A gyufaáruslány Alpbachban

 2015. 09. 22.

     Kedves, tartalmas napilap a Wiener Zeitung. Bécs utcáit járva, sokszor került kezembe. Most is érdekes beszámolót adott közre az alpbachi irodalmi tanácskozásról. 

      A tiroli Alpbach Kufstein és Innsbruck között fekszik az Alpok egyik szép völgyében, 1000 méter tengerszint feletti magasságban. Mint mondják, optikai extraklasszis. Építészete egységes, s a gyönyörű alpesi faházakat borító virágözön miatt nemcsak Ausztria, de egész Európa legvirágosabb falujának választották meg. (Télen síparadicsom!)

      Még a szellem sem hiányzik e helyről. A gondolkodók falujának is nevezik, mert 1945 óta minden augusztusban neves tudósok itt hányják-vetik meg a feszítő társadalmi problémákat. Most a társadalmi egyenlőtlenséget vették górcső alá, azaz, miként szólnak az irodalmi alkotások – évezredek óta – a fentről és a lentről, elnyomásról és a szenvedésről. Ottmar Ette (Potsdam) és Barbara Korte (Freiburg) Rousseau, Andersen, Mario Vargas Llosa és Katherine Boo műveit állította a középpontba.

      Kár hogy nem lehettem ott. (Vajon milyen volt az ellátás?) Bizonyára akadt olyasvalaki is, aki ott értesült először arról, hogyan vélekedett Rousseau az egyenlőtlenségről (Értekezés az emberek közti egyenlőtlenségek eredetéról és alapjairól, 1754), vagy Ottmar Ette javaslatára újra el fogja olvasni Andersen meséjét a megfagyott gyufaárus lányról. (Éppen most mutatták be Helmut Lachenmann operáját Frankfurtban, Európa pénzügyi központjában, s e művet az nzz cikkírója Alban Berg Wozzeckje és Zimmermann Katonákja mellé állította. Az előbbi Büchner, az utóbbi Lenz drámája alapján készült.)

      S talán épp e konferencia nyomán veszi kezébe valaki Mario Vargas Llosa A Kelta álma c. regényét a modern rabszolgaságról (2011), illetve Katherine Boo indiai beszámolóját (Az örök szépségen túl, 2013). Én is meglepődtem volna, amikor Ottmar Ette, a főszervező, Anton Wilhelm Amóról, az első afrikai filozófusról beszélt, aki négy évesen lett rabszolga, s akit Európában egy német fejedelemnek ajándékozták. Amo egyetemi tanulmányokat folytatott, sőt tanított is, de később el kellett hagynia Németországot, mert pártfogója meghalt, s finoman szólva, hirtelen légüres térben találta magát. Nálunk nagy sikert aratott Péterfy Gergely regénye, a Kitömött barbár, mely Angelo Solimanról, Kazinczy Ferenc barátjáról szól.

Angelo Soliman, mediavalpolc.tumblr.com

      Van mit olvasni, ha nem utazhatunk is mindjárt Alpbachba vagy Frankfurtba. 

      Konklúzió? A felnőtt „okos fejével biccent, nem remél.” (JA) Viszont Simone de Beauvoir egyik könyvében (Képek, káprázatok) egy kislány azért kezd éjszakánként sírni, mert nem tudja elviselni, hogy olyan sokan nyomorognak, éheznek a földön.

Források: Wiener Zeitung, 2015. aug. 28.
                   Neue Zürcher Zeitung, 2015, szept. 20.

Shakespeare - többen voltak?

      2016. 12. 07.

     Edwin Baumgartner a Wiener Zeitungban érdekes cikket közöl arról, hogy ki is volt Shakespeare. Arról ad hírt - Gabriel Egan nyomán -, hogy most már nem csupán feltételezés, hogy Shakespeare-nek voltak szerzőtársai, ill. hogy néhány darabja más szerzők műveinek átdolgozása. Ez nem összeesküvés-elmélet: a bizonyosság számítógépes szókincs- és stíluselemzésen alapul.

     Az Erzsébet-kori színházban a közös munka nem volt ritka, s az előadás létrehozása a mai filmkészítéshez hasonlítható. A Gladiátor c. film forgatókönyvét hárman írták: David Franzoni, John Logan és William Nicholson. Baugartner több példát sorol fel Shakespeare korából. Éppen Shakespeare lenne kivétel?

     A fent említett elemzés kiderítette, hogy Shakespeare 44 műve közül 17 készült „koprodukcióban”. Chistopher Marlowe volt az egyik közreműködő. Róla azt tartották korábban, hogy ő írta az összes Shakespeare-drámát.

     Egyébiránt Géher István már nagy Shakespeare-t elemző könyvében így írt: „Hiába: el kell fogadnunk a tényt, hogy minden Shakespeare-szöveg kompiláció, kvartókból és fólióból összeollózott hozzávetőleges átirat. A mesterpéldány, ha volt, elveszett. A ’műegész’ integritása, úgy tűnik, olyan meggyőződés (vagy babona), amivel a széplelkek vigasztalják magukat a múlandóság ellenében. Nem mindegy? A Shakespeare-olvasónak, Shakespeare-rel ellentétben: nem.”

     Gabriel Egan, a leicesteri Montford Egyetem tanára, aki előkészíti az új Shakespeare-kiadást, fel fogja tüntetni, hogy a VI. Henrik-trilógia társszerzője Marlowe.

     Úgy tűnik, a kutatóknak lesz dolguk a következő évtizedekben is. És a fordítók? Tekintettel lesznek Marlowe-ra és másokra?

     S vajon ki írta a következő szonettet?

         91.

        Ennek gőgje a rang, annak az ész,
        Soknak erős teste, vagy birtoka,
        Vagy cifra köntös, korcs divatmü és
        Másoknak agár, sólyom, paripa;
        S minden szeszély azt a kéjt hozza, melyben
        A lélek legjobban gyönyörködik;
        De nem ilyet mér az én mérlegem, nem:
        Mindent egyetlen fő-jóvá javít:
        Szerelmed jobb nekem, mint ősi vér,
        Ruhánál gazdagabb, kincsnél nagyobb,
        Sólymoknál és lovaknál többet ér:
        Veled mindenkinél büszkébb vagyok;
              Csak egyben koldus: mindent elvehetsz,
              S ezzel a legkoldusabbá tehetsz.
                          (Szabó Lőrinc fordítása)

Források: Wiener Zeitung
                  Géher István: Shakespeare-olvasókönyv, 1991

Ozawa és Murakami

 2016. 11. 30. 

A könyv, Libby Mcguire, Guardian

      Már hónapok óta olvasom Murakami 1Q84 c. regényét. Csak az a baj, hogy egy véletlen folytán angolul kaptam meg, s ez lelassítja az olvasást. Mindenesetre bízok abban, hogy mire a végére érek, már fogok tudni angolul. (925 old.)

     Ez az első találkozásom a japán szerzővel, akit a Nobel-díj várományosai között is említettek. Kétségtelenül nagy műveltségű íróról van szó, aki szereti meghökkenteni olvasóit tájékozottságával. Mindjárt az első fejezetben egy tokiói taxiban felhangzik Janáćek Sinfonietta c. műve, mely különös hatást tesz az egyik női főszereplőre, Aomaméra. Szóba jönnek még a cseh mezők is. S ez korántsem csak a képzelet játéka: Murakami valóban járt Csehországban. Bécsben bérelt autót, s beutazta az egykori morva területet, Mahler és Freud szülőhazáját.

     Nemcsak az emberek vándorolnak, hanem a mondatok, a gondolatok is. Ne gondoljuk, hogy ami külföld, az valami más világ. Amikor Murakami Amerikában élt, jó barátság szövődött közte és Seiji Ozawa között, aki sok európai és amerikai város után Bécsben kötött ki.

     Érdemes lesz elolvasni kettejük Absolutely on Music c. most megjelent könyvét, mely hat hosszabb beszélgetést tartalmaz. A beszélgetésekről felvétel készült, melyet később Murakami jegyzett le. Korábban Ozawát annyira lekötötte a munkája, hogy nemigen beszélt a zenéről. A nagy operáció után azonban Murakami úgy tapasztalta, hogy a mestert felvillanyozza a zenei téma, s így könnyű volt rávenni a hosszabb interjúkra.

     A nagy zenerajongó Murakami ráébredt arra, hogy milyen sok közös vonásuk van Ozawával.

     Az első, hogy mindketten örömet találnak munkájukban, mely abszolút koncentrációt kíván.

     A második, hogy mindkettőben megvan az az érzés, nem múlóan, hogy „még nem elég jó”. Mélyebbre kell ásni, tovább kell jutni. Látta Ozawát munka közben, érezte a „mélységet és az intenzitást”. Látta, hogy küzd az idő és a fizikai teljesítőképesség határaival.

     A harmadik a makacsság. Ha Ozawa elhatároz valamit, végigjárja az utat a megvalósításig. Nem számít, mások mit mondanak. De felelősséget vállal döntéseiért, anélkül hogy kifogásokat keresne.

     Már csak röviden: az alkotóművészek általában egoisták. De Murakaminak az a tapasztalata, hogy meg lehet találni a környezettel való kompromisszum lehetőségét.

Forrás: Guardian

Don Juan a Pestiben

 2016. 11. 16.

Mignard: Miliere, famous-peaple

     Molière darabja Brecht átigazítása nyomán abszolút mainak tűnik. Ezt szolgálja az új fordítás is. A német drámaíró erősebb vonalakkal húzta meg a kontúrokat, miközben fontosnak tartotta az eredetihez való hűséget is.

     Don Juan, mondjuk így, az uralkodó elit képviselője. Erre vall már ruhájának díszítése is, rangja van, gazdagsága (a kölcsön is jó), hírneve, magabiztossága. A szavakkal való bűvészkedés (megtévesztés) elengedhetetlen ezen a szinten. Sgaranelle, a szolga – nem minden szolga ostoba -, így jellemzi:

     „…figyelmeztetésül inter nos annyit mondhatok, hogy gazdámban, Don Juanban, a föld hátán élő legalávalóbb gazembert tekintheted, egy megveszekedettet, egy kutyát, sátánt, egy pogányt, egy eretneket, aki nem hisz sem mennyben, sem pokolban, sem hétfejű sárkányban, aki úgy éli életét, mint a dúvad, egy epikureus disznó…” 

     A színpadkép akár egy félbevágott hordó vagy héj, magába zárja a szereplőket. Az ide érkező nők, férfiak átalakulnak. Ellenállhatatlan késztetést éreznek arra, hogy engedelmeskedjenek Don Juan „varázsának”. (Afféle modern Cipolla ő.) A lényeg az önfeladás: a nők s jórészt a férfiak is önként vetik magukat Don Juan lába elé. Mindenki szem a láncban. Don Juan nem létezhet hódolói nélkül. Csupán Sgaranelle tudja megkülönböztetni a valóságot a színjátéktól. Olykor óvatosan kritikát is gyakorol ura felett. Keserves ébredése, hogy ő is hoppon maradt: bérét sosem fogja megkapni.

     A múltból Elvira kísért, de Don Juan már nem törődik vele, az újabb hódítás foglalkoztatja. Molièrenél még csak egy szép menyasszony megszöktetéséről van szó, Brechtnél már kegyetlenebb a világ: a vőlegényt agyon kell ütni. Erre kellenek a csónakosok (bérgyilkosok), akik pénzért mindenre hajlandóak. A színpadon persze nem lehet minden szálat kibontani, de a titokzatos csónakosok újra és újra felbukkannak evezőikkel, követelve elmaradt pénzüket.

     A cselekményt Don Juan csapongása irányítja. Most két parasztlányt szemelt ki zsákmánynak. Könnyű dolga van, s a színpad valóságos orgiává változik. Majd menekülnie kell, mert Elvira bátyjai keresik halálra. Don Juan és Sgaranelle ruhát cserél, bár az utóbbi tiltakozik, de Don Juan így inti le:

     „Boldog lehet az a szolga, akinek az a dicsőség jut, hogy gazdájáért haljon meg.” 

     A harmadik felvonásba Brecht beleszövi Angelika figuráját is, aki a Parancsnok lánya. Abban a városban vagyunk, ahol Don Juan elcsábította a lány anyját, megölte az apját, a Parancsnokot, s most a gyereklányra vetett szemet… A zseniális szemfényvesztő fölé azonban sűrű háló feszül: Don Carlos, Don Alonso (Elvira bátyjai), a Parancsnok megmozduló szobra, a csónakosok, az apja, a hitelezője. Legfőbb fegyvere a képmutatás:

     „Nincs már ebben semmi szégyelnivaló: a képmutatás divatos bűn, és minden divatos bűn erényszámba megy. Legjobban a példás ember szerepét lehet játszani. Olyan művészet ez, amelynek csaló fogását mindenki tiszteli, s ha fölfedezik is, senki sem mer tiltakozni. (…) És ha valaki arra vetemedik, hogy csak gondolatban is megbántson, soha nem bocsátok meg neki, engesztelhetetlen gyűlöletet melengetek iránta.” 

     Nagy bűn elkövetésére készül, ám sokasodnak a jelek, hogy hamarosan vége lesz. Belebonyolódik a hazugság-hálóba, s végül el kell tűnnie a süllyesztőben. A színpadon nem ilyen romantikus-bombasztikus módon távozik. A Kőszobor karon fogja, s Don Juan meglepődve követi. Zavartan, vigyorogva, szinten ugrándozva. A közönséget nézi, lehetséges ez?

Rendező: Kovács D. Dániel, Don Juan: Hajduk Károly, Sgaranelle: Hegedűs D. Géza
Irodalom: Molière összes színművei, I. 1965 (A Don Juant Illyés Gyula fordította)
                 Brecht: Stücke, XII., 1962 (A színpadi változatot Ungár Júlia fordította)

                 Bemutató: 2016. nov. 5.

Brecht, naprakész-info