Szépen állunk...

I

     Egyik írásomban (Őszi élmények) igazságtalan voltam, amikor azt sugalltam, hogy manapság nincs lemondás/önfeláldozás. Valójában az emberi társadalom nem is létezhetne lemondás, önzetlenség nélkül.

     Ennek egyik szélsőséges esetét fedezhetjük fel Weöres Sándor Bolond Istók c. költői elbeszélésében (1943) Ez a XX. századi Bolond Istók eljut a tengeren túlra, Tenohtikhuakán városába, ahol a jó Kecalkatli király uralkodott:

     "Kecalkatli mintha nem is lett volna földi lény, sugarak áradtak belőle. Arcvonásai lágyabbak voltak, mint a legszebb nőé. Csak annyiban volt király, hogy az ország ügyeit intézte, egyébként szegényebb volt a koldusnál, mert a nélkülözők közt mindenét szétosztogatta, rongyos bocskorban járt és zsákszövetben; gyümölcsön, kenyéren és vízen élt. Nem volt hadserege, nem volt egyetlen katonája; ha ellenség közeledett az országa ellen, ilyenkor egyedül elgyalogolt az országhatárra és senki sem tudja, mit művelt ottan, de az ellenség mindig önként visszafordult."

     Ellenlábasa Vicipucli "egy púpos, karikalábú, téglavöröshajú törpe volt, lapos orrát néhány vörös szőrszál körítette és folyton vigyorgott. (…) Tódult a nép Vicipucli kunyhójához. Ordítottak, verekedtek, szemérmetlenül egymásba kavarodtak, gúnydalokat énekeltek Kecalkatli királyra és idézték Vicipuclit, mint egy istent."

     Mit gondoltok, ki került ki győztesen a küzdelemből?

II.

     Roppant kíváncsi voltam Esterházy Péter utolsó drámájának (2015), a Mercedes Benznek az előadására. A Pozsonyi Nemzeti Színház felkérésére írta, s ők mutatták be 2017 januárjában.

     A magyar dráma napja alkalmából (szept. 24.) a Pesti Színházban lépett fel a pozsonyi társulat.

     Remek előadás, remek színészek. Csekély hibájuk, (de megbocsátható), hogy szlovák nyelven hangzottak el Esterházy hol mókás, hol megrendítő mondatai. Ám szlovákul is ugyanaz volt a lényeg.

     A következő idézettel újra visszautalok az előző heti írásra. Ott Grendel Lajos cipészmestere mondja ki a keserű igazságot, itt maga az Úr. Persze Esterházynál kell egy herceg vagy Haydn vagy mindkettő:

AZ ÚR

  

Itt,

hogy egyáltalán létezhessünk, hogy csak egyetlenegy nappal is továbbzökkenjünk, sosem szabad megmondani az igazságot, senkinek és semmiről.

HERCEG

Most akkor melyikben? Ausztria? Szlovákia? Magyarország?

AZ ÚR

Itt,

Itt csak a hazugság visz előre bármit, a hazugság a tömérdek leleplezéssel és cirkalmazással és torzítással és megfélemlítéssel.

Ebben az országban-

HAYDN

Melyikben? Österreich? Die Slowakei? Ungarn?

AZ ÚR

Itt,

itt a hazugság minden, és az igazságnak csak vádemelés, elítéltetés és megcsúfoltatás lehet a következménye. Ezért nem hallgathatom el-

HERCEG

Kicsoda?! Kicsoda nem hallgathat el mit? Mondtam, enyém itt minden. A szó is. Szolga nem beszél, herceg beszél. Ha akar. Most éppenséggel nem akar.

Őszi élmények

 Grendel Lajos-idézetek

     "Ebben a világban csak úgy lehet boldogulni, ha mást gondolsz és mást mondasz. Sose azt mondd, amit gondolsz, hanem mindig az ellenkezőjét. Mert ha nem így teszel, börtönbe csuknak."
             (Vigyázat, ezt még a szocializmusról írta!)

     "... az idő annak a következménye, hogy van halál. Vagy éppen fordítva: idő és halál ugyanaz. Egy másodperc megállás sincs számunkra. Azt látjuk, hogy előbb-utóbb minden a fölismerhetetlenségig megváltozik körülöttünk."
             (A két idézet az Einstein harangjai c. könyvből van.)


Élmények

1

     A Notre Dame-i toronyőr c. musicalt először - sok évvel ezelőtt - Berlinben láttuk. Magyar szereplői is voltak az előadásnak , melyben varázslatos módon lézertechnikával a szemünk előtt épült fel a katedrális. 

     Ebben az évben már másodszor néztük meg az Operettszínházban a darab próbáját. (Közben bemutatták a Szegedi Szabadtéri Színpadon!) 
     Sokkal több részletet észrevesz így az ember, ugyanúgy, mint amikor kétszer olvasol el egy könyvet.
     Romantika a javából. Nagy szenvedélyek, önfeláldozás, a cigányok vándorló népe. Érdekes, mintha némelyik mondat a mához-a mából szólna: "...meg kell állítani őket!"

2 

     Nemrég végighallgattam Verdi operáját, A trubadúrt.

     Fő motívumai: a gátlástalan birtoklásvágy (Luna), a bosszúvágy (Azucena) s az önfeláldozás/lemondás (Leonóra). Az utóbbi - már nem vagyunk a romantika korában - nem aktuális.

Karlskirche

       "Az idő térré változik. Másként hogyan is tudnánk felfogni változásait." (Bánki Éva)  

              Bécsi séta   

Karlskirche, commons.wikimedia.org

      

     Bécs egyik jelképe a Karlskirche hatalmas zöld kupolája, a két csavart oszloppal, melyek a római Traianus-oszlopot idézik fel. Különlegessége, hogy kevésbé van beszorítva különféle épületek közé, mint a Peterskirche vagy akár a Stefansdom.

     1713-ban újra pusztított a pestis Bécs városában - immár hetedszer két évtizeden belül. Ekkor VI. Károly (1711-től német-római császár, ill. III. Károly néven magyar király) a Stefansdomban fogadalmat tett: ha megszűnik a pestis (8000 halott ), templomot emeltet Borromeo Szt. Károly tiszteletére, aki 1567-ben Milánóban érseki tisztéhez méltóan viselkedett: ápolta, vagyonával segítette a betegeket. Szentté is avatták 1610-ben.

          (Közbevetőleg: a gyakran támadó pestis pusztításának egyik jeles ábrázolója, Manzoni a Jegyesek c. regényében (1827) írja, hogy Milánóban, 1630-ban kristálykoporsóban vitték körbe a halott főpásztor földi maradványait, hogy vele űzzék el a járványt.)

     A két Károly (császár és a szent) templomára már 1714-ben elkezdték gyűjteni az adományokat. 1715-ben VI. Károly Bernhard Fischer von Erlach terve mellett voksolt. 1716-ban került sor az alapkőletételére. Felszentelésére majd húsz évvel később, 1737-ben került sor.

     VI. Károly személyes patrónusának alakja a templom minden szegletében ott van: a csavart oszlopok az ő áldozatos életét mutatják be. Az oszlopcsarnok fölötti timpanon Bécs látképét és a pestisjárvány megszűnését ábrázolja. A latin felirat a császár szava: Vota mea reddam in conspectu timentium Deum, azaz Eleget teszek fogadalmamnak azok szeme láttára, kik istent félik. (22. zsoltár)

     Az oromzat fölötti szobor is Szt. Károlyt ábrázolja. Mögötte sorban "attributumai": a Vallás, az Irgalmasság, a Bűnbánat és az Imádságos buzgalom. Lorenzo Mattielli alkotásai.

     Ha belépünk a templomba, a főoltár felett ismét Szt. Károlyt látjuk, amint arany fénysugarak között, angyalokkal és puttókkal a mennybe emelkedik. Nem véletlenül juthat eszünkbe Bernini Szent Teréz extázisa.

 

A szentély Borromeoval

     Középen állva tekintetünk önkéntelenül fölfelé, a kupola freskóira irányul. Először csupán a színek nyűgöznek le, ahogy úsznak a magasban. Az ovális kupola harmonizál  a belső tér alaprajzával. Majd a lift felvisz a magasba (32,5 m), s egész közelről csodálhatjuk meg Rottmayer vízióit. S fentről még jobban szemügyre tudjuk venni a fölfelé igyekvő Szt. Károlyt is.

     Amikor Rottmayr 1725-ben elkezdte a munkát, már túl volt a 70. évén. 1730-ig, haláláig dolgozott rajta. Ez volt a harmadik nagy, (1150 m²) kupolafreskója. Már korábban is (Peterskirche, a salzburgi Dreifaltigkeitskirche) a földöntúli, a határtalan, az Istenhez vezető út érzékeltetésére törekedett. A felhőkre és a felhők mögötti nagy kékségre helyezi a nagy jelenetet: Szt. Károly könyörgését. Innen kiindulva alkotta meg külön univerzumát, melyben az isteni és az emberi világ rendje feltárul: "Ahon nyitva látom Istennek országát…" (Zrínyi). Nincs középút: vagy fönt, az isteni szféra, vagy lent az ember szenvedésteli, bűnökkel terhelt világa.

      Károly térdre hullva kéri Istent, hogy vessen véget a pestisnek, adjon békét és jólétet azoknak, akik bíznak benne. Szűz Mária van mellette, aki Isten felé mutat. Krisztus, a legfőbb közvetítő, itt nem Isten mellett ül, hanem az Isten és az ember között lebeg, alattuk a földgolyó. Bal kezével sebére mutat, jobbjával a keresztre, ahol megfeszítették. Mintha azt mondaná: segíts nekik, értük szenvedtem.  Mihály arkangyal, az isteni jóindulatot megelőlegezve, kardját a hüvelyébe dugja, a békét jelképezi.

     A kupolafreskó további részleteiben a három legfontosabb isteni erényt mint követendő példát mutatja meg Rottmayr. Ha a kereszttől fölfelé indulunk, az óramutató járásával egyezően, akkor első a Hit.

A Hit, 1020-wien.at/karlskirche.php

      A Hitet ábrázoló jeleneteket-alakokat Rottmayer a Karlskirchét felidéző templom köré csoportosítja. A Hit allegóriája a keresztet tartja a templom fölé. Jobbra vannak a szent könyvek és Péter ezüst és arany kulcsa. A bal oldali angyal sisakkal, harci öltözékben a pápai tiarát tartja. Az Egyház (Eglesia) díszes köpenyben az örök szövetség kelyhét tartja. Bal oldalt lenn vannak a különböző bűnök. Luther Bibliáját egy angyal akarja elégetni…

A Remény, 1020-wien.at/karlskirche.php

      A következő stáció a Remény. Ujja fölfelé mutat, de tulajdonképpen Isten, Krisztus és Mária irányába. A legfontosabb jelképe a horgony, legyen mivel kapaszkodni, másrészt az angyalok tartják az Állhatatosság oszlopát, lábaiknál az Alázat. Jobbra a mérleg, azaz a kiegyensúlyozottság, az egyszerű étel, s a korsóban a tiszta víz. 

A Szeretet, 1020-wien.at/karlskirche.php

     Végül elérkezünk ahhoz az erényhez, melyről Pál apostol olyan szépen szólt, a Szeretethez. A Szeretet mindenekelőtt a kisdedet tápláló anya. A Szeretet cselekvő: enni ad az éhezőnek, inni a szomjúhozónak, pénzt a zarándoknak.

       

     A Karlskirchét 1737-ben szentelték fel, s VI. Károly halotti miséjét is itt tartották 1740-ben.

Irodalom: 

Dr. Maria Missbach: Die Wiener Karlskirche

Túlcsordul

     A Madách Színház Shakespeare Fesztiváljának keretében Takács Ferenc a Shakespeare-kultuszról tartott előadást. Előrebocsátotta, hogy ünneprontó akar lenni, mint III. Richárd, persze nem olyan mértékben.

     Takács Ferenc részletesen bemutatta, hogy vált az évszázadok során Shakespeare "félistenné", akiről Petőfi kijelentette, hogy a "teremtés fele". Ugyanakkor megidézte azokat is, akik merészeltek kritikai megjegyzéseket tenni a géniuszról.

*

     Elsőként – bizonyára személyes élmény - felidézte Ruttkay Kálmán alakját, aki az 50-es években az akkori összkiadás utószavában a Periclesről akarta megfogalmazni kifogásait, melyek sehogy se illettek a Shakespeare-ről szóló himnikus beszédbe. Enyhítenie kellett a kritika élét a kívánalmaknak megfelelően. S amikor a BBC-sorozatban újra megjelent a Pericles, ismét Ruttkay Kálmán foglalta össze a tudnivalókat Shakespeare-nek erről a kevésbé sikerült művéről. A darab gyengesége másoknak is feltűnt:  Alexander Bernát így mentegette Shakespeare-t: "Egészen lehetetlen, hogy Shakespeare írta ezt a művet, ezt mindenki láthatja, akár futólag olvassa, akár nagy figyelemmel tanulmányozza a darabot. Semmi ehhez hasonlót Shakespeare nem írt és nem írhatott." (W. Sh.: Pericles, Ruttkay Kálmán utószavából, 1986)

*

     A véletlen jóvoltából 1978-ban Kecskeméten láttam a Periclést. Lenyűgöző előadás volt. Ruszt József rendezése varázsolta remekművé?

*

     Nagyobb súllyal eshetett latba Shakespeare megítélésében T. S. Eliot véleménye a Hamletről. Eliot ítélete a Hamletről lesújtó: „A darab nem Shakespeare remekműve; ellenkezőleg, mindenképp művészi fiaskó." (T. S. Eliot: Káosz a rendben, 1981, ford.: Takács Ferenc) Mint műalkotást a Coriolanust, illetve az Antonius és Kleopátrát sokkal jobbnak tartja. De miért elhibázott a Hamlet? Mert "Hamlet az ember olyan érzelem rabja, mely kifejezhetetlen, ugyanis túlcsordul a megjelenő tényeken."

*

     Érdekes ez a túlcsordulás-elmélet. Lehet, hogy annak idején pont ezt élveztük Gábor Miklós játékában? Amikor a fegyelmezett, fekete-fehér színészből kitör a sötéten izzó indulat: „Látszik asszonyom? Látszikot nem ismerek! És jön, egyik sor a másik után… Nem e sötétszín köntös, jó anyám, sem a szokott gyászöltözet… ingerültségem horgai már belekapnak a húsba, már ficánkol a hal, vagy inkább én ficánkolok, a vers ritmusa, a jelentős mondatok, a sűrű kifejezések, a képek ellenállhatatlan ereje egyszerre megfeszítik a zsinórt: elvesztem, a harc elkezdődött (…) a szavak váratlanul, gyorsan támadnak rám, egy pillanatra sem lehetek hanyag, mert már ki is mondtam őket, elszabadultak tőlem… „ (Gábor Miklós: Tollal, 1968)

*

     Előadásának vége felé megenyhül az előadó, s Szabó Magdát idézi:  

     "Valamikor kislánykoromban megfogadtam, hogy ha egyszer sikerül eljutnom Stratfordba, Shakespeare szülőhelyére, a templomba, ahol eltemették, letérdepelek sírja előtt – hadd térdeljek már én is egyszer életemben, ahogy a máshitűek szoktak.…

     Nem lehet leírni, mit érez az ember, ha ott áll a költő templomában egy furcsa, nyakbodros, kifestett, kopasz, pufók férfi mellszobra alatt, s a földön, a kripta tetején azt olvassa, hogy itt nyugszik az a költő, aki a legnagyobb irodalmi élménye volt, s még holtában is átkot mond – sírja felirata szerint – azokra, akik megzavarnák lenti nyugalmát. Csak állok, nagyon buta képet vághatok, mert nagyon meg vagyok hatva. Még fenn a nap, rézsútos, szelíd sugarak hullanak a hajamra. …

     Most már magam vagyok, egészen egyedül. Letérdepelek, kicsit nehezen, mert hiszen engem nem tanítottak térdepelni. Ráhajtom a homlokomat a kezemre, s arra gondolok, nem tudom azt mondani magamban, hogy „Szervusz, Vilmos!” Nem tudok mondani semmit. A perc súlyt és dimenziót kap, pörögve hullni kezd, aztán megállapodik, s örökre megáll az időben az emlékek között. (Hullámok kergetése, 1963)