Regényeink (archív, 2012. 10. 19)

            A Sorstalanság egy méltatásáról – Die Zeit, 2012. aug. 2.

Iris Radisch, zeit.de

                                                                                         

         Az 1945 utáni európai regényirodalmat tekinti át a Die Zeit összeállítása. Három magyar kapott helyet ebben az előkelő névsorban: Kertész Imre, Esterházy Péter és Nádas Péter. Másképpen: Sorstalanság, Harmonia Cælestis és a Párhuzamos történetek.

         A sorban első a Sorstalanság. A mű 1975-ben jelent meg, és évtizedekig vasfüggöny zárta el Európától, mígnem 1990-ben németül is megjelent a Rütten & Loening Kiadónál. Ez a fordítás azonban nem bizonyult hitelesnek, annál inkább a Rohwoltnál 1996-ban megjelent, Christina Viragh által készített új fordítás. (A fordítónő, aki maga is író, családjával 1960-ban emigrált, Luzernben telepedett le, ma Rómában él.)

         Iris Radisch nem áll egyedül azzal a véleményével, hogy Kertész műve teljesen elüt a holokausztról szóló regényektől. Egy 15 éves fiú szemével látjuk az akkori világot. El kell felejtenünk, mit tudunk 6 millió meggyilkolt zsidóról, a rámpáról (Somlyó), a szelekcióról, a gázkamrákról és a kéményekről. Olvassuk a könyvet, és átéljük, hogy merül bele hősünk lépésről lépésre az őrületbe, hogy száll be a vagonba, halljuk, hogyan záródnak az ajtók, írja Iris Radisch, s a fiú nem tudja, mi fog történni akkor, ha kinyílnak.

         A sorstalanságtól, véli Kertész, a modern társadalomban nem tudunk megmenekülni. De van boldogság a legsiralmasabb boldogtalanságban is. Nem az a boldogság, mely naponta ezer hamis ígérettel lépre csal, hanem „amikor az élet képein egy futó pillanatra átüt a létezés meghökkentő ténye, s a színeket átszínezi az igazi szín.” (Valaki más, 2002. 105. old.)

         Ezt a pillanatot az egyszerűség kedvéért nevezzük a felismerés boldogságának, fejezi be írását Iris Radisch.

Nagy Marcell, Köves Gyuri alakítója

                                                                                  

Földrengés a Vígszínházban (archív, 2016. 04. 11.)

               Földrengés Londonban   

     Mike Bartlett darabjának egyik kulcsmondata: minden változik, sőt minden nagyon gyorsan változik. A mi világunkat most a migráció foglalkoztatja, de mindez csak következmény: a háttérben ott van a túlnépesedés, a mérhetetlen szegénység, a kizsákmányolás, a profitéhség, a korrupció, a háborúk. Összegezve: Földünk tönkretétele.

     A katasztrófa, a világvége és más idegesítő dolgok biztosan be fognak következni, szól az üzenet. Csupán az a kérdés, mi lesz addig. Az ember valószínűleg teszi a dolgát: szenved, ha meg kell alkudni, megalkuszik, hallgatja a híreket, igyekszik pénzt keresni, hogy ki tudja fizetni számláit, megsimogatja az apróságok (bookshe) fejét…

      Van persze, aki felháborodik azon, hogy a világ nem úgy van berendezve, ahogy ő jónak látja. Mint pl. Mike Bartlett, aki katalogizálta a világ bajait. (A mű ősbemutatója 2010-ben volt Londonban.)

     Óriási tiltakozás ez a darab: vajon mi lesz az ember sorsa?!

     A megalkuvásból, a megvesztegethetőségből, a gyengeségből származik minden rossz. Az ifjú tudós, Robert Crannock, elhallgatta kutatásainak eredményeit, asszisztált a környezetszennyezéshez. Később, feleségének halála után meghasonlott önmagával, elvonult a világtól, egyedül hagyva a három lányát. Először ők állnak a középpontban. Az legidősebb miniszter, ugyanazt teszi, mint az apja: föladja meggyőződését, s az üzleti szférához pártol. (Öt sajnálom a legjobban, micsoda blamázs, pont környezetvédelmi miniszternek lenni!) A középső tanárnő, aki nem akarja erre a világra megszülni gyermekét. (Kis tanítványa, Gerő Botond játssza, a legmeghatóbb jelenség a színpadon. Hozzá fogható egyedül csak Kútvölgyi Erzsébet a tudós házvezetőnőjének a szerepében.) A harmadik lázadó egyetemista. Sejtjük, hogy az ő sorsa is pusztulás vagy megalkuvás. A mű egyszerre idézi a 60-70-es évek lázadó hangulatát és a távoli jövő falanszterének kietlenségét.

     A rendezés (Eszenyi Enikő) a mű sokrétű világát idősíkok, helyszínek bejátszásával szinte egyidejűleg tudja megmutatni. Sőt a színpad körül beépített stúdiók élőképes vetítések helyszínéül szolgálnak.

     A színpadon a reflektor könnyedén emeli ki az egyik vagy a másik szálat. A háttérben megjelenik London, szinte a díszlet folytatásaként. A város még éli megszokott életét. A felszínen azonban – egyelőre csak az emberi kapcsolatokban – megmutatkoznak a törésvonalak.

     A zene és az ének tagolja az előadást. Elhangzik többek között Pharrel Williams opusza is:

Kutyabaj

       

Lina

   

            1. Evidens
   A kutyámban még sosem csalódtam. Mindig átver.

            2. Ritka találkozás
   Én – Milyen nagyot nőtt ez a gyerek, amióta nem láttam.
   Ő – Az a bátyja volt. Ez még akkor nem is létezett!

            3. Nagyhatalom
   Kehlmann, a neves német író a Spiegelben méltatta Dragomán György Máglya c. regényét. Eszmefuttatását így kezdi: 

     „Ha megkérdeznék, melyik ország napjaink vezető irodalmi nagyhatalma, valószínűleg nem az Egyesült Államok, és nem Anglia vagy Franciaország lenne a válasz, hanem Magyarország, Konrád György, Kertész Imre, Esterházy Péter és Krasznahorkai László hazája.”

           4. Konzervdobozban
   Bartis Attilának nemrég jelent meg az új regénye A vége címmel. Legnagyobb részét Jáva szigetén írta meg. Innen követte az európai történéseket, ahol is a „szégyenletesen jómódú” emberek/szardíniák magukra tekerik a fedelet: „És közben nagyokat beszélgetnek természetvédelemről, meg szegénységről meg emberi jogokról. Csak ugye a konzervet előbb-utóbb kibontják és megeszik. Nem a rosszak, hanem az éhesek. Ez történik most.”

            5. Goethe és Illyés
   Goethe egész életében dolgozott a Fauston. A bevezető vers egyik részlete arra céloz, hogy azok közül, akikre Goethe fiatalkorában felnézett, s akiktől elismerést várt, sokan már nem is élnek:

   „Fájdalmam ismeretlen tömegé lett,
    de tapsuk csak szívemnek ostora,
    s ki dalomnak örül, ha még nehány van,
    és él: bolyong szétszórtan a világban.”
                        (Jékely Zoltán fordítása)

   Hasonlóképpen ír Illyés is, csak keserűbben:

   „Akikre adhatnék: nincsenek itt.
    Akiknek dicséretére adok,
    akiknek rosszallására adok,
    nincsenek itt velem.
    ….
    Valami nyitva feledett
    folyosó-végi ablak csapkod
    ütemes-ridegen
    csontkezű tapsot.
                           (Ajtófélfának döntve vállamat - )

   

Babits és Illyés, 1931, kkg.hu

Gombóc és gombóc

2015

Thüringer Klöße, www.rennsteig.de

      Alpbach, ez a kis osztrák falu, sok érdekességet tartogat számunkra. Most éppen a tiroli gombócról akartam írni (Tiroler Knödel), amikor eszembe jutott, hogy van nekem saját gombóc-történetem.
      1968 augusztusában Imre barátommal a thüringiai Erfurtba utaztunk. A német nyelv elsajátítása volt a fő cél, de bejártuk a fél országot, az akkori NDK-t. Sok mindennel megismerkedtünk, többek között a thüringiai gombóccal is (Thüringer Klöße), melyet maga a családfő, Herr Bauer készített. Nem nyűgözött le. Sose beszéltem róla, ellentétben azzal, hogy hazafele megkerültük a megszállt Csehszlovákiát, s három napig tartott a kalandos út Lengyelországon és a Szovjetunión keresztül.
      Ma már sokkal fontosabbnak tűnik az a pillanat, amikor Bauer papa feltálalta a maga készítette Klößét. Értett hozzá, birtokolta nemzedékek tudását, s ha sok minden elvész is, ő tovább örökítette azt, amit kapott.
      A Thüringer Klößét burgonyából készítik, számomra különleges módon. A vasárnapi sült húshoz adták/adják nem kevés szósszal. (Szegények étele volt. Anyámmal mi is főztünk héjában krumplit, s késheggyel vajat tettünk rá.)
      A Tiroler Knödel egészen más. Franz Fischler, az egykori osztrák EU-biztos szerint tíz szakácsnőből csupán egy tudja jól elkészíteni.
      Hozzávalók: zsemlekocka, kockára vágott szalonna, hagyma, kolbász. Mindezeket langyos tejjel, melyben még tojás is van, gombóccá gyúrják…
      Fischler beszélt még a meráni sertéssültről, a Gröstelről, ill. a Krautingerről is. Szívesen kipróbálnám ezeket a recepteket, de félek, hogy nem én lennék az a bizonyos tizedik.

Tiroler Knödel, www.ichkoche.at, fotó: Hubert Liebenberger

 

Rahmanyinov: Polichinelle, Op. 3 No. 4. (archív, 2014. 11. 14.)

     A Fantáziadarabok 5 részéből (1892) a Polichinelle a negyedik. (A szerző ekkor 19 éves.)

     Polichinelle a régi francia komédia fecsegő bohóca, vö. Pulcinella. Magyar Valentin játszotta a Virtuózokban. Eckhardt tanár úr a zeneművet kétarcúnak nevezte. A felszín mögött a középső részben a bohóc lelkét mutatja be: "mulattattam, de nem mulattam." (Madách)

     Zongorán maga Rahmanyinov játszik. (?)