Ablakok a világra

Az én ablakom

     

     Nem mindenki lakhat egy filozófusról elnevezett utcában, ráadásul Bécsben. De Franz Schuh igen, a Hegelgasséban. Korábban könyvet is írt Hegel és a gyakorlat logikája címmel. Véletlen, hogy a párhuzamos utcát Schellinggassénak hívják? A művelt taxisofőr néha össze is keveri a kettőt, a műveletlen viszont gond nélkül viszi haza az írót. Nota bene: nem messze van innen a Fichtegasse is. Így már érthető számomra, hogy Schuh miért kezdte Canettiről szóló nagy esszéjét Fichtével. (Blendung als Lebensform, azaz A "káprázat" mint életforma, 1985. Ez az írás Elias Canetti regényéről szól, mely 1935-ben jelent meg, és Bécsben játszódik.) Most olvasom, jobban mondva birkózom ezzel a bonyolult szöveggel. Éppen ezért figyeltem fel a nevére a FAZ (Frankfurter Allgemeine Zeitung) Ablakom a világra c. sorozatában. Schuh szó szerint veszi a feladatát, s kitekint a kihalt Hegelgasséra, mely mostanában teljesen üres, halotti csönd uralkodik. Benne az egzisztenciális szorongás.

                                  (Franz Schuh, 1947, Bécs)

     Nekem is mi jut eszembe: vajon fogok-e még a Stefanskirche lábánál sétálni, nem egyedül persze, hogy meglássam én is, mit Kien és Therese külön-külön a Fogfájós Krisztust (Zahnwehherrgott) a galambbal a fején? (Kien és Therese a Káprázat c. regény főszereplői. Mindketten beleütköztek a Krisztus-szoborba, melynek a fejére éppen egy galamb szállt le.)

     Fellelkesülve a kiváló írást olvasva, belefogtam a sorozat némely darabjába. Le is fordítottam néhány mondatot… Kár, hogy nem tudom igazán megmutatni gondolatgazdagságukat, művészetüket.

     Kezdem egy nagyágyúval:

     Újra és újra felbukkannak bennem képek a gyermekkoromból, amikor sokkal több időnk volt, órákig ki lehetett nézni az ablakon, a hangyákat megfigyelni, az asztal alatt feküdni, s elképzelni, hogy az tulajdonképpen egy bárka. Nem úgy van, hogy visszatértünk a normális életritmusba?

                                  (Olga Tokarczuk, 1962, Wroclaw)

     Félek, ha kitekintek az ablakon, mert nem látom, ami most történik a világban, mert a nappalom hetek óta ugyanúgy telik, mint mindig, s mert mindig mindenütt szenvednek az emberek, mindig mindenütt kiveti hálóját a gyűlölet és a halál.

                                  (Jan Wilm, 1983, Frankfurt a. M.)

     Este van. Az ablak előtt a tó még világos, de könyvem betűi közé beszivárog az alkonyat. Az oldalak szürkésfehérré válnak, a szavai feloldódnak, egy új szöveg keletkezik.

                                   (Thomas Hürlimann, 1950, Walchwil, Svájc)

     „Hogyan tudnám feleségemet meggyőzni arról, hogy míg kinézek az ablakon, dolgozom?” – kérdezte önmagától Joseph Conrad a múlt század kezdetén. Én viszont azt kérdezem magamtól, hogy magyarázzam meg a lányomnak, hogy miközben kitekintek az ablakon, egy korszak végét látom?

                                   (Antonio Scurati, 1969, Milánó)

     Mondd, te hová utaznál szívesen?

A Fogfájós Krisztus, wikipedia commons

Drosten, Turner, Buzzati

Christian Drosten, merkur.de

   A vírus

     Christan Drosten, a berlini Charité (kórház és egyetemi klinika) professzora ma a legtekintélyesebb, legismertebb virológus Németországban. (Kehlmann is az ő nyilatkozátait figyeli.) A szigorítások feloldásával kapcsolatban óvatosságra int: a járvány jelenlegi fázisát a tigrissel való tánchoz hasonlítja. Lépésről lépésre kell mérlegelni, mennyire szabad lazítani a pórázon, anélkül hogy az "állat" újra neki ne támadjon az embernek. A kerthelyiségekben ki lehet szolgálni a vendégeket, de zárt helyen már megfontolandó. Meg kell figyelni, hogy a tanulók (nem teljes körű) visszatérése az iskolába mit okoz egy hónap múlva. Utána még lehet finomítani a szabályokon. Meg kell találni az arany középutat a gazdasági érdekek és az egészségvédelem között. 

     Aggódik a növekvő "hecckampányok", az összeesküvéselméletek miatt. Orvosok, professzorok, sőt kutatók is előállnak olyan gondolatokkal, melyeknek semmi tudományos alapjuk nincs. Például a francia Luc Montagnier (Nobel-díjas) egy TV-show-ban az állította, hogy a koronavírust csak mesterségesen lehet előállítani. 

      Várom a következő jelentkezését!

   Turner
     A Frankfurter Allgemeine Zeitungban lapozgatva, meglepő cikkre bukkantam. Egy párizsi kiállításról szól: Turner a Musée Jacquemart-André-ban.
     Valaki annyira szereti Turnert, hogy ír a láthatatlan kiállításról. Egyszer újra megnyitják, s meg lehet csodálni Turner impresszionista fényjátékait. (Írtam is róla!)
 

Land' s End, Cornwall (1834)

 
     Halvány párában úszik a szikla s a tengerpart aranyló homokja, egybemosódva az éggel. "Colour beginnigs"-nek nevezte az ilyesfajta lapokat, melyeket nem is a nyilvánosságnak szánt. De miért lenne a Land' s End, Cornwall kezdet? Sem hozzátenni, sem elvenni belőle nem lehet semmit. Maga vallotta: "Munkám abban áll, hogy azt festem, amit látok, s nem azt, ami valójában ott van."

   A fal

Dino Buzzati (1906-1972) hu.wikipedia.org

     Vágysz valamire, s már-már elérnéd, de mégis minden megváltozik. Szabadság, szépség, gazdagság az ellenkezőjére fordul, s inkább választod a bezártságot... Dino Buzzati novellája: Aki meg akart gyógyulni, éppen erről szól. Már a kötetcíme is különösen hangzik: Hajtóvadászat öregekre. Eddig nem olvastam tőle semmit. Kár volt.

Kehlmann Montaukból

     

     Érdekes interjút adott a Süddeutsche Zeitungnak Daniel Kehlmann, aki már jó ideje New York-ban él. A messzeség persze ez esetben nem jelent semmit, hisz írásaival, színdarabjaival továbbra is jelen van a német nyelvterületen. Véleményére odafigyelnek.
     „Az emberiség legszomorúbb válságát éljük meg, nem a legrosszabbat, hanem a legszomorúbbat, mert a gyógymód abból áll, hogy egymástól távol kell maradnunk.” Így kezdődik, aztán keményebben folytatódik: „Ha a vásárláskor évekig maszkot hordunk, ez kellemetlen lenne, de ez a kisebb probléma, a nagy az, hogy beleavatkoznak alapjogainkba.”
     Ami most történik a nagyvilágban (kijárási tilalom stb.), úgy éli meg, mint az emberi jogok korlátozását. Ugyanakkor ő is elvonult, kiköltözött New Yorkból Long Islandba, Montaukba. A néptelen tengerparton sétál feleségével és gyermekével.
     Elismeri, hogy Németország helyesen reagált a járványra, de most már a fokozatos nyitásra van szükség, a korlátozó intézkedéseket vissza kell vonni. Az alapjogokba való beleavatkozás a 2. világháború óta a legnagyobb! Bírálja a hivatalnokokat (Robert Koch Intézet), s főleg a politikusokat. De édes istenem, szükségünk van rájuk! Maga a helyzet abszurd és megoldhatatlan.
     Aztán beszámol a New York-i állapotokról, de még inkább a képek hatalmáról, melyek szörnyűbbnek mutatják a válságot, mint amilyen. Lelkesedve szól a tudomány, a tudósok szerepéről. Különösen Christian Drostent becsüli, akinek beszámolóit (podcast) naponta izgatottan olvassák feleségével együtt. (Ebből is látszik, nem tud, nem is akar elszakadni Európától.) 

     Ki tudja, mikor lesz oltóanyag? Úgy tűnik, a társadalomnak meg kell tanulnia együtt élni a megnövekedett kockázattal. A svéd utat tekinti követendőnek, mely szerint hosszú ideig velünk lesz a vírus. A másik út a disztópia (a negatív utópia, ilyen pl. az 1984 c. regény), a bezártság, az elszegényedés…
     Többször megismétli: a szabadságjogokról nem szabad lemondani. Jóllehet most, a félelem korában, nagy a hajlandóság az engedelmességre. S ez Európában erősebb, mint az USA-ban. Nem véletlen, hogy Heinrich Mann Alattvalójának nincs amerikai megfelelője.
     Végül arról is beszél, hogy az év elején angolul is megjelent a Tyll. Még végigjárta a könyvbemutatókat. Most előtérbe került a könyv egyik motívuma: a pestis. (A Téli király ebbe halt bele. Kirchner sárkányvérrel akarja meggyógyítani a pestises beteget. Ó, így már érthető, miért becsüli Kehlmann az igazi tudományt!)
     Érdekes, hogy említést tesz a hongkongi influenzáról (1968/69) is. Közel egymillió ember halt bele. Szinte észre sem vettük. Igaz, akkor fiatalok voltunk, és más tartott izgalomban.

    Én is indulok, nem a tengerpartra, csak a Halmi erdőbe, ahol tengersok madár csicsereg. Igaz, időnként idehallatszik távolról az autópálya moraja.

A home office-ból

     Valamikor, hallgatva a szóbeli feleleteket, eszembe jutott egy-egy kérdés. De meg kellett tanulnom, hogy ne tegyem fel őket. Csupán zavart okoznának. Itt van pl. a következő. Rómeó, mint tudjuk, Mantovába menekül. Baltazártól azt a hírt kapja, hogy Júlia meghalt. Vajon miért nem jut el hozzá Lőrinc barát levele? (Segítő kérdés: csak nem a vesztegzár miatt?) A válasz itt van:

                           „… ott meg azt hitték a városőrök,
                            Hogy mind a ketten egy helyről jövünk,
                            Bezártak és egy lépést sem tehettünk.”
                                               (V. felvonás, Mészöly Dezső ford.)

     Emelt szinten a kérdés így hangzott volna: ki volt Hamnet. Látom szegény vizsgázó arcán a megdöbbenést. Akar valamit mondani, de érzi, jobb, ha nem mond semmit. Bizony, kevesen tudják, hogy Shakespeare Hamnet nevű fia Judittal, ikertestvérével együtt 1585-ben született Stratfordban. A fiú 1596 augusztusában halt meg, feltehetően pestisben. Constantia szavaival emlékezhetünk meg róla:

                           „Búm tölti bé távol fiam helyét,
                             Az fekszik ágyán, az jár-kél velem:
                             Felölti kedves arcát, szavait
                             Ismétli, minden tagja kellemét
                             Eszembe hozza, és üres ruháit
                             Növendék termetével tölti be…”
                                    (János király, III. felvonás, Arany János fordítása)

     A dráma keletkezését Géher István 1593-ra teszi, mások az 1594-96 közötti évekre. Ha feltételezzük, hogy a fenti sorok Hamnetre vonatkoznak, akkor az évszám: 1596.

                                                    *

     A Tagesanzeiger számol be arról, milyen kelendő manapság, Boccaccio és Camus mellett, Laura Spinney könyve (2017), mely A lázas világ (Die Welt im Fieber) címmel jelent meg németül. A jelenleg Párizsban élő angol írónő a spanyolnáthajárványt a XX. század legnagyobb katasztrófájának nevezte. Becslése szerint az áldozatok száma akár a 100 milliót is elérhette. (Az I. vh. 17, a II. vh. 60 millió ember életét követelte.) Az írónő megjósolta az újabb világjárványt, s azt is, hogy a globalizáció meggyorsítja a terjedés sebességét, tudván azt is, hogy természetes egészségügyi határzárak (cordons sanitaires) nincsenek. A hatásos védekezés a járvány ellen ma is ugyanaz, mint száz évvel ezelőtt: otthon maradni, távolságot tartani. A spanyolnátha két év után tűnt el.

                                                    *

     A londoni pestis is egy idő után kimerülni látszott:

     „Ez pedig nem valamiféle újonnan feltalált gyógyszer következménye volt, sem holmi új gyógymódé vagy oly tapasztalaté, amelyet az orvosok és felcserek kezelés közben szereztek, hanem nyilvánvalóan ama Lény rejtélyes, láthatatlan kezétől származott, aki a pestist ítéleteként reánk küldte; és mondhat az emberiség ateista része e soraimról, amit akar, ez nem vakbuzgóság, ezt akkoriban az egész emberiség elismerte. A ragály erejét vesztette, rosszindulata elapadt, és akárhonnét eredt is ez, bárhogy keressék is magyarázatát a természetben a filozófusok, igyekezzenek bárhogyan csökkenteni Teremtőjükkel szembeni adósságukat, még a legkevésbé vallásos orvosok is kénytelenek voltak elismerni, hogy mindez természetfeletti és rendkívüli volt, és hogy nem lehet rá magyarázatot találni.
     És ha azt mondanám, hogy ez nyilvánvaló felhívás volt mindannyiunknak a hálaadásra, különösen pedig nekünk, akik megéltük a pestis fokozódásának rémségeit, talán egyesek most, amikor már nem érzik annyira át a történteket, úgy vélekednének: mindez csupán kenetteljes kántálás vallásos dolgokról, történelemírás helyett prédikáció, a tanítót játszom, ahelyett, hogy megfigyeléseimet közölném, és ez bizony meggátol abban, hogy folytassam e fejtegetésemet, ahogyan azt máskülönben tettem volna. De ha tíz leprás meggyógyíttatik, és csak egy közülük visszatér, hogy hálát adjon, hadd legyek én az az egy, hadd adjak hálát a magam nevében.”

     Költők és írók különösen vigyázzanak magukra. Hírmondónak is kell maradni valakinek. Ha mindenki elesik a csatában, ki énekli meg a hősöket?

                                                  *

     A pestis évében (1665) vonult home office-ba Isaac Newton. Szülőfalujában, Woolsthorpe-ban, mely Londontól északra 170 km-re található, itt nyilván nem zavarta semmi. Később ezt az évet annus mirabilisnek, csodálatos évnek nevezték, mert Newton nagy felfedezéseket tett a matematika, a fizika és az optika területén. 24 éves volt ekkor.
     Ám Londont a következő évben is súlyos csapás érte. Szeptember 2-án, vasárnap éjjel egy királyi pékségben a ki nem aludt parázs lángra lobbant. A tűz 13000 házat, 87 plébániatemplomot pusztított el. A régi Szent Pál-székesegyház is a tűz martalékává vált. Pozitívum: Christopher Wrent ekkor bízták meg a székesegyház újjáépítésével.

     „Mindennap megszűnik valami, amiért az ember szomorkodik. De mindennap születik valami, amiért érdemes élni.” (Hérakleitosz)

Defoe: A londoni pestis

                                                                       Olvasónapló

     Mostanában az ember egyre-másra olyan írásokkal találkozik – nem csak magyar nyelven –, melyek a világjárvánnyal foglalkoznak. Kettőt emelnék ki az áradatból. Az egyik a Kompolthy Zsigmonddal (Bán Zoltán András) készített interjú, melyben a Pannon pestis c. regény szerzője áttekinti a járványok irodalmi ábrázolásainak történetét az Iliásztól Camus-ig. (litera.hu, 2020. márc. 20.) A másik Bacsó Béla Defoe-értelmezése, melyben a szerző a filozófiát hívja segítségül. (ÉS, 2020. ápr. 24.)     Korábban azt hittem, hogy Defoe egykönyvű író (Robinson Crusoe), most pedig kiderül, hogy A londoni pestis c. műben az emberi létezést mutatja be. És milyen drámaian, sokoldalúan! Többet tud rólunk, mint bárki más.
     A londoni pestis az világirodalom első dokumentumregényének tekinthető, s a narrátor, egy nyergesmester „feljegyzéseit” olvasva, Madáchcsal mondhatjuk:

                            „Örüljünk, okosabb világ van,

                              örüljünk, hogy mi élünk abban.”

     Kommentár nélkül következzék egy részlet:

„… számtalan rémes esetet lehetett hallani. Előfordult, hogy valaki épp a piacon esett össze holtan, mert sokan nem is sejtették, hogy magukban hordozzák a ragályt, mígnem az üszkösödés átterjedt belső szerveikre, és a szerencsétlenek néhány percen belül elpusztultak. Ennek következtében sokakat lepett meg a halál az utcán, egyeseknek talán arra még futotta az erejéből, hogy a legközelebbi bódéhoz, fülkéhez vagy kapualjba elvánszorogjanak, ott aztán leültek és elpusztultak.
     Az efféle eset olyan gyakori volt, hogy amikor a pestis valamelyik városrészben teljes erővel dühöngött, az úton-útfélen heverő holttestektől jóformán közlekedni sem lehetett. Hadd említsem meg azt is, hogy amíg eleinte a járókelők a holttestek láttára megálltak, és kihívták a közeli házak lakóit, később már rájuk se hederítettek.
     Ha valahol egy holttestet láttunk heverni, elkerültük, átmentünk az utca túlsó oldalára, ha pedig történetesen egy szűk sikátorban vagy átjáróban bukkantunk holttestre, megfordultunk, más utat választottunk, és mentünk tovább a dolgunkra; ilyen esetben a hulla mindaddig ott hevert, amíg a hatóságok nem kaptak hírt róla, és el nem vitették. Az is megesett azonban, hogy a holttesteket csak éjjel szedték össze és szállították el a halottaskocsikat kísérő halottvivők. Egyébként azok a rettenthetetlen férfiak, akik az efféle feladatot végezték, attól sem riadtak vissza, hogy a halott zsebét kikutassák, sőt, ha jó ruha volt rajta – ami néha előfordult –, leszedjék róla, és elvigyenek mindent, amit csak lehet.”

     Főhősünk aprólékosan leír mindent, egy város kétségbeesett vergődését. Külön történet kezdődik a három szegényember menekülésével. Elvesztik munkájukat, lakásukat. Mi lesz a sorsuk? Az éhhalál? Vagy a pestis viszi el őket? Helyzetük Londonban reménytelen, de útnak indulni is kockázatos: a vidékiek félnek tőlük, mert a fekete halált hozhatják magukkal. Az egyik korábban katona volt, megsebesült, most ostyasütőnél dolgozott. Bátyja tengerész volt, a szárazföldön vitorlakészítő lett belőle. Hozzájuk csapódott egy asztalos, egyetlen vagyona szerszámosládája. Egy ponton a leírás átváltozik párbeszéddé. John, a veterán katona és Thomas, az egykori tengerész a színpadra lépnek, és így mérlegelik az esélyeket:

Thomas: 

     Tehát menni akarsz. De hová mennél, és mit tehetnél? Én is veled tartanék, ha tudnám, hová mehetnénk. Csakhogy nincsenek sem ismerőseink, sem barátaink. Itt születtünk, itt kell meghalnunk.
John: 

     Ide figyelj, Tom, nekem az egész ország éppúgy hazám, mint ez a város. Ugyanilyen joggal azt állíthatnád, hogy nem menekülhetek a házamból, ha tűz ütött ki, mint ahogyan azt mondod, nem szabad elhagynom szülővárosomat, ha pestis fertőzte meg. Angliában születtem, és jogom van rá, hogy itt éljek, ha tudok.
Thomas: 

     De ne feledd, hogy az angol törvények szerint minden csavargót elfoghatnak, és visszatoloncolhatnak legutóbbi lakhelyére.
John: 

     Hogyan mondhatnák rám, hogy csavargó vagyok? Hiszen én csak folytatni szeretném az utamat, és erre törvényes okom van.

     Ők az én hőseim. (I want a hero!) Különösen a volt katona. Nem fegyverével győz, hanem eszével, találékonyságával, bátorságával. Benne a polgári öntudat szólal meg. Mint Odüsszeusz Szküllák és Kharübdiszok között vezeti kis csapatát, mert mások is, köztük asszonyok is, csatlakoztak hozzá. Nem segítik az üldözötteket istenek. Sőt konstáblerek (rendbiztosok) állják útjukat:

Konstábler: 

     Jogunk van lezárni az utat, és ezt biztonságunk egyenesen megköveteli. Ráadásul ez nem is a királyi országút, csak hallgatólagosan megtűrt átjáróhely. Láthatjátok azt a kaput, ha azon bárkit átengedünk, útadót szedünk tőle.
John: 

     Nekünk éppúgy jogunk van a biztonságunkra ügyelni, mint nektek, és láthatjátok, hogy a pestis elől menekülünk. Keresztényekhez nem illő és nagyon jogtalan cselekedet, hogy feltartóztattok minket.
Konstábler: 

     Visszatérhettek oda, ahonnét jöttetek, ebben nem akadályozunk meg titeket.

John: 

     Nem, ebben nálatok erősebb ellenség akadályoz meg bennünket, ha nem így volna, nem is jöttünk volna ide.

Konstábler: 

     Választhattok más utat.
John: 

     Nem és nem, bizonyára látjátok, hogy megszalajthatunk benneteket és a helység valamennyi lakóját, és ha akarnánk, átmehetnénk a falun. De mivel feltartóztattatok, beletörődünk a helyzetbe. Látjátok, letáboroztunk, és itt maradunk. Remélem, elláttok majd élelemmel.
Konstábler: 

     Ellátni élelemmel? Hogy érted ezt?
John: 

     Hát csak nem hagytok éhen pusztulni? Ha feltartóztattatok, az ellátásunkról is gondoskodnotok kell.
                                (A könyvet Vámosi Pál fordította)

     Eddig jutottam az olvasásban. Kíváncsi vagyok, mi lesz velük. Vajon életben maradnak-e? Micsoda izgalom! Ha nem történik semmi rendkívüli, egy hét múlva megírom.

Petri György: Sziszifosz visszalép

       Rettenthetetlen hülyék kora jő.
     Pojácák vagy gazemberek? Is-is.
     Egyszerre félem és röhögöm általlátni:
     a szikla óhatatlan visszafelé görög.

A Comói-tó partján

     Két verssor csatázik fejemben . Az egyik Szabó Lőrinctől való: "csak derűs órát veszek tudomásul", a másikat Petri írta: "Rettenthetetlen hülyék kora jő." Természetesen az első híve vagyok, már nagyon régen, de olykor nagy kacagással előugrik a második. Mostanában Stendhal írásaival igyekszem elhessegetni a figurát, s képzeletben a Comói-tó partján sétálgatok a grófnéval és Fabrizióval. Fabrizio itt készül fellépni a történelem színpadára (Waterloo). Hogyan tarthatnám vissza, ember??!!

     "Felséges és elragadó panoráma: csak a világ leghíresebb látványa, a nápolyi öböl ilyen szép, de nem szebb. A grófné ujjongva látta viszont fiatalsága emlékeit, s összehasonlította őket mai élményeivel. - 'A Comói tavat - gondolta - nem veszik körül bekerített földek, mint a genfi tavat, a legújabb módon művelt földek, melyek csak a pénzt és a pénz hajszolását juttatják az ember eszébe. Itt mindenfelé dombokat látok, az egyik magasabb, a másik alacsonyabb, szeszélyesen elszórt facsoportok; emberi kéz nem rontotta még meg őket, s nem kényszerítette arra, hogy jövedelmezzenek. Ezek között a csodálatos alakú dombok között, a tó felé siető, furcsa ösvényeken megőrizhettem ábrándjaimat, melyekkel Tasso és Ariosto ajándékoztak meg. Itt minden nemes és gyengéd, minden a szerelmet idézi; nem, semmi nem emlékeztet a civilizáció csúfságaira! A domboldalakon megbúvó falvakat elrejtik a nagy fák, s a facsúcsok közül kiemelkednek a szép vonalú, kedves templomtornyok. Ha a gesztenyefák és a vadcseresznyék sűrűjét néha megszakítja egy-egy ötven lépésnyi kicsi mező, a szem elégedetten nézi az erőteljes és boldogan sarjadó növényzetet, mely sehol másutt nem ilyen gazdag. Túl a dombokon és túl a csúcsokon - ezek a dombok szinte hívják a remetéket, s magunk is szívesen itt laknánk! - az ámuló szem megpillantja az Alpok örök hóval fedett ormait: zord szigorúságuk eszünkbe juttatja az élet bajait, s talán éppen ez kell ahhoz, hogy a jelen gyönyörűsége még nagyobb legyen. Képzeletünket megérinti a fák alá búvó kis falvak távoli harangjának szava, a víz fölött sikló hang meglágyul, édes melankólia és belenyugvás színezi, mintha csak azt mondaná: az élet rohan, ne légy hát olyan nehézkes, és ha jelentkezik a boldogság, siess és örülj!'"
                                            (Stendhal: A pármai kolostor, ford.: Illés Endre)

     Visszatérve a jelenbe, úgy érzem én is a végtelen, csekély értelmű tömegben elvegyülve masírozok, habár "rettenthetetlen", az nem vagyok.

Kafka esete a spanyolnáthával

   
     2020. április 13. van, húsvéthétfő.

     A kínaiak a múlt héten közzétettek egy hivatalos dokumentumot, mely szerint a koronavírus 2019. december végén bukkant fel. Más források szerint már novemberben jelentették az első megbetegedéseket... Nekünk akkor még fogalmunk sem volt, mi vár ránk, akkor még szürkebarátot ittak a fürge barátok.
     A tegnapi Weltben jelent meg egy érdekes kultúrhistóriai visszatekintés Amikor Kafka megkapta a spanyolnáthát címmel. (Túl nagy kívánság lenne, hogy Kaffka Margitról is írjanak, aki belehalt ebbe!) A cikk egy sorozat része. Sok szerző ír a legnagyobb írók, költők életének izgalmas fordulatairól. Lehetett itt olvasni arról, hogyan kerül Hölderlin a pszichiátriára, vagy miért látogatta meg Erika Mann Göringet a börtönben. Csupa olyasmi, ami talán kevésbé fontos, hiszen nem fogjuk másképpen olvasni A varázshegyet vagy A kastélyt, de az ember ráébred arra, mennyire különös, kiszámíthatatlan, olykor megrázó dolog történik a világban. (Bár a Varázshegy szanatóriumát felfoghatjuk úgy is, mint egy óriási vesztegzárat, melyet a háború old fel.)
     1918 októberében vagyunk. Kafka még a Habsburg-monarchia alattvalójaként kapja meg a spanyolnáthát, írja Marc Reichwein. A spanyolnátha Európában 2 millió ember halálát okozta, világszerte 50 millióra tehető a halottak száma. A járvány az USA-ból indult el. A 1917/18 telén mutálódó vírus először a katonák között terjedt el, akik Kansasban rossz körülmények között készülődtek európai bevetésükre. A betegeknek légzési nehézségei támadtak, jóllehet immunrendszerük hevesen védekezett. Majd tüdőgyulladás gyengítette le végzetesen a szervezetüket. Szegények, sokan közülük még azelőtt elpusztultak, mielőtt hősi halált haltak volna. Mindenesetre magukkal vitték a vírust az óceánon át az európai hadszínterekre.
     Visszatérve Kafkára. Hosszú utat tett meg a vírus, míg Prágába nem érkezett, s megbetegítette a tüdőbajban szenvedő írót. Kafkánál 1917-ben diagnosztizálták a tuberkulózist. Feltehetően a Munkás-balesetbiztosító Intézetben fertőződött meg, ahol gyakran érintkezett olyan ügyfelekkel, akik rossz körülmények között éltek, s bizony köhögtek a hivatalban.
     Miközben Kafkát 40 fokos lázzal - elkülönítve - otthon ápolták, odakint is válságosra fordult a helyzet: a monarchia utolsó perceit élte. A csehek forrongtak, saját államot akartak. S miután Kafka lassan talpra állt, egy másik államban, Csehszlovákiában találta magát. S hogy mindez nem lázálom, hanem valóság, bizonyítja, hogy a Ferenc József pályaudvart átnevezték Wilson pályaudvarnak, a biztosítóban a cseh lett a hivatalos nyelv, s új igazolványában ez a név állt: František Kafka. A tüdőbaj 1924-ben vitte el, s ehhez a spanyolnátha vírusa is hozzátett valamit.

Gömöri György: Régi glossza Petrihez

„Minden költő infantilis”,
Mert folyton-folyvást szeretetre vágyik.
De ezt szavakkal veszi meg.
Szinte megvész a szeretetért.
Aztán vagy szeretik, vagy nem.
Egyébként tudjuk: „kit anya szült, 

Az mind csalódik végül”. 

És kit nem szült anya?

                                    Alföld, 2019. márc.

Két mester

     Egyszer már végigjártuk keresztül-kasul Milánót. Zuhogott az eső, és nem engedtek be a Santa Maria delle Grazie kolostorba. Így nem láthattuk Leonardo Utolsó vacsoráját.

     Most újra elővettem Manzoni A jegyesek c. regényét (1827), újra bolyongtam Renzoval Milánó utcáin, ahol eszeveszetten dühöngött a pestis. Manzoni olyan megdöbbentő hűséggel, olyan drámaian, Dante Poklát is felülmúlóan jelenítette meg azt a sok szenvedést, mely Milánó népét érte a 17. században. Elegendő, ha két idézettel érzékeltetem, milyen volt akkor a végítélet:

     A San Marco téren „két függőleges faoszlop tűnt a szemébe, rajtuk csigasor, kötél; azonnal ráismert az átkozott kínzógépre (mert akkoriban megszokott dolog volt ez). Itt állították fel, de nemcsak itt, hanem minden tágasabb téren és utcán, hogy a kerületi megbízottak, akiknek erre korlátlan felhatalmazásuk volt, minden huzavona nélkül megkínoztathassanak bárkit, aki szerintük rászolgált; például az elkülönítetteket, ha kiszöktek a házból, alárendelt tisztviselőket, ha elhanyagolták kötelességüket, vagy bárki mást.”

     A halottasszekéren „a hullák javarészt meztelenek voltak, némelyik úgy-ahogy rongyokba bugyolálva, egymás hegyén-hátán hevertek, egymásba fonódtak, mint egy rakás kígyó, amint a tavaszi langyosságban lassan-lassan szétfelejtkeznek; mert a gyászos hullahalom minden zökkenésre, minden rázkódásra meghullámzott, és hátborzongatóan megbomlott, a fejek lecsüngtek, leányhajak leomlottak, karok kiszabadultak, és odaverődtek a kerekekhez…”

     Vigaszt nyújt azonban, hogy - a romantikára jellemző módon – a végén minden jóra fordul. A szerelmesek, Renzo és Lucia egymásra találnak. A mű e tekintetben is az Isteni színjátékhoz hasonlítható: az eltévedt Dantét Beatrice és az isteni fény várja odafent.

*

     Mennyire más a száz évvel későbbi Halál Velencében (1911), Thomas Mann alkotása, mely tulajdonképpen önvallomás álarcban! Arról szól, hogy mi rejtőzik Gustav Aschenbach évtizedek alatt felépített szerepe mögött, s hogyan semmisül meg az a „tartás”, mely a nagy írót jellemezte. A nemzet nevelője, példaképe? A szép lengyel fiú után vágyakozik?

     Közben belopódzik Velencébe a kolera. Először a német vendégek tünedeznek el lassan, majd érezhetővé vált a fertőtlenítőszerek szaga. A forgatókönyv mindig ugyanaz: „A betegség- és haláleseteket húszra, negyvenre, sőt száznál is többre becsülték, és rá rögtön a ragály minden egyes föllépését, ha nem is tagadták le kereken, de teljesen elkülönözött, kívülről behurcolt esetektől származtatták.”

     S ahogy növekedett a veszély, úgy csapott egyre magasabbra a szenvedély: „…ha délelőtt a tengerparton nyomott, felelőtlen, merő nézéssel epekedett a fiú felé, ha estenden tolvaj módra járt utána az utcákon, ahol alattomban kódorgott az undok halál, ilyenkor a legszörnyűbbet is lehetségesnek hitte, és megdőltnek az erkölcsi törvényt.”
     A megváltás ezúttal elmaradt.