A gyufaáruslány Alpbachban

 2015. 09. 22.

     Kedves, tartalmas napilap a Wiener Zeitung. Bécs utcáit járva, sokszor került kezembe. Most is érdekes beszámolót adott közre az alpbachi irodalmi tanácskozásról. 

      A tiroli Alpbach Kufstein és Innsbruck között fekszik az Alpok egyik szép völgyében, 1000 méter tengerszint feletti magasságban. Mint mondják, optikai extraklasszis. Építészete egységes, s a gyönyörű alpesi faházakat borító virágözön miatt nemcsak Ausztria, de egész Európa legvirágosabb falujának választották meg. (Télen síparadicsom!)

      Még a szellem sem hiányzik e helyről. A gondolkodók falujának is nevezik, mert 1945 óta minden augusztusban neves tudósok itt hányják-vetik meg a feszítő társadalmi problémákat. Most a társadalmi egyenlőtlenséget vették górcső alá, azaz, miként szólnak az irodalmi alkotások – évezredek óta – a fentről és a lentről, elnyomásról és a szenvedésről. Ottmar Ette (Potsdam) és Barbara Korte (Freiburg) Rousseau, Andersen, Mario Vargas Llosa és Katherine Boo műveit állította a középpontba.

      Kár hogy nem lehettem ott. (Vajon milyen volt az ellátás?) Bizonyára akadt olyasvalaki is, aki ott értesült először arról, hogyan vélekedett Rousseau az egyenlőtlenségről (Értekezés az emberek közti egyenlőtlenségek eredetéról és alapjairól, 1754), vagy Ottmar Ette javaslatára újra el fogja olvasni Andersen meséjét a megfagyott gyufaárus lányról. (Éppen most mutatták be Helmut Lachenmann operáját Frankfurtban, Európa pénzügyi központjában, s e művet az nzz cikkírója Alban Berg Wozzeckje és Zimmermann Katonákja mellé állította. Az előbbi Büchner, az utóbbi Lenz drámája alapján készült.)

      S talán épp e konferencia nyomán veszi kezébe valaki Mario Vargas Llosa A Kelta álma c. regényét a modern rabszolgaságról (2011), illetve Katherine Boo indiai beszámolóját (Az örök szépségen túl, 2013). Én is meglepődtem volna, amikor Ottmar Ette, a főszervező, Anton Wilhelm Amóról, az első afrikai filozófusról beszélt, aki négy évesen lett rabszolga, s akit Európában egy német fejedelemnek ajándékozták. Amo egyetemi tanulmányokat folytatott, sőt tanított is, de később el kellett hagynia Németországot, mert pártfogója meghalt, s finoman szólva, hirtelen légüres térben találta magát. Nálunk nagy sikert aratott Péterfy Gergely regénye, a Kitömött barbár, mely Angelo Solimanról, Kazinczy Ferenc barátjáról szól.

Angelo Soliman, mediavalpolc.tumblr.com

      Van mit olvasni, ha nem utazhatunk is mindjárt Alpbachba vagy Frankfurtba. 

      Konklúzió? A felnőtt „okos fejével biccent, nem remél.” (JA) Viszont Simone de Beauvoir egyik könyvében (Képek, káprázatok) egy kislány azért kezd éjszakánként sírni, mert nem tudja elviselni, hogy olyan sokan nyomorognak, éheznek a földön.

Források: Wiener Zeitung, 2015. aug. 28.
                   Neue Zürcher Zeitung, 2015, szept. 20.

Színházi dolgok

 2010. 12. 31.

     Malek Andrea a Tolnay Szalonban. Báj, feltörő kacagás, természetesség, humor, irónia. Minden szereplés vallomás. Ez a mostani az összetartozásról szól (Walter Lochmann), illetve arról, hogy a művésznő szeret szerepelni, sőt főszerepet játszani. Mint most, nagy pocakkal is. Megtudjuk, hogy a kisbaba időnként nyújtózkodni akar.

     Akkor a legmeghatóbb, amikor hangja anyjára, Toldi Máriára emlékeztet.

Malek Andrea, jegy.hu

 

*

     Tóth Krisztina új verseskötetében (Magas labda, 2009) nem egy utalást fedezhetünk fel József Attilára: a folyó „emleget dinnyehéjat, vízfoltos falon a csöndet / egy termet, ahol az idő térképei rajzolódnak…” (Vö. Dunánál, Külvárosi éj). Az anyamotívum is felbukkan: „mind hogy bolyong és nincs egynek se útja, / mindig az anyák szülik újra / az árvaságot.” A Születésnapomra versformája is ismétlődik egyik versében (Futrinka utca).
     József Attila életművét nemcsak az irodalomtörténészek kutatják rendületlenül, de olvassák a költők is, beleszövik műveikbe. A klasszikus századokban is megvoltak a jól bevált példaképek. Később a modern költők az új, sosem volt mű megalkotására törekedtek. Most újra visszatérnek a példákhoz. Élvezettel idézik újra a „régit”, József Attilát, talán azért, mert olyan mondanivalója volt, melyet csak ő tudott elmondani, s olyan nyelven, melynek szavai közkincsnek számítanak.

*

     Egy jó definíció: „A jó regényt érdekes cselekmény és plasztikus karakterábrázolás jellemzi, méghozzá szoros kölcsönhatásban.” (Heller Ágnes, ÉS, 2010. dec. 3.)

*

     Amiért irigylem Bécset. 2007-ben volt az Albertinában egy nagy Picasso-kiállítás. Alig telt el három röpke év, és itt az újabb. A mostani a II. világháború utáni korszakot mutatja be. Olyan jelentős műveket, mint A hullaház, A szabin nők elrablása, A műteremben és még sok békegalamb.

     Michelangelo grafikái (Bécsben) persze önmagukban is csodálatosak, de felkeltették a vágyat: Rómába, Firenzébe utazni, s saját szemünkkel érzékelni, hogy mi a különbség a halvány rajz és a büszke szobor között.

*

     Karinthys:
- Álmodtam valami hülyeséget.
- Nem, fiam, az valóság volt.

*

     Gyerekszáj németórán. „Németországban már a második nap tudtam, hogy ’teuer’ az drága.”

*

     Színházi dolgok. A Magyar ünnep a Nemzeti Színházban, Závada szövege, Alföldi rendezése. Az ünnepet ironikusan kell érteni. Milyen ünnep az, melynek tragédia a vége? Az út kezdettől fogva hamis, hisz a résztvevőkre vakságot bocsátott a teremtő. Jó lenne, ha sokan megnéznék a kiváló előadást, s így szembesülnének a magyar történelem eme hét évével… (1940-1946). Persze biztosan voltak, akik felháborodnak a meztelenkedéseken, de a gyilkosságokon nem!!

     Örkény Pisti a vérzivatarban c. groteszk játéka jutott eszembe (1979, Pesti Színház), amikor is a sok Pisti közül néhányan helyet cseréltek a Duna-parti kivégzéskor. Mert kicserélhetők vagyunk!

     A jó színház tudatos provokáció. Závada felkínálja a lehetőséget, hogy szembenézzünk önmagunkkal. Jók és rosszak vagyunk egyszerre, csak a hatalom rossz. Őrizkedjünk tőle, sugallja a mű - de nincs hova menekülni.

     Feltűnik a színpadon Znamenák István, akinek Pierre-jét éppen most néztem meg újra a Megáll az idő c. filmben. 29 év telt el azóta. A kamasz hőst fel nem ismertem volna a kicsi, mérges katonatisztben, aki nem sokat ér igazságával, talán ezért hatalmasodik el rajta téveszméje s veszejti el.

*

     Láttam még a Cabarét a Centrál Színházban. Ugyanaz a téma, csak a helyszín változik. Marozsán Erika belépője kifogástalan. Egy mulatóban nagyon kell tudni énekelni és táncolni. Később, amikor kibontakozik a történet, s mindenre rávetül a kor árnya, már nem annyira fontos a külsőség. Az egyik legvarázslatosabb pillanat a 2. rész elején Keresztes Tamás Hitler-paródiája. Chaplinnel ér föl. Mulatságos és szívszorító az idősek szerelme. (Básti Juli, Haumann Péter) Az utóbbi, a derék zöldséges nagyon természetesen németnek tudja magát és nem zsidónak, de ez nem fogja megmenteni.

Básti Juli, jegy.hu

 

     Ebben az évben utoljára színházban. (dec. 30.) Vígszínház: Egy csók és más semmi. (Eisemann-Halász-Békeffi) Eredetileg 2002-ben mutatták be. Akkor is láttuk. Akkor még Kamarás Iván volt a szépfiú. Felhőtlen szórakozás.

*

     Legnagyobb színházi pillanatok életemben: Kálmán György a bolond szerepében, Lear király. Gábor Miklós Hamletje, IV. Henrikje, Oidipusza, elejétől a végéig. Darvas Iván Egy őrült naplójának minden perce. Béres Ilona a Házmestersiratóban egy oszlophoz kötözve. Psota Irén a néma Kattrin szerepében. Az ágyúdal a Koldusoperában: Márkus László, Gábor Miklós.

Kálmán György és Básti Lajos, szinhaziadattar.hu

 

*

     Kezet fogtam egyszer Habsburg Ottóval, akiből akár magyar király is lehetett volna. (P.P. mondta, okos ember, kár, hogy Habsburg.) Nála magasabb rangban levő "személlyel" nem szeretnék találkozni. Illetve, ha lehet, minél később.

Ábrahám Berlinben

 2015. 08 15.

Ábrahám Berlinben

Cavaraggio: Izsák föláldozása, 1606

  

      Idéztem már többször is Ábrahám és Izsák történetét. Most újra kezdem egy kiállítás kapcsán, mely Berlinben, a Zsidó Múzeumban nyílt meg, s NZZ tudósítója számol be róla. S aki, rögtön a lényegre térve, úgy véli, tudja, mit kellett volna felelnie Ábrahámnak, amikor meghallotta az Úr utasítását: „Teljesen biztos vagyok benne, hogy a fiamat nem kell megölnöm. S abban is, hogy te, aki megjelentél nekem, nem vagy isten…”
      Ez lett volna az egyetlen értelmes reakció az állítólagos isten hangra. Ahogy Kant véli: teljességgel lehetetlen, hogy az ember érzékeivel felfogja a „Végtelent”…
      A bibliai történetben (Mózes, 1, 22, 12) Ábrahám másodszor az Úr angyalát hallja: „Ne nyújtsd ki kezedet a fiúra, és ne bántsd őt, mert most már tudom, hogy istenfélő vagy, és nem tagadtad meg tőlem a fiadat, a te egyetlenedet.”
      Mit tartson az ember – folytatódik a cikk - egy olyan Istenről, aki kegyetlen játékot űz a benne tökéletesen megbízó emberrel, arra kényszerítvén, hogy föláldozza gyermekét?
      Peter Greenway, a kiállítás rendezője (Saskia Boddekével együtt) az Engedelmesség címet adta a kiállításnak: „Öreg férfiak története, akik engedelmességet követelnek, és fiatal férfiakat a háborúba küldenek…”
      Nota bene: 100 évvel ezelőtt már egy éve tartott az I. világháború.

     Stefanie útja hazafelé

     "Napjainkban földgolyónk története - végre - csakugyan oszthatatlan egész, de az emberiség oly régóta álmodott egységét az ide-oda vándorló háború valósítja meg és biztosítja. Az emberiség egysége azt jelenti, hogy nincs hely, ahova bárki is megszökhetne." (Kundera: A regény művészete, 1986)

      Stefanie meráni nyaralásából utazik haza, s Bozenben (mennyivel szebb olasz neve: Bolzano) kell átszállnia München felé. A kis pályaudvaron gyülekeznek a menekültek is. A segítők vizet és élelmet osztanak, a rendőrök figyelnek. Az utas kevés. Stefanie egy dél-tiroli házaspárral helyet keres az egyik fülkében. Egy csapat menekült is fölszáll, s megpróbálnak elbújni a fülkékben az ülés alatt. Stefanie elutasít egy szenegáli fiút: reménytelen, a rendőrök úgyis felfedeznek, s leszállítanak a vonatról.
      A menekültek csoportját Kufsteinben leparancsolják a vonatról. Az itteni gyűjtőtáborban fognak dönteni további sorsukról. A piros pulóveres is ott van azok között, akiket körbe fognak a rendőrök.
      Stefanie gyötrődik, szemrehányást tesz magának. A vonat már Bajorországban jár, amikor észrevesz egy suhanó árnyat… A piros pulóveres! Utána megy, megtalálja az ülés alatt. Hihetetlen. Hogyan sikerülhetett neki? Pénzt, csoki szeletet nyom a kezébe. Hadd legyen tiszta a lelkiismerete. Más nem is kell neki. A szenegáli sugárzik a boldogságtól. Sikerült! Németországban van!

Bolzano (Bozen), www.wienstrasse.com

Császármorzsa

2011. 12. 26.          

A császármorzsának legendája van. Egyesek szerint Sisi készíttette a császár számára (diétás édesség!), más források úgy tudják, hogy ezt az ételt maga Ferenc József találta ki. Mindenesetre a császár kedves étele volt, s valóban fenséges volt…

Hozzávalók (Két személyre)

4 tojássárgája

2,6 dl tej

10 dkg liszt

4 tojásfehérje

4 dkg cukor

só

2 evőkanál mazsola

2 evőkanál rum

vaj

porcukor

resztelt szilva

Elkészítés

            A tojássárgáját, a tejet és a lisztet összekeverem. A tojásfehérjét, a cukrot és a sót habosra fölverem. A két masszát óvatosan összekeverem. A mazsolát rumban áztatom. Felforrósított serpenyőbe vajat teszek, beleteszem a massza felét, rászórom a mazsola felét. Óvatosan megsütöm és megfordítom. Ha az alja aranysárgára sült, a császármorzsát feldarabolom, tányérra teszem, porcukorral megszórom. Resztelt szilva körettel tálalom.

                                                                                                                    wikipedia.org

László Balázs írja Dél-Tirolból:

            Nos, a császármorzsa receptje nem nehéz, bár azt hozzá tenném, hogy a felsorolt alapanyagokból egy, az általunk jól ismert palacsintánál jóval sűrűbb masszát kell készíteni. Ezt rendszerint nem írják sehol, és ha a massza hígabb, mint kellene, nem lesz jó a morzsa, és csalódás érhet minket. Ha valaki nem szereti a mazsolát (mint én), helyettesítheti almával vagy egyéb gyümölcsökkel. Még pikánsabbá tehetjük, ha a már majdnem készre sült morzsát meghintjük egy kevés kristálycukorral, kicsit karamelizáljuk, majd nyakon öntjük rummal és meggyújtjuk. Mikor a lángok kialszanak, tálaljuk. Nem kell megijedni, az alkohol maradéktalanul kiég belőle, nem kell a rendőrtől tartanunk.

            A lényeg, hogy vastagabbra kell sütni, mint a palacsintát, mert csak úgy lesz morzsalékos, darabos.

            A resztelt szilva tulajdonképpen pirított szilva. Ehhez a szilvát kevés vajon átpirítjuk, amitől egy lédús, félig nyers, félig lekvár állagú öntetet kapunk, de szerintem bármilyen lekvárral jó.

            Nos, most pedig leírok egy réges-régi dél-tiroli receptet. A neve RIEBLER. Fordítani szinte lehetetlen, talán úgy mondanám "LERESZELT", bár a reszelőhöz nincs sok köze. A lényege, hogy az előbb felsorolt receptből a lisztet részben hajdinával helyettesítjük. Hogy mi is az a hajdina? Itt lehet megnézni: http://hu.wikipedia.org/wiki/Hajdina

            Ebben az a jó, hogy a hajdina nem gabonaféle, éppen ezért lisztérzékenyek vagy paleósok is fogyaszthatják, persze ezt is csak kis mértékben. Azt sajnos nem sikerült megtudnom, hogy a liszt is teljes mértékben helyettesíthető-e. Az én receptem szerint fele-fele az arány. Nos a recept:

100g liszt (fele, vagy ízlés szerint hajdina)

kb. 1 dl tej

2 tojás

csipet só

ízlés szerint cukor

           Az alapanyagokat összekeverjük úgy, hogy sűrű massza legyen, fél órát-órát állni hagyjuk, hogy a hajdina is puhuljon, serpenyőben egy vagy több részletben a császármorzsához hasonlóan sütjük, majd összetörjük. Serpenyőbe öntéskor reszelt vagy darabolt almát szórunk a tetejére. A kész ételt megszórjuk porcukorral, bármilyen lekvárral ízesítjük, ízesíthetjük. Kicsit szárazabb, mint a császármorzsa, de nagyon ízletes. Ne adjuk fel, ha elsőre nem sikerül! (De miért is ne sikerülne?)

Üdv:

          Balázs