(1) Elias Canetti: Első könyvem: a Káprázat, in: 2000, 2007/1, 29. old. ford.: Halasi Zoltán
(2) Wilhelm Reich: Charakteranalyse, Saját kiadás, Bécs, 1933, 218. old.
"Egyedül az őrültek az igazi egyéniségek, a valódi jellemek, a maguk tökéletes egyoldalúságában, becsületességüket, akaraterejüket még egy Napóleon is megirigyelhetné. (Georges) Ismert köztük sziporkázó szatirikusokat, minden írónál tehetségesebbeket; ötleteik soha nem kerültek papírra..."
(Káprázat, 448)
Elforgatva
A Lueger szót luégernek kell ejteni. A lugen jelentése: kémlel, kandikál. A lügen viszont hazudik. Könnyen összekeveredik a kettő az ember tudatában.
Az emlékmű |
és helye |
Sokszor mentünk el a Lueger-emlékmű (1926) előtt, ügyet sem vetve rá, siettünk végig a Ringen, egyik végétől a másikig. Persze tudtuk, hogy ki volt ő, de nem tartottuk fontos személyiségnek, hisz csak egy polgármester volt. Inkább Goethével vagy Schillerrel fényképészkedtünk.
Lueger azonban nem volt akárki. (Mindenki szem a láncban.) Már hatalmas szobra is jelzi, hogy a kortársak is tudatában voltak ennek. Az ellenindulatoknak is a céltáblája lett. Manapság - a víruson kívül - az intézményesült erőszak és az emlékezetpolitika, más néven a szobordöntések foglalkoztatják az egész világot!
Szégyen, összekenve |
Ebben a lázadásban, vagy minek nevezzük, sok szobor kapott halálos sebet. Bár Bécsben még viszonylag enyhe szellők fújdogálnak. Hozzánk ennek a mozgalomnak a szele alig ért el. (Bezzeg harminc évvel ezelőtt!)
Lueger (1844-1910) halála után a városi Keresztényszocialista Párt hamarosan benyújtotta tervét, hogy legyen szobra, mégpedig a Városháza előtti téren, mely egyébként 1907 óta az ő nevét viselte. Erről sok vita folyt, végül is a szobor a Ringre került, mert a városház előtti teret Ferenc Józsefnek szánták. (Megjegyzendő, hogy a teret később átnevezték Dollfuss térnek, majd Adolf Hitler tér lett. A császár – érthető okokból - már nem volt olyan népszerű.)) A pályázatot Josef Müllner, az Akadémia tanára nyerte meg (1912). Müllner elkérte a volt polgármester szalonkabátját, gallérját, nyakkendőjét és cipőjét, halotti maszkját, a kezéről készült gipszmásolatot. Féltve őrzött zakóját egy városházi szolga bocsátotta rendelkezésére.
Maga az álló szobor négy méter magas. A négy sarkán álló alakok: egy fiatal munkás gázcsővel, egy aggódó öregember, aki a lainzi öregotthonra emlékeztet, egy aggódó anya gyermekével: gondoskodás az özvegyekről és az árvákról, végül újra egy ifjú munkás. Mennyi nagyszerű dolog!
Az egykori polgármester sokáig népszerű volt, méltatták Bécs fejlődésében betöltött szerepét. Ő volt a Keresztényszocialista Párt megalapítója is, s miután a választáson kétharmadot kaptak, ők adhatták a polgármestert. (Ferenc József négyszer utasította el Luegert!) A párt 1934-ben szűnt meg, majd 1945-ben ÖVP-ként (néppárt) éledt újjá.
A század elején olyan új társadalmi feszültségek – migráció, szociális mozgalmak - halmozódtak fel, melyre az első populista politikus, Lueger az antiszemitizmussal válaszolt. Meg kellett találni az ellenséget, s ez nagyon könnyű volt. Egész politikáját, a hatalom megszerzését a zsidógyűlöletre építette. Nem mernék idézni beszédeiből, annyira förtelmes. Állítólag nagyon jó szónok volt!!
Salten, a Bambi írója 1926-ban (Neue Freie Presse) a szoboravatás alkalmából úgy vélekedett, hogy Lueger nem igazán gyűlölte a zsidókat. Ez nem megnyugtató, hiszen akkor csak eszközként használta fel őket! Freud tisztában volt a visszás helyzettel, megdicsérte ezt az esszét: Salten jól oldotta meg a számára kiosztott kényes feladatot.
Arról nincs vita, hogy Luegernek nagy szerepe volt Bécs modern nagyvárossá alakításában, ugyanakkor harsány antiszemitizmusával negatívan befolyásolta a közgondolkodást. Nem véletlen, hogy Hitler, aki 1908-tól 1913-ig Bécsben élt, a Mein Kampfban megemlékezik róla, mint a leghatalmasabb német polgármesterről.
Lueger szerepének sötét oldala a múlt század 80-as éveiben került előtérbe, amikor Kurt Waldheim háborús múltjáról folyt a vita. Azt követelték többek között, hogy a Ring megfelelő részét (Dr.-Karl-Lueger-Ring) nevezzék át. Így kapta meg a Burgtheater és a Schottengasse közötti rész az Universitätsgasse nevet. Nyilván a neves egyetemnek is kínos volt ez a cím.
Megdöntve |
Mindenesetre az osztrákok javára írandó, hogy a revíziót elkezdték. Világos volt a szándék: antiszemita, rasszista vagy fasiszta bécsiekről ne nevezzenek el utcákat, tereket. Luegerről persze már régóta folyt a vita. 2009-ben pályázatot írtak ki a Lueger-emlékmű átalakítására. 220-an nyújtottak be javaslatot. A legszellemesebb az volt, hogy az emlékművet 3.5 fokkal döntsék el jobbra. Így ez mindenkit emlékeztet arra, hogy a szoborral valami nincs rendben. Végül egy táblát helyeztek el a talapzat baloldalán, melynek szövegébe beleszőttek néhány mondatot, mely utal antiszemitizmusára.
Magyarázó táblák |
A magyarázó tábla szövegét az a Rathkolb professzor írta, akinek a vezetésével egy kutatócsoport már 2011 óta foglalkozott az utcanevekkel. Nem voltak könnyű helyzetben. Mi legyen pl. az Otto Weininger utcával vagy a Herbert von Karajan térrel? El lehet-e törölni a történelmet, vagy fájdalmas tüskeként emlékeztessenek örökké a sebre? Mindkettő ma is megvan.
Forrás: wikipedia.at |
Az elhagyott kertre csak a konyhaablak nézett. Földje nyirkos volt, tele csalánnal és földibodzával. A ház salétromos fala mellett meztelencsigák mászkáltak, és a törött zsindelyek alatt varangyok aludták nappali álmukat. Kerítése mellett ösztövér napraforgók nyújtogatták fejüket a nap felé, és a méhek csak déltájban mertek berepülni az öreg kertbe, mert két óriási diófa árnyékban tartott mindent, és hűvös volt alattuk még a legforróbb nyárban is.
Nagyon szerettem az elvadult kertet, mert nem járt benne senki, csak én, meg a katona, aki kutyaháton lovagolt a királylányért, meg Ali baba és a negyven rabló, aztán Robinson, Péntekkel és a többiek, akik eljöttek hozzám, mert a furcsa csendes, öreg kertben még szebb meséket lehetett mondani, mint amit könyveim tudtak róluk. Valamikor asztal állt a diófák alatt. Régen – mondják – valami uraságé volt a ház, aki cserépkorsóból itta a bort, és a parókiának hagyta mindenét, miután kiköltözött a temetőbe, hol még nagyobb volt a csendesség és béke, mint a vén kert álmodozó magányában.
Amikor Robinson már megunta a meséket, és a katona is elaludt, fejét patrontáskáira hajtva, úgy képzeltem, mintha megint lábra állna az összeroskadt asztal, és vén hajdú hozná fel a bort az uraságnak. A hajdú dolmánya(1) kopott volt már, és – nagy bánatomra sarkantyú sem pengett csizmáján – kopott az úr is, aki belekóstolt a borba, és azt mondta:
– Sok van még belőle, András?
– Bizony nem sok, uram.
– De nekünk még elég lesz?
– Nekünk még elég…
Aztán már csak a kriptaajtó tompa dübörgését hallottam, és a diófák susogásában mintha távolodó zsolozsmák(2) zendültek volna elhagyott temetők kakukkfüves országútján.
A kert pap nagybátyámé volt, aki mint regimentpáter(3) ott volt Maglájnál,(4) golyót kapott a lábába, medáliát a mellére, és mivel nem tudtam olyant kérni tőle, amit oda nem adott volna, a kertet kérés nélkül egyszerűen elfoglaltam. Rozzant kapujában a negyven rabló őrködött, míg én Ali babával, a katonával és Robinsonnal szórakoztam.
Nyáron nagy zöld hernyók pottyantak le a diófáról a földre, ősszel mókusok jöttek néha látogatóba, én pedig feketén maszatos kézzel szedtem az új diót, amelynek zöld héját néha úgy kellett lefaragni.
Egy ilyen csendes, őszi délután is elgondolkozva törögettem a diót. A falu mintha már álomra készülődött volna. Messze, valahonnét szekér zörgött hazafelé, és kukoricaszár füstje kóválygott a kertben, amikor valaki a szomszéd kerítése mellett elvisítja magát:
– Hej! Most megláthatik a papék! Nem a mi Kálmánunk lopja a diót, hanem a Pisti… Ugye… most csak ne bújjon el.
Hát igen. Éppen a katonát akartam megkérdezni, hogy miként is volt a dolog a királylánnyal, amikor a vénasszony éles sikoltása végigvágott a kerten, és én azonmód lehasaltam a bodza közé. Nemcsak lehasaltam, hanem négykézláb igyekeztem ki a kertből, az én kertemből, ahol – úgy látszik – loptam.
Eddig nem gondoltam rá, de most ezt mondta körülöttem minden. Megcsípett a csalán, megszúrt a tüske, az öregasszony hangja vijjogva kísért, és ezt dobogta a szívem is:
– Baj van. Loptál!
És akkor napokig nem mentem nagybátyámhoz; odahaza nem szóltak hozzám, és a faluban is elterjedt a híre, hogy én dézsmáltam a papék dióját. Végre nagybátyám megsokallta a dolgot. Átjött értem, kézen fogott, és így ballagtunk hozzá a kertbe, mely idegen lett nekem és minden bokra ellenség. Nagyokat lépett az öreg pap, mintha túl akart volna az egész ügyön lenni. Zöldre kopott reverendája suhogva csapkodott a gaz között, és amikor megálltunk, már tele volt a szemem könnyel.
– Szedtél, fiam, diót?
– Szedtem, de azt gondoltam…
– No mit…
– Hogy szabad. Hiszen máskor is… – megkapaszkodtam eres, fehér kezében – máskor is szedtem.
– Aztán most ki mondta, hogy nem szabad?
– Deres néni.
Az öreg ekkor felcsattant, hogy meghallják a szomszédban is.
– Hát a Deres néni a maga portáján kurjongasson. Ha én neked megengedtem, akkor az úgy van jól. Te itt nem lophatsz, mert a tied!
Amikor kiértünk a kertből, még hozzátette:
– …de azért mindig szóljál előbb, kisfiam. No, eredj vissza, és szedj, amennyit akarsz.
Egyedül maradtam.
Visszanéztem a kertre, és nem kellett a dió, pedig a vén fák szolga módon integettek felém.
– Gyere, gyere, most már szabad…
Elfordultam. Nem kell! A bokrok sunyin lapultak, a napraforgók lehajtották fejüket, hogy arcukba ne lássak.
– Mi tudtuk. Mi nem hittük… Nem történt semmi. Gyere!
– Nem!
És soha többet nem mentem vissza a kertbe, mert hűtlen lett hozzám. Nyirkos földjén a szégyen bujkált, bokrai közt úr lett a gaz, és a vén diófák gazdátlanul kínálgatták a papírhéjú nagy gyümölcsüket vándormadaraknak, mókusoknak, mindenkinek.
Én pedig egyedül maradtam a katonával, aki kutyaháton lovagolt a királylányért, s a kutyának akkora volt a szeme, mint a malomkő. Ali babával, Robinsonnal és Péntekkel, mert csak ők, csak ők tudták egyedül, hogy engem loptak meg, mert enyém volt az öreg kert, enyém a mesék álma, amik ott születtek, enyém a rigófütty és a hulló levelek szárnycsapása, enyém volt ott minden, és – talán nem is loptak meg, mert – enyém még ma is.
Szövegközlés:
Fekete István: Karácsonyi látogatók. Móra Könyvkiadó, 1989. (A novella az író életében nem jelent meg.)
márc. 10.
- „Túl van lihegve…” – csóválod a fejed. (14 éves)
- Mondd ezt annak, aki lélegeztető készüléken van! (72 éves)
Christian Drosten, a berlini Charité (kórház és egyetemi klinika) professzora ma a legtekintélyesebb, legismertebb virológus Németországban. (Kehlmann is az ő nyilatkozatait figyeli.) A szigorítások feloldásával kapcsolatban óvatosságra int: a járvány jelenlegi fázisát a tigrissel való tánchoz hasonlítja. Lépésről lépésre kell mérlegelni, mennyire szabad lazítani a pórázon, anélkül hogy az "állat" újra neki ne támadjon az embernek. A kerthelyiségekben ki lehet szolgálni a vendégeket, de zárt helyen már megfontolandó. Meg kell figyelni, hogy a tanulók (nem teljes körű) visszatérése az iskolába mit okoz egy hónap múlva. Utána még lehet finomítani a szabályokon. Meg kell találni az arany középutat a gazdasági érdekek és az egészségvédelem között.
Aggódik a növekvő "hecckampányok", az összeesküvés-elméletek miatt. Orvosok, professzorok, sőt kutatók is előállnak olyan gondolatokkal, melyeknek semmi tudományos alapjuk nincs. Például a francia Luc Montagnier (Nobel-díjas) egy TV-show-ban az állította, hogy a koronavírust csak mesterségesen lehet előállítani.
Várom a következő jelentkezését!
máj. 26.
A Bild-Zeitung (bulvárlap)
idézett négy tudóst, akik főleg twitteren, de az egyik előzetes tanulmányban is
nyilatkozott a Drosten által
közzétett elő-tanulmányról (Preprint).
Mindannyian kritikai észrevételeket fogalmaztak meg a tanulmány statisztikai
részéről. Azonban a szövegkörnyezetből kiragadott idézetekkel támadó Bild eljárásától mind a négy tudós
elhatárolódott.
Drosten a tudóstársak
kritikáit jogosnak tartja abban a tekintetben, hogy a statisztikája a korosztályi
megoszlást illetően meglehetősen „elnagyolt” (grob) volt, hozzáteszi,
hogy nem ez volt a tanulmány legfontosabb része. De természetesen
összegyűjtötték a javaslatokat és válaszoltak is rájuk. Sőt az egyik
statisztikust föl is vették a társszerzők sorába, aki ezt örömmel elfogadta. A
tanulmány új, végleges változata a hét végéig elkészül. Magában a vírusnak a
kutatásában, ill. hatásában nincs változás.
Nota bene: a falszifikáció, vagyis egy felállított elmélet megtámadása nélkül - ez Kehlmann interjújában is benne van -, a tudomány nem létezik.
A másik fontos megállapítása, hogy a gyerekek is terjeszthetik a vírust, sőt ugyanolyan koncentrációban hordozhatják, mint a felnőttek. A Charitéban is kezeltek gyerekeket a betegség különböző fázisában. (Az otthon maradó gyerekekre persze mindez nem vonatkozik.)
*
(A tudományos munkában, ha jól sejtem, minden publikáció Preprint. Nincs végleges változat. Az irodalom is újraírások sorozata. Úgy látszik, minden kornak szüksége van arra, hogy újrafogalmazza, pl. hogy mi a szerelem.)
*
Végigolvastam a legutóbbi podcast leírását (26 apró betűs oldal). Drosten tudja, hogy az iskolákat, óvodákat meg kell nyitni. A társadalom ezt követeli! (És még sok egyéb lazítást.) Erre megy ki a játék. Drosten óvatos, tehát diszkreditálni kell.
*
A 43. folytatását olvasom a podcastnak. Az összes beszélgetés időtartama kb. 43 óra. Ezek alapján meg lehetne írni a koronavírus németországi történetét. Remélem, Drosten megírja. Bár elég sok (számomra) érthetetlen fejtegetés van benne. De megkapó, hogy mennyire készségesen válaszol a kérdésekre, és milyen szenvedéllyel igyekszik pontos lenni.
*
Néha éles hangot üt meg. (Nem a podcastban!) Kekulé, egyetemi tanár és klinikai igazgató Halléban azt állította, hogy Drosten és csapata súlyos hibákat követett el, és véleménye szerint vissza kellene vonniuk a tanulmányukat. Drosten válasza: „Kekulé nem ismeri a mi adatainkat, és rosszul idéz. Őt magát nem lehet kritizálni, ahhoz előbb publikálnia kellene valamit.”
Fényképek az újságokban: Kekulé elegáns öltönyben nyakkendővel, Drosten fehér köpenyben, olykor üvegcsével a kezében.
jún. 1.
Bonyolult dolgok, a podcast 44. része:
„Kevés ember sokakat megfertőz, sokan keveset vagy senkit.” Ha tudnám, ki tartozik a kevesekhez, nyert ügyem lenne. (Orosz rulett?)
Képzeljük el, mondja Drosten, valakinek van egy kevés vírus a tüdejében, rendesen gyengélkedik, bemegy a kórházba, s valószínűleg nem fertőz meg senkit. Azonban vannak olyan páciensek, akiknek a tüdeje tele van vírussal, de nem érzik magukat betegnek, köhécselnek, jönnek-mennek. Jóllehet betegek. Természetesen sokakat megfertőznek.
*
Hetekig, sőt akár egy vagy két hónapig észrevétlenül rejtőzik a vírus. Senki nem veszi észre. Ezért az általam elképzelt iskolában, így Drosden, minden egyes diákot tesztelni kellene. Így lehetne megtalálni azt a bizonyos szuperfertőzőt. Ezt jelenleg nem tudjuk megtenni.
jún.3.
Vannak aggasztó jelek. Lásd az alábbi képet: a hétvégén Kreuzbergben (Berlin) 3000-es találkozó volt.
RP. online
Az én ablakom |
Christian Drosten, merkur.de |
Land' s End, Cornwall (1834) |
Dino Buzzati (1906-1972) hu.wikipedia.org |