Somlyó György: Mese a tébolyról és az ép észről

     Láng, lobogó láng... Milyen tűz áradt szét a testén...

     Hatvannegyedik életévéig szellemének legmagasabb megnyilvánulása a tejszínhabos-barackízes fánk utolérhetetlen csodájának előállítása volt. Kecskelábú, bávatekintetű, csipásszemű öreg kis hamupipőke. Cseléd a családban.

     Aztán egyszerre a jóslás szörnyű kínja kezdte pörgetni és zavarni, hogy vésznek zengje kezdőhimnuszát... Láng, lobogó láng... Egy aggszűz Kasszándra a Belváros szecessziós szentélyében, a harmadik emeleten, egy női divatszalon nagy velencei tükrének pogány oltára előtt.

     Mi ordított rajta keresztül? Mi meresztette tágra mindig leragadt csipás szemét? A nyomorék láb hatvannégy éves kínja és szégyene, a hatvannégy éven át kihordott szüzesség elvetélt szörnyszülöttje? Phoibosz Apollón, a világ előtt és világ után is tündöklő napfény? Vagy maga az iszonyatos napfogyatkozásába lépő történelem?

     Bugyogott belőle az eszelős igazság.
     Mindnyájan el fogunk pusztulni. Jönnek a martalócok és nem kegyelmeznek senkinek. És bélyeget sütnek a húsunkba. És vagonokba raknak, mint a barmot. És sose látjuk viszont ezt a lakást. És megnyúznak minket elevenen. És füstté leszünk és korommá. És megbecstelenítik a lányokat és az asszonyokat, a ringyókat és a szüzeket. Még az aggszüzeket is. Még őt is. És a nők a szabad ég alatt fognak leguggolni szükségüket végezni a röhögő férfiak előtt.

     És elhurcolták mindenkijét. És bélyeget sütöttek ránk. És a lakásukban mások laknak, akik nem is tudnak róluk. És a legszebb huga ott guggolt a téglagyár udvarán, meztelenül. Mielőtt elégették.

     És mindenkijét elégették. És őt megölték. Nem tudni, hol és hogyan. Ki tudja, talán előbb még meg is becstelenítették. Irtózatos igazságtételül. Hogy az ő nyomorult kis teste se jött légyen teljesen hiába e világra.

     Megőrült, szegény, mondtuk. Ő nem tudta, hogy igazat beszél. De mi tudtuk. Mert mi nem voltunk őrültek. Szegény, megőrült, mondtuk. És néztük, ahogy a benne épülő igazság lassan, szemmel láthatóan szedi szét kis eszének eresztékeit, mint ahogy a kész épületek ledobják magukról az állványokat. De egyikünk se hitt neki. Hisz őrült. Pedig nekünk ép eszünk volt: mi tudtuk is, amit ő csak hihetett.

     Szegény, megőrült, mondtuk. És valóban őrült volt. Már nem dajkálta a puhán gömbölyödő csecsemő fánkokat. Fontosabb dolga volt. Az iszonyatos jövőt szoptatta és babusgatta és ringatta és szorította magához, közel, egyre közelebb: az egyetlen gyermeket, akit sikerült megfogannia és világra hoznia.

     De az épeszűek körülötte a jelent szorították magukhoz és minden erejükkel távol akarták tartani maguktól a jövőt, amely az őrület hüllőbőrébe bújva kúszott közéjük.

Olvassunk Tandorit!

                                   

                               (1938 - )

"(...s) egyszer csak ringani kezd velünk, csak velünk!
                               kifelé a ladik."
                                                           Illyés Gyula

                     Itt egyensúlyozok
                     egy gondolatjelen,
                   nem kérdés: "Átérek-e valahára..."!
                     Egy hídfő már amott
                     olyan szilárdan áll.
                   (Várhatsz, zárójelem!)
                      Beülök egy Canal
                      Grande-parti teára.

                      Híd- s palotasorok:
                      így-úgy megismerem
                    cikcakkotok, már másodjára járva.
                      Ki-be fordulgatok;
                      canario-madár
                    kis énekét lesem,
                      míg várok a Canal
                      Grande-parti teára.

                      Cölöpön víz lotyog
                      csónakfenekeken.
                    S egy cukorpapírt ejtek a Canal-ra.
                      Valami hogy lobog!
                      S fénylik egy kiskanál,
                    míg citromszeletem
                      árnya hull a Canal
                      Grande-parti teára.

                      Hogy bealkonyodott!
                      Hűvösség a vizen,
                    s a Rialto bazárjain fatábla.
                      Ugye maradhatok?
                      (Ha már - Ha már -! Ha már -!)
                    Kitől kérdezhetem?
                       ... Most egy hajó beáll,
                      válaszomra se várva.

                                                    Lásd még: Illyés Gyula

                                     Körjáró ballada

                    Hiányozni fog majd a nyárnak
                    lomb-ajtós bokor-alja-padja,
                    megint egy fél évet kivárhat
                    egy fél év várható alakja;
                    hogy nem leszünk, ahol vagyunk,
                    hogy ez csak őszi-téli látszat,
                    amit el-alakoskodunk:
                    hiányozni fog majd a nyárnak.

                    Hiányozni fog majd a harsány
                    kellemetlenség-örömünnep,
                    meztelenség aszfaltja, talpán
                    járó-kelő személyeinknek,
                    mert sose csak-egyek vagyunk,
                    mindig, mi feljön, van az alján,
                    s annak, kinek már hallgatunk,
                    hiányozni fog majd a harsány.

                    Hiányozni fog az az óra,
                    mellyel mindig előbbre járunk,
                    mintha csak rádiója szólna
                    valaminek, amire várunk,
                    holott előre ott vagyunk!
                    és mintha már csak visszaszólna,
                    ébreszt bár, s álmosak vagyunk:
                    hiányozni fog az az óra.

                    Hiányozni fogunk magunknak
                    már hidegebbhez készülőben,
                    a nagy fény csak látszólag untat,
                    de megijeszt már kihülőben:
                    csak egy nagy átejtés vagyunk?
                    de ha mind, ki kit kivel ugrat?
                    ha más se másnak: mi magunk
                    hiányozni fogunk magunknak.

                    Ezért ami itt még hiányzik,
                    a balladás másokra hagyja,
                    siet, hogy legyen is, ha látszik,
                    tegye, ha valamit akarna;
                    vers is volt, nyoma, hogy vagyunk,
                    leginkább úgy nyártól-a-nyárig,
                    ezért van, amit otthagyunk,
                    ezért, ami itt még hiányzik.

                    AJÁNLOM
                                     balladám a körnek,
                    mely a napot viszi az égen,
                    mely ha néha kissé legörbed,
                    csak meg is tágul észrevétlen:
                    Nagy Közönsége, itt vagyunk,
                    mondhat-e ennél bárki többet?
                    Míg tudunk, lemaradozunk:
                    hol a tűnők tovapörögnek…



                                           Pillanatnyi (?) végszó

                                                            Ily morzsák, ez voltál

Felismertem a világ függőleges szerkezetét, és elnémultam.
Felismertem a világ vízszintes szerkezetét, és magányos lettem.

Az események bekövetkezésének nincs ideje, nem voltak, s vannak.
Mindent csodálkozás nélkül kell fogadni, csak akit ér, belevész.

A látni, hallani, a semmi se, semmit se: már a magányos út vége.

Jó állapot lenne, mikor már alig; csak a közeli halál az ára.

A világ függőleges szerkezete pedig: ahogy az embereknek te kellesz.
A világ vízszintes szerkezete: ahogy neked ők kellettek volna.

Hiába múlik el ez utóbbi, az előbbi megmarad.
Hiába egyetlen igényed a magány, ki vagy szolgáltatva így is.

Társaid ebben sincsenek, mert mindenki más: játék, a test vágyai,
babérleveles krumplifőzelék, déltengerek, család, ily vágyak.

Ezek tesznek minket egyedivé, és minél jobban közeleg a végszó,
annál kevésbé lesznek érthetőek az egymásnak mondott szavak.

Ez a világ igazi szerkezete, a végső vízszintes.
A végső függőleges az, ami belőled pernyeként felszáll,

vagy szétszórt poraid felett madarak röppennek, kutatnak esetleg,
és nem leszel hasznukra, ha nem szórnak veled morzsákat is.

Illyés Gyula: Kháron ladikja

Kháron ladikja nem akkor indul velünk,
        midőn lezárul és befagy a szem.
Bús átkelők soká s nyitott szemmel megyünk
        a végzetes vizen.

Esztendőkkel előbb irígy sorsunk behajt
        s ringat a csónakon, amely
- bár nem kedvünk szerint - épp oly gyönyörű part
        hosszában suhan el;

épp oly szép Canale-n s lagunákon, akár
        a nászutasoké!
Hisz minden ugyanaz: az ég, az út, a táj,
        épp csak - visszafelé!

Minden oly gyönyörű, sőt - titkosan - ahogy
        elleng, még gyönyörűbb!
Olyanformán, mint a dallam attól, hogy ott
        hagyja a hegedűt.

Ülünk barátaink s fáink közt, nevetünk,
        - vidám vita folyik -
s egyszer csak ringani kezd velünk, (csak velünk!)
        kifelé a ladik.

Bölcs, ki e kéjuton, ezen is mosolyog
        s ha sír is, hálakönnyet ont,
hogy hány piazza-t, hány s milyen Casa d'Oro-t!
        látott, ha nem lát is viszont!
                                                Lásd még: Tandori

A szerelem fokozatai

(Óravázlat, 2012)

Az első fázis a csodálat. A második a hétköznapi változat. A harmadikra nincs szó.

Petőfi Sándor: Minek nevezzelek?

Minek nevezzelek,

Ha a merengés alkonyában

Szép szemeidnek esti-csillagát

Bámulva nézik szemeim,

Mikéntha most látnák először…

E csillagot,

Amelyik mindenik sugára

A szerelemnek egy patakja,

Mely lelkem tengerébe foly –

Minek nevezzelek?

Minek nevezzelek,

Ha rám röpíted

Tekinteted,

Ezt a szelíd galambot,

Amelynek minden tolla

A békeség egy olajága,

S amelynek érintése oly jó!

Mert lágyabb a selyemnél

S a bölcső vánkosánál –

Minek nevezzelek?

Minek nevezzelek,

Ha megzendűlnek hangjaid,

E hangok, melyeket ha hallanának,

A száraz téli fák,

Zöld lombokat bocsátanának

Azt gondolván,

Hogy itt már a tavasz,

Az ő régen várt megváltójok,

Mert énekel a csalogány –

Minek nevezzelek?

Minek nevezzelek,

Ha ajkaimhoz ér

Ajkadnak lángoló rubintköve,

S a csók tüzében összeolvad lelkünk,

Mint hajnaltól a nappal és az éj,

S eltűn előlem a világ,

Eltűn előlem az idő,

S minden rejtélyes üdvösségeit

Árasztja rám az örökkévalóság –

Minek nevezzelek?

Minek nevezzelek?

Boldogságomnak édesanyja,

Egy égbe-rontott képzelet

Tündérleánya,

Legvakmerőbb reményimet

Megszégyenítő ragyogó valóság,

Lelkemnek egyedűli

De egy világnál többet érő kincse,

Édes szép ifjú hitvesem,

Minek nevezzelek?

Ladányi Mihály: Szerelem

Azt mondod, mondjam el,

Milyennek látom én a szerelmet,

A szerelem hű veréb, igénytelen,

Ezen kívül sok van belőle s szürke.

Azt mondod, mondjam el,

Milyennek képzelem a szerelmet.

A szerelem keselyű. A zsákmányával oda száll,

Ahol még a verebek sose jártak.

Azt mondod, mondjam el,

Milyennek kívánom a szerelmet.

Milyennek kívánhatja az ember

A fölötte köröző keselyűt?

Határ Győző: Elmehábor

csészédből a kávé kiloccsan

elnézem a kezed remegését:

így illant el izom- és szellemerő –

elmédből az épség és a szépség

lesznek majd akik emlékeikből

akik szívükből számkivetnek

ne törődj vele hogy elborult:

elborult elmével is szeretlek

mert én ma is: úgy tartogatlak

aki nekem te mindig is voltál

élő klenódium – kinyílóban

a szentségtartó szárnyasoltár

szerelemnek fél évszázada

egyenként-édes ötven éve

te a rettegett kirekesztésnek

elejtésnek nem leszel kitéve

nekem így is: vagy aki voltál

emlékeimben ki betölti vágyam

még az Elfekvő ágybörtönében

is: bilincsbe verve a vaságyon

tán elképzeled: vagy – élsz mozogsz

álmodban régi táncod lejted

de nyomban vak csend a telefonban:

mi volt mikor volt elfelejted

az őzet ízenként így falja fel

az óriáskígyó elmehábor

a szürke kéreg borulatán át a

múlt tenger gyertyája nem világol

lesznek majd akik emlékeikből

akik szívükből számkivetnek

ne törődj vele hogy elborult:

elborult elmével is szeretlek

Arany János: A tudós macskája

     A keddi magyarórára közösen készültünk: Gergő és én. Őt ismerve, természetes volt, hogy a 6. oszt. tan. kiáll társai elé, s A tudós macskája c. Arany-versről beszél. Vajon mit lehet mondani erről a látszólag könnyed alkotásról, melyet a véletlen játszott a kezünkre? - A walesi bárdok után!

     Hát épp ez az! Vessük össze az egy nép tragédiáját megidéző balladát és a zörgő csontú macska sorsát bemutató románcot! (Macskák tekintetében jól áll a magyar irodalom.)

     A gyerekek jól elvitatkoztak az élhetetlen tudósról, s a blazírt szolga felelősségéről. S arról, vajon mit okoz a szegénység.

     Köszönöm, Gergő!

A TUDÓS MACSKÁJA

Nagy lett volna a tudósnak
Az ő tudománya,
De mi haszna, ha kevés volt
A vágott dohánya.
Könyvet irt a bölcseségről
- S hajna!
Akkor esett ez a bolond
História rajta.

Nem szeretett ez a tudós
Semmit a világon,
Járt legyen bár égen-földön,
Két avagy négy lábon:
De a kendermagos cicát
- S hajna!
Éktelenül megszerette,
Majdhogy fel nem falta.

Szolgája is volt; a háznak
Ez viselte gondját,
Hogy lába ne keljen és a
Szelek el ne hordják.
Hű cseléd volt félig-meddig,
- S hajna!
Koplalás lőn este reggel
Bőséges jutalma.

Máskülönben ment a dolga
A kedves cicának :
A reggelin gazdájával
Ketten osztozának.
Búsan nézte ezt a szolga
- S hajna!
Fél zsemlére, pohár téjre
Nagyokat sohajta.

Mert tudósunk a magáét
Ha fölreggelizte:
Felét a cicának adni
Volt a szolga tiszte.
Úriasan élt a macska,
- S hajna!
Csak nem akart, csak nem akart
Meglátszani rajta.

"Hé... izé... mi baja lehet
Annak az állatnak?
Szőre borzas, csontja zörgős,
Szédelegve ballag."
"Jaj, uram, hát a sok éhség! -
- S hajna!
Kétszereznők csak a tartást;
Mindjárt lábra kapna."

S az napságtól itce tej járt,
Kapott egész zsemlét:
A tudós csak lesi, várja
Hogy ha nekitelnék.
De a macska nem üdűlt fel,
- S hajna!
Elfogyott a fogyó holddal,
Sarlóvá hajolva.

Kendermagos szegény cica
Nyavalyába esvén,
Fölvette a néhai nevet
Egy szép őszi estvén.
"Átszellemült kedves állat
- S hajna!
Falatom megosztom vele
Mégis meg van halva!"

"Mi tagadás" - mond a szolga,
"A cicus nem vétett:
Én evém meg ő helyette
Reggel az ebédet.
Mondtam, menjen egérfogni,
- S hajna!
Nem tanyáz ám ott egér, hol
Üres minden kamra."

Nagy volt, mondok, a tudósnak
Az ő tudománya,
De mi haszna! Kevés hozzá
A vágott dohánya.
Könyvet irt a bölcseségről
- S hajna!
Ilyen apró dőreségek
Gyakran estek rajta.

                    (1847)

Rakovszky Zsuzsa: Ősz

                                                                           "A holnapot ki áhitozza most?" (Jókai: Milton)

    Az ember nem szívesen enged be birodalmába jövevényeket, akiről még nem is hallott, s kamaszkorában nem olvasta lázasan. Nem is ismerhettem Rakovszky Zsuzsa verseit, hisz még nálam is fiatalabb volt, s műveit az akkor még bizonytalan jövő hívta életre.
     Aztán egyre nagyobb teret követeltek versei. Legutóbb a Célia c. regényét olvastam, melyben plasztikus képet ad a széthulló emberi sorsról.
     Az elmúlás költője: "Makacs elmúlás tolja a világot…" (JA). Ugyanakkor minden igyekezetével meg akarja őrizni azt, amit átélt.
     Szép szonettjében a most, a már, de főként a még határolják az időt:

                                                   ŐSZ

                                 Egyetlen gerbera arany szeme – 
                                 egy kert jelképe az emlékezetben. 
                                 Barackszín hold: augusztus szelleme 
                                 kísért a két ecetfaág között. Benn

                                 most szállnak épp láda-sírjukba le 
                                 a nyári holmik. Két molylepke rebben 
                                 szekrény-éjből. Szeptember gesztenye-
                                 emberkéi formálódnak kezedben.

                                 Villanyfény, füst. Ez már az ősz. De még 
                                 a kezdet halhatatlan ősze – most még az év 
                                 pörgő csiga az istenek kezében.

                                 Még én is halhatatlan szemmel nézem  a két 
                                 spaletta közt a holdat, az éjfél köldökét 
                                 duzzadni a jövővel, halállal terhes égen.

Vörösmarty: Éj és csillag

Éj vagyok, te csillag,
Fényes és hideg,
Én setét a bútól
S vágy miatt beteg.
 

Általad homályom
Fájva összereng,
Míg fölötte arcod
Istensége leng.
 

Szép sugáraidtól
El nem alhatom,
Mégis éber kínnal
Hozzád álmodom;
 

Fel kivánom vinni
Amit rejt a hit,
A föld gyermekének
Édes titkait,
 

Mit nem esküdött szó,
Nem sugott ajak,
Amit bánat és éj
Gondolhattanak.
 

Fel kivánom vinni
Gyászos arcomat,
Hogy világosabb légy
Árnyékom miatt.
 

S mint inkább leendek
Bútól fekete,
Annyival dicsőbben
Kezdj ragyogni te.
 

El kivánok veszni
Fényben általad:
Érezzem csak egyszer,
Egyszer lángodat.  

                      1841. január 10. előtt

     Jegyzetek egy érettségizőnek

     A vallomásos, lélekállapotot kifejező versnek már a címében megjelenik az ellentét, mely átszövi az egész verset: az éjszaka és a csillag, a sötétség és a fény ellentéte:

     „Éj vagyok, te csillag,

      Fényes és hideg.”

     Ehhez az ellentéthez kapcsolódik még a vallásos motívum, melyben az imádott nő istenhez hasonló mivoltáról van szó: „arcod istensége”, melyre a föld gyermeke gyászos arccal tekint föl.

     A vershez fűzött lábjegyzetből megtudjuk, hogy a mű 1841 előtt keletkezett, s talán már nem a Perczel Etelka-élményből fakad, s még nem Csajághy Laurához szól, aki később a költő felesége lesz. Ebben a versben a szerelmi érzés, a szerelemvágy és annak reménytelensége fogalmazódik meg. Ez önmagában is olyan ellentét, mely jellemző az európai szerelmi lírára a középkortól kezdve a romantikáig. (Dante, Petrarca, a Minnesängerek) Vörösmarty a romantika jegyében alkotott. Erre a korstílusra a végletes szenvedélyek, nagy ellentétek jellemzőek. Nyomon követhetjük ezt bölcseleti vagy közéleti verseiben is. (A Szózat is mennyire végletes: élet és halál a tét!)

      Ha az Éj és a csillag lényegét meg akarjuk fogalmazni, akkor legjobb, ha összevetjük az első és az utolsó versszakot. (Keret!) Az első versszakban benne van az éj és a csillag, a vágytól beteg költő és a fényes, de hideg nő ellentéte. Az utolsóban is ott van a vágy, (ismétléssel fokozva, szinte felkiáltásszerűen), hogy a „hidegség” feloldódjon, s a költő egyesüljön a fénnyel, a lánggal.

     A kereten belül 3x2 versszakra oszthatjuk a verset. A 2. és a 3. kulcsmotívuma a fájdalom és a kín, melyek szemben állnak a magasban lebegő szépséggel.  A 4-5., illetve a 6. és a 7. versszak párhuzamba és ellentétbe állítható. Mindkét rész ugyanúgy kezdődik, a fent és a lent ellentétével: „Fel kívánom vinni…” (Anafora). De míg az első (4-5) központi motívuma a hit és az „édes titok”, addig a második (-7) a fény és a sötétség ellentétére épül: minél sötétebb, feketébb a költő éjszakája, annál inkább ragyog a csillag.

     A vallásos nyelvezetre már találtunk példát, de lényegesebb az, hogy amint a hívő buzgón vágyódik arra, egyesüljön az istenséggel, úgy kívánkozik a költő a viszonzásra.

     A romantikus költészetre a festőiség és a zeneiség jellemző. A sötétség és a fény különféle árnyalatait érzékelteti a költő: éj, setét, homályom, gyászos, árnyék, fekete az egyik oldalon, fényes, sugár, világosabb, ragyogni, fény, láng a másik oldalon. Félrímek kötik össze a sorokat. A vers ritmusát a trocheusok adják. 

     „Szép sugáraidtól

-    u/  - u / -  -

     El nem alhatom…”

-     u/ - u/ -

A túlzott szabályosságot a sorátlépések (enjambement) enyhítik, lendületessé téve a versszakok egymásutánját.

     Az ismétlések közül az anaforát már említettük, fontos még az utolsó előtti sor utolsó szavát, egyszer, megismétli a költő a következő sor elején!

     Őszintén szólva, kicsit Almanach-ízű a vers. (Mennyire jobban illenek Vörösmartyhoz az apokaliptikus látomások! A csöndes, az el nem mondott szenvedés rajza ez.) Többször el kell olvasni, míg fölfedezi az ember a kompozícióban rejlő művészetet, ahogy versszakról versszakra halad a csúcspontig. S innen kapcsol vissza az első versszakhoz.

Petőfi: A puszta, télen

Hej, mostan puszta ám igazán a puszta!
Mert az az ősz olyan gondatlan rosz gazda;
Amit a kikelet
És a nyár gyüjtöget,
Ez nagy könnyelmüen mind elfecséreli,
A sok kincsnek a tél csak hült helyét leli.

Nincs ott kinn a juhnyáj méla kolompjával,
Sem a pásztorlegény kesergő sípjával,
S a dalos madarak
Mind elnémultanak,
Nem szól a harsogó haris a fű közűl,
Még csak egy kicsiny kis prücsök sem hegedűl.

Mint befagyott tenger, olyan a sík határ,
Alant röpül a nap, mint a fáradt madár,
Vagy hogy rövidlátó
Már öregkorától,
S le kell hajolnia, hogy valamit lásson...
Igy sem igen sokat lát a pusztaságon.

Üres most a halászkunyhó és a csőszház;
Csendesek a tanyák, a jószág benn szénáz;
Mikor vályú elé
Hajtják estefelé,
Egy-egy bozontos bús tinó el-elbődül,
Jobb szeretne inni kinn a tó vizébül.

Leveles dohányát a béres leveszi
A gerendáról, és a küszöbre teszi,
Megvágja nagyjábul;
S a csizmaszárábul
Pipát húz ki, rátölt, és lomhán szipákol,
S oda-odanéz: nem üres-e a jászol?

De még a csárdák is ugyancsak hallgatnak,
Csaplár és csaplárné nagyokat alhatnak,
Mert a pince kulcsát
Akár elhajítsák,
Senki sem fordítja feléjök a rudat,
Hóval söpörték be a szelek az utat.

Most uralkodnak a szelek, a viharok,
Egyik fönn a légben magasan kavarog,
Másik alant nyargal
Szikrázó haraggal,
Szikrázik alatta a hó, mint a tűzkő,
A harmadik velök birkozni szemközt jő.

Alkonyat felé ha fáradtan elűlnek,
A rónára halvány ködök telepűlnek,
S csak félig mutatják
A betyár alakját,
Kit éji szállásra prüsszögve visz a ló...
Háta mögött farkas, feje fölött holló.

Mint kiűzött király országa széléről,
Visszapillant a nap a föld pereméről,
Visszanéz még egyszer
Mérges tekintettel,
S mire elér a szeme a tulsó határra,
Leesik fejéről véres koronája.
(Pest, 1848. január.)

     Jegyzetek egy érettségizőnek

„… a magyar sivárság gazdag képe…”

Illyés Gyula

     Ez a Petőfi-vers egy érdekes ellentmondást rejt magában: monoton, téli táj, ugyanakkor mozgalmas, gazdag, „csak a holland mesterek művészi tökéletességére emlékeztető” leírás, írja Petőfi-könyvében Illyés Gyula. Majd így folytatja: „Nem tudni, leíró versei közül nem ez-e a legnagyobb. megrázóbbnak ez a legmegrázóbb, noha személyes rész ebben sincs egy szónyi sem. Ebből a humor színei is hiányzanak. Tán ebben a téli hidegben a legvalódibb a kor és Magyarország.”

     A verset 1848 januárjának első napjaiban vetette papírra a költő, s csak az utókor látja már világosan, hogy épp ebben a pillanatban ért véget a reformkorszak, melyet Kölcsey, Vörösmarty neve fémjelez, s hamarosan elkezdődik a forradalmi átalakulás, majd a szabadságharc.

     Művészileg a romantika és a realizmus kettőssége nyomja rá bélyegét a versre. Népiességével, természetes versbeszédével Petőfi már egy új korszak képviselője.

     A cím Petőfi szülőföldjének, az Alföld egy részének a leírását ígéri. Számos tájleíró verse hazaszeretetének, szabadságvágyának kifejezése. Annyiban újak, hogy nem a romantika által kedvelt „vadregényes” tájat állítja középpontba. A puszta téli képe egy bezárkózott, elmaradott világot sejtet, ahol szinte nincs is élet, minden a pusztulásra vall. A téli táj bemutatása a „negatív festés” eszközeivel történik. (Lásd még Berzsenyi A közelítő tél c. versét.)

     A szerkesztésben Petőfi tudatos logikát követ. Az első három versszak - a játékos bevezetés után – a magasból tekinti át a pusztát. A középső három versszak az emberi világot mutatja be. A befejezés a hóvihar kialakulását, az ember (betyár) esendőségét, veszélyeztetettségét jelzi. A végén a vörösen lebukó nap képe a francia forradalomra utal.

     A negatív festés azt jelenti, hogy egyszerre látjuk a nyári és a téli tájat, s halljuk az elmúlt nyár kolompját, a pásztorsípot, a dalos madarakat, a prücsök énekét és a jelen dermesztő némaságát. Jellemző költői eszköz a metafora: az ősz gondatlan rossz gazda. Ehhez kapcsolódnak a megszemélyesítések is. A harmadik versszak csupa hasonlat. A negyedik és az ötödik versszak a mozdulatlanságot, a lassú mozgást érzékelteti. Veres Péter, a szegényparaszti sorból lett író, Petőfi realizmusát dicséri:

„Leveles dohányát a béres leveszi

  A gerendáról, és a küszöbre teszi,

  Megvágja nagyjábul;

  S a csizmaszárábul

  Pipát huz ki, rátölt, és lomhán szipákol,

  S oda-odanéz: nem üres a jászol?" 

     „Lehet ezt egyszerűbben, tömörebben, érzékletesebben leírni? - mondta. Érződött, hogy (Veres) saját élményét idézi, teljesen azonosul Petőfi szavaival.” (Tüskés Tibor)

     Az utolsó három versszak azonban dinamikus: a természeti erők, a szelek és a viharok kavargását látjuk. A szikrázó harag az elfojtott indulatokra utalnak. A betyár alakja az ember esendőségét, az élet veszélyeztetettségét jelzi. A verszárlat egyértelmű politikai többletjelentőséggel bír. A lemenő napot a kiűzött királyhoz hasonlítja, az utolsó sor egyenesen a francia forradalom véres eseményeire utal.

      Verselése hangsúlyos: felező tizenkettes. A félbevágott harmadik és a negyedik sor is hozzájárul a vers mozgalmasságához.