2023. május 24., szerda

Wagner: Az istenek alkonya

 

                                                                       Arthur Rackham: Waltrude és Brünhilde

                                                    

                                                          A gonoszság műve: elfelejtetni valakivel az igazságot, s felhasználni önző célok érdekében.

                                                          Az árulás legyen teljes. A végsőkig elmenni!

                                                                                                                              

     A három Norna éneke vezeti be Az istenek alkonyát. Beszámolnak a múltról, sejtetik a jövendőt. Énekükből felsejlik a vég kezdete, amikor Wotan az ősidőkben közeledett a világfához. Fél szemét adta a tudásért, s a kőrisfa egyik ágából készítette dárdáját. De ezáltal a kőrisfa (világfa) gyógyíthatatlan sebet kapott, s lassan száradni kezdett. Wotan dárdáját, a hatalom jelképét – mint tudjuk az előző részből - Siegfried kardja törte össze. A dárda pótolhatatlan. A Notungot még össze lehetett kovácsolni, a kőrisfa-dárdát nem. 

     Most még szövik-fonják a Nornák a sors fonalát, de elszakad a szál, s vége az istenek hatalmának, az örök tudásnak. A bölcsesség nem jelent többé semmit. Innentől kezdve már csak a pusztulásnak a tanúi vagyunk.

*

     Az egymásra talált szerelmesek, Brünhilde és Siegfried búcsúznak egymástól. Siegfried elindul világot látni.  A férfi kalandvágya ez. Érthető, hogy barátokra, cimborákra vágyik. Kár, hogy nem ismeri az embereket. Viszont szerelme és hűsége jeléül Brünhildének ajándékozza a sárkánytól megszerzett gyűrűt, cserébe megkapja Brünhilde lovát, hogy könnyen beszáguldhassa a világot. Mindenre van érv: Brünhilde azért engedi el Siegfriedet, mert szereti. Fogadkozik is hősünk, hogy nem fogja elfelejteni Brünhildét.

     Siegfriedet követve, a walkür sziklájáról más országba csöppenünk. Igaz, ez is a Rajna mellett van, ott, ahol a Gibichungok, Gibich gyermekei, Gunther és Gutrune élnek féltestvérükkel, a félelmetes Hagennel. Névleg Gunther a király, de valójában Hagen, Alberich fia az úr.  Alberich célja még mindig a világuralom, s Hagen mindent megtesz, hogy megfeleljen apjának, azaz visszaszerezze a gyűrűt. Siegfriedet viszont egyáltalán nem érdekli „isteni küldetése”. (Wotan azt szerette volna, ha unokája, Siegfried, visszaadja a folyónak a gyűrűt.)

     A naiv Siegfriedet már kész tervvel várják a Gibichungok: varázsitallal leitatják, hogy elfelejtse Brünhildét, s inkább Gutrunébe bolonduljon bele. (Újra elveszti identitását, melyet nagy nehezen megtalált az előző részben.)

     A cselszövés része, hogy Siegfried vérszerződést köt Guntherrel, s mint vértestvér megígéri neki, hogy megszerzi neki Brünhildét. Csak ő tud átmenni a tűzön! (A gyűrűre Hagen pályázik.)

                                                                      *

     Még mielőtt sor kerülne az erőszakos "lánykérésre", visszatérünk a walkür sziklájára, az újból magányra  ítéltetett Brünhildéhez. Testvére, Waltrude érkezik a Walhallából. Segítséget kér. Ugyanis Wotan és a többi isteni hős beletörődött a pusztulásba. A világfa megmaradt törzsét feldarabolják, s a vár köré rakják, hogy meggyújtsák, és lángba borítsák a várat. Csak egy remény volna, számol be róla Waltrude, ha Wotan vissza tudná adni a gyűrűt a Rajna lányainak. Akkor megszabadulnának az átok terhétől, megváltódna a világ. Visszaadni a gyűrűt, Siegfried szerelmi zálogát? Brünhildének többet ér a gyűrű, mint a Walhalla, mint az istenek örök boldogsága. Ő már földi halandó, ekként viselkedik. Elűzi Waltrudét, s várja Siegfriedet.

     Valóban megjelenik Siegfried, felöltve Gunther alakját, és letépi Brünhilde ujjáról a gyűrűt, hisz az övé, ő vette el a sárkánytól. A lázadó, a hűséges walkür becsapottá, kiszolgáltatottá, védtelenné válik, elszenvedve a legnagyobb megaláztatást, bár Siegfried most nem hált vele, mint első alkalommal: közéjük fektette a Notungot. Eközben Gunther a háttérben várakozik. Majd mindhárman hajóra szállnak, de Siegfried és Gunther helyet cserélnek:  már az igazi Gunther viszi haza Brünhildét mint menyasszonyát.

                                                                     II

      A második felvonás első jelenetében Alberich szelleme fölkeresi Hagent, aki félálomban van. Szükséges epizód, jobban látjuk, hogy Alberichet, ezt a sötét vonalat a történetben nem lehet elpusztítani. Másrészt Hagen itt jellemzi önmagát: gyűlöli a boldogokat, nem tud örülni semminek. (Ilyennek való a hatalom.)

*

     Siegfried diadalmasan siet vissza a Gibichungokhoz. Megszerezte Gunthernek Brünhildét, magának Gutrunét, nála a gyűrű. Hagen azonnal hívja hűbéreseit: „Fegyverbe!” Félelmetes csapat gyülekezik az esküvőre. Vajon miért ez az erődemonstráció? Meg akarja félemlíteni Siegfriedet?

     Bevonulnak a párok. Először Siegfried és Gutrune, majd Gunther és Brünhilde. Brünhilde végtelenül szomorú, és csak Siegfried nevére kapja fel a fejét. Ő nem veszítette el emlékezőtehetségét. Látja a gyűrűt Siegfried kezén, s rájön, hogy nem Gunther, hanem Siegfried volt a támadója. Lelepleződik mind a kettő. Óriási a megdöbbenés. Ráadásul Hagen álszent módon Siegfriedet vádolja azzal, hogy együtt hált Brünhildével, s így megszegte a Guntherrel kötött vérszerződést. Brünhilde valóban azt mondja, hogy ő Siegfried igazi asszonya, mert valóban ő lett az, amikor Siegfried rátalált és felébresztette. A félreértések, hazugságok hálója egyre szorosabb lesz Siegfried körül.

*    

     Közben Siegfried és Gunther megbeszélik, hogy Siegfried ügyetlen volt az alakoskodásban. Igyekeznek úgy tenni, mintha semmi sem történt volna, bár Gunther nagyon szégyelli magát, amikor kiderül, hogy miként zajlott le a lánykérés.  (Az idők változnak, ma senki sem szégyelli magát semmiért.)

      A legnagyobb vesztes, Brünhilde, nem tudja elviselni ezt a csapást, bosszút esküszik. Hagen - hazug módon - Brünhilde mellé áll, s Guntherrel szövetkezik Siegfried meggyikolására. Brünhilde készségesen elárulja, hol van Siegfried gyenge pontja: csak úgy lehet leteríteni, ha a hátán találja el a dárda. Ő ugyanis sose menekül el ellenfelétől.   

                                                                        III.

     A Gibichungok nagy vadászatot rendeznek. Ez fog alkalmat adni arra, hogy Hagen megölje Siegfriedet. Siegfried közben elmarad a többiektől, s a Rajna sellőivel találkozik, akik a maguk játékos módján kérik vissza a gyűrűt. Siegfriednek esze ágában sincs megválni a gyűrűtől. Hiába a Rajna lányainak figyelmeztetése, hogy átok sújtja azt, aki a gyűrűt birtokolja, Siegfried csak önmagára gondol, vagy szebben szólva: nem ismeri a félelmet.

     Egyedül marad, s megszólaltatja kürtjét. Amikor Hagen és Gunther megérkezik, Siegfried mesélni kezd. Mintha búcsúzna, elmeséli egész életét: Mime, a sárkány, a madarak élete, a ködsüveg, a gyűrű... Még az is eszébe jut, hogyan talált Brünhildére. Ebben a pillanatban szúrja le Hagen. De nemcsak Siegfried döbben rá, mit tettek vele, Brünhilde is rájön, hogy meggyalázták, sokszorosan tőrbe csalták:

                              Mindent, mindent,
                           mindent értek,
                              mindent átlátok már.
                              Hollóid szárnyát hallom suhogni."

                                 (A hollók Wotan szent madarai, kikémlelik, mi történik a világban.)

*

     Tragikus, hogy Gutrune is türelmetlenül várja vissza Siegfriedet, de az élő Siegfried helyett csak a holtat hozzák vissza ünnepélyes gyászzenével. Hagen először azt hazudja, hogy egy vadkan ölte meg, de gyorsan kiderül, hogy ő volt a vadkan. Ámde Hagen büszkén vállalja tettét: joga van a zsákmányhoz., azaz a gyűrűhöz. Mégis pórul jár: a gyűrűt nem tudja levenni Siegfried kezéről.

          Brünhilde megparancsolja, hogy építsenek máglyát. Amikor föltekint a Walhalla felé, látja, hogy Wotan hollói ott köröznek feje fölött. Brünhilde elküldi őket a várva várt üzenettel: „Csak nyugodj meg, ó, isten!” A gyűrűt az ujjára húzza azzal a szándékkal, hogy visszakapják a rajnai sellők, de a hamvaiból kell majd kikaparniuk. Ismét a hollókhoz szól, hogy repüljenek haza, útba ejtve a sziklát, ahol még most is ég a tűz.

     A máglya kigyullad, majd a Rajna vize borítja be a hamut. A hullámok idehozzák a három sellőt. Hagen attól fél, hogy végleg elveszti a gyűrűt, s beleveti magát a mélybe. Woglinde és Wellgrunde azonban lehúzzák a hullámsírba.  Floßhilde viszont a magasba tartja a gyűrűt, melyet az alkony vörös fénye világít meg. Majd a rajnai sellők vidám játékát látjuk. A harmadik tűz a Walhalla várában lobban föl, ahol az istenek és a hősök várják végzetüket.




2023. május 2., kedd

Kétféle örökség

      Az ember régi vágya, hogy ha keveset is, változtasson azon a világon, melybe beleszületett. Aztán kiderül, hogy maga a világ formálja (már születésekor) az embert a maga képére. Rákos Sándor világa tágas: a hegyek, folyók mellett ott vannak a törvények („a százmillió éves forgatókönyv”). A vers utolsó sora mégis a lázadás.

     Kemény István személytelen, rideg, hivatalos, szinte kafkai világot ábrázol. A ragyogás, ill. a lebegés megfejthetetlen ellenpontja a előbbinek. A titokzatos „gépház” pedig maga a kastély (?). Szinte ember nélkül is működik. Vagy csak működött? Porszem kerülhetett a gépezetbe?

                            Rákos Sándor: Örökség 

          fiam a világ átadom
          hegyeivel folyóival törvényeivel
          az elejtett kő lefelé esik
          legjobb ha ráhagyod
          én tiltakoztam
          hasztalanul
          táplálkozás növekedés szaporodás
          maradt a régiben
          százmillió éves forgatókönyv szerint
          beletörődtem a hullaevésbe
          a szerelem nevű mirigyjátékba
          megbízható földlakó vagyok
          fiam a világ átadom
          azt ne mondd hogy  már az apám is
          az elejtett kő lefelé esik
          ne egyezz bele a világba

                                  (1967) 

                            Kemény István: DÉL

 

                     Átadom a korszakot. Működik.

                     Ezek a kulcsok. Rend van.

                     Ezek a kulcsfigurák. Ezek

                     az emberi roncsok. Ez az átlag.

                     Ezek az ifjak. Még érnek.

                     Dél van. Ezek a reggeli lapok.

 

                     Ez a hivatal. Ebédelni vannak.

                     Ez itt a bélyegző. Egyszer hagy mindenen

                     nyomot. Ez a készpénz. Megfoghatónak.

                     Ez itt a pillanatnyi helyzet. Ezek

                     a folyamatok. Leírhatók.

                     Elronthatatlanok. Ami elromlik -

                     így működött.

 

                     Ez itt a ragyogás. Így ragyog.

                     Ez itt a lebegés. Így lebeg.

                     Most beljebb megyünk. Így megyünk.
                      És itt a gépház. Ez titokzatos.

                                      (1998. aug. 4-8)


        

2023. április 20., csütörtök

Arany János: A kép-mutogató (elemzés)

         


                                         

                                                             „Hu! tépesd le az ebekkel!  

                                                          Nincs leányom – nem volt – nem kell!”

                                                                                      A verset itt olvashatod el!

     Arany János Kapcsos könyvében 1877-ben Őszikék címmel új fejezet kezdődött. Itt olvasható többek között az Epilógus, a balladák közül a Tengerihántás, a Hídavatás, a Vörös Rébék, a Tetemrehívás és A kép-mutogató is 1877. nov. 25-i dátummal.

     A kép-mutogató egy tragikus történetet mesél el: a gróf kutyákkal űzeti el a rangon aluli házasságban lerongyolódott lányát, unokáját; és beleőrül a lelkiismeret-furdalásba. A 23 versszakos, nagyobb terjedelmű mű műfaja - Arany János alcíme és műfaji megjelölése szerint is - énekes história, melyet képekkel együtt vásárokon szoktak előadni, de ugyanakkor a ballada műfaji jegyei is jellemzőek rá, s felmerül a kérdés, hogy esetleg a románcnak kategóriájába is beletartozik-e.

     A história egy történést előadó, hosszabb verses vagy prózai alkotás. Témája valamilyen megrendítő esemény. Nyomtatásban is terjedt, de szerzője/előadója a képek kíséretében, akár énekelve, adta elő művét vásárokon, búcsúkon vagy egyéb közösségi ünnepen. A história tehát epikus mű. Ebben hasonlóságot mutat a balladával, mely Greguss Ágost szerint tragédia dalban elbeszélve, azaz legtöbbször drámai összecsapás áll a középpontban, de lírai elemek is átszínezik az elbeszélést. Jellemző még az ún. balladai homály (kihagyás) és a párbeszéd. Arra is gondolhatunk, hogy A kép-mutogató műfaja románc. Kétségtelenül a románc is az epika és a líra határterületén helyezkedik el, de a románc befejezése nem tragikus, hanem elégikus.

     A kép-mutogató egy tragikus lázadás története – a szerelem nevében. Ez régi témája az irodalomnak, azaz a szerelem legyőzi a rangkülönbségeket. De itt maga a szerelem is válik köddé, a lázadás ekképp vall kudarcot, s a grófkisasszonynak vissza kell térnie a szülői házhoz. A részleteket a balladai homály fedi, de feltehetően a szegénység az ok. A hangsúly nem is a szerelmeseken van, hanem a gróf kegyetlen viselkedésén. Nem fogadja vissza az immár terhes, „tékozló lányt”, bár közeleg a hűvös idő. S valahol az erdő mélyén leli halálát.

     Íme tehát a bűn, a büntetés még várat magára. Nem az a bűn, amit a lány elkövet, az csupán csekély vétek a megmerevedett társadalmi szokások ellen. A hatalmas bűn az, hogy a gróf a halálba kergeti lányát. Arany közbeiktatja az asztaltáncoltatás epizódot. Ily módon lép kapcsolatba a gróf elhunyt lányával, aki beszél az unokája haláláról is. Itt kezdődik a „história” befejező része a büntetés, a megőrülés. Ez a motívum már az ötvenes években felbukkan Arany balladáiban, pl. az Ágnes asszony, Edward király, majd az Őszikék balladáiban is. A gróf elzárkózik az emberektől, s mintegy kulcslyukon át nézhetjük viselkedését, hogy folytat képzeletbeli párbeszédet lányával. Várja a megbocsátást. A lány elmondja, hogy nem gyűlöli apját, de az ítéletet majd Isten fogja meghozni a végső napon. Egyedül ő bocsáthat meg. Nem akar a gazdagon díszített kápolna márványkoporsójában nyugodni, melynek kőlapjára fordítva vésték a családi címert. Ez azt jelenti, hogy a család kihalt.

     A verset a kép-mutogató képei tagolják. Az első versszak a bevezetés, a hely és az idő meghatározása. A debreceni sokadalomban találjuk magunkat, halljuk, ahogy a kép-mutogató elkezdi a történetet. Megszólítja hallgatóságát: „Debreceni sokadalom!”. Majd fel is szólítja őket: „Nézz e képre, halld meg dalom…” Hozzáfűzi véleményét is a történtekről, s azt is, hogy mikor szerezte ezt a versét. Utal arra a szomorú korszakra, melyet Bach-korszaknak neveznek. (A 14. versszakban árulja el Arany, hogy 1856-ról van szó. Ezután következnek sorra a képek. Olykor közbeszúrja, mire s hogyan figyeljenek a hallgató: „(Nézni kell a vesszőm végit)”. Egy helyen figyelmezteti a terhes asszonyokat, hogy most ne nézzenek oda, mert borzalmas dolog történik. Ez a csúcspont, amikor a gróf a kutyákat ráuszítja lányára. Ezután lelassul a történet, csak akkor válik újra izgalmassá, amikor bekövetkezik a megőrülés.

     Az első kép a gróf és a lánya látható (átokjelenet). A második kép az apa és a deák szócsatáját ábrázolja. (A balladában általában van párbeszéd.) A szerkezeti egységek követik a képek sorát. Az első kettőt még számozza Arany, innentől kezdve a képek, jelenetek szám nélkül folytatódnak a mindent lezáró koporsóig.

     A jellemek közül a gróf a legszélsőségesebb. Gaztettének következménye a megőrülés. Bűn és bűnhődés. A deák önzése is nyilvánvaló, Arany nem mondja ki, de neki is felelőssége van a tragédiában:

     „Gróf úr! Enyim a lánya,
       Szíve, lelke, minden vágya;”

    A lány kezdetben elszenvedi az apja „feddését”, később a halálba taszítva, öntudatossá válik, s a megbocsátást Istenre bízza.

     A cselekmény kellőképpen változatos, s zaklatott menetét erősíti a versszakok felépítése (aabbcxc) és az ütemhangsúlyos verselés megzökkenése: a felező nyolcasokba (4/4) beékelődik a lezáró részben két rövidebb sor: 4/3. 

2023. február 24., péntek

A barbárokra várva

      

     Kavafisz (1863-1933) görög költő volt, Alexandriában született, s mint tisztviselő tartotta fenn magát. E verse arról tanúskodik, hogy a hanyatló Római Birodalom sorsát aktuálisnak látta. Orbán Ottó, magyar költő (1933-2002), nagy utánzóművész volt, mint Weöres Sándor.


Konsztandinosz P. Kavafisz: A barbárokra várva

„Mire várunk, tolongva mind a fórumon?”

   Hogy végre ma a barbárok betörjenek.

„A szenátus mért ily tétlen s tanácstalan?
Miért nem ülnek törvényt a szenátorok?”

   Mert várják, hogy a barbárok betörjenek.
   Mily törvényt hoznának még a szenátorok?
   Majd hoznak a barbárok, csak betörjenek.

„Mért kelt fel császárunk ma ily korán, s miért
ült ki a legfelső városkapu elé
trónjára, koronával, ünnepélyesen?”

   Mert várja, hogy a barbárok betörjenek.
   S a császár méltóképp készül fogadni fő
   emberüket. Külön pergament íratott,
   hogy átnyújtsa neki, dicső címekkel és
   jelzőkkel is kicirkalmazta ékesen.

„Miért jő két konzulunk s a prétorok vörös
hímzett tógában, melyben ünnepen szokás?
Mért díszítik őket ametiszt-karkötők,
és szikrázó smaragd-gyűrűk az ujjukat?
Miért vették ma éppen arany és ezüst
művekkel gazdagon mintázott botjukat?”

   Mert várják, hogy a barbárok betörjenek,
   és a barbárt az ilyesmi elbűvöli.

„Mért nem gyűltek össze a tisztes rétorok,
hogy szóljanak s elmondják, ami lelkünkön?”

   Mert várják, hogy a barbárok betörjenek,
   s a barbárokat untatják a szép szavak.

„De mért egyszerre ez a zűrzavar, ez a
felbolydulás? (Milyen sötét lett minden arc!)
Mért néptelenednek el utcák és terek,
s mért siet ki-ki otthonába komoran?”

   Mert éj lett, és a barbárok nem jöttek el.
   S futárok érkeztek a limesek felől,
   jelentve, hogy barbárok többé nincsenek.

„S most - vajon barbárok nélkül mi lesz velünk?
Ők mégiscsak megoldás voltak valahogy…”

                                         1904

[Somlyó György fordítása]


Orbán Ottó: A barbárokra várva

                                        „S most – vajon barbárok nélkül mi lesz velünk?”
                                                                                               Kavafisz-Somlyó

Miért tolongunk itt, a város ócskapiacán,
hol romlott hal és romlott eszme bűzlik?

Mert várjuk a barbárok tankjait.

Miért hajtjuk magunkat, űzzük az ipart?
És miért rohanunk haza nézni a tévét?

Mert várjuk a barbárok tankjait.

Miért ül föl ágyában éjfélkor a nő?
Miért kap a torkához? Miért fuldokol?
S hajnalig forogva a gyűrött lepedőn
miért jajgat álmában? Miért nyöszörög?

Mert várja a barbárok tankjait.

S miért spriccel a jó nép százfelé?
Miért bújik a pincébe s az árkádok alá?
Miért mondja mindenre: „Nekem aztán…”?
És mitől hallgat el? És mitől izzik
szemében a halálos rettegés?
S lőtt sebben fetrengve miért káromkodik?

Mert ezt tanulta és ehhez szokott,
s most várja a barbárok tankjait.

S miért gyújtják föl városunkat hétfelől?
Miért fröcsögnek gyűlölködve szenátoraink?
És miért szaglanak bosszútól szóvirágaik?
Miért kívánják vérrel jóllakatni azt,
akinek nem tudnak kenyeret adni?

Mert tudják, hogy a barbároké a jövő,
s most várják a barbárok tankjait.

Így veszi kezdetét a fényes örömünnep;
van pellengér, vesszőfutás, társastánc, virsli, sör…
S lemegy a nap. Csak tank nem jön sehonnan egy sem.

Csoda-e hát, hogy elfog bennünket a csüggedés?
Miben bízzunk, ha már a tankokban sem bízhatunk?

Csak másnap jön a limesek felől a hír, hogy semmi vész…
Van megoldás. Vannak barbárok. Mi vagyunk azok.

                                 1991


Lázár Ervin: A kovács

                                                                                   Elemzése itt!

     - Kénszagot érzek - mondta Szűcs Lajos.

     A segéd csodálkozva rákapta a tekintetét, azt akarta mondani: "Hát aztán, gépész úr, hiszen a méhelben vagyunk." Márpedig a méhelben - így nevezték Rácpácegresen a műhelyt - különböző gőzök és gázok keveregnek, rejtélyes szagokat böffen a fújtatóval izzított szén, kesernyés párákat ereget a hűtődézsában kihunyó vöröslő vas, még az üllőről szertefröccsenő vascsillagocskák is illatoznak, fém-, égettpata-, füst- és kénszag lebeg itt mindig.

     A segéd mégsem szólt, mert ahogy a mesterre nézett, látómezejében megjelent a műhelyajtó is, s az ajtófélfának támaszkodva ott állt egy úrféle, pantallóban és hosszú malaclopóban.

     "Hogyhogy nem vettük észre, amikor bejött?" - ámult magában a legény, s hogy oly hosszú ideig bámult ugyanarra a pontra, odanézett a mester meg a kisinas is. A kisinas mindjárt észrevette, hogy ennek az embernek nagyon furcsa a lába. Önkéntelenül közelebb lépett a mesterhez, hogy védelme láthatatlan fénykörébe álljon.

     - Jó napot, uram - mondta tisztességtudóan Szűcs Lajos -, észre sem vettük, hogy bejött.

     Az úrféle köszönés helyett felröhintett.

     - Maga az a híres kovács? - kérdezte kényeskedő bájgúnárhangon. Szűcs Lajos a maga részéről az ilyen hangot utálta a világon a legjobban.

     - Eddig nem tudtam róla, hogy híres vagyok - mondta, és önérzetesen kihúzta magát. Ettől még vékonyabbnak látszott, feszes volt, mint a nyílpuska húrja.

     - Úgy hírlik - mondta az idegen -, magát nem is porból meg hamuból gyúrta össze a Teremtő.

     Elhallgatott. Talán kérdésre várt.

     De arra aztán várhatott, mert nem szólt a mester se, a segéd se, a kisinas se. Hallgatásukba bekapcsolódtak a tárgyak is. Fönn a mennyezeten a nagybőgőszerű fújtató, a tűzhely két vaspofája, a vízszintes lendkerekű fúrógép s a falon függő szerszámok, a menetvágók, laposfogók, kacsacsőrű fogók, vasfúrók, lukasztók, hidegvágók, kiskalapácsok, nagyok, s persze maga az üllő is - mind-mind súlyosan hallgatott.

     Így hát kérdés nélkül folytatta az idegen.

     - Magát vasból kalapálta, nem igaz?!

     A kisinas elképzelte, ahogy Isten a Vashegyből kiszakít egy jókora tömböt, vörösre izzítja és kikalapálja belőle Szűcs Lajost. Így már érthető, hogy cingár ember létére hogy fér meg benne ennyi erő. Vasból van.

     A mester azonban, úgy látszik, nem vette dicséretnek az idegen szavait, mert még feszesebb lett.

     - Mivel szolgálhatok az úrnak? - kérdezte kurtán.

     - Na jó - böffent a bájgúnár -, patkolja meg a lovamat.

     Szűcs Lajos kitárta a kétszárnyú faajtót, amely akkorára volt méretezve, hogy a vasalni való szekeret be lehessen tolni rajta a műhelybe. Lópatkoláshoz ugyan fölösleges volt kinyitni, de úgy látszik, a mester nagyobb légteret akart. Vagy a kénszagot érezte túl erősnek.

     Már ajtónyitás közben szemrevételezte a lovat, és egy kicsit meghökkent tőle. Elsőre nem is tudta, hogy mi a lóban az ijesztő. Hogy ilyen nagy monstrum? Hogy szénfekete? Vagy a feketeségből kivillogó szeme fehérje? Vagy az, hogy sunyít? Ha a ló ellenségesen hátracsapja mind a két fülét, azt hívták Rácpácegresen sunyításnak. Ebből lehetett látni, hogy a ló rossz természetű. Ez rossz természetű volt, semmi kétség.

     Ekkorra már gyűlni kezdett a nézőközönség is. A pusztaiak - honnan, honnan nem - megtudták, hogy valami készül a méhelben, és összesereglettek, tisztelettudó, nagy kört alkotva a sunyító fekete ló körül, szívükben nagy bizodalommal a mester iránt, aki jelenlétüktől rögtön nagyobb bátorságra kapott, nem érdekelte már, hogy mitől ijesztő a nagy, fekete ló, leemelt a szögről egy félkész patkót, fölizzította - nyekegett a böhöm fújtató, a két vaspofa között sisegett a szél -, és az izzó patkóval elindult kifelé, hogy a ló patájához mérje, tágítani kell-e, vagy szűkíteni.

     - Ezt akarja ráverni? - kérdezte fitymálóan az idegen.

     - Ezt hát. Nem azt mondta, hogy patkoljam meg?

     Erre az idegen, se szó, se beszéd, odalépett a mesterhez, puszta kézzel kivette az izzó patkót a fogó pofái közül, és egyetlen mozdulattal úgy összegyűrte, mintha nem is vasból, hanem nyers tésztából volna. A csúffá tett patkót odahajította Szűcs Lajos lába elé.

     - Az én lovamnak rendes patkót csináljon!

     Olyan csönd lett, amilyen Rácpácegres fönnállása óta még soha. Hallani lehetett a kisinas szívdobbanását. Azért dobbant akkorát a kisinas szíve, mert most értette meg, mitől furcsa ennek az embernek a lába. Meg a ló! Hát persze! Még egyszer odapillantott, hogy biztos legyen a dolgában. Biztos lehetett. A ló füle mögött két szarvacska meredt az égnek. Nem nagyobb egyik sem, mint egy hüvelykujj körmös vége, de szarv. És az idegen lába! Nem láb az, pata!

     Odasündörgött sóbálványként álló mesteréhez, s a nadrágja száránál fogva húzni kezdte befelé.

     - Ne ráncigálj, az apád nemjóját - morrant mérgesen a mester, de azért engedelmesen megindult a műhelybe.

     - Gépész úr - súgta odabent a gyerek -, ez az ördög!

     - Azt hiszed, nekem nincs szemem? - súgta vissza Szűcs Lajos, és elkiáltotta magát: - Nyomd azt a fújtatót!

     Ezzel nekilátott. Egy egész nyaláb sínvasat tartott egyszerre a tűzbe, annyit, amennyiből öt szekér vasalása kitelne. Izzította, egybekalapálta, nyújtotta, hajlította, bumm-bumm a segéd nagykalapácsa, a mesteré meg egy az izzó vasra, kettő csilingelő az üllőre. Muzsikáltak a kovácsok. A rácpácegresiek odakint biztosan tudták, most már nagy baj nem lehet.

     Elkészült a patkó, olyan súlyos, hogy nyögött alatta az üllőtartó tuskó. Szűcs Lajos a legnagyobb fogóval fogta. Feszült minden izma, amikor fölemelte. Odatartotta az ördög elé.

     - Na, ezt tekergesse össze!

     Az ördög ezzel a patkóval már nem mert kikezdeni, intett, hogy jó lesz. A mester fölverte a lóra. Aztán dolgozott tovább, sercegve röpködtek a szikrák, csengett az üllő, elkészítette a második patkót, a harmadikat, már a negyediken dolgozott.

     - Még vasat! - mondta.

     - Nincs több, mester úr - súgta neki a kisinas.

     - Mi az, hogy nincs több, hozd a szerszámokat - rendelkezett Szűcs Lajos.

     A gyerek hordta a lángba a mester saját készítésű szerszámait, a gyáriakat, a drága menetvágó készletet, a fúrógépet lendkerekestül.

     De ez sem volt elég.

     - Még vasat! - kiáltotta Szűcs Lajos, jó hangosan, hogy a kintiek is meghallják. - Emberek, vasat!

     A rácpácegresiek szétszéledtek, de nem telt bele egy perc, már jöttek is újra, a csiraistállóból vasvillákat, marhaláncokat, a lóistállóból lóvakarókat, zablavasakat, kápakarikákat hoztak, az asszonyok hordták hazulról a faszenes vasalókat, parázscsiptetőket. Ili néni hozta a híres háromlábú vaslábosát, a gyerekek a játékaikat, röpikéket, gurigákat.

     Nyelte a patkó a vasat, de csak készen lett.

     - Nna! - mondta a mester, és inge ujjával megtörölte verejtékező homlokát. A segéd csurom egy víz volt, átizzadt a kisinas inge is.

     Sistergett a patára illesztett patkó, s az égett pataszagba, ahogy az ördög lovához illik, egy kis kénkőszag vegyült, a mester beverte a patkószögeket, egy kicsit egyengetett még a reszelővel, aztán fölegyenesedett, a ló vasalt patája lehuppant a földre. Így szólt: dönn.

     - Na, meg van patkolva a lova - mondta Szűcs Lajos. Az ördög, ahelyett hogy megköszönte volna, fölvihogott, a lovára pattant, az övéről leoldott egy bőrzacskót és Szűcs Lajos lába elé dobta. Nagyon csörgött benne valami.

     - Itt a fizetség - mondta, és megsarkantyúzta a lovat. A ló könnyedén el akart ugrani, de Szűcs Lajos patkóinak súlya nem engedte, meglepetésében majdnem térdre esett.

     - Gyia! - üvöltötte az ördög.

     Az óriási dög nekiveselkedett, ropogtak az ízületei, dagadtak az izmai, két első lábát nagy nehezen elemelte a földtől, de vissza is zuhantotta azonnal, a föld nagy recsegve-ropogva beszakadt, az ördög kétségbeesve üvöltözött, de mindhiába, zuhant a ló a patkó szakította gödörbe, s zuhant vele kecskelábú gazdája is. Vészjósló hangon morgott és remegett a föld, s mielőtt összezárult volna a rusnya ördög és rusnya lova fölött, Szűcs Lajos gyorsan fölkapta a lába elől az ígéretes bőrzacskót, és utánuk hajította.

     Aznap nagy bált rendeztek Rácpácegresen, s bár a zenét csak hártyapapírral fölszerelt fésűk szolgáltatták, mivel Mészáros Juliska citerahúrjai is odalettek az ördög patkójába, azért égig ért a jókedv. S kedves utazó, ha egyszer Rácpácegresre tévedsz, ne mulaszd el az egykori méhel előtt a füledet a földre szorítani. Halk duhogást és döbögést fogsz hallani. Máig ott küszködik a Sátán Szűcs Lajos patkóival.


2023. február 8., szerda

Goethe: Marienbadi elégia

                                                                                   Ismertetése itt!

Mit adhat a viszontlátás ma nékem,

mit rejt e nap még bimbózó csodája?

Nyitva előtted a pokol, az éden;

a szellemet mily kétkedés dobálja! -

Nem, már nem! Tárul a menny kapuja,

s egy lány emel égi karjaiba.

 

Úgy fogadott az éden, íme, mintha

az örök üdvösséget érdemelnéd;

betelt szived reménye, vágya, titka,

célod lelkében, ott voltál te vendég,

s mig szemeid a Szépségre tapadtak,

sóvár könnyeid rögtön elapadtak.

 

Gyors szárnyaival a nap hogy repült el,

maga előtt hajtva a percek árját!

Az esti csók pecsét volt, tele üdvvel,

hogy másnap is ily gyönyör fénye vár rád!

A vándor órák testvérnépe halkan

jött s tűnt: egy öröm sok-sok változatban.

 

A csók, a végső, a borzalmas-édes,

örömök mily szövetét vágta ketté -

A láb siet, s vár; a küszöbre? Vége!

Kardját ott mintha tűzangyal emelné!

A szem borúsan néz a komor útra;

és visszanéz: a kapu már becsukva.

 

S ezzel bezárult ez a szív magába,

mintha nem nyílt volna meg soha, és nem

gyúlt volna a csillagok ragyogása

versenyre benne kedvese körében;

s megbánás, rosszkedv, önvád s gond szakad rá,

füledtté téve légkörét s nyomottá.

 

De hát vége a világnak? A bércek -

szent árny fejüket már nem koszorúzza?

Folyóparton zöld tájak nem kisérnek

erdőn-mezőn át? Nem érik a búza?

S a roppant Ég nem ível odafent, Ő,

a Formateremtő és Formadöntő?

 

Mily frissen, tisztán, bájosan, csodásan

leng most elő, komoly felhők alatt,

a lányt idézve, éteri varázsban,

egy páraszőtte szeráfi alak:

Ő leng így, láttad, mikor táncba kezdett,

Ő, a legszebbek között is a legszebb.

 

De futó percig szabad csak csodálnod

ködképét, mely a valóság helyett van!

Vissza a szívbe! Jobban rátalálsz ott,

ott jár-kel ő sok változó alakban,

s az egyből lassan száz lesz és ezer lesz,

ezer és ezer, s mindig kedvesebb lesz.

 

Ahogy lent várt a kapuban, s azontúl

ahogy vitt, föl, lépcsőnkint boldogítva,

s a végső csók után jött, hogy bolondul

a legvégsőt is ajkamra szorítsa:

tisztán él minden mozdulata-képe,

lángrajzként a hű szívbe beleégve.

 

A szívbe, mely, mint bástyafal, szilárdan

őrzi magát és őt, egymásba zárva,

érte örül, hogy itt van e világban,

és csak általa eszmél már magára,

szabadság neki ez a drága börtön,

s csak azért ver, hogy mindent megköszönjön.

 

Ha a szerelem képessége, vágya

aludt, s a viszontszerelem igénye,

egyszerre derűs tervek ifjusága

támadt fel, döntés és gyors tett reménye!

Ha frissült már szellem a szerelemben,

én frissültem, és a legédesebben;

 

és ezt Ő tette! - Micsoda nyomasztó

ború gyötört, testi-lelki nehézség,

körül rémképek, minden oly riasztó,

az üres szívben fuldokolt a kétség:

s kapu nyílik, remény gyúl, virradatként:

s kilép Ő maga és hozza a napfényt.

 

Isten békéje nagyobb üdv a Földnek,

mint az ész - mondja az Irás - s ez annak

testvére, annak a nyugodt örömnek,

mit csak a kedves jelenléte adhat:

a szív pihen, s a legnagyobb tudásban

részesül, a teljes odaadásban.

 

Tiszta keblünkből vágy tör fölfelé, hogy

egy felsőbb, tisztább, különb Rejtelemnek

hódoljunk, önként és hálásan, és ott

fejtsük titkát az örök Névtelennek;

e vágy: a jóság! - Ily magasba szállok,

ily mámor övez, ha előtte állok.

 

Szeme előtt, mint nap ha tűzne rája,

lehelletétől, mint tavaszi szélben,

megolvad, bármily jégbörtön a vára,

az önzés a dermedt-mély lelki télben;

öncél, önérdek nem áll meg előtte:

tovariasztja őket már a jötte.

 

Minthogyha ezt mondaná: - "Életünknek

minden órája gyönyörű ajándék,

már alig látjuk a tegnap letűntet,

ami holnap lesz, tilalmas talány még!

S bár ígért is olykor az este rosszat,

Még láthatta örömöm a bukó nap.

 

Tégy hát, ahogy én, s nézz bölcsen, vidáman

a perc szemébe! Rajta, egy se vesszen!

Használd javadra, bizakodva, bátran,

munkádban éppúgy, mint a szerelemben!

Légy mindig egész, s légy gyermek szivedben,

így minden leszel, leszel győzhetetlen!"

 

Könnyű teneked, gondoltam, egy isten

a perc kegyét társul rendelte melléd,

s míg veled van, magában látja minden

egy-egy pillanatra a sors kegyeltjét;

nekem baljós jel, hogy ím messzehagylak -

égi bölcsesség mit ér itt vigasznak!

 

Már messze vagyok! Mit kíván e kétes

pillanat tőlem? Nem tudnék felelni.

Némi jót is fűz még ugyan a széphez;

de ez csak teher, jobb lesz eltemetni.

Féktelen vágy űz, sóvár, örök ínség -

Sírni, végtelen, nincs itt más segítség.

 

Zuhogj hát, könny, ömölj, föltarthatatlan -

de soha ki ne oltsd a tüzet itt benn!

Fájdalom őrjöng, egyre szilajabban,

élet és halál csatázik a szívben.

Írt lelhet a test, hűteni e nagy kínt;

de a lélekben erő, akarat nincs;

 

nem érti: Őnélküle hogyan éljen?

Az Ő képét ismétli, százszor, újra.

Marad a kép, majd szétszakad a szélben,

elmosva most, most sugarasra gyúlva.

Bármily kis vígasszal is hogy igézne

e vad zajlás tűnése, érkezése?

 

Hagyjátok el most, drága útitársak,

itt magány vár, moh, szirt, lápos vidék!

Ti menjetek! A Föld útjai várnak!

Oly gazdag a világ, s oly nagy az Ég!

Tanuljatok, a részt fürkészve, gyűjtve,

az élet titkát dadogva, betűzve.

 

Én, istenek áldott kedvence nemrég,

elvesztettem a Mindent s magamat;

adtak, próbául, Pandora-szelencét,

mely sok jót és még több vészt tartogat;

az üdvösséges ajkakhoz emeltek,

s most elszakítanak - és tönkretesznek.

                   Szabó Lőrinc fordítása


2023. január 24., kedd

Lázár Ervin: A kovács (elemzés)

 

                                                                                         Lázár Ervin, 1973, wikipedia

                                                                                                         Itt olvashatod el a novellát!

„… a föld nagy recsegve-ropogva beszakadt, az ördög kétségbeesve üvöltözött, de mindhiába, zuhant a ló a patkó szakította gödörbe, s zuhant vele kecskelábú gazdája is.”

     Lázár Ervin meséi ismerősek a gyermekirodalomból, sőt filmjei is nagy sikert arattak. Az alábbiakban / következőkben egy felnőtteknek szóló novelláját fogom elemezni, elsősorban a szereplők kommunikációja és a narráció szempontjából. Kitérek az ördög szándékára is.

     A novella arról szól, hogyan küzd meg egymással a kovács és az ördög. Az ördög lehetetlen feladat elé akarja állítani a kovácsot – megpatkoltatni lovát -, de a kovács a falu közössége segítségével legyőzi, s a föld alá kényszeríti az ördögöt.

     Mesei-mitikus vonás a jó és a rossz küzdelme, mely természetesen a jó győzelmével végződik. Sok népmesében is megfigyelhetjük az ördögmotívumot. Az ördög a népmesékben legtöbbször esetlen, ügyefogyott figura. Lázár Ervin ördöge inkább visszataszító. Mesei motívum a próbatétel is, melyet csak a legkisebb fiú teljesít. Ezt szimbolizálja, hogy a kovács cingár ember, gyengének látszik, de nagy erő lakozik benne. Mítoszi a küzdelem az ember lelkéért zajlik, azaz a gonosz uralma alá akarja vetni az embert. A gonosz nem tűnik el a világból, Rácpácegresen még hallatszik a föld alól dobogása, dörömbölése.

     Lázár Ervin stílusa egyszerre költői és tárgyilagos. Szereplőinek kommunikációja szűkszavú. Tőmondatok: köszönés, rövid kérdések, felszólítások, indulatszók. Míg Szűcs Lajos udvariasan szólítja meg az ördögöt, köszön, addig az ördög köszönés helyett „fölröhhint”, bájgúnár hangon kényeskedik, s amikor hízelkedő hangon dicséri a kovácsot, ő nem felel. Majd a narrátor az ördög beszédmódját jellemzi: kétszer is a „böffen” igét használja.

    Majd a látszólagos dicséretet hiteltelenítve „fitymálóan”, lekezelően szól a kovácshoz. (Ez a dicséret azonban csupán a kisinas képzeletét gyújtja fel. A kovács átlátja a manipulációs szándékot.) A kovács beszédmódja határozott, kemény. Nem ijed meg a különös vendégtől

     Ugyanakkor a testbeszéd is fontos: ahogy a kisinas némán a kovács közelébe lép. Ahogy a kovács kihúzza magát, az önérzetről tanúskodik. Amikor az ördög a kovács elé dobja az összegyűrt patkót, a kovács „sóbálvánnyá” válik. Az ördög álöltözete azt jelenti, hogy a falusi kovács előtt az úri osztály képviselőjeként akar nyomást gyakorolni, de még a kisinasnak is elárulja a vendég patája, kiről is van szó.

     A kovács az ördög kívánságát túlteljesítve győzi le a fennhéjázó gonoszt. A felkiáltó, felszólító mondatok érzékeltetik a küzdelem hevességét. A novella első felében sok a párbeszéd. Utána már a cselekvés veszi át a főszerepet Az E/3 személyű elbeszélés megvilágítja a szereplők belső világát. (Az ördög kivételével. Ő kiismerhetetlen.) Bemutatja a helyszínt, sőt a falusiak szolidaritását is. Drámai az a rész, amikor Szűcs Lajos rádöbben, hogy miféle lóval áll szemben. Ugyancsak nagyon jó a kovácsok munkájának leírása.

     Példa a halmozásra – közbeékelve a hangutánzó szóval: „átizzította, egybekalapálva, hajlította, bumm-bumm a segéd kalapácsa () Muzsikáltak a hangszerek.” A metaforának pozitív üzenete van, a falusiaknak is. Az eredmény az ördögnek és lovának eltüntetése. Bár a gonosz arra vár, hogy kiszabaduljon a börtönéből: hallani a „duhogást és dübögést.”

     Felmerül a kérdés. Vajon mi az ördög szándéka, aki egyébként nagyon hasonlít egy fölényeskedő úrra, aki megszokta, hogy mindenki engedelmeskedik neki. A lovak patkoltatásával az a célja, hogy a gonosz tovább haladjon, tovább működjön a világban. Ellenfele a kovács kiemelkedő alak. A közösséget is képviseli.  Azonban az ördöggel szembeszállni egyedül nem lehet, az egész közösségnek kell segítenie. S megható, ahogy a végén a szegények ünnepelnek: „a zenét csak hártyapapírral fölszerelt fésűk szolgáltatták”, mivel még a citerahúrt is feláldozták.

     Ugyanakkor a társadalmi viszonyok is tükröződnek a novellában, az a remény, hogy a szegények felül tudnak kerekedni a nyegle, utasítgató uraságon. Az elbeszélő azt is elárulja, hogy a történet Rácpácegresen játszódik, Lázár Ervin szülőfalujában. Azt a világot ábrázolja szeretettel, együttérzéssel az író, melyet jól ismer. Talán még a nevek is létező személyeket jelölnek: Szűcs Lajos, Mészáros Juli. A befejezésben az elbeszélőn megszólítja az olvasót, bizonyítva, hogy ő is abból a világból való.

2022. december 7., szerda

Alfred Dussel / Fritz Pfeffer

 Anna Frank Naplójából

                                                                      Apa és fia, Bas von Benda-Beckmann könyvéből

     Nem olyan régen írtam már Anne Frank Naplójáról. Az az írás átfogó jellegű volt, ennél fogva sok részlet rejtve maradt. Már akkor gondoltam arra, hogy újra nekivágok, és felidézem a napló sejtelmes alakját, Hannélét[1], Anne barátnőjét, aki miatt annyit gyötrődött: vajon mi lehet vele. Végül mégis Alfred Dussel mellett döntöttem, mert egy hesseni lapban megjelent egy könyvismertetés[2], mely többek között Alfred Dussel valóságos életét is bemutatja. Ez a könyv magyarul is megjelent.[3]

     Anne Naplójában 1942. november 10-én említi, hogy jön egy „nyolcadik rejtőzködő, akiről lehet tudni, hogy egy fiatalabb, nagyon kedves keresztény nővel él. Nyugodt, művelt ember.” Ami meglepő, hogy Annéval egy szobában fog lakni, nővére, Margot helyén.

     De ki is volt valójában Alfred Dussel, ahogy Anne nevezte a jövevényt?[4] A valódi neve Fritz Pfeffer volt. 1889–ben Gießenben[5] született, és 1944 decemberében a neuengammeni koncentrációs táborban halt meg.

     Békés világ volt a 19. sz. utolsó évtizedében, amikor Fritz Pfeffer megszületett. A szülőknek ruhaüzletük volt a Marktplatz 11-ben. A fiúcska Gießenben nőtt fel, Würzburgban és Berlinben tanult orvosi, ill. fogorvosi karon. Részt vett az I. világháborúban, tiszti rangot szerzett, mint Otto Frank. Első házasságából született Werner nevű fia.[6] Kettejük portréja bensőséges apa-fiú kapcsolatra utal. Ez a fénykép térített vissza Anne naplójához!

     Arról nem ír Bas, hogy Pfeffer 1933-ban miért vált el. (A gyermek Pfeffernél maradt.)De nem sokkal ezután ismerkedett meg a nem zsidó Charlotte Kalettával. Bár hivatalosan nem házasodtak össze, házaspárnak tekintették magukat, csupán az 1935-ben hozott nürnbergi törvények miatt nem házasodhattak össze, sőt egy egyezmény miatt ez még Hollandiában sem volt lehetséges.[7] Ugyanis 1938-ban Amsterdamba költöztek.

     Szegény Fritz Pfeffer! Fogalma sem volt arról, hogy a rabságon kívül még Anne tollára is kerül: már a névadásban is van nem kevés él. A Dusselt ugyanis Együgyűnek is lehetne fordítani. Anne persze igazi lázadó volt, talán túlságosan is az. Indulatait a kicsiny térbe zárva alig tudta kezelni. Még jó, hogy keze ügyében volt a napló: „Az égvilágon semmit nem hagynak rajtam kifogásolatlanul, a viselkedésemet, a jellememet, a modoromat egytől egyig és töviről hegyire megszólják és becsmérlik, de számomra eddig teljesen szokatlan módon, gorombán és kiáltozva, amit nekem az illetékesek szerint jámborul tűrnöm kellene. De én nem tűröm!"

     Valóságos szentségtörésnek tűnik, amit anyjáról ír: "Anyát egyszerűen ki nem állhatom, úgy kell visszafognom magam, hogy folyton a képébe ne másszak, hogy nyugton maradjak, legszívesebben az arcába csapnék, magam sem érzem őt ilyen iszonyúan ellenszenvesnek."

     Ilyesfajta érzelmi kitörések többször előfordulnak. Az apa is, Pim a beceneve, szenved ettől, próbálja csillapítani lánya kamasz lázadását. A legvégén persze eljön a megbánás, a belátás.

     Nem csoda, hogy a „nyugodt, műveltDussselről is kiderül egy s más. Úgy tűnik az akkori felnőtteknek a legfontosabb az volt, hogy a kisemberek viselkedése megfelelő legyen. Anne Dusselt a legvaskalaposabb nevelőnek tartja, mert „hosszú prédikációkat tart a helyes viselkedésről.”  Az együttélésnek, az egy szobában való lakásnak megvannak a szépségei: "... leginkább vasárnap reggelenként dühít fel, egész korán lámpát gyújt, és tíz percig tornászik. Nekem, boldogtalannak viszont óráknak tűnik, mert a székek, amelyekkel az ágyam meg van hosszabbítva, egyfolytában jobbra-balra csúszkálnak álmos fejem alatt. És miután néhány gyors karkörzéssel befejezi a testgyakorlást, az uraság elkezd öltözködni. Az alsónadrágja a fogason lóg, odamegy érte meg visszajön. A nyakkendője az asztalon hever, azért is odamegy meg vissza, lökve-taszigálva a székeket.

      Vannak a kényszerű együttélésnek kínzó percei, alig észrevehetőek, de nagyon fájdalmasak. Dusselnek voltak, itt nem részletezendő, egyéb "bűnei" is. Nyilván mindenki megütközik az alsónadrágon, a nyakkendőn kevésbé. Pedig a bujkálásban nyakkendő? Más világ volt.

     Van Daan úr felesége, az „őnagysága", volt Dussel első páciense. Fertőtlenítés kölnivízzel. Meglehetősen fájhatott a lyukas fogban való kapirgálás: „… őnagysága kézzel-lábbal vad csapkodásba fogott, amitől Dusselnek kicsúszott a kezéből a kapirgáló műszer, és (...) ott maradt az odvas fogban. Őnagysága tovább hadonászott maga körül, már zokogott is (...) és próbálta a műszert kiszedni a szájából, de egyre csak mélyebbre tolta. Dussel úr halálos nyugalommal és csípőre tett kézzel szemlélte a színjátékot. A nézők többi része pedig ellenállhatatlan nevetésben tört ki." 

   

                                                                Középkori foghúzás, Wikipedia.hu

     Jellemző, hogy Annének egy középkori metszet jutott eszébe, sőt már címet is adott a képnek. Közben nyilván nem tudatosodott, hogy ő is készített egy metszetet, ha nem is középkorit - szavakkal. Dussel később Anne fogát is kezelte, aki később egy súlyosabb megfázás kapcsán így ír: „A legrosszabb az volt, amikor Dussel elkezdett doktor bácsit játszani, és pomádés fejét a mellemre hajtva fülelte a benti zörejeket. Nemcsak azért, mert a haja szörnyen csiklandozott, hanem mert szégyelltem is magam előtte, noha harminc éve már, hogy lediplomázott és doktori rangot is kapott. De minek borul egy ilyen fickó a szívemre, ha egyszer nem a kedvesem? Azt ugyan meg nem hallja, hogy beteg vagyok-e vagy sem, ahhoz előbb ki kellene mosni a fülét, hisz kis híján süket.”

     Augusztus 1-én volt az utolsó bejegyzés. Augusztus 4-én megállt a ház előtt egy autó. Letartóztatták a nyolc rejtőzködőt és két segítőjüket, Kuglert és Kleimant. (Ők mentették a Frank-családot!)

     Új fejezet kezdődött a Prinsengracht 236 foglyai számára. Innentől kezdve homályban tapogatózunk. Nincs krónika többé, Anne nem írja tovább feljegyzéseit: kivel mi történt, hogyan bírta az elviselhetetlent.

     Ekkor válik fontossá Bas von Benda-Beckmann szerepe, aki kinyomozta, mi volt a további sorsuk. A túlélőktől szerzett információk sokfélék, olykor ellentmondanak egymásnak. Volt, aki vigasztalhatatlannak látta Westerborkban a Frank-családot. Viszont Winter-Levy emlékei szerint Anne „boldogan és szabadon járt-kelt a táborban. Szívesen érintkezett másokkal, ráadásul mindig Peter van Pels társaságában jelent meg.” (102)[8]

     Fritz Pfefferről nincs feljegyzés.

  Westerborkból hamarosan Auschwitzba vitték őket. Háromnapos út után, 1944 szeptember 6-án érkeztek meg. Pfeffer viszont sok orvostársával együtt a Hamburgtól 20 km-re fekvő Neuengamméba érkezett. Már 1938 óta működött itt a tábor. Wim Alosery, akit ugyanabban az időben vittek ide, így emlékezik: „Saját történetemet össze tudom foglalni néhány mondatban, de amit ott éreztem, azt nem tudom átadni. A félelmet, a hideget, az éhséget, a szadizmust, ezek leírhatatlanok.” (320)[9]

     Az utolsó cédulám: „Valamikor 1944 telén Pfeffer súlyosan megbetegedett. A neuengammei halottaskönyvben az áll, hogy az ötvenöt éves „Fritz Pfeffer 1944. december 20-án reggel kilenc órakor enterocolitisben, azaz vékony- és vastagbélgyulladásban elhunyt.”[10]

 


[1] Hannele Goslar, akit Anne sokkal kiszolgáltatottabbak gondolt túlélte a holokausztot.

[2] Karola Schepp: Anne Frank nannte ihn „Alfred Dussel”. In: Gießener Allgemeine, 2022. 01. 01.

[3] Bas von Benda-Beckmann: A Napló után.Anne Frank és társai sorsa a lágerekben, Corvina, Bp. 2022. (ford. Bérczes Tibor)

[4] Mikor Annét idézem, akkor Dusselt fogok írni, egyébként Pfeffert

[5] Gießen önmagában is érdekes. Először is egyetemi város. Másodszor: itt tanult Georg Büchner. Itt alapította meg az Emberi jogok társaságát. (Gesellschaft für Menschenrechte) Itt adta ki nevezetes röpiratát (Der Hessische Landbote), melynek jelszava volt: „Békét a kunyhóknak, háború a palotáknak!” Ismerős a megfogalmazás.

[6] Pfeffer első feleségét, Werner édesanyját, Auschwitzban ölték meg. Fiuknak egy „Kindertransport segítségével sikerült kijutnia Londonba, majd a háború után az Egyesült Államokba, ahol felvette a Peter Pepper nevet.

[7] Egy multilaterális szerződés még akkor is megakadályozta, hogy házasságot kössenek egymással.” Bas Benda-Beckmann ? Posztumusz házasságkötés.

[8] Bas von Benda-Beckmann, 102. o

[9] Uo.: 320. o

[10] Charlotte Kaletta továbbra is Amsterdamban élt. Házasságát Fritz Pfefferrel 1953-ban 1937. május 31-i dátummal elismerték.