürtöket. A közepébe lépesmézet tettek, és a jóságos tekintetek, a vendéglátó szíves szándék feledtették a szegénységet. 

     Hanem a lakoma közben, ha kiürült a serleg, magától telt meg újra, s meglepetten látta az öreg házaspár, hogy a boruk nemhogy fogyna, még emelkedik is az edényben. Megrendülten álltak a csodálatos látvány mellett, kezüket imára terjesztették ki, mert felismerték a csodáról vendégeikben az isteneket és remegve kértek bocsánatot, hogy csak ilyen egyszerűen és szegényesen vendégelték meg őket. Volt még egy libájuk, a kis tanya féltve őrzött, egyetlen jószága, a hajlékukba tért isteneknek azt akarták levágni. De bizony a ludacska fürgén emelgette a szárnyát, az ő tagjaik meg már nehezek voltak az öregségtől; sokáig kapkodtak utána hiába, el is fáradtak bele, de az csak mindig kiszökött a markukból. Végül is az istenek felé futott, mintha menedékért fordult volna hozzájuk, mint oltalomkereső. Azok oltalmukba is vették a szárnyast, megtiltották, hogy levágják az öregek, és így szóltak: 

     - Valóban istenek vagyunk, és az egész környék el fogja venni méltó büntetését. De titeket megkímél a közelgő vész, csak kövessétek lépéseinket és menjetek fel a hegy tetejére. 

     Szót fogadtak mindketten, botra támaszkodva indultak a hosszú útra és felvánszorogtak a hegyoldalon. Egy nyíllövésnyire voltak még a csúcstól, mikor visszanéztek. Akkor már az egész környéket mocsár árasztotta el, csak az ő házuk emelkedett ki a vízből. Amíg ezen csodálkoztak és rokonaik, szomszédaik sorsát siratták, az az öreg ház, amely ezelőtt két gazda számára is kicsi volt, templommá változott, oszlopok álltak a gerendázat alá, a szalmatető sárga arannyá változott, az ajtón szép domborművek, és márvány fedte a padlózatot. És szelíd szóval így szólt hozzájuk Kronosz fia: 

     - Mondjátok meg, jámbor öregek, mi a kívánságtok. 

     Összenézett Philémón a feleségével, néhány szót váltottak, s közös kívánságukat az öregember terjesztette az istenek elé: 

     - Engedd, hogy a te papjaid legyünk és a te szentélyedet őrizhessük, s mivel szép egyetértésben töltöttük egész életünket, egy órában érjen mindkettőnket a halál, hogy ne kelljen látnom soha hitvesem sírját, és hitvesemnek se kelljen engemet eltemetnie. 

     Kívánságuk teljesült; ők gondozták a templomot, amíg csak éltek. S mikor már leteltek a számukra kiszabott évek, történt, hogy a szent lépcsők előtt álltak éppen, a templomi szolgálatot végezve. Egyszerre csak leveleket vettek észre egymáson, mindkettőjük arca fölött lomb nőtt s már alig volt rá idejük, hogy utoljára elköszönjenek egymástól. 

     - Isten veled, én hitvesem - mondták éppen egyszerre, s akkor már sűrű lomb takarta el az ajkukat is. Baukisz hársfává, Philémón tölgyfává változott. Egymás mellett álltak s gyakran aggattak koszorút ágaikra jámbor kezek.
                                                          Trencsényi-Waldapfel Imre átírása

Dvořákról

1.

     A XIX. század a nemzeti ébredés ideje Közép-Kelet Európában. A XX. század az individuumé. Már nem is emlékszem, mit szoktam volt mondani a XVIII. századról. Ja, igen, az a filozófiáé. Hogyan fogják nevezni a XXI. századot? (Sajnos nem ígérhetem, hogy majd e század végén személyesen fogom levonni a konzekvenciát.)

     Hogy mennyire a nemzeti érzés hatotta át a közszellemet a cseheknél is, arra jó példa Smetana. A Hazám c. szimfonikus költemény-ciklusát most lehetett hallani a Bartók Rádióban. A Moldva szimfóniát már gyerekkorunkban nagyon sokszor hallgattuk. Dvořak az Újvilágból is haza vágyódott. Vallomása szerint a 7. szimfónia írása közben a következőkre gondolt: Isten, szeretet, haza. 

     Anne Gray zeneszerzőkről szóló könyve egyik fejezetének jellemző címe van: Zeneszerzők, akinek van hazájuk. Ide sorolja az orosz Ötöket, Smetanát, Dvořakot, Janačeket, sőt Lisztet, Bartókot, Kodályt…

 2.

     Dvořak 1841-ben született a Prágától 70 km-re Nelahozevesben. Apja kocsmáros és mészáros volt. Az elsőszülött fiúnak is ezt a foglakozást szánta. Tizenhárom éves korában Zlonicébe küldték, hogy németül tanuljon. Itt már komolyabb zenei tanulmányokat folytatott. Első alkotásai 1855 és 1856 között keletkeztek. 1857-ben felvették a prágai orgonaiskolába. Mint brácsás két zenekarnak is tagja lett.
     1862-ben befejezte főiskolai tanulmányait, s mint zenekari muzsikus kereste kenyerét, s komponált! Első sikerét a Prágában komponált Hazafias himnusszal érte el. 1877-től már csak a zeneszerzésnek szentelhette idejét. (Ösztöndíj!) Smetanán kívül fontos volt számára Brahms hatása és segítsége. Sorra születnek jelentős alkotásai…
     Az 1870-es évek vége művészetében az első „szláv periódust" jelenti: híres a Zongoratriója (Trio dumky – dumka=ukrán népi ballada). A 80-as években nemzetközileg is ismertté válik. 1884-ben járt először Angliában. 1888: A jakobinusok c. operája egyik legszemélyesebb alkotása. 1891-ben az Egyesült Államokba utazott. Itt született Kolumbusz Kristóf amerikai partot érésének 400. évfordulójára „Az Újvilágból” c. szimfónia.
     1894-ben visszatért Prágába, befejezte a még Amerikában elkezdett h-moll gordonkaversenyt. 1900-ban mutatták be az Ördög Kata c. operáját, 1901-ben a leghíresebbet, a Ruszalkát. Az utolsó, az Armida, nem aratott sikert: betegeskedni kezdett. 1904-ben halt meg.

 3.

      Legtöbbször „Az Újvilágból” c. szimfóniát hallgattam. Az Elágazástól nem messze, Rákoshegy felé, volt egy szabadtéri színpad. Mint kisgyerek ott ültem a sötétedő lombok alatt. Végtelen hosszan szóltak a fúvósok, a kavics csikorgása a jövő-menők lába alatt alig hallatszott. Különösen szép volt a Longfellow ihlette 2. tétel. Egy indián legendát szólaltatott meg Dvořak. Hiawatha feláldozza a feleségét, az ő búcsúdalát halljuk:

                             És zene árad az éjben,
                             S a nappali búbajok:
                             Mint ha karaván fölszedi sátrát,
                             Lopva eloldalog.

                                                                       (Longfellow: A napnak vége, Ferencz Győző fordítása)

Longfellow

                                                                                                            2013-2019

Caravaggio

                                      A Szépművészeti Múzeum nagy Caravaggio-kiállításának emlékére.

                                                                                           2014

     Jó lenne bejárni Caravaggio rövid, de nem unalmas életének állomásait: Bergamót, Milánót, Rómát, Nápolyt, Máltát, Szicíliát, s innen Nápolyon keresztül vissza Rómába. Máltán kívül mindenütt voltunk, még Szicíliában, Szirakuza városában is. Ismerősen cseng a neve? Az ókori színház mellett volt a kőfejtő. Rabokat tartottak itt. A híres börtönt Caravaggio nevezte el „Dionüszosz fülének”. Ugyanis az uralkodó szobájában mindent hallott, amit a fogva tartottak beszéltek.

     Ha újra járhatnánk ezeket a városokat, jobban figyelnénk Caravaggio képeire.

     André Chastel így foglalja össze Caravaggio jelentőségét: „… zsenijének az a feladat jutott, hogy új irányt szabjon a festészetnek, új energiákkal töltse fel a szétszórt gondolatokat, a fény segítségével kevésbé érzelmes, inkább drámai kifejezési formát alkosson.” (C, 6) A barokk művészet persze sokféle irányzatot foglal magába. A katolikus országokban létrejött a barokk realista áramlata, melynek legnagyobb mesterei: Caravaggio, Luis La Nain és Ribera.

     Caravaggio műveinek jegyzékében 88 mű szerepel. Néhány képet ízelítőül én is bemutatok.

     Bűnbánó Magdolna, 1596-1597, Róma, Galleria Doria Pamphilij ↓

Bűnbánó Magdolna, 1596-97, Róma

     Caravaggio legkorábbi egész alakos, vallásos témájú műve. Egyszerű, római lány volt a modellje, aki félredobta ékszereit, illatszerét. A bűnbánat itt egyáltalán nem teátrális, hanem valódi elkeseredés.

     A gyermekét átölelő Mária modellje ugyanaz, mint a Magdolnáé. Caravaggio leglíraibbb, legidillikusabb műve. (Czobor) A jólelkű József a kottát tartja a hegedülő angyalnak. A csacsi is odaadóan figyel.

     Szt. Máté elhívatása, 1599-1600, Róma, San Luigi dei Francesi-templom, Contarelli-kápolna, bal oldal  ↓

     A korai művek összefoglalása. A jobbról belépő Jézus - Péter takarja félig - rámutat Mátéra: „Gyere velem!” Az egyszerűség és a természetesség Caravaggio védjegye. Ugyanakkor ebben a műben ott van a barokk jellegzetessége: a pillanat fontossága.

     Szt. Máté mártíromsága, 1599-1600, Róma, San Luigi dei Francesi-templom, Contarelli-kápolna,jobb oldal   ↓

     Caravaggio ábrázolni tudta a kegyetlenséget. A fekvő Mátéra lesújtó hóhért állította a sokszereplős kép középpontjába. Odafestette önmagát is. Balra az oszlop mellől figyeli a jelenetet. Arckifejezése mélységes szomorúságról tanúskodik.

     Emmauszi vacsora, 1606, Milánó, Pinacoteka Brera   ↓

     A két Emmauszi vacsora közül a későbbi. Emmausz kis falu Jeruzsálem közelében. A feltámadott Jézust csak a kenyértöréskor ismeri fel a két tanítvány.
     A felismerés pillanatáról írja Bellori: „A kép közepén Krisztus megáldja a kenyeret; az egyik apostol felismeri őt, és széttárja karjait. A másik az asztalt markolja, és döbbenten nézi őt, a háttérben a házigazda, meg egy idős szolgáló, aki az ételt hozza.”(Czobor, 96)

     Keresztelő Szent János lefejezése, 1608, Málta, La Valettea, Szent János katedrális, oratórium   ↓

     Jelentős alkotás, „számos XVII. századi művész kizárólag ezért vállalkozott az akkoriban nem veszélytelen utazásra, hogy saját szemével láthassa.” (C. 100) Egy megszerkesztett nagy tér közepébe helyezi a drámai cselekményt.

     Salome, 1609, Madrid, Palazzo Real   ↓

     Az előző kép „folytatása” más modellekkel. Salome Heródiás lánya. Anyja tanácsára János fejét kérte Heródestől. Caravaggio szűkíti a teret, de először ugyanúgy a szerkezet, a fejek elrendezése, az irányok nyűgözött le, majd a fenyegető sötétség, később a színek, végül a jellemábrázolás (Salome).
     Érdekesség, hogy Caravaggio korábbi Salome-képe is látható a kiállításon. Az utóbbi Londonból érkezett.

     Dávid, 1609-1610, Róma, Galleria Borghese   ↓

     Ez a Dávid látható most a Szépművészeti Múzeumban. (Még kétszer festette meg ezt a jelenetet.) Érdekes, hogy ezen a festményen lágyabb, oldottabb a fény és az árnyék játéka. Góliátban szenvedő önmagát ábrázolja. Dávid nem örül győzelmének.

     Az Ecce homoval fejezem be, bár korábbi alkotás!

     Ecce homo, 1606, Genova, Palazzo Rosso  ↓ 

     Pilátus ezekkel a szavakkal mutatott rá Jézusra: Ecce homo. Jelentése: Íme, az ember. (Kiejtése: ekce hómo. János evangéliuma, 19,5)
     Caravaggio éppen hogy csak jelzi a töviskoronát és bíborruhát. Az ő Jézusa a szelídség embere, akinek az országa nem e világból való. A szolga szánakozva borítja vállára a köpenyt: nyilván megkorbácsolták. Pilátus nem érti dolgot, de beletörődik. A kép látható a kiállításon.

Kép és zene egymáshoz illik:   ↓

Telemann Misse brevis for alto  ↑