Vörösmarty: Éj és csillag

Éj vagyok, te csillag,
Fényes és hideg,
Én setét a bútól
S vágy miatt beteg.
 

Általad homályom
Fájva összereng,
Míg fölötte arcod
Istensége leng.
 

Szép sugáraidtól
El nem alhatom,
Mégis éber kínnal
Hozzád álmodom;
 

Fel kivánom vinni
Amit rejt a hit,
A föld gyermekének
Édes titkait,
 

Mit nem esküdött szó,
Nem sugott ajak,
Amit bánat és éj
Gondolhattanak.
 

Fel kivánom vinni
Gyászos arcomat,
Hogy világosabb légy
Árnyékom miatt.
 

S mint inkább leendek
Bútól fekete,
Annyival dicsőbben
Kezdj ragyogni te.
 

El kivánok veszni
Fényben általad:
Érezzem csak egyszer,
Egyszer lángodat.  

                      1841. január 10. előtt

     Jegyzetek egy érettségizőnek

     A vallomásos, lélekállapotot kifejező versnek már a címében megjelenik az ellentét, mely átszövi az egész verset: az éjszaka és a csillag, a sötétség és a fény ellentéte:

     „Éj vagyok, te csillag,

      Fényes és hideg.”

     Ehhez az ellentéthez kapcsolódik még a vallásos motívum, melyben az imádott nő istenhez hasonló mivoltáról van szó: „arcod istensége”, melyre a föld gyermeke gyászos arccal tekint föl.

     A vershez fűzött lábjegyzetből megtudjuk, hogy a mű 1841 előtt keletkezett, s talán már nem a Perczel Etelka-élményből fakad, s még nem Csajághy Laurához szól, aki később a költő felesége lesz. Ebben a versben a szerelmi érzés, a szerelemvágy és annak reménytelensége fogalmazódik meg. Ez önmagában is olyan ellentét, mely jellemző az európai szerelmi lírára a középkortól kezdve a romantikáig. (Dante, Petrarca, a Minnesängerek) Vörösmarty a romantika jegyében alkotott. Erre a korstílusra a végletes szenvedélyek, nagy ellentétek jellemzőek. Nyomon követhetjük ezt bölcseleti vagy közéleti verseiben is. (A Szózat is mennyire végletes: élet és halál a tét!)

      Ha az Éj és a csillag lényegét meg akarjuk fogalmazni, akkor legjobb, ha összevetjük az első és az utolsó versszakot. (Keret!) Az első versszakban benne van az éj és a csillag, a vágytól beteg költő és a fényes, de hideg nő ellentéte. Az utolsóban is ott van a vágy, (ismétléssel fokozva, szinte felkiáltásszerűen), hogy a „hidegség” feloldódjon, s a költő egyesüljön a fénnyel, a lánggal.

     A kereten belül 3x2 versszakra oszthatjuk a verset. A 2. és a 3. kulcsmotívuma a fájdalom és a kín, melyek szemben állnak a magasban lebegő szépséggel.  A 4-5., illetve a 6. és a 7. versszak párhuzamba és ellentétbe állítható. Mindkét rész ugyanúgy kezdődik, a fent és a lent ellentétével: „Fel kívánom vinni…” (Anafora). De míg az első (4-5) központi motívuma a hit és az „édes titok”, addig a második (-7) a fény és a sötétség ellentétére épül: minél sötétebb, feketébb a költő éjszakája, annál inkább ragyog a csillag.

     A vallásos nyelvezetre már találtunk példát, de lényegesebb az, hogy amint a hívő buzgón vágyódik arra, egyesüljön az istenséggel, úgy kívánkozik a költő a viszonzásra.

     A romantikus költészetre a festőiség és a zeneiség jellemző. A sötétség és a fény különféle árnyalatait érzékelteti a költő: éj, setét, homályom, gyászos, árnyék, fekete az egyik oldalon, fényes, sugár, világosabb, ragyogni, fény, láng a másik oldalon. Félrímek kötik össze a sorokat. A vers ritmusát a trocheusok adják. 

     „Szép sugáraidtól

-    u/  - u / -  -

     El nem alhatom…”

-     u/ - u/ -

A túlzott szabályosságot a sorátlépések (enjambement) enyhítik, lendületessé téve a versszakok egymásutánját.

     Az ismétlések közül az anaforát már említettük, fontos még az utolsó előtti sor utolsó szavát, egyszer, megismétli a költő a következő sor elején!

     Őszintén szólva, kicsit Almanach-ízű a vers. (Mennyire jobban illenek Vörösmartyhoz az apokaliptikus látomások! A csöndes, az el nem mondott szenvedés rajza ez.) Többször el kell olvasni, míg fölfedezi az ember a kompozícióban rejlő művészetet, ahogy versszakról versszakra halad a csúcspontig. S innen kapcsol vissza az első versszakhoz.

Petőfi: A puszta, télen

Hej, mostan puszta ám igazán a puszta!
Mert az az ősz olyan gondatlan rosz gazda;
Amit a kikelet
És a nyár gyüjtöget,
Ez nagy könnyelmüen mind elfecséreli,
A sok kincsnek a tél csak hült helyét leli.

Nincs ott kinn a juhnyáj méla kolompjával,
Sem a pásztorlegény kesergő sípjával,
S a dalos madarak
Mind elnémultanak,
Nem szól a harsogó haris a fű közűl,
Még csak egy kicsiny kis prücsök sem hegedűl.

Mint befagyott tenger, olyan a sík határ,
Alant röpül a nap, mint a fáradt madár,
Vagy hogy rövidlátó
Már öregkorától,
S le kell hajolnia, hogy valamit lásson...
Igy sem igen sokat lát a pusztaságon.

Üres most a halászkunyhó és a csőszház;
Csendesek a tanyák, a jószág benn szénáz;
Mikor vályú elé
Hajtják estefelé,
Egy-egy bozontos bús tinó el-elbődül,
Jobb szeretne inni kinn a tó vizébül.

Leveles dohányát a béres leveszi
A gerendáról, és a küszöbre teszi,
Megvágja nagyjábul;
S a csizmaszárábul
Pipát húz ki, rátölt, és lomhán szipákol,
S oda-odanéz: nem üres-e a jászol?

De még a csárdák is ugyancsak hallgatnak,
Csaplár és csaplárné nagyokat alhatnak,
Mert a pince kulcsát
Akár elhajítsák,
Senki sem fordítja feléjök a rudat,
Hóval söpörték be a szelek az utat.

Most uralkodnak a szelek, a viharok,
Egyik fönn a légben magasan kavarog,
Másik alant nyargal
Szikrázó haraggal,
Szikrázik alatta a hó, mint a tűzkő,
A harmadik velök birkozni szemközt jő.

Alkonyat felé ha fáradtan elűlnek,
A rónára halvány ködök telepűlnek,
S csak félig mutatják
A betyár alakját,
Kit éji szállásra prüsszögve visz a ló...
Háta mögött farkas, feje fölött holló.

Mint kiűzött király országa széléről,
Visszapillant a nap a föld pereméről,
Visszanéz még egyszer
Mérges tekintettel,
S mire elér a szeme a tulsó határra,
Leesik fejéről véres koronája.
(Pest, 1848. január.)

     Jegyzetek egy érettségizőnek

„… a magyar sivárság gazdag képe…”

Illyés Gyula

     Ez a Petőfi-vers egy érdekes ellentmondást rejt magában: monoton, téli táj, ugyanakkor mozgalmas, gazdag, „csak a holland mesterek művészi tökéletességére emlékeztető” leírás, írja Petőfi-könyvében Illyés Gyula. Majd így folytatja: „Nem tudni, leíró versei közül nem ez-e a legnagyobb. megrázóbbnak ez a legmegrázóbb, noha személyes rész ebben sincs egy szónyi sem. Ebből a humor színei is hiányzanak. Tán ebben a téli hidegben a legvalódibb a kor és Magyarország.”

     A verset 1848 januárjának első napjaiban vetette papírra a költő, s csak az utókor látja már világosan, hogy épp ebben a pillanatban ért véget a reformkorszak, melyet Kölcsey, Vörösmarty neve fémjelez, s hamarosan elkezdődik a forradalmi átalakulás, majd a szabadságharc.

     Művészileg a romantika és a realizmus kettőssége nyomja rá bélyegét a versre. Népiességével, természetes versbeszédével Petőfi már egy új korszak képviselője.

     A cím Petőfi szülőföldjének, az Alföld egy részének a leírását ígéri. Számos tájleíró verse hazaszeretetének, szabadságvágyának kifejezése. Annyiban újak, hogy nem a romantika által kedvelt „vadregényes” tájat állítja középpontba. A puszta téli képe egy bezárkózott, elmaradott világot sejtet, ahol szinte nincs is élet, minden a pusztulásra vall. A téli táj bemutatása a „negatív festés” eszközeivel történik. (Lásd még Berzsenyi A közelítő tél c. versét.)

     A szerkesztésben Petőfi tudatos logikát követ. Az első három versszak - a játékos bevezetés után – a magasból tekinti át a pusztát. A középső három versszak az emberi világot mutatja be. A befejezés a hóvihar kialakulását, az ember (betyár) esendőségét, veszélyeztetettségét jelzi. A végén a vörösen lebukó nap képe a francia forradalomra utal.

     A negatív festés azt jelenti, hogy egyszerre látjuk a nyári és a téli tájat, s halljuk az elmúlt nyár kolompját, a pásztorsípot, a dalos madarakat, a prücsök énekét és a jelen dermesztő némaságát. Jellemző költői eszköz a metafora: az ősz gondatlan rossz gazda. Ehhez kapcsolódnak a megszemélyesítések is. A harmadik versszak csupa hasonlat. A negyedik és az ötödik versszak a mozdulatlanságot, a lassú mozgást érzékelteti. Veres Péter, a szegényparaszti sorból lett író, Petőfi realizmusát dicséri:

„Leveles dohányát a béres leveszi

  A gerendáról, és a küszöbre teszi,

  Megvágja nagyjábul;

  S a csizmaszárábul

  Pipát huz ki, rátölt, és lomhán szipákol,

  S oda-odanéz: nem üres a jászol?" 

     „Lehet ezt egyszerűbben, tömörebben, érzékletesebben leírni? - mondta. Érződött, hogy (Veres) saját élményét idézi, teljesen azonosul Petőfi szavaival.” (Tüskés Tibor)

     Az utolsó három versszak azonban dinamikus: a természeti erők, a szelek és a viharok kavargását látjuk. A szikrázó harag az elfojtott indulatokra utalnak. A betyár alakja az ember esendőségét, az élet veszélyeztetettségét jelzi. A verszárlat egyértelmű politikai többletjelentőséggel bír. A lemenő napot a kiűzött királyhoz hasonlítja, az utolsó sor egyenesen a francia forradalom véres eseményeire utal.

      Verselése hangsúlyos: felező tizenkettes. A félbevágott harmadik és a negyedik sor is hozzájárul a vers mozgalmasságához.

Bécsi szobornéző 2

2016

     Aki csak egyszer is volt Bécsben, az tudja, hogy itt sok lovas szobor ágaskodik az utcákon, tereken. Ferenc József mélységesen tisztelte a hadvezéreket. Végső soron nekik köszönhető, hogy Ausztria fönnmaradt. Ő maga is szeretett volna legalább egy csatát nyerni, de ez nem adatott meg neki.

     Ilyenformán gyalogosan tűnik föl a Burggartenben. (Johannes Benk, 1904) Még Sisitől is távol, aki a Volksgartenben fogadja teljes szépségével hódolóit. (Hans Bitterlich, 1904-1907)

Ferenc József ló nélkül

Sisi

     Ha kigyönyörködtük magunkat a rózsakertben, térjünk vissza a Heldenplatzra, ahol két rúgkapáló lovas szobor fog várni. Mindkettő Anton Dominik Fernkorn munkája. Az innenső Károly főherceget ábrázolja, aki először aratott győzelmet Napóleon fölött a nevezetes asperni csatában. Károly apja II. Lipót volt, aki 1790-1792 között - testvére I. József után - uralkodott. Károlyt később Albert szász-tescheni herceg fogadta örökbe.

     Minden jel szerint Fernkorn mintája Johann Peter Krafft festménye volt: Károly főherceg az asperni csatában a regiment zászlajával (1812). Ez a festmény a Heeresgeschichtliches Museumban van. (Zrínyi kirohanása c. óriás műve a Nemzeti Galériában. Siess megnézni, nehogy innen is kirohanjon!) Mulatságos, hogy Krafft viszont Párizsban Jacques-Luis David Napóleon-festményét tanulmányozta. (Egyik változata a Kunsthistorisches Museumban!)

Dávid: Napóleon

Krafft: Károly főherceg

     Savoyai Jenő (1663-1736), a Belvedere építtetője, Franciaországból érkezett Bécsbe. Épp jókor, mert részt tudott venni a kahlenbergi csatában, melynek felemelkedését köszönhette. Először I. Lipótot szolgálta. Zentánál nagy győzelmet aratott a török felett. Azután következett I. József, majd hosszabb ideig VI. Károly uralkodása.

     A legenda szerint a Heldenplatz lovas szobrainak alkotója, Fernkorn öngyilkos akart lenni, mert Savoyai Jenő szobránál nem sikerült megismételnie azt a bravúrt, hogy csupán a ló két lába lebegteti a tíz tonnás súlyt. Itt a ló farka is besegít. Az igazság az lehet, hogy Fernkorn nem akart két egyforma szobrot létrehozni. Azonkívül a Savoyai-szobornak méltóságteljességet kellett sugároznia.

Lovak

Lóerő - régen és most

     Zárjuk a kört Zumbusch lovas szobraival. Az Albertina előtt áll („Albrechtsrampe”) Albrecht főherceg szobra (1899). Albrecht annak a Károlynak a fia, akinek zászlót lobogtató szobrával már találkoztunk a Heldenplatzon. A katonai pályára lépő Albrechtet megvádolták azzal, hogy 1848 március 13-án belelövetett a fegyvertelen népbe. 1851-től magyarországi főkormányzó, de 1859-ben lemondott tisztségéről.

     Az egykori k. u. k. Hadügyminisztérium előtt áll Radetzky lovas szobra (1892). Maga az épület is érdekes. 1909-től 1913-ig épült, Ludwig Baumann tervezte, de az óriási kétfejű bronz sas (16 m a két szárnya közötti fesztávolság) még nem szerepelt a tervekben.

     A kétfejű sast Luxenburgi Zsigmond tette a német-római császár jelképévé. A Német-római Császárság azonban 1806-ban megszűnt, megalakult viszont az Osztrák Császárság, amely a folytonosságot jelezve ragaszkodott a hatalom e jelképéhez. Jelentése: a császár uralma keletre és nyugatra is kiterjed. (Németország jelképe az egyfejű változat maradt.)

     A kétfejű sas megjelenik a Radetzky-emlékmű talapzatán is. Fölötte Grillparzer szavai: „A te táborodban van Ausztria.” 

A magasból

Radetzky és a sasok

 

Bécsi szobornéző 1

2016

     Nem olyan régen írtam várbeli sétámról, majd külön Róna József Savoyai Jenőt ábrázoló szobráról, hozzáolvasva Róna nagyszabású önéletrajzi köteteit, melyek Egy magyar művész élete címmel jelentek meg 1929-ben. Ebből kitűnik, hogy Róna nemcsak a követ és a fát formálta tetszése szerint, hanem a szavakból is tudott alakot formálni, portrét rajzolni. Különösen érdekes az, amit a historizmus városkép-alakító éveiről ír.

     Első mestere Edmund Hellmer volt. (Nem tévesztendő össze az építész Helmerrel!) Őt így mutatja be: „Amikor Hellmer bejött, csodálkozva állapítottam meg, hogy milyen fiatal – akkoriban harmincéves volt! Kis emberke volt, világosbarna hajjal s szőke Krisztus-szakállal. Nagy kék szemével erősen és szúrósan nézett…”

     Határozottan javította Róna korai kísérleteit. Hellmer (1850-1935) korai éveiben a historizmus jegyében alkotott, majd később a szecesszió irányzatához kapcsolódott. Egyik megalapítója lett – Klimt és Moser mellett – a Wiener Secessionnak.

     A Michaelertrakt (Hofburg) bejáratát díszítő két szökőkút közül a jobb oldalit Hellmer készítette (Die Macht zu Lande, azaz A kontinens fölötti hatalom, 1897) A bal oldali Rudolf Weyré (Die Macht zur See, magyarul A tenger feletti hatalom, 1895). Hellmer gigászainak meg kell hajolniuk a nagyobb erő előtt.

A hatalom

Letaszítva

      A Burggarten sarkán levő Goethe-szobor is monumentális. A költőfejedelem állítólag azt mondta, hogy a halhatatlanság ülve jobban elviselhető. Szegény Schiller szemközt rosszabbul járt: állnia kell az örökkévalóságig.

Olvastam művedet...

     A Stadtpark  Strauß-szobra már oldottabb, mosolygósabb. A „diadalív” figurái mintha egy keringőből úsztak volna ide.

Szépen szól a ...

Álmok

       Caspar von Zumbusch (1830-1915) német volt, de leghíresebb műveit Bécsben alkotta. Róna így írt róla: „Magas, sovány ember volt, érdekes művészfejjel, amely félig pedig az apostolok fejére emlékeztetett. Hosszúkás, halvány arcából két okos szem csillogott elő, kissé elrajzolt orra alatt tömött bajusz. Hatalmas, őszülő szakálla a mellét verte.”

     Más alkat volt, mint Hellmer. Mindjárt az elején kijelentette tanítványainak, hogy mindenkinek a maga útját kell járnia.

     Zumbusch legnagyobb alkotásai inkább az osztrák történelem meghatározó alakjaihoz köthetők: Mária Terézia, Radetzky, Albrecht herceg. Jóleső kivétel Beethoven szobra.

     Az 1888-ban felavatott Mária Terézia-emlékművön 13 évig dolgozott. A koncepciót az elfeledett Alfred Arneth dolgozta ki. Mária Teréziát körülveszik az Erények, a hadvezérek, a miniszterek, a politika és a kultúra kiemelkedő személyiségei.

Mária Terézia

      Most csak a magyar vonatkozásokat mutatom be: a MuseumsQuartier felőli oldalon Nádasdy Ferenc és Hadik András állnak a háttérben. A Kunshistorisches Museummal szemben Grassalkovich Antal, a Naturhistorisches Museum oldalán pedig Pray György látható.

Nádasdy és Hadik, balról

Grassalkovich, balról az első

Pray, balról a második

  

    Zumbusch többi művére egy másik alkalommal kerítek sort. Addig is szép napot!

Savoyai Jenő szobra a Vár előtt

2016

A Vár

     Hauszmann Alajos naplóját olvasom. A vékony kis kötet végigvezeti az olvasót az építész gyermekkorától egészen haláláig, s felvillant sok érdekes részletet Budapest történetéből.

     Most az foglalkoztat engem, hogyan került Savoyai Jenő lovas szobra, a historizmus kiváló alkotása, a Vár elé? Erre a kérdésre Hauszmanntól kapjuk meg a válasz:

     „Ezen szobor felállításának története a következő: Zenta városban szoborbizottság alakult avégett, hogy Eugen hercegnek, aki a várost a török uralom alól felszabadította, lovas szobrot emeljenek. Országszerte megindult a gyűjtés a szobor költségeinek fedezésére, melynek megalkotásával Róna József szobrászművészt bízták meg, aki egyszersmind a bronzöntést is vállalta. Az összegyűjtött összeg azonban megközelítőleg sem fedezte a költségeket, és amikor a szobor elkészült, sem Zenta város közönsége, sem pedig a szoborbizotttság nem tudta megfizetni a művész munkáját. Botrány elkerülése végett Széll Kálmán miniszterelnök előterjesztésére a király megengedte, hogy a királyi Vár építési alapjának terhére a szobor megvásároltassék, és a Vár egy alkalmas helyén felállíttassék. A szobor jelenlegi elhelyezése azonban csak ideiglenes, mert erre a helyre I. Ferenc Józsefnek lovas szobra van tervbe véve, Eugen herceg szobra azért állíttatott egyelőre a főhomlokzat elé, hogy meg lehessen bírálni, hogy milyen nagyságúnak kell lennie, és az épülettől mily távolságra kell majdan állania a néhai királyunk leendő lovas szobrának. Az Eugen szobor ezután a királyi kert más megfelelő helyén lenne fölállítandó.” (96. o.)

     Néhány szó Róna Józsefről (1861-1939).  Lovasberényben született. Apja gabonakereskedő volt. Szobrászinasként kezdett el dolgozni Hensch Ignác műhelyében. (Hauszmann is kitanulta a kőművesmesterséget!) 1879-ben bécsi ösztöndíjat kapott. 1882-től Caspar von Zumbusch mesteriskolájában tanult. (Mária Terézia-emlékmű Bécsben)

     Róna leghíresebb műve Savoyai Jenő lovas szobra (1899-1900).

          Ismert alkotása még: 

     Zrínyi Miklós szobra a Kodály köröndön,

     Erzsébet királyné szobra Gödöllőn.

     József és Putifárné c. szobráért állami nagydíjat kapott (1910).

Irodalom:
Hauszmann Alajos Naplója - Építész a századfordulón, 1997
Róna József: Egy magyar művész élete, 1929 (online is olvasható)