Térey Magyar közönyéről

2012. 02. 09.

      Valamikor minden versnek, akárki írta, az ütőerére tettem az ujjamat, s az élet jeleit – a ritmust! – próbáltam felfedezni. Így került kezembe Térey Jánosnak A gyermek című verse, melynek alkaioszi strófái rokonszenvessé tették a szerzőt:

Magad felé is hajlik a kéz, amit  
Kinyújtasz alvó gyermekedért: legyen
Szebbik szerencséd mása? Nyisson
Tiszta lapot teutánad! Ő ír 

Neved fölé a könyvbe saját nevet. –
             (Holmi, 2003/8, kötetben: Ultra, Magvető, 2006)

     A benne dúló közlési hajlam utóbb sok vaskos kötetet eredményezett. Még nem sikerült minddel megbirkóznom. (Most a Teremtés vagy sem c. kötet esszéit olvasgatom.)

     Feltűnést keltett tavaly, hogy Térey az ÉS hasábjain verssel reagált Kemény István Búcsúlevelére. Költeményének címe Magyar közöny. (ÉS, 2011/22)

     A két vers között az a különbség, hogy míg Kemény versének hőse elszenvedi a jelen állapotokat, addig Térey adys haraggal ostorozza népét: 

Legyintve szerteszét és számolatlan,

  Él a kedély. Lakájkultúra tombol,

  Kilincselők a nábob ajtaján…

  Pirul a boldogságos tartomány

  Az alázúduló vörösiszapban.

     Később úgy látta jónak, hogy prózában is meg kell magyaráznia a Búcsúlevélhez való viszonyát: „… első olvasáskor cserbenhagyó üzenetnek tűnt, amelyik a valódi bajok felgöngyölítése helyett megkerüli azokat.”

     Nemrég este 10 óra körül Bécsből érkeztünk haza, s a Gellért-hegy mellől megpillantottuk a várost. Elbűvölve a látványtól, újra mikrofont ragadtam, és azt mondtam utasaimnak, hogy legyenek büszkék városunkra. Térey ezt így fejezte ki: „Szerelem közeli érzés lep meg ennek az országnak a tájain; és a legteljesebb undor bizonyos fórumain.”

Tandori: Jaj-kiállítás

2012. 05. 05.

Tandori rajza

Kis játékok

     Tandori új könyvét, a Jaj-kiállítást (2011) olvasom már hónapok óta. Ám váratlanul egy régi verse kerül elém, mely az Egy talált tárgy megtisztítása c. kötetében (1973) jelent meg:

A DAMASZKUSZI ÚT

„Most, mikor ugyanúgy, mint mindig, legfőbb ideje, hogy.”

     A vers a közlés minimumával a jelentés maximumára törekszik. Nem tudjuk pontosan, miféle megtérésről van szó, csak azt, hogy most kell megtörténnie.

                                                                *

     A Jaj-kiállítás az utóbbi évek köteteihez hasonlóan „beszélgetőfüzet”. Minden fontosat papírra vet a költő, ami éppen foglalkoztatja. S persze mindig ugyanaz foglalkoztatja évek, évtizedek óta: a létezés, az írás, s az utóbbi időben az öregedés, az érzékelhetővé vált elmúlás. Ismerős motívumait szövi tovább, jól ismert alakjai szólalnak meg

                                                                *

     Humora, öniróniája segít elviselni azt, ami a világból neki adatott. Pl.: „Újabban a nyelvek, az idegen nyelvek is idegenek nekem.”  (Kétféle, ami nem kell) Egy másik: „Ha beszélgetünk, nem ’beszélgetünk’ / csak beszédelgünk.”   Egy utolsó: „… mintha minden elmerült volna a merített papírban.”  (Beszédelgés)

                                                                *

     Életeleme a meghökkentő megfogalmazás, amely azonban fényt vet egész világára:

„Nem tűrök, csak elviselek.”

     A „nem tűrök” éppen azt jelenti, hogy valamit nem hajlandó elviselni, és mégis el kell tűrnie, el kell viselni a tűrhetetlent.

     Szójátékai komolyan veendők:

„A három alaptartás: rá, kényszer, fekszem; rá, kényszer, állok; rá, kényszer, ülök. Mind: rákényszerülök.”

Végül:

„Ami történt, nem történt.”

     Az utóbbi két sor is számtalan jelentésvariációt hív elő. Éppen a szűkszavúság ad erre lehetőséget, mint az első idézet esetében. (Idézetek a Kis játékok c. versből)
     Mintha már túl lenne életén, hatalmas életművén, melyhez mindig hozzátartozott  a meghökkentés is.  Való igaz, a múlt rejtélyes dolog… De a gépezet forog, az alkotó nem pihen.

Szabó Magda: Az ajtó

2013. 05. 16.

Szabó Magda írógépe, budaipolgar.hu

     Szabó Magda műve saját világából merít. A „talált tárgyat”, életét, személyes mitológiáját alakítja, formálja olyan művé, melyben a közösség is magára ismer. Családja, barátai, ismerősei beléptek regényfolyamába, regényhőssé váltak.

                                                          *

     A magyar irodalom jól áll macskák tekintetében. Lásd Örkény Macskajátékát, Spiró Csirkefejét. Amikor Szabó Magda regényében feltárul a kilenc macska titka: őket rejtegeti Emerenc az ellenséges külvilág elöl az ajtó mögött, rájövünk az egész történet mélyebb értelmére. Itt és most a macskák az üldözöttek, a kijelölt áldozatok, akik Emerencnél menedékre találnak. Jelképei ők annak az emberi tragédiának, üldözöttségnek, amely végigvonul a XX. században. Emerenc átélte eme szörnyűségeket, embert mentett, s titka az, hogy most sem mérlegel, kénytelen tenni a jót, bármennyire megütközést is kelt az emberekben.

                                                          *

     Kérdés, lehet-e öntörvényű az ember? Vagy alkalmazkodnia kell? Emerenc ebbe pusztul bele. A görög tragédiák szele csap meg: a hősök igyekeznek elkerülni a végzetet, de egyre jobban belebonyolódnak a hurokba, s a macskák újra kikerülnek védett helyükről, s nincs esélyük életben maradni.

                                                         *

     Felajánlani a titkot, ez a legtöbb, amit adhat az ember.

                                                        *

     Elkerülni a végső megaláztatást!! E könyvet olvasva, kevés az esély.

                                                        *

     Ugyanakkor nemcsak görög tragédia, hanem bibliai történet is. Emerenc a központi figura. Ráadásul az apja ács. A többiek, akik követik, a tanítványok, igyekeznek mindent megtenni, hogy méltóak legyenek Emerenc sugárzó alakjához. Neki nagyobb igazsága s ereje van, mint a „közönséges” földi halandónak. Sutu a racionalitás. A világban ő fog érvényesülni.

                                                        *

     Emerenc csupán jóvá akarja tenni az eredendő bűnt, amely rémülettel tölti el, mint a viharos időben lecsapó villám.

                                                        *

     Szabó István: Az ajtó. Szabó István minden filmje személyes vallomás is. Gondoljunk csak a Bizalomra (1980), a Mephistóra (1981) vagy a Redl ezredesre (1985). Az ajtó is ilyen: vallomás a történelemről, s a történelem foglyáról, a kiszolgáltatott emberről. Szabó István képes filmvászonra vinni a regény árnyalatokban és látomásokban gazdag világát. Hangsúlyozza a lényeget: itt ember és állat megmentéséről van szó (Évike, macskák és a két Viola). Valójában az a nagy titok, mit élt át a gyermek, és hogyan próbált úrrá lenni sorsán.      

Patak Márta könyve

2016. 06. 20.

     Egy regényrészletet olvashatsz itt, kedves olvasó! Kiválasztásakor zavarban voltam, mert a műnek oly sok erős oldala van.

     A regény egy, a közelmúltban kibontakozó szerelmi háromszög-négyszög keretébe ágyazva beszéli el a Délvidék 1941-44-es tragédiáját. A személyes és a történelmi sík párhuzamba vonható: mindkettő valamilyen veszteségről ad hírt. Az első a lélek gyötrelmeivel szembesít, a másik a történelem brutalitásával.

    

     „Imre Tera nénje az egyetlen a családból, aki még élt Újvidéken. Nem túl közeli rokon, az édesanyja másod-unokatestvére, a nagyapja mégis a lelkére kötötte, hogy feltétlenül látogassa meg majd Budapesten.

     Éppen a virágokat locsolta, amikor hét évvel ezelőtt nála járt. Rengeteg növénye van, azokkal beszélget. Szeretik hallgatni a régi történeteit, főleg a gyerekkoráról, csak arról a 44-es őszről nem szabad mesélni nekik, mert azt mindig megsínylik. Az édesanyja legkedvesebb szobanövényei megtetvesedtek akkor. Hiába mosta szappannal a korallvirágok levelét, a végén fölkopaszodtak, az összes levelüket ledobták, pedig télen mindenki a csodájukra járt. Nyáron a muskátlijainak, télen a korallvirágjainak. A legtöbb piros volt. Locsolgatta őket, de mintha megérezték volna a bajt, és meg akarták könnyíteni helyzetét, hogy nem fájjon a szíve értük, ha majd össze kell csomagolni azt a kevés holmit, amit magával vihet, inkább maguktól elpusztulnak. Neki sincs korallvirágja, pedig nagyon hálás növény, de ha egyszer megtámadja a pajzstetű, akkor nehezen lehet megmenteni.

     Tera néni füstöl, mint a gyárkémény, miközben mesél.

     Imre leül a díványnak egész a szélére, mint aki vár, hátha mégis fel kell állnia, de Tera néni a két karfát fogva lassan beleereszkedik a fotelba, és maga elé húzza a hamutálat a dohányzóasztalon. Azért ez még megy ám, hunyorog, félszemmel maga elé sandít, előveszi a zsebéből a cigarettáját, kihúz egy szálat, sodorgatja két keze mutató- és hüvelykujja közt, aztán meggyújtja. Imre figyeli a szertartásos mozdulatait, nikotintól sárgálló ujjait. Mindig gyufával gyújt rá, utána elfújja, mint a gyertyát, aztán ösztönös mozdulattal zsebre teszi a cigarettát is, a gyufát is. Barna bőrtokban tartja őket, hogy ne lássa a dobozon az elrettentő feliratot. Nevetve jegyzi meg, Imre kíváncsi pillantására válaszul, mutatja a dobozt, éppen takarja a tok, ki se kell húznia, így is ki lehet nyitni.

     Mesél, kezét a zsebében pihenő cigarettásdobozon hagyva.

     Magas, csontos asszony, a korát ránézésre nehéz lenne megállapítani, mint akit már negyvenéves korában is nyugodtan nézhetnek hatvan-hetvennek is akár, de ahhoz képest hetvenen túl sem öregszik. Rekedtes hangon szólal meg, beszéd közben is jó néhányszor kell köszörülnie a torkát, mikor egy szuszra ki akar mondani valamit, a végén mégis köhögésbe fúl a mondata, nevetve csóválja a fejét, átkozott bagó.

     Akkorát szippant a cigarettából, hogy a szeme is résnyire szűkül közben. Az arcát figyelem. Ahogy behorpad, még vékonyabbnak látszik, mint amilyen valójában.

    - Nagyon előreszaladtam. Hol van még 44 ősze, meg hogy csomagolni kell! Ki gondolta volna még 41-ben, hogy ilyen rövid életű lesz a hazatérés az anyaországhoz! Úgy előttem van az a verőfényes májusi nap, mintha tegnap lett volna. Szépen felöltöztünk, mintha búcsúba készülnénk. Ugyanolyan izgalommal vettem föl a magyaros ünneplőmet, amit addig a szekrény mélyén rejtegetett édesanyám, mint kislány koromban a vadonatúj, fehér kézelős alsószoknyás piros bársonyruhámat. Indulókat játszott a katonazenekar, mikor kimentünk az utcára, a vásártéren katonai sátrak sorakoztak, csak úgy hömpölygött a tömeg, mindenfelől színes pántlikás, magyar ruhába öltözött lányokat lehetett látni, mintha másmilyen nem is lakna Újvidéken. Nem is tudom, mit ünnepeltünk. Ahogyan akkor azok a katonák bámultak bennünket! Németek, anyaországiak! Persze, a németektől nem annyira fájt.
     Akkor, áprilisban, a parádés bevonulás másnapján, halottak hevertek a földön a városban, azt mondták rájuk, csetnikek, de én láttam az egyiknek az arcát, nem volt letakarva, az iskolából ismertem, talán egy-két évvel lehetett nálam idősebb. Megálltam egy pillanatra előtte, de ott állt mellettük fegyverrel a katona, intett, hogy menjek már. Rám nézett, miközben továbbot intett a puskájával, és mintha előttem mentegetőzne, majdhogynem szabadkozva jegyezte meg, hogy csetnikek. Ez is nagyon fájt, szorította a torkomat a tehetetlen düh, pedig akkor még nem is gondoltam, csak később, hogy bár vissza se csatoltak volna bennünket. Istenem, bocsásd meg nekem, gondolatban ezt is mindig hozzátettem. Álmomban sokszor láttam a földön fekvő hullákat, különösen azt a fiút, akire a katona azt mondta, csetnik, azért lőtték agyon. Félig tátva volt a szája, a szeme csukva, mintha mondani akart volna még valamit, mielőtt meghalt. (…)

     Mikor aztán a 42-es razzia után először mentünk iskolába, nem mertük megkérdezni, hová tűntek a szerbek meg a zsidók az osztályunkból. Több mint a fele osztály hiányzott. Három szerb lány meg négy zsidó, a padtársam is Miletić Marietta. Senki sem beszélt róla, mi meg még egymás pillantását is kerültük, mikor összetalálkozott a tekintetünk a hat hiányzó lány padjánál. Mintha bűnösök lennénk azért, mert magyarok vagyunk.” (65-67)

             Patak Márta: A test mindent tud, 2015, Forum Könyvkiadó

Lásd még: Cseres: Hideg napok
                  Cseres: Vérbosszú Bácskában
                  Gion: Ez a nap a miénk

Szabó Lőrinc: Sivatagban

2013. 04. 28.

Láttam őt, aki mindent látott,
láttam a Szfinkszet. Mosolya
üres volt és még üresebb lett
tőle a halott Szahara.


Láttam őt és megszólitottam,
mint porszem a sivatagot:
Te, óriás, mondd meg, mit érek
én, aki csak ember vagyok?


És végignézett az időn és
rajtam és szólt a szörnyeteg:
„Az örökkévaló világnál
többet ér egy perc életed.”


Végignézett a pusztuláson
és szólt a Szfinksz ötezer éve:
„Egy perc örömöd többet ér,
mint a Föld minden szenvedése.”


És csönd lett. És én hazajöttem,
s velem jött a Szfinksz mosolya,
s mindenütt és rémülve látom,
hogy őneki van igaza.


Hazajöttem, megöregedtem,
vén vagyok, mint ő, szörnyü vén,
s ülök a növő sivatagban,
melyet az idő fúj körém.


S aki kérdez, annak a porba
jeleket húzva felelek:
„Az örökkévaló világnál
többet ér egy perc életed.


Többet ér egy perc örömöd,
mint a Föld minden szenvedése!”
S betűim belevesznek a
futóbolond idő szelébe.

      Egy nagy költő kevésbé ismert verse is tartogat meglepetést az olvasó számára. Tanulmányozhatjuk, hogyan árnyalja a mű a költőről eddig kialakult képet, hogyan illeszkedik az életműbe, sőt századok, évezredek végtelen folyamába.
     Szabó Lőrincről szólva nem árt, ha elolvassuk a költőbarát, Illyés Gyula esszéit, mert az effajta írások néha sokkal többet árulnak el a szerzőről, mint vaskos tanulmánykötetek. Illyés a Te meg a világ c. kötetről írja: "Soha még magyar gondolati líra addig ilyen csúcsokra még nem jutott…”

     Az általunk kiválasztott vers a következő, a Különbéke c. kötetben jelent meg (1936). Már a A Te meg a világot is (1932) elismeréssel fogadta, nagyra becsülte a kritika. Az újabb kötetben folytatódik annak bemutatása, hogy: „Rút volt, pokol, Kettő az Egy Világ:” (Tücsökzene, 229) Már kialakult a költő későmodern stílusa, klasszicizmusa, melyben hangot ad a megrendült hitnek, a kettévált világ, a válságba jutott személyiség fölött érzett borúnak.

     A Sivatagban cím utal egyrészt a valóságos élményre és metaforikusan a költő helyzetére, a társadalomban elfoglalt helyére, magányára. A versnek epikus magja van, elbeszéli-megjeleníti a Szfinksszel folytatott dialógust. A Szfinksz ismert alakja a görög mitológiának is. Ő az, aki kérdéseket tesz fel a vándornak. Itt a szerepek felcserélődnek. A „porszem” szólítja meg a „végtelen” idő és a természet gyötörte óriást:

„… mit érek
én, aki csak ember vagyok?”

     Mit ér az ember, összemérve a végtelen idővel dacoló Szfinksszel, aki a tudás birtokosa is, ugyanakkor ember alkotta mű? Vajon mi lesz az ember művének sorsa a végtelen időben? Már a válasz előtt tudjuk: a sivatag halott, a Szfinksz mosolya üres, semmitmondó. Minden reménytelen.

     Az 1-2 vsz. a kérdést tartalmazza, majd a 3-4. vsz. a Szfinksz válaszát. Az emberi mérce és a végtelen szembeállítása itt is folytatódik: örökkévaló világ <> egy perc élet. Majd megcseréli az ellentétpárt: egy perc öröm <> minden szenvedés. Az első ellentét feltehetően a művészetre vonatkozik, a második a vallásos szemléletre.
     Élet és öröm. Az emberi élet akár egy perce fontosabb, értékesebb mindennél. Rokon ez a felfogás Kosztolányi Halotti beszédével, amely az élet egyediségét és megismételhetetlenségét hangsúlyozza. Catullus az egyik ős, aki mérhetetlenül vágyott arra, hogy élvezze a jelent.
     A vers további része (5-8. vsz.) arról szól, mit kezd a lírai én ezzel a bölcsességgel a mindennapokban. Az ismétlés mellett a párhuzam is kedvelt költői eszköze Szabó Lőrincnek. Az idő most őt változtatja Szfinksszé, s a saját bőrén tapasztalja a Szfinksz igazságát. Szörnyű szörnyeteg Szfinksznek lenni a halott sivatagban, most átéli ő is a hiábavalóságot, a magány ürességét. Most őt kérdezik, miként ő faggatta kezdetben a Szfinkszet. Az ő igazsága hangzik fel újból. A költő összevonja, szórendcserével kiemelve lényeget:

„az örökkévaló világnál
többet ér egy perc életed.
Többet ér egy perc örömöd,
Mint a Föld minden szenvedése!”

    Hasonlóan különleges hangsúlyt kap – minden negatívum ellenére – az öröm, a derű, mint a Különbéke c. versben („fütyörészek / és nevetek”), illetve a Mozart hallgatása közben c. versben („Csak derűs órát veszek tudomásul!”) Csak ez ellensúlyozhatja az elmúlást. Még az alkotás is hiábavaló:

„S betűim belevesznek a
futóbolond idő szelébe.”

     A befejező sorok pedig mesterének, Babitsnak szavaira rímelnek, a költő tehetetlen az idő pusztítása ellen:

„ami betűt ágam írt a porba,
azt a tavasz sárvize elsodorja.” 

          (Ősz és tavasz között)

     A költemény nem képekben gazdag, inkább az elrendezés, a felépítés, az alakzatok teszik művészivé a verset. Említettem az ismétlést: a láttam háromszor, a végignézett, hazajöttem kétszer. Fokozással egybekötve: „vén vagyok, mint ő, szörnyű vén.” Az idő is kulcsszó, többször ismétlődik (a pusztulással válik azonossá), majd aktívvá válik: az idő fúj a költő köré sivatagot. A költő a végén jelzővel minősíti a folyamatot: „futóbolond idő”. A vers lényegét kitevő két szentencia is ismétlődik.
     Az áthajlások sokasága az élőbeszédhez közelíti a verset. A már idézett 2. vsz. finoman utal Szabó Lőrinc individualizmusára:

„… mit érek
én, aki csak ember vagyok?”

     Itt még az alliteráció is nyomatékosítja a mondanivalót. Példa rá az utolsó előtti sorból: „betűim belevesznek…” A szabadon kezelt jambikus verselés a vers lendületéhez járul hozzá, félrímek emelik ki a vers kulcsfogalmait.

      Jellegzetes Szabó Lőrinc-vers. Mint életének egyik fájdalmas fordulójánál (1946) elmondja: individualista vagyok, csupán a művészet érdekel. Fájdalmas dolog ráébredni arra, hogy a művészet sem pótolja a veszendő életet. Ugyanaz a por temeti be Madách piramisát és Szabó Lőrinc Szfinkszét.

Ikercsillagok

Schaár Erzsébet: Petőfi

      

      
                               "Ki vagyok én? nem mondom meg;
                                Ha megmondom: rám ismernek.
                                Pedig ha rám ismernének?
                                Legalább is felkötnének"

     Március 15-én békés járókelőnek álcázva magunkat, elzarándokoltunk a Petőfi Irodalmi Múzeumhoz. (Károlyi utca, Mihály törölve.)

A nevezetes nap

A lengyel szál

    

     Vezetőnk, Kalla Zsuzsa, tekintettel az Arany-évfordulóra, Ikercsillagok címmel tartott előadást. Az Ikercsillagok egy pont körül mozognak, de sohasem egyszerre. Az egyik kész volt életét adni eszméiért,  (nem egyedül persze),  a másik életével táplálni költészete szövetét.

     Nehéz betelni  verseikkel, leveleikkel:

     "... én olyan ember vagyok, ki az igazért a szépet is föláldozom. Ezt sokan vették már rossz néven tőlem, de ha még többen veszik sem bánom. Ami igaz, az természetes, ami természetes, az jó és szerintem szép is. Ez az én esztétikám. Mikor Toldi alszik s szájából a nyál foly, azért sokan le fognak téged köpni, de én megcsókollak."
                                   (Igaz barátod
                                                      Petőfi Sándor)


 Emlények

III.

De nyugszik immár csendes rög alatt,
Nem bántja többé az „Egy gondolat”.

Mely annyit érze, hamvad a kebel,
Nyugalmát semmi nem zavarja fel.

A lázas álom, a szent hevülés,
Ama fél jóslat... vagy fél őrülés,

Mely a jelenre hág, azon tipor
S jövőbe néz - most egy maréknyi por.

De jól van így. Ő nem közénk való -
S ez, ami fáj, ez a vigasztaló.

A könny nem éget már, csupán ragyog;
Nem törlöm még le, de higgadt vagyok.

Gyakran, ha az ég behunyta már szemét,
Gyakran érzem lobogni szellemét.

Szobámba leng az a nyilt ablakon,
Meg-megsimítja forró homlokom.

Hallom suhogni könnyü lépteit
És önfeledve ajkam szól: te itt?...

S döbbenve ismerek fel rajzomon
Egy-egy vonást, mit szellemujja von.

„Övé! kiáltom, itt, ez itt övé:
A szín erős, nem illik együvé.”

És áldom azt a láthatlan kezet...
Múlass velem soká, szelid emlékezet!
                                                                   (1855. jún.)