2017. március 21., kedd

Fénylő öledben...

2012-2015

Enki és Tilmun


     Komoróczy Géza olyan egyszemélyes intézmény a magyar kultúrában, akit nem lehet megkerülni. Tanulmányainak, cikkeinek olvasása revelációként hat rám. A történelem, művészet, nyelvek, a Biblia titkait ismeri, mint tenyerét, a dolgok mai állásáról is van véleménye. Szellemi nagyhatalom. Már Szentkuthy Miklós is (műveltsége miatt példaképem) rajongással említette a „Fénylő ölednek édes örömében…” című könyvét, mely alcíme szerint a sumer irodalom kistükre.
     A bevezetőben Komoróczy nagyon röviden összefoglalja, mit kell tudni a sumerekről. Megtudjuk, hogy ez az ismeretlen eredetű nép, a Kr. e. 4. évezredben telepedett le Dél-Mezopotámiában. Nem ők kezdték el itt a földművelést, de a csatornák építése az ő művük, az ékírás megalkotása is. Az ember alakú istenkép a sumereknél alakult ki, írja Komoróczy. Az ember ekkor még istenalakot ölt. Az irodalmi műveiket viszonylag későn, a Kr. e. 2. évezred elején rögzítették az agyagtáblákon. (Bővebbet!)
     A terjedelmes gyűjtemény első ciklusában az első epikus műnek a címe a Enki és Ninhurszag. A bőséges jegyzetanyagból megtudjuk, hogy Enki ősi termékenységisten. Sorra nemzi-teremti mindazt, ami a mezopotámiai kultúra vívmánya: csatornázás, öntözés, kertművelés stb.
     Nagyon szép, emberi Tilmun országának dicsérete: „Tilmun országa fénylő, Tilmun országa szűzi…” Ezután következik egy olyasfajta leírás, melyre az aranykor elnevezés illik, mely sosem volt, de amelyet olyan jó elképzelni:


Tilmunban holló nem károg,
fácán fácánhangon nem kiált,
oroszlán nem gyilkol,
farkas bárányt nem ragadoz,
kutya a kecskék terelését nem ismeri,
vaddisznó a vetés kitúrását nem ismeri,
ha az özvegy a csírázó malátát elteríti,
az ég madarai nem csipkedik,
galamb feje nem csügged le,
fájó szemű nem mondja: „Szemem fáj!”,
fájó fejű nem mondja: „Fejem fáj!”
anyóka ott nem mondja: „Öreg vagyok!”,
apóka ott nem mondja: „Öreg vagyok!”,
nincs szűz, akinek vére folynék,
sodró víz a városban nem folynék,
ember nem mondja:„Csatornamedret ássunk!”,
őrség a határon nem jár őrjáratot,
a kikiáltó vészről nem kiált,
a város szélén jajszót nem kiált.”
(Komoróczy Géza fordítása)

Enlil és Ninlil


A hold teremtése


     A kiseposz bevezetése jó kis „látkép”, összefoglalás Nippur városáról. Úgy tűnik, a sumer epika kevés szóval akar és tud sokat mondani.
     A következő párbeszéd már előkészíti a későbbi drámát. Megkapó Ninlil istennő vágyakozása és őszintesége, amikor anyjához így szól: „A fénylő folyóban én, az asszony, / a fénylő folyó vizében megfürdöm.” Az anya a következőképpen válaszol: „Ninlil, a fénylő folyó vizében ne fürödj meg! / Szemet vetett rád az úr, a fénylő szemű; / szemet vetett rád a Nagy Hegy…”
     De hát épp ez a lényeg! Melyik lánynak vagy asszonynak lehet parancsolni, ha eljön az idő? Bár nagyon fél és visszakozna, de áldozatul esik Enlil erőszakának. A násznak persze felsőbb értelme van: a hold kihordása és megszülése. Enlil már az előző történetben is nem kevés nemzőerővel és aktivitással rendezte be a világot. Most a hold következik.
     A többi isten azonban rátámadt Enlilre. Elfogják, és halálra ítélik. Csodálatos átváltozásai lehetővé teszik, hogy még három alvilági istent is „alkosson”. Először ő lesz „a kapuív őre, (…) a fénylő retesz őre.” Majd az alvilági, „az embert elsodró folyó” őrévé válik. S a legvégén pedig a révésznek, a bárka evezősének a bőrébe bújik.
     A kétféle irányt, a holdnak az égre helyezését és az Alvilág isteneinek a megfelelő helyre juttatását Ninlil így fejezi ki:

"Királyom fenséges magja jusson fel az égbe,
Az én magom menjen a föld mélyére…”

Végül az Enlilt dicsérő himnusz hangzik fel:

"Az úr te vagy,
Enlil, az úr te vagy,
…………………
a csorda ura, a raktár ura te vagy
a gabonát növesztő úr te vagy
a lent növesztő úr te vagy,
az ég ura, a bőség ura, a föld ura te vagy,
Enlil az úr, Enlil a király,
ő a király, kinek szava támadhatatlan,
önként támadó parancsa másíthatatlan.
Édes a dicsérete Ninlil anyának!
Ó, Enlil atya, tied a dicséret!"


A csodálatos kapa


     Az ember szerszámkészítő állat, írta Benjamin Franklin, közösségi lény (zoon politicon) Arisztotelész szerint. Lukács György kérdező lénynek gondolta az embert. Mindenesetre az ember olyan különös lény, amely munkájával tartja fenn magát, miközben átalakítja világát.

     Franklin megállapítása a sumer istenekre is vonatkozik. Enlil teremtette meg a kapát. Persze nem akármilyen kapáról volt szó. Természetesen vadonatúj, még nem koptatta senki, nem csorbult ki az éle, nyele pedig pontosan úgy szorult, úgy feszült bele, ahogy kell:



Kapája színarany, színezüst; feje lazúrkő;
kapája erős kötésű; pántja finom ezüst,
a kapa foka lazúrkő,
feje öklelő bika, nagy falat rontó.

     Mielőtt Enlil ezt a pompás eszközt megalkotta, hogy az gondozza a termést, s házak, városok építésében serénykedjen, előbb meg kellett teremtenie világot:

Enlil, hogy az Ország magját a földből kisarjassza,
Eget a földtől távolított, önként támadt akarata,
Földet az égből távolított, önként támadt akarata;

Amiként a termés kibújik a földből, ugyanúgy sarjad ki az ember is:


Az emberiség feje ott volt a kapanyomban.
Az Ország népe Enlil felé kibújik a földből,
fekete fejű népére ő kegyes szemmel tekint.


     Ez a fekete fejű nép fog dolgozni a királynak, de ha lázadnak, nem engedelmesek, a kapa lerombolja házukat.
*


A csodálatos kapa



Enki és Ninmah 

     Ez a fejezet ugyancsak a világ keletkezéséről, az istenek születéséről szól. (Varietas delectat!)
     Az isteneknek kezdetben dolgozni kellett. Főleg a kis istenek robotoltak: kosarat cipeltek, csatornát ástak, túrták a földet. Siratták sorsukat. Eközben Enki, a föld ura, ágyában heverészett, kútból csobogó víz tette kellemessé a pihenést. Csupán Nammu, az anyja merészkedett zavarni, ő talált rá a megoldásra: helyetteseket kell teremteni, akik dolgoznak. A mítosz írója jól mutatja be, hogyan töpreng térdére könyökölve a „vidám isten”. Nem sokat teketóriázik:


Ő, az okos, a bölcs, az ötlettel teli,
mesterségével, mit ő hozott létre,
megalkotta minden teremtmény mintáját,
Enki odanyúlt karjával, domborúvá tette a mellét…


     Enki tehát megteremtette a mintát, az embert, aki majd dolgozni fog. Csupán sokszorosítani kell a vetőforma segítségével. (Az eposz további részében Ninmah veszi át a kezdeményezést. Féltékenységből hét torz embert formál.)


Hogyan jött a gabona Sumerbe?


     Ebből a szövegből kiderül, hogyan és miként keletkezett a gabonatermesztés. Kezdetben az emberek füvet ettek. Magát a Gabonát An az égből küldte a hegyre. Enlil ott gyűjtötte bőséges halomba a „tápláló” árpát. Oda kellett érte felmenni. Az istenek így tanakodtak:


Rajta hát, menjünk Utu, az égben lakozó elé,
Hozzá, kire hódolattal tekint mindenki,
Akár ül, akár fekszik.
Ő, a vitéz, Ningal fia, kire hódolattal tekint mindenki,
Akár ül, akár fekszik,
Utu majd kitárja előttünk a hetven kaput…”



"Ó, Enki atya..."

 
     Enki a főszereplője a Kistükör 6. fejezetének.(Fénylő ölednek édes örömében - A sumer irodalom kistükreEnkiről már tudjuk – nem utolsósorban a szövegekhez fűzött jegyzetekből -, hogy ő az egyik ősi termékenységisten, kultúrateremtő. Fő kultuszhelye Eridu városa. Az ember teremtése is az ő nevéhez is fűződik (Enki és Ninmah).
     Tevékenységét mintegy összefoglalva mutatja be az Enki és a világrend című epikus elemeket tartalmazó himnuszt. Enki Annak, az ég istenének a fia. Az első rész kellő sokoldalúsággal érzékelteti hatalmát: mindennek ő a kútfeje, a háziállatokat is ő teremtette, a föld megművelése az ő műve:

A jó földet te megérintetted,
s a mezőn garmadává nő a gabona-asztag,
van vaj, van tej,
karám, akol bőven adja,
ujjongó, édes szóval vidul a juhász,
pásztor a köpü mellett múlatja a napot.

     A 2. részben (a 60. sortól) önmagáról zeng himnuszt, melyet az Annunák (istenek) imája zár. Ennek első sora így hangzik: „Urunk, kinek műveltség a zsámolyod…” Második önmagasztaló himnuszából való a következő szép részlet:

Házam árnyéka a kígyós mocsárra vetül,
házam harcsái, a hosszú bajszúak, a méz-nád felé úsznak,
a pontyok a törpe nád között farkukkal hozzám eveznek,
a madarak, fészkükön ülve, nekem énekelnek…

     A harmadik szerkezeti egység elején (a 138. sortól) „a nagy fejedelem” már varázsló istenség is, mégpedig a Perzsa-öböltől északra eső édesvizű medencének, Abzunak a varázslója. Először fogadja a hódolatot, majd alkotó-teremtő tevékenységét kiterjeszti a többi városra is.

     A negyedik rész (a 249. sortól) részben folytatja Enki működésének leírását, majd az istenek, istennők rendjének feladatának kijelölése következik. Csupán leánya, a szűzi Innin emel kifogást, hogy ő nem kapott tisztséget. Enki így rögtönöz:

testedre a fiúk ruháját öltheted,
szájad a fiúk szavát szólhatja,
oldaladon tőr és buzogány,
pásztorok módján furkósbot lóg:
ó, szűzi Innin, mi mást adhatnánk még neked?


Ének Enki templomára

 
Ének Enki templomára, az óceán házára Eriduban.
(Fénylő ölednek…. , 7. rész)

      A himnusz először meghatározza, mikor és ki építtette a templomot Eriduban, melynek kezdete egybeesik szinte a teremtéssel. S persze Enki király az alkotója. Miből építette? Fénylő ezüstből, lazúrkőből. A Ház csak a Naphoz hasonlítható. A magas épületnek gazdag a szentélye, s minden isten idejárul megcsodálni az „élő” Házat:

„Fala fennhangon kiállt, tanácskozik urával,
csúcsa bikaként bődül,
Enki Háza hangosan kiált,
éjjente királyának dicséretét zengi,
    kedvét teszi.

     Majd Iszimu, a kincstárnok lép elő, s magasztalja hosszan a templomot. A pontos leírás egyben mitikus is, mert „az óceán háza” átfogja az egész országot, beleértve a két fenséges folyót, a Tigrist és az Eufráteszt is. A leírás aprólékos, benne van az zár, a tető, a párkány, az oromzat, a kapu, a kapuív is:

„Záradnak nincsen vetélytársa,
reteszed rettentő oroszlán,
tetőd az ég bikája, pompás testű, remek alkatú,
párkányod lazúrkő,
     ez a gerendák dísze,
oromzatod bölény, szarvát égnek emelő,
kapud oroszlán, embert ragadozó,
kapuíved oroszlán, ember felé csapó.”
(A kapu oroszlánját az ásatások feltárták. Komoróczy, 400. old)

      Majd ismét az egyre csodálatosabbá váló, szinte az egész világot magába ölelő templom rajzolódik ki:

„E’engura: súlyos viharfelhő vagy,
     a földet megrengető,
a tenger peremén épült Ház,
     oroszlán az Abzu mélyéről,
Enki magasba nyúló háza…
     Majd Enki Nippurba megy, itt Enlillel együtt a többi isten is ünnepli „az óceán házát”, míg az „emberek sört kínálnak, / bort töltenek az isteneknek;

(A szövegeket Komoróczy Géza fordította.)
(E’engura: az óceán háza, Abzu: a Perzsa-öböltől északabbra levő édesvizű medence)



A Juh és a Gabona vetélkedése 


     Rövidke teremtéstörténet vezeti be a Juh (U) és a Gabona (Ezinu) vetélkedését. Istenek ők, de nem valódi istenek, csupán megszemélyesítései az állattenyésztésnek és a mezőgazdaságnak.
     A minden egy a kiindulópont, amikor még nem vált szét az ég és a föld. Az olvasónak el kell képzelnie, hogy még semmi sem létezett. Semminek nem volt neve, ami azt jelenti, hogy maguk a dolgok sem léteztek. Az író élvezettel sorolja fel, mi nincs: juh, bárány, kecske, kecskegida, gabona. Ruha, öltözék sem volt még. Nyilván meg akarta döbbenteni az olvasót.
     E változat szerint az isteneket An isten alkotta meg egy magasba nyúló hegységben, ahol az "ég a földdel összeér."


        Ama napon ott, ahol az istenek születtek,
        a Fénylő Dombon álló házban
        megalkották ők a Juhot s a Gabonát.
        Gyarapodott népük tárháza!

     S plasztikus képet kapunk arról is, milyennek látták a hajdankor emberét:

        Az emberiség a hajdankor napján
        a kenyeret, táplálékát, nem ismerte még:
        a nép mezítelen tagokkal járt,
        mint a juhok, szájukkal téptek füvet,
        árkokból ittak vizet.

     Mindenesetre amint a fénylő Dombon megszülettek az istenek, s megalkották a Juhot és a Gabonát, minden széppé és csodálatossá válik. Minden csupa fény lett: fénylik az akol, amelyben a Juh volt, a Gabona "zöldellő szűz, fénnyel ragyog." Fénylő szavakkal beszélnek Enki és Enlil. Ugyanis a juh és a gabona az életet és a bőséget jelenti. Az ember civilizálódik, de dolgoznia kell. Viszont a "porba hullt szegényeknek" is jut a termésből:
        A földet, amelyre lépnek, jóllakatják,
        a földet, ahol megmaradnak, ellátják,
        Enki, Enlil szívét  boldoggá teszik.
                                              (Komoróczy Gáza fordításai)



Újabb vetélkedések



A Nyár és a Tél vetélkedése


    Annal, az ég istenével, méltóságteljesen ragyogott fel a nap, s a bikaként lépő Enlil, Nippur istene, lakodalmat ül E’anna szentélyében. Az évszakok, Emes, a Nyár és Enten, a Tél, az ő parancsára végzik munkájukat.
     Enten műve, hogy szaporodik a juh, a kecske, a tehén, a szamár, sőt még az égi madarak és a halak is. Növekednek, zöldbe öltöznek a fák s az elvetett gabona.
     Emes főleg a betakarításról és a házépítésről gondoskodik. Kettejük vitájában Enten hevesen szónokol, sorolja saját érdemeit. Azonban Emes rámutat Enten rossz tulajdonságaira:

„Enten, testvérem! Midőn sűrű felhők
 gomolyognak a föld felett,
 vetésedet szelek szaggatják,
 …
 midőn a városban fogad fogaddal összekoccan,
 midőn az utcára délbe sem lép senki,
 kályha mellé húzódik úr és szolga,
      derűsen várják, hogy teljék a nap,
kuckójában hever az úr szolgája,
     nem moccan, csöndben telik a nap:
ilyenkor Enten sem munkálkodik a földeken!”

     Válaszul Enten olyan érveket sorakoztat fel, megszólítva a legfőbb urat, melyeket nehéz cáfolni:

„Enlil Atya! Te bíztad rám a csatornák gondját,
     a bőség vizét én hozom;
szántót szántó mellé én halmozok;
     raktárakat színültig én töltök meg….”

     Enlil Entennek nyújtja át a pálmát: a víz az alapja mindennek. Komoróczy Géza a következő magyarázattal szolgál: „A dél-mezopotámiai vízgazdálkodás sajátossága, hogy a termés nem a tavaszi (áprilisi-májusi) áradástól függ, ez túl későn érkezik ahhoz, hogy a már érlelődő termést befolyásolja, hanem az őszi (októberi) áradástól.” (403. o.)



A Kapa és az Eke vetélkedése
     A pánttal „megkötött” Kapa sokféle fából készülhetett: puszpáng, somfa, tamariszkusz, tengeri fa. Mind nagyon kemény, erős, ellenálló fa. A Kapa mindjárt elkezdi részletezni, mennyire nélkülözhetetlen eszköz a hétköznapi életben, a gátépítésben, a házépítésben, míg az Eke nem gyarapít, nem bővít semmit.
     Persze az Eke sem hagyja magát, hisz a „mezei ünnepen” maga a király fogja az ökröket az Eke elé:

„maga a király tartja szarvamat,
 igámba fogja ökreimet,
 mellettem lépdel minden előkelőség!



     A jegyzetekben Komoróczy Géza egy részletet is idéz a „szent szántás” alkalmából felhangzó énekből: „Haj, te, hej! Rajta ökör, rajta, hajtsd járomba nyakad; rajta, királyi ökör, rajta, hajtsd járomba nyakad; az ország igaz földművelője én vagyok; az ország királya én vagyok”. S milyen jól hangzik az eredeti nyelven a kezdő, ismétlődő formula: „Ellu mallu” (404)

     Majd az Eke megvetéssel szól a Kapáról:



„A piszokban, ki dolgozik, ki turkál?
 ….
      A piszokban, tisztítatlan telnek napjaik;
 A kút-ásó, gödör-ásó szerszám
 Nem méltó királyi kézre,
     Nyele rabszolga kezébe illik."                                 
                                            (Komoróczy Géza fordításai)

      Mégis a Kapa nyer a vetélkedésben, mert mindig kéznél van.

     Színes kép tárul elénk a folyóköz mindennapi életéről s ünnepi pillanatairól. Minden dolog a helyén van, s mindenre büszke alkotója, használója.

A réz és a Nemesfém vetélkedése  

A Nyár és a Tél vetélkedése 

    Annal, az ég istenével, méltóságteljesen ragyogott fel a nap, s a bikaként lépő Enlil, Nippur istene, lakodalmat ül E’anna szentélyében. Az évszakok, Emes, a Nyár és Enten, a Tél, az ő parancsára végzik munkájukat.
     Enten műve, hogy szaporodik a juh, a kecske, a tehén, a szamár, sőt még az égi madarak és a halak is. Növekednek, zöldbe öltöznek a fák s az elvetett gabona.
     Emes főleg a betakarításról és a házépítésről gondoskodik. Kettejük vitájában Enten hevesen szónokol, sorolja saját érdemeit. Azonban Emes rámutat Enten rossz tulajdonságaira:

„Enten, testvérem! Midőn sűrű felhők
 gomolyognak a föld felett,
 vetésedet szelek szaggatják,
 …
 midőn a városban fogad fogaddal összekoccan,
 midőn az utcára délbe sem lép senki,
 kályha mellé húzódik úr és szolga,
      derűsen várják, hogy teljék a nap,
kuckójában hever az úr szolgája,
     nem moccan, csöndben telik a nap:
ilyenkor Enten sem munkálkodik a földeken!”

     Válaszul Enten olyan érveket sorakoztat fel, megszólítva a legfőbb urat, melyeket nehéz cáfolni:

„Enlil Atya! Te bíztad rám a csatornák gondját,
     a bőség vizét én hozom;
szántót szántó mellé én halmozok;
     raktárakat színültig én töltök meg….”

     Enlil Entennek nyújtja át a pálmát: a víz az alapja mindennek. Komoróczy Géza a következő magyarázattal szolgál: 


     „A dél-mezopotámiai vízgazdálkodás sajátossága, hogy a termés nem a tavaszi (áprilisi-májusi) áradástól függ, ez túl későn érkezik ahhoz, hogy a már érlelődő termést befolyásolja, hanem az őszi (októberi) áradástól.” (403. o.) 


Vetélkedjünk tovább: Fa, Nád, Hal, Madár


"... amennyiben leszámítjuk az embert, akkor a világnál nincs semmi
                       csodálatosabb."  (Krasznahorkai László, Man Booker-díjas)



I.


12. A Fa és a Nád vetélkedése



      A szöveg csupán bevezetése a tulajdonképpeni vetélkedésnek. Ez a kis részlet az ég és a föld nászáról szól, melynek következményeképpen megszületik az élet füve, a Fa , a Nád s minden, amit még a föld adhat: szőlő, bor, méz… A föld boldogságot, bőséget, harmóniát áraszt. Tulajdonképpen teremtéshimnusz ez, mintha az édenkert leírását olvasnánk: gyümölcsöt hozó növények önnön szépségüket zengik, a Nád erdeje, s a Fa is kapcsolódik a nagy egészhez.

II.

13. Madár és hal vetélkedése

      Ennek a vetélkedésnek a bevezetője szintén teremtésmítosz, talán a legszebb. Az istenek szabják meg a sorsot, ők hoznak létre mindent. Enki gyűjti egybe a vizeket, s az élet vízét csorgatja a földre, hogy a termő mag megfoganjon. A kis csatornák, barázdák jelentik a létalapot ebben a világban. Ugyanakkor Enki karámot rendelt az állatoknak, ill. a városoknak, falvaknak királyt adott, akik felragyognak az országoknak.
      Ezután következik a részletezés: a mocsár lecsapolása, a föld megművelése, a nád termesztése, majd hallal és madárral való benépesítése:

            „A Hal a sűrű nád tövén veti ki ikráját,
             a madár a nádas torkában építi fészkét;
             a Madár háborgatja a Hal birodalmát…”



      Ez ellen a háborgatás ellen emel szót a Hal, aki sértve érzi magát birodalmában. Hát persze a madarak önfeledten szálldosnak, csiripelnek, zsákmányt szednek, mintha övék lenne a levegőég. A Hal vádbeszédében azt ismételgeti, hogy a Madár zavaró tényező a víz felett és az ég alatt. A Madár azonban nem sértődik meg, sőt gúnyolva a Hal torz alakját, hivalkodik szépségével:

           „Ám én, én a Madár vagyok, a szépséges, nemes
            szépséges, míves az ékszerem,
            de a te alakod tudatlan kéz alkotta.
            Ha a királyi palotában sétálgatok,
            én vagyok ékessége,
            csipogásom az udvar gyönyörűsége,
            s hangom édessége, édes csengése
            gyönyörű még Sulginak is, Enlil fiának.



      Persze a Hal sem ijed meg, ő is tudatában van értékének, válaszul lerombolja a madár fészkét, mire a madár körözve a levegőben, keresi a halat, s végül karmába kaparintja. S mivel egyik sem arat végső győzelmet, igazságért Enlilhez fordulnak, s az ítélet így szól:

           „A vetélkedésben a Hal és a Madár között
             a Madár győzött a Hal felett.
            Ó, Enki atya, tied a dicséret!”


III.


14. {A halak otthona}



      A „Halacskám, házat építettem…” kezdetű varázsdal (Komoróczy Géza, 406) nem vetélkedés, inkább „rehabilitálja” az előzőekben második helyre szorult „halat”. A Hal bár nem olyan szép és szabadon közlekedő, mint a Madár, azért nagyon hasznos, főleg ha sok van belőle.
      Ha azt gondoltuk volna, hogy a költőnek nem kell érteni semmihez, tévedtünk, ugyanis ennek a dalnak az írója nagyon ismeri a halak számtalan fajtáját: óriásharcsa, törpeharcsa, ponty, angolna, márna, rája, pörölycápa számára közeli ismerős. Félti őket a madaraktól:

           „ Ám hogy karmukba ne kaphassanak,
             hogy lábuk rád ne tiporjon:
             halacskám, az idő sürget, énhozzám gyere!
             Az idő sürget, énhozzám gyere!
             A halászok úrnője,
            Nanse boldog lesz jöttödön.”
                          (Fordította: Komoróczy Géza)




Himnuszok és egy kocsmadal 



      Nagyobb lépésekkel fogok haladni a sumer himnuszok sorában, különben soha nem érek a könyv végére.
      Egy nagy terjedelmű Enlil-himnusszal kezdődik a Fénylő ölednek... c. gyűjtemény harmadik része. Enlilnek és a városának magasztalása mindenre kiterjed. A város elsősorban védelem, a rend, az igazság védelme:





     „A város: hurok a lázadó földnek, vermet hálót vet neki;
       aki ott nagy hangon beszél, nem ér meg nagy kort,
      nem tűrik ott, hogy hamis szó hangozzék el a perben,
      vádaskodás, görbe rágalom,
      támadó szó, viszály, méltánytalanság,
      törvénytelenség, erőszak, elnyomás,
      szemforgatás, önkény, álnok hangú beszéd,
      szószegés és hatalmaskodás,
      mind e sötét dolog nem jut be oda;
      hatalmas háló Nippur karja,
      keselyű vijjog rajta riasztón,
      karja elől a gonosz –
         nem menekülhet a rossz….”
                                   (103)


      De szó esik az ünnepekről, a szertartásokról, s sok egyéb fontos dologról. Mindent betölt Enlil, a „Nagy Hegy”. Figyelemre méltó, hogy az egyik intés összefüggésbe hozható a Tízparancsolattal:

     „ott az idősebb testvér ifjabb testvérét arra neveli,
          hogy emberré váljék,
      hogy atyja szavát tisztelje, becsüléssel viszonozza,
      hogy a gyermek hálát érezzen atyja iránt, akinek adatott,
          az öregséget így érheti meg.”
                                    (104)


      A következő ének Ninurtához szól, aki egyrészt a termékenység istene, másrészt nagy harcos, aki leveri a lázadókat. A szónak is hatalma van. Szinte érezzük az erejét, miként az Ószövetség olvasásakor.
      A Parasztnaptár tanköltemény, leírja az i. e. 2-3. évezred fordulójának mezőgazdaságát. Felépítése hasonló Hésziodosz Munkák és napok, ill. Vergilius Georgica c. művéhez. A földön napszámosként dolgozni akkor sem volt könnyű, noha a gazdát mérsékletre is inti a szerző:

     „Ne tűrd a lustaságot, a munka idején állj a munkások mellett, és ne engedj nekik szünetet. De magad se háborgasd mezei munkásaidat: hiszen tíz napon át kell dolgozniuk, pirkadattól a csillagok felfényléséig, s minden erejüket a föld megmunkálásába kell fektetniük: nem szolgálhatnak ki még téged is. (…) De földed a termés betakarításának napjaiban adja meg a gyermekeknek és a kalászt szedegetőknek, számuk szerint, a betevő falatot, mint az ínség napjaiban; és engedd, hogy ott aludjanak, mintha nyílt mező, mocsári föld volna: és akkor istened is mindig kegyes lesz hozzád.”  
                                             (111-113, lásd még Ruth könyve, 2.)

      Két szép, Nergalhoz és Niszabához intézett himnusz után igazi csemege következik, a Sör-ivóknak való ének! Komoróczy Géza Balassi versére utal a címadással (Borivóknak való). Az első rész a tulajdonképpeni himnusz, a második kocsma-dal, melynek ritmusából következtethetünk a tetemes fogyasztásra:

     „Hasas korsó             szeme legyen a mi szemünk,
      hasas  korsó             szíve legyen a mi szívünk:
      ami     bensődet       tölti meg,
      a mi    bensőnket     töltse meg!
     Vidám a májunk már, boldog a szívünk!”
                                                   (120)

                             (Komoróczy Géza fordításai)

      Komoróczy Géza itt is emlékeztet az Ószövetségre, ahol Noé volt a szőlőművelés feltalálója, s rögtön túlzásba is vitte a nedű fogyasztását.

A Gilgamesről


     Még márciusban jelent meg egy interjú a Die Welt-ben Stefan M. Maullal, a heidelbergi asszirológussal. Maul a Gilgames-eposz rekonstruálásával foglalkozik. Nem lehet kis munka: a teljes szöveget a század végére ígéri. A már „összeillesztett” és megfejtett szöveg alapján készült prózafordítása már a 6. kiadásban jelent meg Németországban.

                                                          *


      Sokan írnak mostanában arról, hogy vajon fönnmaradnak-e, s meddig, a szövegeknek, köztük az irodalmi műveknek digitális formában való rögzítése. A hagyományos könyvek bizonyára maradandóak. Csak a tűz pusztíthatja el őket. Bulgakov regényében a Mester elégeti regényének kéziratát. (Ámde egy ismeretlen gépírónő előzőleg öt példányban lemásolta. Margarita vigasztalja a Mestert: „Majd emlékezetből újra írod…”  Ez lehetséges, persze ehhez túl kell élnie mindent.
                                                          *
      Az ékírással agyagtáblára írt Gilgames-történet a földbe temetve is megmaradt, bár „töredékes” formában. A mű más értelemben is nagy túlélő. Mezopotámiában már a Kr. e. 4. évezredből is maradtak írásos emlékek. A Gilgames-eposz első változatai pedig már a 3. évezredben felbukkantak. Akkor még sumer nyelven. Később asszír (akkád) és babiloni átírásban. A klasszikus megfogalmazás egy Szin-leqi-unini nevű, a 13. században élt költőtől származik. Ennek másolatait Asszurbanipál ninivei palotájának romjai között találták meg (7. század). Maul arról számol be, hogy a Szin-leqi-unini-féle változatnak a ¾ része már megvan. A kutatás fel fogja tárni a hiányzó részt is, de ez nagyon sok időt vesz igénybe.
                                                         *
      Mint Komoróczy Géza írja, Gilgames, Uruk uralkodója, kétségkívül létező személy volt. A 3. évezredbeli sumer irodalomban több hőseposz örökíti meg alakját.: Gilgames és Agga, Gilgames és Huwawa, Gilgames Enkidu és az alvilág, valamint a Gilgames halála c. töredék. Sorra veszem majd ezeket a műveket, de előbb – lezárásképpen – beszámolok egy irodalmi tanácskozásról. Ottmar Ette és Barbara Korte vezetésével Alpbachban (Ausztria) konferenciát rendeztek Az egyenlőtlenség tapasztalata az irodalomban címmel (WZ). Ottmar Ette rámutatott, hogy ezt a legősibb „tapasztalatot” már a Gilgames-eposz is közvetítette. Gilgames városának elrendezése is erről tanúskodott: elkülönültek az istenek, az uralkodó és az előkelők nem vegyültek azokkal, akik a két kezükkel dolgoztak. De a folytonos falépítéssel még az uralkodó osztály sem értett egyet:

       Morogva meglapulnak otthon az előkelők, zúgolódnak:
       "Puszta helyre hajtja ki népét, éjjel-nappal falakat épít;
       nem lágyítja meg panasz és jaj, éjjel-nappal falakat épít;
       anyától fiát elszakítja, éjjel-nappal falakat épít;
       asszonytól urát elszakítja, éjjel-nappal falakat épít;
       a jegykendőket elszakítja, éjjel-nappal falakat épít;
       Ilyen hát Gilgames? Ilyen hát a bekerített Uruk őrizője?
      Pásztorunk, bölcsünk, büszkeségünk, erőnk, szépségünk, jaj, ilyen hát?"
                                                                      (Rákos Sándor ford.)

     Források:
Die Welt, 2015. márc. 2.,
Wiener Zeitung, 2015. aug. 28.

Fénylő ölednek édes örömében (A sumer irodalom kistükre), 1983, összeáll, ford. Komoróczy Géza)
Gilgames – Agyagtáblák üzenete, 1974 (Rákos Sándor fordítása)

2017. március 20., hétfő

Spiró György egy novellájáról



2013. 06. 09.


     Az Ikszek óta (1981) kedvencem. Rájöttem, hogy amit a régi Lengyelországról ír, az tökéletesen ráillik a magyar viszonyokra.
     Okos író, szereti a sarkos, végletes, megdöbbentő megfogalmazást, de csak azért, mert ő végiggondolja a dolgokat…


     A Kémjelentés c. kötet (2011) novellái pontos képet adnak arról a rendszerről, mely szocializmus néven vonult be a történelembe. Megismerjük azt a finom szövevényt is, melyet családnak, rokonságnak nevezünk. Jellemek, szituációk sokaságába tekintünk be, s nem utolsó sorban egy okos és bátor ember sorsába, töprengéseibe, tapasztalataiba.
      Idősebb korban szereti az ember felidézni a legkorábbi emlékeit. Erről szól a kötet első novellája, a Kocsiút éjjel című. Egy szép Ady-vers is bevillanhat az emlékezetünkbe, de az túlságosan filozofikus Spiróhoz képest. Spiró elbeszélése azért sejtelmes és ködös, mert egy gyermek szemével érzékelteti az éjszakai autózást, melyhez csupán felnőttként kereshet racionális magyarázatot.
      A gyermek is érzi, bár nem érti, azt a különös fenyegetést, mely áthatotta az akkori életet: az anya „mindig ideges, ha apa késik…” Vagy: a rádió gombját nem szabad csavargatni „nehogy a folyosón meghallja valaki, hogy azt hallgatjuk, ami nem magyar.”
     Az autóút leírása jelképes erejűvé válik: „Olyan az egész, mintha egy alagútban haladnánk, de ennek az alagútnak nincs vége. Néha azt érzem, hogy nem is haladunk, csak állunk és ringatózunk, és odafönt cikáznak valami halvány fények az alagút tetején, (…) Mintha mesébe kerültem volna, de nem félek a sötéttől, nem jönnek a gonosz szellemek, mint máskor éjszakánként szoktak, mert ott ül mellettem az apám és az anyám…”


     Szinte hihetetlen: az ötvenes évek elején „spanyolosok” (önkéntesek, akik részt vettek a spanyol polgárháborúban a köztársaságiak oldalán) találkoznak a csehszlovák határtól nem messze. A közös múlt erősebb minden pártfegyelemnél, félelemnél.
     S mért vesz rész ebben a bizonytalan kimenetelű kalandban az apa, aki nem hősies alkat? „Ötvenkilenc év múlva kezdem sejteni, mi mozgathatta apámat. Szégyellte, hogy nem harcolt a spanyol polgárháborúban. Biztosan hívták őt is, ő pedig valamilyen kifogással kibújt, és nem halt hősi halált, mint a többség.” 
 
     (Ma azt szégyellem, hogy csatlakoztam valamihez.)

      Az ember mindig ugyanazokat az utakat járja, de árván, s ezért sosem lesz könnyebb: „Vác után észak felé kanyargós, kátyús, szűk az országút, fák szegélyezik, és nappal is olyan, mint egy hosszú, sötét, félelmetes alagút.”




2017. március 15., szerda

Fanny Mendelssohn

Fanny Mendelssohn, britannica.com
       Fanny Mendelssohn 14 éves korában édesapja születésnapjára megtanulta Bach összes prelúdiumát és fúgáját. Az apa így válaszolt az ajándékra: "Nagyon kedves, drága, de ne felejtsd el, hogy te lány vagy, s nem gondolhatsz nyilvános fellépésre."

      1829-ben bátyja, Félix, nagy, európai körútra indul, hogy magába szívja, játssza a zenét, addig Fanny készülődött az esküvőjére. Bár több mint 460 műve maradt fenn, mint zeneszerzőt elfeledték.

      Most a BBC közvetítette a nőnapon Húsvéti szonátáját, melyet eddig Félix Mendelssohnnak tulajdonítottak.

A Guardianben Sheila Hayman, Fanny leszármazottja (great-great-great granddaughter) mesélte el a történetet.



 

Kondor színei

2009

Kondor Béla: Bukás, 1967, www.hung-art.hu


     Színeket és hangokat kapcsol egymáshoz Rimbaud, a modern költészet előfutára, A magánhangzók szonettje c. versében:

„Szurok Á! Hó É! Rőt I! zöld Ü! Kék O! – csak egyszer
lehessek titkotok elbeszélni bátor!”

      A rövid szonettbe az egész mindenség belefér, az utolsó ítéletig, a Csöndig:

„melyben világok és angyalok keringnek,
Oméga! – viola sugár az Ő szeméből!”

     Babits Mihály, a Nyugat első nemzedékének költője is arra vágyott, hogy a „mindenséget” vegye versbe. Kosztolányi Dezső pedig egyik korai versében, a Mostan színes tintákról álmodom címűben (A szegény kisgyermek panaszai c. kötet) Rimbaud-hoz hasonlóan a színek jelentését veszi sorra. Kezdi a sárgával, mely a boldogság, a szerelem színe, s befejezi az arannyal, amely egy felsőbb szféra, az anyai szeretet, jelképe. Színekkel meghódítani, otthonossá tenni a világot, ez Kosztolányi törekvése.

     Kondor Béla színekről írt verse, Értekezés a színekről, első kötetében, a Boldogságtöredékben jelent meg. (1971)
Ím itt a vers:


Értekezés a színekről

A fehér gyász-szín,
könnyekkel sós vízzel mosdatott
feketeség.
Karok, combok, a kényes nyak
és holdvilágképű hűs hasak
színe, ahová fejet hajthatsz
szomorúságodban fülelni.

A vörös vércsomók, erek
és kiáltozások szép színe.
A vörös csavaros út
a kékbefulladó kék hegyre fel;
és nincsen alatta semmi hegy.

A szürke, mint haldokló
motorok gőze;
lármás és rossz szagú.

A lila szín titkos ösvény
és menetelnek rajt
sárga öltözékben sokan.
Lábuk helyett csizma
s a fejük helyett narancs,
rémülten lángoló narancs.

A barna pedig gömbalakú
és ráncos, mint a Föld nyaka

A zöld meg vékony abroncs;
a tenger ki ne loccsanjon
- az a mérges tenger –
füst, kén és lehellet
ne törjön elő,
amikor az Úristen
vigyázni restell.

     Kondor is egy világot zár versébe, mint Rimbaud és Kosztolányi, de ennek a világnak máshol vannak a határai. Nem az egész univerzum az idők teljességéig, s nem is a lélek tartománya, mint az említett költőknél, hanem maga a Földünk különös színeivel.
     A versíró festő szinte mindvégig párokba rendezi a színeket: a fehérrel és a feketével kezdi, aztán következik a vörös és a kék, majd a szürke egyedül, ezután a lila, a sárga és a narancs hármasa, külön a barna és a zöld...
     A fehér és fekete azonos, ugyanis a feketét a könnyek mosták fehérre. Ahhoz, hogy a feketéből fehér legyen, s a gyászból eljussunk újból a tisztaságig, jóságig, ártatlanságig, mennyi sírásra, szenvedésre van szükség. A különös átváltozás a halált oldja fel. A test vigasztalást is jelent: van, hová „fejet hajtani” a szomorúságban.
     A következő versszak ellentétben van az előzővel, hisz a vörös a vér, a szerelem, a szenvedély színe. A vöröst azonban elnyeli a messzi kékség, amint a szenvedélyre a nyugalom következik. A két szín itt is kiegészíti egymást.
     A szürke a modern nagyváros, a modern kor színe, amikor a motorok füstje fenyegeti az embert. Kondor máskor kedvtelve rajzolja meg az ipari civilizáció kellékeit.
     A következő mozgalmas versszak három színt foglal magába. A lila az egyensúly színe, (titkos ösvény), uralkodói, királyi szín, a sárga (energia) öltözékben menetelőkből csak a csizma látszik, a rémülten lángoló narancs is energiát sugároz, de félelmet is…
     Ez az egész dinamikus kavalkád rávetül a barnára, a ’gömbalakú, ráncosnyakú’ Földre. A barna a megbízhatóság színe.
     Ugyanakkor az utolsó versszak más színben láttatja a Földet. A zöld szín, az élő természet színe, a Földet összefogó abroncs vékony. A tenger a kéket hívja elő tudatunkban. De nincsenek kizárva a katasztrófák. Füst, kén törhet elő. Ez részben visszautal a nagyvárosi, pusztító szürkére, de sokkal nagyobb méretű: az egész Földet fenyegeti. Világunk veszélyeztetett, olykor Istentől elhagyott.
     Pilinszky Apokrifjára emlékeztet a költemény befejezése, a végítélet látomására.

Déry és Füst Dubrovnikban

2015. 10. 20.

I.
      A nagy művek mindig a legteljesebb magányban fogannak. Déry önéletrajzában (Ítélet nincs, 1969) láthatóan fontosnak tartja felidézni, hogy nagy regényét, A befejezetlen mondatot, 1933 december 24-én a bécsi Schottenring egyetlen nyitva tartó kávéházában a Cafe de France-ban kezdte írni (Elkészült: 1937). Egyedüli vendég volt.
      Természetesen a regényben feltűnnek az elmúlt nyár színei, Raguza (Dubrovnik régi neve) és a tenger. A terjedelmes 2. fejezetben két-három oldalon keresztül festi Déry a fény sajátos természetét ebben az elbűvölő mediterrán világban:
      „A tájék különös fényét azonban egyikük sem szokta meg. A könnyű, andalító ragyogás nem kívülről borult a tárgyak felületére, mint amikor a napfény lehulló, folyamatosan megújuló lepelként fedi az önmagában fénytelen természetet, hanem belülről tört ki egy meghatározatlan s többnyire csendes percben, amely látszólag egybeesett a nap felkelésével. A fiatal lány ablaka alatt egy magnóliafa állt a hajnali ködben; mint egy zongora, amelynek ugrásra kész hangjai némán várnak megszületésükre, abban a pillanatban elkezdett játszani, amikor az első napsugár megérintette. A legfelső, kemény, zöld levélből egyszerre kitört a fény, és lecsurgott az alatta lengő ágra, amely rögtön kigyulladt, szélesbülő körben tovább ejtette sugárfüggönyét; a nagy kerek fa keleti oldala egy pillanat múlva már tövig lángban állt, s a levélről levélre csurgó, újra felszökkenő s egymással feleselő fényecskék parányi nyomása alatt – mint egy örvendetes gondolat súlyától – megrázkódott s észrevétlenül a nap felé dűlt.”

II.


             
     „Üdvözlégy hát, csontváz, ki ott lenn a többiektől kissé félrehúzódva fekszel…”
      Déry az Ítélet nincs c. önéletrajzi könyvében (modern haláltánc) felidézi Füst Milán alakját is, aki 1933-ban látogatta meg őt a horvátországi Dubrovnikban. Déry akkor a Szemtől szembe c. regényének megírásával foglalatoskodott. Délelőtt az Argentína penzió sziklastrandján, délután és este pedig a tengerre néző kis szobájában, melyet Alekszics tengerészkapitánytól bérelt. Szerényen élt. Reggelire egy szelet mozarellát fogyasztott egy pohár vörösborral. Ebédre ugyanezt két fürt szőlővel, s este is ragaszkodott a fenti étrendhez.
      Ide toppant be Füst Milán feleségével, Talpacskával, aki azonban hamarosan visszautazott Pestre. Így Füst Milán odaköltözhetett Déry szomszédságába, egy ugyanolyan kis szobába. A nagy költő egy napon azt javasolta, hogy látogassanak el Kotorba, a gyönyörű kikötővárosba (olasz neve Cattaro, itt 1918-ban matrózlázadás tört ki; ma Montenegróban van). Egy éjszakát kénytelenek voltak a rendőrőrsön tölteni, mert Füst Milán – horribile dictu – fényképeket készített a helybeli széplányokról, s ezt valaki kémkedésnek minősítette.
      Majd Athénba utaztak vonattal, ahol a költő így intette Déryt: „Tudnod kell ám, Tibuska – mondta körülbelül -, hogy a görögök nagy gézengúzok, vagyis enyveskezűek, különösen ilyen helyen, vagyis pályaudvarok környékén. Ne a nőket nézd tehát, hanem tarts te is szemmel vagyonkánkat, nehogy hirtelen elemeljék. A szálloda címe a tárcámban van, az pedig, mint tudod, úton az ing alatt viselendő.”
       Déry nem törekszik arra, hogy megszépítse az emlékeket. S bizony Füst Milán nem volt könnyű ember. Szerepjátszó, hiú, olykor erőszakos a végtelenségig,. Déry leginkább a mértéktelenséget veti szemére.  Ám amikor Déryt 1938-ban egy fordításért két hónapos börtönbüntetésre ítélték, Füst Milán leveleivel szórakoztatta barátját. S ki más tudott volna – vigasztalásképpen – ilyen mondatokat leírni: „Ó, egy kicsit belenevetnék a szemedbe, hogy evvel is bizonyítsam neked, hogy az élet szép…” Vagy Karinthy Frigyesről: „Az ördög tudja, miért szerettem annyira, mikor utáltam.”
      Ekkor még senki sem sejtette, hogy Déry később is (56 után) ülni fog, három évet!! Igaz, megírhatja a Szerelem c. novellát, mellyel filmen is nagy sikert arat.

Kertész Imre: Haldimann-levelek

2012. 06. 31.
Kertész Imre és Éva Haldimann

     A könyv jó bevezető Kertész Imre világába. Segít megérteni életének egy szakaszát, s ezáltal jelenét. Ki tulajdonképpen Eva Haldimann? Egy Svájcban élő irodalmár, aki 1947-ben vándorolt ki Magyarországról. Összehasonlító irodalomból doktorált 1951-ben. Kritikusi pályafutását a 60-as években kezdte. Felmérhetetlen érdemeket szerzett a magyar irodalom ismertetésében a német nyelvterületen.
            A könyv három részből áll: az első részben Kertész Imre levelei olvashatóak, melyeket 1977-től 2002-ig, a Nobel-díj elnyeréséig írt a vonzó, irodalomértő asszonyhoz. Az utolsó levél Éva Haldimanntól származik, benne a következő megállapítással: „a Nobel-bizottság soha nem talált érdemesebbet.” Ezt követik a jegyzetek, melyek még jobban megvilágítják a hátteret. Ez a fejezet Eva Krüger és Hafner Zoltán munkája. Végül nagyon értékes rész a Függelék, melyen közlik Eva Haldimann legfontosabb, a Neue Zürcher Zeitungban megjelent recenzióit. A legvégén ismét Kertész Imre következik két interjúrészlettel: szóban mondja el legfontosabb mondanivalóját.
            A Nobel-díj persze nem jelent semmi megnyugvást. A könyv a rendszerváltás és azt követő zaklatott évtized krónikája. Először visszapillantunk az íróval a múltba, a „mögöttünk tátongó szakadékba”, a diktatúra évtizedeibe. Majd a Bécsből írott levelekből megismerjük a felszabadulás mámoros érzését, végül kiderül, hogy „a világ tébolydája ezúttal őrjöngő fázisába lépett, a roham kitört rajta, és ledobni készül kényszerzubbonyát  (…), itt megint a tébolyultak számítanak a normálisoknak, az őrült hadarás és makogás minősül az új beszédnek, és ami a Nyugaton azért még szégyennek számít, az itt nemzeti dicsőség!”
            Mit írna ma? Sejtjük, de az majd egy másik könyv tárgya lesz, ha megérjük.  (Magvető, 2010)