Egy utószó ha csattan

Orwell Amerikában

     Ki gondolta volna, hogy Orwell 1984 c. regényét Amerikában aktuálisnak fogják tartani?  Ez korántsem azt jelenti, hogy Trumppal megvalósult volna az orwelli totalitárius állam, mely polgárainak minden pillanatát áthatja. Amit Trump szeretne megvalósítani, az a "putyini mintára kiépített autoriter kleptokrácia". Így vélekedik Daniel Kehlmann, aki már több mint egy éve Amerikában él, s utószót írt az 1984 német kiadásához.

     Persze vannak átfedések. Ilyen például az igazság kérdése. Orwellnél a diktatúra az igazságot szakadatlan újradefiniálja. Ezáltal létezik, hogy hatalma van afölött, hogy mi az igazság. Ezt éljük most meg, mondja Kehlmann. Példája: egy túlbuzgó szóvivő szerint Trump beiktatásánál többen voltak, mint bármelyik elődjénél. Amikor a fotók mást bizonyítottak, Kellyanne Conway, elnöki tanácsadó, kijelentette "alternatív tény"-ekről van szó /alternative facts/. Ami úgy hangzik, mintha Orwell találta volna ki.

     Az alternative facts szállóigévé lett, mely nevetségessé tette Trumpot. Igaz, Amerikában jelentős ellenerő van a médiában (New York Times, Washington Post), s ez a tény, hogy Orwellt olvasnak, enyhíti Kehlmann borúlátását. Nem olyan könnyű Amerikát autoriter állammá változtatni, s ez Orwellnek is köszönhető. 

     Egyébként a fact/Fakt szónak reneszánsza van. Németországban 2016-ban a postfaktisch szót választották az év szavává. Angela Merkel is használta: "… úgy hírlik, a tényeket semmibe vevő (postfaktisch) időket élünk, mely feltehetően azt jelenti, az embereket már nem érdeklik a tények, egyedül érzéseikre hallgatnak." (Így persze könnyű orwelli birodalmat kialakítani!) 

     Orwell nagy felfedezése nem az, hogy a totalitárius állam megfosztja az embereket a szabadságuktól, hanem az, hogy nem viseli el az igazságot, írja utószavában Kehlmann. Nem engedheti meg, hogy legyenek olyan területek, mint például a tudomány, különös tekintettel a történelemtudományra, ahol nem ő szabja meg, mit kell gondolni. A régi újságokat állandóan újra írják. A tudományos munkák sem megbízhatóak többé, ha nem az államot szolgálják. Így a magukra maradt emberek emlékezete ki-kihagy, s elfelejtik, hogyan is volt korábban.

 

     Kehlmann fejtegetéseinek legérdekesebb része az, amikor összeveti az orwelli módszereket az avantgárd művészeti technikákkal. Ami korábban csak művészet volt, játék, az most valóságossá vált. Kehlmann emlékeztet René Magritte képére (1929): Ceci n'est pas une pipe (Ez nem pipa). Az orwelli állam megteheti ugyanezt, hisz megvan a hatalma, nem lehet ellent mondani. A következő párbeszédet akár Pirandello vagy Ionesco is írhatta volna:

-         - Létezik-e a Nagy Testvér?

-         - Persze, hogy létezik. A Párt létezik. A Nagy Testvér a Párt megtestesülése.

-         - Létezik-e ugyanúgy, ahogy én létezem?

-         - Te nem létezel."

     Bármennyire is kacagtató némely részlet, Kehlmann a conditio humana legkegyetlenebb víziójának nevezi az 1984-et, amelyben nincs remény, nincs művészet, a szerelem se lehet megváltás, sőt a legelemibb szellemi tevékenység és a testi öröm is tilos.

    Kehlmann mégis optimista, mert van Orwell, s a dolgokat be lehet azonosítani. Én mégis félek: nehogy a végén arra ébredjünk, hogy fejünk fölött elrepül Kassák nikkel szamovárja.

Megjelent a Librariusban 

Az Utolsó vacsora Bécsben

2015. 12. 5.

A Minoriták temploma

        Ha fejedbe vetted, hogy látni szeretnéd az Utolsó vacsorát, bár Milánó kissé távol van, utazz el Bécsbe, és keresd fel a Minoriták templomát. Bedobsz egy eurót, s máris kigyulladnak a lámpák…
         Napóleon megrendelésére 1804 és 1814 között Giacomo Raffaelli készítette el Leonardo művének mozaikmásolatát. Később I. Ferenc császár 400 000 guldenért megvásárolta a Belvedere számára. Az óriási mozaiknak azonban még abban a monumentális palotában sem találtak megfelelő helyet. Így került a Minorita-templomba. Ferdinánd 1847-ben még 15000 guldent fizetett azért, hogy felrakták a templom falára. (Schubert 100 guldent kapott a Nagy D-dur szimfóniáért.)

Az Utolsó vacsora Bécsben

          A Minorita rend egyébként a 13. században jött az osztrák tartományba. A templom nyugati oldalán levő főkapu Bécs legszebb gótikus emléke. Jakobus von Paris alkotása a 14. század elejéről. A középső karcsú oszlopon Mária a Kisjézussal, majd fönt elkövetkezik, ami elrendeltetett: a fenti gótikus ívek már a drámai végkifejletet fogják közre, a keresztre feszítést. 

     A keresztfa törzse és ágai viszont az életfát, az örök életet szimbolizálják.  
 

A legszebb gótikus portál Bécsben

                                                                 
     Különösen szép még a főhajóban levő, gótikus Madonna-szobor (Madonna della Familigma/Familienmadonna), melyet II. Albrecht herceg 1345-ben ajándékozott a templomnak. Az olasz elnevezés magyarázata: II. József 1789-ben elvette a templomot a Minorita rendtől, s az itt élő olaszoknak adta, az olasz csizma szárából bőven jutott ide is. Talán a Szent Ferencet ábrázoló freskótöredék is az ő kezük munkája.

Madonna della famiglia, 1345

 

Szent Ferenc, XIV. század

Chopinről röviden

2012. február

Delacroix: A szabadság vezeti a népet

     A francia felvilágosodás és a forradalom után a zeneszerzők „státusza” megváltozott, a zenehallgató közönség a polgárság lett. Maguk a zenei formák is átalakultak. Egyrészt fontosabb lett az egyéniség, és a különféle nemzetek dallamkincse is belekerült a zene vérkeringésébe: „Te leszel az első nagy művész, aki feltárod lengyel zenénk dús kincseit.” – írta Chopinnek egyik apai barátja. (Szabolcsi: A zene története, 1940, 324. o.)

      Chopin 1810. március 1-én született Źelazowa Wolában. (Nemrég volt a Chopin-év, milyen gyorsan elszállt.) Apja Nicolas Chopin 1787-ben, tizenhét éves korában került Lengyelországba, ahol lengyel patrióta lett. Fia már gyermekként mindenkit lenyűgözött. Első útja Berlinbe (1828), majd Bécsbe (1829) vezetett.

      Közben forradalmak, felkelések törtek ki itt-ott (Párizs, Brüsszel - Varsóban lengyel felkelés, kezdete 1830. nov. 29. – leverése 1831. máj 26!) Vörösmartynk több versben is reagált a lengyel eseményekre. Ezek közül A hontalan (1835) szép zengzetes, Az emberek (1846) megrendítő.

     Chopin 1830. november 2-án – ekkor még nem tudta, hogy örökre – elhagyta Varsót. Stuttgartban tudta meg, hogy Varsó elesett. 1831 őszén érkezett Párizsba. Soha nem tért vissza Lengyelországba.

     Ebből a korból való a h-moll scherzo op. 20. A szenvedély elbizonytalanodó, elhaló futamai után egy lengyel karácsonyi dal megható dallama következik. Még a csengettyűket is érzékeljük. Rémült, disszonáns hang vezet újra a kezdet dinamikájához, s aztán a zongora kimondja: vége.

     Szabolcsi említett művében (327. o.) így ír: „Az ilyen végletesen személyes, minden mástól különböző művészet, mely beszélni és gondolkodni csak első személyben képes, melynek számára a világ ’én magam’-nál kezdődik és végződik: hol találhatott volna igazabb otthonra, mint a zongorán, ezen a minden kitágulásra és megszűkülésre alkalmas hangszeren?”

Delacroix: Chopin

Shakespeare-monológok

     Nők és férfiak monológjai a Madách-színházban. Kerekes Éva és Fekete Ernő előadása.

Vajon mi álmok jőnek a sok olvasás után?

     Lehetséges-e Shakespeare-fesztivál Hamlet nagy kérdése nélkül, A "lenni vagy nem lenni nélkül"? Gábor Miklós nevének kimondása nélkül? A Madách Színházban?

     A szöveg - úgy látszik - él, a színész neve azonban lassan feledésbe merül. Szikora János egy másik alkalommal úgy vélekedett, hogy ez a monológ nem illik a Hamlet meg- megdöccenő cselekményébe.

     Olvassuk el a monológot Arany János és Nádasdy Ádám fordításában, Kállay Géza kommentárjával! (A Nádasdy-fordítás eltünteti az évszázadokat, így válik olyan frissé és aktuálissá ez a Hamlet.)

Lenni vagy nem lenni: az itt a kérdés.
Akkor nemesb-e a lélek, ha tűri
Balsorsa minden nyűgét s nyilait;
Vagy ha kiszáll tenger fájdalma ellen,
S fegyvert ragadva véget vet neki?
Meghalni – elszunnyadni – semmi több;
S egy álom által elvégezni mind
A szív keservét, a test eredendő,
Természetes rázkódtatásait
Oly cél, minőt óhajthat a kegyes.
Meghalni – elszunnyadni – és alunni
Talán álmodni: ez a bökkenő
Mert hogy mi álmok jőnek a halálban,
Ha majd leráztuk mind e földi bajt
Ez visszadöbbent. E meggondolás az
Mi a nyomort oly hosszan élteti
Mert ki viselné a kor gúny-csapásit,
Zsarnok bosszúját, gőgös ember dölyfét,
Útált szerelme kínját, pör-halasztást
A hivatalnak packázásait
S mind a rugást, mellyel méltatlanok
Bántalmazzák a tűrő érdemet
Ha nyúgalomba küldhetné magát
Egy puszta tőrrel? – Ki hordaná e terheket,
Izzadva, nyögve élte fáradalmin,
Ha rettegésünk egy halál utáni
Valamitől – a nem ismert tartomány,
Melyből nem tér meg utazó – le nem
Lohasztja kedvünk, inkább tűrni a
Jelen gonoszt, mint ismeretlenek
Felé sietni? – Ekképp az öntudat
Belőlünk mind gyávát csinál,
S az elszántság természetes szinét
A gondolat halványra betegíti;
Ily kétkedés által sok nagyszerű,
Fontos merény kifordul medriből
S elveszti »tett« nevét.

Lenni vagy nem lenni: ez a nagy kérdés;
az-e a nemesebb, ha tűri lelkünk
a pimasz sors minden gonosz nyilát,
vagy az, ha fegyvert fogunk a bajokra,
s véget vetünk nekik? A halál: alvás,
nem több; s ha ezzel megszüntethető
a szívfájdalom, a milljó ütődés,
amit átél a húsunk – ezt a véget
csak kívánni lehet. A halál: alvás;
az alvás: talán álom – itt a baj:
hogy milyen álmok jönnek a halálban,
mikor az élet gubancát leráztuk,
ez meggondolkodtat – ezért van az,
hogy hosszú életű a szenvedés.
Mert ki tűrné a sok szégyent, csapást,
zsarnokságot és nagyképűsködést,
lenézett szerelmet, kijátszott törvényt,
a vezetők arcátlanságait,
a csöndes embert érő száz rugást,
ha nyugalmát megadhatná magának
egy puszta pengével? Vinnénk-e terhet
izzadva, nyögve egy életen át,
ha nem félnénk, hogy mi lesz azután,
az ismeretlen országban, ahonnan
még nem tért meg utas – ez visszatart;
inkább az ismert rosszat tűrjük el,
mint hogy fussunk a nem-ismert felé.
A lelkiismeret így kényszerít
Mindenkit gyávaságra; így lohasztja
az akarat természetes szinét
sápadt-betegre a meggondolás;
a nagyravágyó, szép vállalkozások
így futnak zsákutcába, csúfot űzve
a „cselekvés” nevéből.

     Mi jobb? Élni, vagy meghalni? A lét, vagy a semmi, hordozzuk-e, "izzadva, nyögve" egy fáradt, megunt élet "nyűgét s nyilait", vagy vessünk neki véget, De hogyan lehet ezt "abbahagyni"? Van-e igazi "vég"? Semmit sem tudunk arról, mi vár ránk odaát, a "nem ismert tartományban". Akkor jobb tűrni? Dehogy jobb: kell, muszáj. Nincs igazi választás, nincs valódi "vagy". Hiszen nem tudunk itt, ezen a parton "egy kicsit nem lenni", megismerni az "igazi semmit", hogy összehasonlítsuk a mindennapok megkopott, szürke, jellegtelen, áskálódó, kicsinyes, ostoba, igazságtalan létezésével, hogy azután eldöntsük, hogyan jobb nekünk, miként is legyen. Marad az a lét, az az élet, amelybe vettettünk. Ki-ki a magáéba.

                                          (Kállay Géza, részlet a Shakespeare-monológokhoz írt dramaturgiai levélből)