Ha fejedbe vetted, hogy látni szeretnéd az Utolsó vacsorát, bár Milánó kissé távol van, utazz el
Bécsbe, és keresd fel a Minoriták templomát. Bedobsz egy eurót, s máris
kigyulladnak a lámpák… Napóleon megrendelésére 1804 és 1814 között Giacomo Raffaelli
készítette el Leonardo művének mozaikmásolatát. Később I. Ferenc
császár 400 000 guldenért megvásárolta a Belvedere számára. Az
óriási mozaiknak azonban még abban a monumentális palotában sem találtak
megfelelő helyet. Így került a Minorita-templomba. Ferdinánd
1847-ben még 15000 guldent fizetett azért, hogy felrakták a templom falára. (Schubert
100 guldent kapott a Nagy D-dur szimfóniáért.)
Az Utolsó vacsora Bécsben
A Minorita rend egyébként a 13. században jött az osztrák tartományba. A
templom nyugati oldalán levő főkapu Bécs legszebb gótikus emléke. Jakobusvon Paris alkotása a 14. század elejéről. A középső karcsú oszlopon Mária
a Kisjézussal, majd fönt elkövetkezik, ami elrendeltetett: a fenti
gótikus ívek már a drámai végkifejletet fogják közre, a keresztre feszítést.
A
keresztfa törzse és ágai viszont az életfát, az örök életet szimbolizálják.
A legszebb gótikus portál Bécsben
Különösen szép még a főhajóban levő, gótikus Madonna-szobor (Madonna della
Familigma/Familienmadonna), melyet II. Albrecht herceg 1345-ben
ajándékozott a templomnak. Az olasz elnevezés magyarázata: II.József
1789-ben elvette a templomot a Minorita rendtől, s az itt élő olaszoknak
adta, az olasz csizma szárából bőven jutott ide is. Talán a Szent Ferencet
ábrázoló freskótöredék is az ő kezük munkája.
A francia felvilágosodás és a forradalom után a
zeneszerzők „státusza” megváltozott, a zenehallgató közönség a polgárság lett.
Maguk a zenei formák is átalakultak. Egyrészt fontosabb lett az egyéniség, és a
különféle nemzetek dallamkincse is belekerült a zene vérkeringésébe: „Te
leszel az első nagy művész, aki feltárod lengyel zenénk dús kincseit.” –
írta Chopinnek egyik apai barátja. (Szabolcsi: A zene története, 1940, 324. o.)
Chopin
1810. március 1-én született Źelazowa Wolában. (Nemrég volt a Chopin-év,
milyen gyorsan elszállt.) Apja Nicolas Chopin 1787-ben,
tizenhét éves korában került Lengyelországba, ahol lengyel patrióta
lett. Fia már gyermekként mindenkit lenyűgözött. Első útja Berlinbe
(1828), majd Bécsbe (1829) vezetett.
Közben forradalmak,
felkelések törtek ki itt-ott (Párizs, Brüsszel - Varsóban lengyel
felkelés, kezdete 1830. nov. 29. – leverése 1831. máj 26!) Vörösmartynk több versben is reagált a
lengyel eseményekre. Ezek közül A hontalan (1835) szép zengzetes, Az
emberek (1846) megrendítő.
Chopin
1830. november 2-án – ekkor még nem tudta, hogy örökre – elhagyta Varsót.
Stuttgartban tudta meg, hogy Varsó elesett. 1831 őszén
érkezett Párizsba. Soha nem tért vissza Lengyelországba.
Ebből a korból való a h-moll scherzo op. 20. A szenvedély
elbizonytalanodó, elhaló futamai után egy lengyel karácsonyi dal megható
dallama következik. Még a csengettyűket is érzékeljük. Rémült, disszonáns hang
vezet újra a kezdet dinamikájához, s aztán a zongora kimondja: vége.
Szabolcsi
említett művében (327. o.) így ír: „Az ilyen végletesen személyes, minden
mástól különböző művészet, mely beszélni és gondolkodni csak első személyben
képes, melynek számára a világ ’én magam’-nál kezdődik és végződik: hol
találhatott volna igazabb otthonra, mint a zongorán, ezen a minden kitágulásra
és megszűkülésre alkalmas hangszeren?”
Nők és férfiak monológjai a
Madách-színházban. Kerekes Éva és Fekete Ernő előadása.
Vajon mi álmok jőnek a sok olvasás után?
Lehetséges-e Shakespeare-fesztivál Hamlet nagy kérdése nélkül, A "lenni
vagy nem lenni nélkül"? Gábor Miklós nevének kimondása nélkül? A Madách
Színházban?
A szöveg - úgy látszik - él, a színész neve azonban lassan feledésbe
merül. Szikora János egy másik alkalommal úgy vélekedett, hogy ez a monológ nem
illik a Hamlet meg- megdöccenő cselekményébe.
Olvassuk el a monológot Arany János és Nádasdy Ádám fordításában, Kállay
Géza kommentárjával! (A Nádasdy-fordítás eltünteti az évszázadokat, így válik olyan frissé és aktuálissá ez a Hamlet.)
Lenni vagy nem lenni: az itt a
kérdés. Akkor nemesb-e a lélek, ha tűri Balsorsa minden nyűgét s nyilait; Vagy ha kiszáll tenger fájdalma
ellen, S fegyvert ragadva véget vet neki? Meghalni – elszunnyadni – semmi több; S egy álom által elvégezni mind A szív keservét, a test eredendő, Természetes rázkódtatásait Oly cél, minőt óhajthat a kegyes. Meghalni – elszunnyadni – és alunni Talán álmodni: ez a bökkenő Mert hogy mi álmok jőnek a halálban, Ha majd leráztuk mind e földi bajt Ez visszadöbbent. E meggondolás az Mi a nyomort oly hosszan élteti Mert ki viselné a kor gúny-csapásit, Zsarnok bosszúját, gőgös ember
dölyfét, Útált szerelme kínját,
pör-halasztást A hivatalnak packázásait S mind a rugást, mellyel méltatlanok Bántalmazzák a tűrő érdemet Ha nyúgalomba küldhetné magát Egy puszta tőrrel? – Ki hordaná e
terheket, Izzadva, nyögve élte fáradalmin, Ha rettegésünk egy halál utáni Valamitől – a nem ismert tartomány, Melyből nem tér meg utazó – le nem Lohasztja kedvünk, inkább tűrni a Jelen gonoszt, mint ismeretlenek Felé sietni? – Ekképp az öntudat Belőlünk mind gyávát csinál, S az elszántság természetes szinét A gondolat halványra betegíti; Ily kétkedés által sok nagyszerű, Fontos merény kifordul medriből S elveszti »tett« nevét.
Lenni vagy nem lenni: ez a nagy
kérdés; az-e a nemesebb, ha tűri lelkünk a pimasz sors minden gonosz nyilát, vagy az, ha fegyvert fogunk a
bajokra, s véget vetünk nekik? A halál: alvás, nem több; s ha ezzel megszüntethető a szívfájdalom, a milljó ütődés, amit átél a húsunk – ezt a véget csak kívánni lehet. A halál: alvás; az alvás: talán álom – itt a baj: hogy milyen álmok jönnek a halálban, mikor az élet gubancát leráztuk, ez meggondolkodtat – ezért van az, hogy hosszú életű a szenvedés. Mert ki tűrné a sok szégyent,
csapást, zsarnokságot és nagyképűsködést, lenézett szerelmet, kijátszott
törvényt, a vezetők arcátlanságait, a csöndes embert érő száz rugást, ha nyugalmát megadhatná magának egy puszta pengével? Vinnénk-e
terhet izzadva, nyögve egy életen át, ha nem félnénk, hogy mi lesz azután, az ismeretlen országban, ahonnan még nem tért meg utas – ez
visszatart; inkább az ismert rosszat tűrjük el, mint hogy fussunk a nem-ismert felé. A lelkiismeret így kényszerít Mindenkit gyávaságra; így lohasztja az akarat természetes szinét sápadt-betegre a meggondolás; a nagyravágyó, szép vállalkozások így futnak zsákutcába, csúfot űzve a „cselekvés” nevéből.
Mi jobb? Élni, vagy meghalni? A lét,
vagy a semmi, hordozzuk-e, "izzadva, nyögve" egy fáradt, megunt élet
"nyűgét s nyilait", vagy vessünk neki véget, De hogyan lehet ezt
"abbahagyni"? Van-e igazi "vég"? Semmit sem tudunk arról,
mi vár ránk odaát, a "nem ismert tartományban". Akkor jobb tűrni?
Dehogy jobb: kell, muszáj. Nincs igazi választás, nincs valódi
"vagy". Hiszen nem tudunk itt, ezen a parton "egy kicsit nem
lenni", megismerni az "igazi semmit", hogy összehasonlítsuk a
mindennapok megkopott, szürke, jellegtelen, áskálódó, kicsinyes, ostoba,
igazságtalan létezésével, hogy azután eldöntsük, hogyan jobb nekünk, miként is
legyen. Marad az a lét, az az élet, amelybe vettettünk. Ki-ki a magáéba.
(Kállay Géza, részlet a Shakespeare-monológokhoz írt dramaturgiai levélből)
A Mundstock
úr (1963) után Fuks második regénye a Változatok sötét húrra (1966) címmel
jelent meg. Míg az első regény 1941-42-ben játszódik, s arról szól, hogyan
"készül fel" hősünk a koncentrációs táborra, addig a második
regény egy kamaszfiú egyes szám első személyben megszólaló bonyolult története
(rejtett önéletrajz), mely a 30-as évek elejétől a német megszállásig tart. A játékos
képzelet éppen olyan nagy szerepet játszik, mint a valóság, mely felülmúlja
sokszor a képzeletet.
Fuks költői vénája felismerhető a
következő idézetben is:
"Az ember hárfa, a m e l y e n a s z
é l j á t s z i k, d e m a g a
a z e m b e r i s. Az ember önmagán játszik, nem különös
ez? Elég különös e z a z é l e t… olyan mint a t á n c. No és ugyanúgy
, ahogy a hárfán mindenféle húrok vannak, az emberben is vannak mindenféle
húrok. A legmagasabb húrok, de ezek a legvékonyabbak és a leggyengébbek,
akárcsak a hárfán, az ember néha nem is hallja a hangjukat, megtörténik, hogy ő
maga egész életében meg sem érinti őket, úgyhogy sohasem szólalnak meg, vagy ha
igen, akkor csak egy pillanatra, egy halk pendülésnyire, s a hangjuk mindjárt
belevész az alsóbb húrok zengésébe. De az emberben vannak mélyebb és mély húrok
is, és van benne, minden emberben egy s ö t é t
h ú r is.
- Egy sötét húr, és ezt a sötét húrt nem szabad
megérintenie. Minden húron játszani kell, csak ezen az egyen nem.
- És mi történik akkor, ha a sz é l játszik rajta, mi lenne abból?
