„… hogy veszteségünk nagy, ez nem
igaz; talán négyezer ember, vagy még annyi sem. De ha tíz volna is, a háború az
háború!” (Bagratyion herceg levele Arakcsejevhez)
„Nem kell foglyokat ejteni –
folytatta Andrej herceg – Ez az, ami az egész háborút megváltoztatná, kevésbé
kegyetlenné tenné. (…) A háború célja az öldöklés, a háború eszközei a
kémkedés, az árulás, az árulásra való felbujtás, a lakosság tönkretétele,
kifosztása, a tolvajlás…” (Andrej
herceg monológja)[1]
A legtöbb nagy olvasmányélmény a gyermekkorban éri az
embert, s ha nem felejtjük el, később még fényesebb lesz. A gimnáziumban
magyarórán hangzott el Platon Karatajev
neve, bár a Háború és béke nem volt
kötelező olvasmány, de beszélt róla tanárnőnk, s valamiféle nagyon bölcs
emberként jellemezte, s még annyit fűzött hozzá, hogy ő Tolsztoj egyik
legfontosabb alakja. A sok herceg, gróf után egyszer csak megjelenik a különös
nevű kisember. Milyen furcsa, hogy alig telt el száz év, s eltűnnek az
arisztokraták, s nem kevés kisember népesíti be a könyvek lapjait, hogy csak
egyet említsek: Ivan Gyenyiszovics.[2]
*
Tolsztoj 1851-ben érkezett a Kaukázusba. Kezdetben
civilként vett részt a harcokban. Ezt örökítette meg a Rajtaütés c. elbeszélésében. Itt kezdi el írni az önéletrajzi
trilógiáját, melynek első részét (Gyermekkor)
Nyekraszov közölte.
A katonai pálya iránti lelkesedése gyorsan alábbhagyott, de
innen csupán úgy tudott elmenekülni, hogy Moldvába
helyeztette magát. Ugyanis I. Miklós
cár 1853 októberében hadat üzent Törökországnak,
majd az orosz hadsereg bevonult a dunai fejedelemségekbe. Ez a kezdete a
híres-neves krími háborúnak (1853-56).[3] Végzetes döntés volt, hiszen Törökország védelmében – nem minden
érdek nélkül - felsorakoztak a britek, a franciák és az olaszok is.
Az erőviszonyok úgy alakultak, hogy az oroszoknak hamarosan
vissza kellett vonulniuk, s így a háború a Krím
félszigeten folytatódott. A szövetségesek partra szálltak, s hamarosan
majdnem teljesen körbezárták Szevasztopolt.
Oroszország harapófogóba került. Tolsztoj tanúja volt a véres
összecsapásoknak, melyhez hasonlóak majd az I. világháborúban következnek be.
Ha a Kaukázus Tolsztojnak tanulóiskolája volt, a krími háború még inkább az. A kaukázusi élményeit később a Kozákokban és a Hadzsi Muratban dolgozza fel. A Szevasztopoli
elbeszélésekben szinte haditudósítóként számol be az ütközetekről,
portrékat fest, élet-halál mezsgyéjén méri meg önmagát is, az egyszerű
katonákat, tiszteket, hazaszeretetüket, érzékeltetve a tragédiát, Oroszország apokaliptikus vereségét.
*
Vannak, akik ki akarják pöckölni Tolsztojt a kánonból. De hát az még nem elítélendő, hogy egy ifjú
ember, bátyját követve, katona akar lenni. Még keresi önmagát, s közben
elbeszéléseket, regényeket ír. Korán kialakul ars poeticája: „Elbeszélésem hőse, akit egész lelkemből
szeretek, akit a maga teljes szépségével igyekeztem ábrázolni, s akinek örök
szépségét sohasem halványíthatta és sohasem halványíthatja el az idő –
elbeszélésem hőse: az igazság.”[4]
Naplójában a következőket írja: „A háború olyan igazságtalan és csúnya dolog, hogy akik csinálják,
kénytelenek elfojtani magukban a lelkiismeret hangját.”[5] Lásd még a kivégzéseket a Háború és békében. A Háború és béke valójában arról szól,
hogyan fejlődnek, változnak hősei. Oroszország
csupán a háttér. Dosztojevszkijt
viszont lehet bírálni. „Durva,
kirekesztő, nacionalizmusa nélkül nem teljes a róla szóló kép.”[6]
*
Elzengett vagy inkább elhangzott egy őszi vagy tavaszi napon
(hatvan évvel ezelőtt) Platon Karatajev
neve, (míg az iskolaudvaron pattogott a focilabda), s ez a különös név máig ad
gondolkoznivalót az élet értelmét illetően.
Pierre Bezuhov találkozott ezzel
az egyszerű parasztkatonával a fogságban, amikor a franciák már visszavonulóban
voltak. Később Török Endre is
hozzátette a magáét az egykori Pesti
Barnabás utcában.👇
*
A visszavonulás is pusztító tud lenni. Már Xenophon megírta az Anabasziszban (i. e. 390 körül), hogy a
zsoldosok fosztogatásból, zsákmányszerzésből élnek. A görögök Xenophón vezetésével a perzsiai Kunaxától több száz kilométert tettek meg visszafelé a Fekete-tengerig. S mit tesz isten, éppen
abba a kikötővárosba, Szinópéba érkeztek,
melyet az oroszok a krími háború
során leromboltak és felgyújtottak.[7] (Egyetlen győzelmük volt.)
Napóleon
hadseregének visszavonulása tehát egy hosszú sorba illeszkedik. Említettem már
az Anabasziszt, de minden vándorlás
előképe a zsidók Egyiptomból való
kimenekülése. S ha már Platon Karatajevről
fogok írni (eljutok-e odáig?), emlékezzünk meg Platonov Dzsan c.
regényéről (1934), mely egy éhhalálra ítélt kis nép bolyongásáról szól.[8] A sivatagban küszködnek,
hogy eljussanak az életet adó civilizáció peremére.
*
Borogyino után
(1812), mely látszólag francia győzelmet hozott, Kutuzov bejelenti, hogy fel kell adni Moszkvát. A főváros lakossága elmenekül, felgyújtják Moszkvát, s ez
a franciáknak nagy csalódást okoz.
Pierre-t, aki egy
Napóleon elleni merényletre készül,
elfogják és gyújtogatással vádolják. Ez nagy bűnnek számított, hiszen épp a
gyújtogatásoknak köszönhetően a franciáknak nem maradt semmi. Amikor Pierre-t
kihallgatják, az egyik francia tiszt, Davout,
megérzi, (még a háborúban is vannak ilyen pillanatok), hogy Pierre nem lehet bűnös, s csupán arra ítéli,
hogy végig kell néznie, hogyan végzik ki az elítélteket, miközben nem tudja, rá
mikor kerül sor: Dosztojevszkij-élmény.
Dosztojevszkij is az utolsó
pillanatban tudta meg, hogy a Petrasevszkij-ügyben
kegyelmet kap: „Dosztojevszkij behunyja a
szemét. Hatodik a kivégzendők sorában. A következő csoporttal indul. Öt perc
múlva ugyanazokhoz a cölöpökhöz kötözik őt is. Öt perc múlva nem lesz.”[9] (124)
*
A Háború és béke
eme fontos jelenetében, melynek a "Meghívás kivégzésre" címet is adhatnánk: „Az összes orosz arcon, minden francia
katona és tiszt arcán kivétel nélkül ugyanazt a rémületet látta, ugyanazt az
elszörnyedést, ugyanazt a vívódást, mely az ő szívében dúlt. ’ De hát ki
csinálja ezt az egészet? Mind szenvednek tőle, akárcsak én. Ki? Kicsoda?’ –
villant át Pierre fején a gondolat.” (45) S összeomlott benne a világ: „Attól a pillanattól kezdve, hogy szemtanúja
lett a rettenetes gyilkolásnak, amelyet olyan emberek követtek el, akik nem
akarták elkövetni, mintha kirántották volna belőle a rugót, amely addig
összetartotta, (…) megsemmisült a világ morális berendezésébe, az emberi
lélekbe, a saját lelkébe, az Istenbe vetett hite. Azelőtt is érzett már ilyesmit, de sohasem ekkora erővel, mint most. Azelőtt, ha ilyen kételyek
gyötörték, azok mindig a saját vétkéből fakadtak. És akkor a lelke legmélyén
Pierre érezte, hogy önmagában találja meg a menekvést a kétségbeeséstől és a
kételyektől. Most viszont úgy érezte, nem ő a felelős azért, hogy a világ
összeomlott, és csak a romok maradtak belőle. Úgy érezte, nincs módja
visszatérni az életbe vetett hitéhez.” (47-48)
És ebben a pillanatban – deus ex machina - jön a segítség Platon Karatajev alakjában, akinek a
személyisége, tartása és magatartása hozzá fog járulni ahhoz, hogy Pierre újra talpra álljon.
Viselkedésével, humorával, azzal a természetességével, ahogy elfogadja a
helyzetet, a sokféle embert, oroszt, franciát: „Sose bánkódj, sólyommadaram! – mondta olyan gyengéden, olyan
éneklő-nyájasan, ahogyan csak az orosz öregasszonyok tudnak beszélni. – Sose
bánkódj, cimbora: egy órát kibírsz, örökké élsz!” (49) Mindenre megvan a
megfelelő szava, s mint tudjuk, minden a szavakkal kezdődik. Megható az a
pillanat, amikor megjelenik Platon
Karatajev kutyája. Vajon hogyan érezte meg a kóbor eb, hogy épp hozzá lehet
csatlakozni?
Noha az ő élete már korán félrecsúszott, hisz akaratán kívül
lett katona, s szolgált sok éven át testvérei helyett, elfogadta sorsát. De
legalább apja utasítására egy alkalommal, mikor szabadságra hazament, mint egy
ikon előtt, földig hajoltak előtte testvérei.
*
Az életfelfogása, ha szabad ezt a fennkölt szót Karatejevre alkalmazni, nem ígér sokat:
„Olyan a boldogság, barátom, mint a víz a
hálóban: húzod, kidagad, partra vonod, üres marad. Azám.” (51)
Viszont önmagát gyógyítja énekkel, verssel, mesével, sokszor
ismételt szentenciával: „Add, Uram, hogy
kő gyanánt feküdjek, kalácsként keljek!; amikor reggel felébredt, megmozgatta a
vállát, és azt mondta: Alszom, mint a tej, frissen kelek fel!” S lassan
Pierre „úgy érezte, a nemrég romba dőlt
világ új szépségében, és szilárd alapon ismét felépül a lelkében.”
Pierre testileg is megváltozott. Lesoványodott, a fogolylét
egyszerűsége, nyomorúsága rányomta a bélyegét: „Pierre öltözete egy piszkos, rongyos ingből (egyetlen eredeti
ruhadarabjából), katonanadrágból (ezt Karatajev tanácsára a bokájánál
összekötötte madzaggal, hogy benn tartsa a meleget.), kaftánból meg parasztsityakból
állt. Testileg nagyon megváltozott ebben az időben. Már nem látszott kövérnek,
de a Bezuhovokra jellemző hatalmas termete és ereje megmaradt. Szakálla, bajsza
az egész alsó arcát benőtte; hosszú, kócos haja, amelyben nyüzsögtek a tetvek, szinte
sityakként göndörödött a feje köré. Tekintete határozott volt, komoly, élénk és
tettrekész, mint soha azelőtt. Régi tunyasága, amely még a szeméből is sütött,
energikus, cselekvésre és ellenállásra kész vitalitásnak adott helyet. A lába
csupasz volt.” (97)
Csak Tolsztoj (s
a sztoikusok) képesek megfogalmazni azt a paradoxont, hogy Pierre éppen a
rabságban találta meg belső szabadságát, a nyugalmat, az önmagával való
megbékélést. Ennek feltétele, hogy azzal ne foglalkozzon, ami nem az ő dolga: „Már eszébe sem jutott Oroszország, a
háború, a politika, Napóleon. Megértette, hogy mindennek semmi köze őhozzá, nem
az ő dolga, ezért nem ítélhet róluk. (…) Most úgy érezte, az ember
kétségbevonhatatlan és legnagyobb boldogsága éppen a szenvedés hiánya, az alapvető
szükségletek kielégítése, ebből következőleg pedig a tevékenység, vagyis az
életmód megválasztásának szabadsága. (…) egész hátralévő életében
elragadtatással gondolt vissza rá, és beszélt a rabságnak erről az egy
hónapjáról, a visszahozhatatlan, erős és örömteli érzésekről, a tökéletes lelki
nyugalomról, a teljes belső szabadságról, mindarról, amit csak ebben az egy
hónapban adatott meg átélnie.” (101)
Honnan olyan ismerősek ezek a gondolatok? Elsőként talán Kosztolányi Boldogság c. novellája[10] juthat eszünkbe, majd Schopenhauer filozófiája. Ő hívta fel a
figyelmet a cinikusok, epikureusok, sztoikusok nézeteire.[11] Végül az eredet: Epiktétosz, Seneca, Marcus Aurelius
művei. Pierre-től – az Anna Karenina krízisén keresztül – már
csak egy ugrás Nyehljudov, aki követte
Katyusát Szibériába.
Persze a gondolkodó ember, jelen esetben Pierre, szívesen helyezi el magát a
tájban, a nagy egészben, az univerzumban: „Amikor
az első napon kora reggel felkelt, kilépett a bódéból a pirkadatba, és először
pillantotta meg a Novogyevicsij-kolostor sötét kupoláit és keresztjeit, a
fagyos harmatot a poros füvön, a Veréb-hegy lankáit, az erdő benőtte, kanyargó
folyópartot, amint elűnik a lila messzeségben, megérezte a friss levegő
érintését, meghallotta a Moszkvából a mező felé húzó csókarajok hangját, s
aztán fény villant keleten, és a felhők mögül diadalmasan előbújt a nap
karimája, és kupolák, keresztek, harmat, messzeség, folyó, mind-mind
játszadozni kezdett a derűs fényben – Pierre valami új, sohasem tapasztalt
örömet és életerőt érzett.” (102)
A franciák a foglyokkal együtt elkezdték a visszavonulást. Pierre gyakorolhatja a sztoikus
magatartást. A vérhasban szenvedő Szokolovért
nem megy vissza, most kezd igazán fájni a rabság: a foglyokkal kegyetlenül bánnak
a franciák, a lemaradókat agyonlövik. Ugyanakkor: „… messzebb, az erdőkön túl a végtelenség világolt, vibrált hívogatóan.”
(109)
Platont is a láz
gyötörte… De még fontos utolsó meséje arról a kereskedőről, akit mint gyilkost
ártatlanul ítéltek el. Sok éven át szenvedett a kis kupec, míg az igazi tettes
be nem ismerte a bűnét. A felmentés azonban késve érkezett. Platon is
ártatlanul került ebbe a helyzetbe. Tolsztoj leírja halálának mozzanatait.
Először csak lövés hangja éri utol őket, majd egy katona rohan el füstölgő
puskával mellettük, legvégén a kutya vonítása hallatszik. „Katonatársai … sem néztek hátra.” (161)
[1]
A fordítások Gy. Horváth Lászlótól valók. Háború és béke, Bp. 21. Század Kiadó,
3. k
[2]
Szozsenyicin: Ivan Gyenyiszovics egy napja
[3]
Vörösmarty A vén cigány c. versébe is belekerül: „Háború van most a nagy
világban, / Isten sírja reszket a szent honban.”
[4]
L. Tolsztoj: Szevasztopoli elbeszélések, 1961, 147. old (Ford.: Tábor Béla)
[5]
1853. jan. 8. In: Troyat: Tolsztoj élete, 1967, 118. old.
[6]
Hetényi Zsuzsa: Meghívás kivégzésre, Élet és irodalom, 2023. máj. 12.
👇 Az ELTÉ-n adott elő. Könyve: Orosz irodalom a XIX. században . Gondolat, Budapest, 1970
[7]
Amikor a Madur-hegy tetejéről megpillantották a tenger, elhangzott a híres
felkiáltás: Thalatta, thalatta, azaz A tenger, a tenger
[9]
Henry Troyat: Dosztojevszkij, Filum, 124
[10]
Az Esti Kornél c. ciklusban
[11]
Schopenhauer: A világ mint akarat és képzelet, 2021, II. 190. o.