Goethe városában

       "Amikor több mint fél évszázada német férfiak és nők megalapították ezt a díjat, még mindenki pontosan tudta, mi a béke és mi a háború. (…) Én nem ismerem a háború rémületét, én csak a béke rémületét ismerem." (Esterházy Péter, Frankfurti beszéd, 2004)

     Október 10-én nyílt meg a 69. Frankfurti könyvvásár. Az 1949-ben alapított vásáron adják át a Német Könyvdíjat, illetve a Német Könyvkereskedők Békedíját.

     A vásárnak ebben a városban nagy hagyománya van, azonban a felvilágosodás óta a legfontosabb város Lipcse volt. A 2, világháború után újra Frankfurtban rendezik meg a világ legnagyobb könyvszemléjét. Ebben az évben kb. 300 000 látogató volt és 7300 kiállító. Az idén Franciaország volt a díszvendég. Macron elnök, Merkellel párban, előadhatta vízióját az európai kultúráról.

     Természetesen ott voltak a magyarok írók is. Nádas Péter Világló részletek c., már németül is megjelent könyve a kiadó jóvoltából óriási publicitást kapott. De ott volt Bartis Attila, Kiss Tibor Noé, Szőcs Petra, Temesi Ferenc és Térey János is a Kassák ihlette pavilonban. Esterházy Hasnyálmirigynaplója németül is megjelent.

     A Német Könyvdíjat az osztrák Robert Menasse (1954) Die Hauptstadt c. regénye kapta. Az indoklás szerint ez a mű "egy sokrétegű regény, mely mesterien ötvözi a magánélet és a politikum egzisztenciális kérdéseit, és a megoldást az olvasóra bízza. (…) Könnyű kézzel, jó dramaturgiai érzékkel tája fel annak a világnak a mélyrétegeit, melyet magunkénak vallhatunk." A főváros maga Brüsszel. Itt játszódik az izgalmas társadalmi regény.

     Valószínűleg még nem jelölték a díjra Daniel Kehlmann új regényét a Tyllt, melyről a német lapok szuperlatívuszokban írnak. Csak egyet lehet választani, hiába van még száz legjobb.

     Mindig nagy figyelmet keltett, hogy ki kapja a Német Könyvkereskedők Békedíját. Először 1950-ben adták át. Csak néhány név: Albert Schweitzer, Hermann Hesse, Václav Havel. A magyarok közül Konrád György (1991, Jorge Seprún méltatta), illetve Esterházy Péter (2004, Michael Naumann) kapta meg a díjat.

     Ebben az évben Margaret Atwood (1939), kanadai írónőt választották. Eva Menasse, Robert Menasse testvére köszöntötte. Az ünnepség szokás szerint a Paulskirchében zajlott. A közönség, gondolom, a ceremónia előtt halkan megbeszélte az előző napon történteket. Ugyanis a politikai változások visszatükröződnek a könyvvásár hangulatában. Sok csendes évet megszakítva, most vad jelszavakkal és transzparensekkel feszült egymásnak a szélsőjobb és a szélsőbal.

     A Paulskirche különleges hely. Itt ülésezett 1848/49-ben a Frankfurti Nemzetgyűlés, az első szabadon választott népképviselet német földön. 1944-ben lebombázták, de az elsők között épült újjá. 1949-ben itt vette át Thomas Mann a Goethe-díjat. Kaliforniából jött, de nemcsak Frankfurtban, hanem Weimarban is tartott előadást. 1952-ben Svájcba költözött.

    Hallgassunk bele Atwood beszédébe:

     "Olyan időket élünk, amikor a talaj, mely nemrég még meglehetősen stabilnak tűnt - a vetést követte az aratás, egyik születésnapot a másik, és így tovább -, amikor a lábunk alatt a talaj inogni kezd, hatalmas szél fúj, és már nem tudjuk pontosan, hol vagyunk. Nem tudjuk már pontosan, kik vagyunk: kié az arcunk a tükörben. Miért nőnek tépőfogaink? Tegnap még tele voltunk jóindulattal és reménnyel. És most?

     Az Egyesült Államok éppen egy ilyen pillanatban van. A 2016-os választás után fiatalemberek azt mondták nekem: 'Ez itt a legrosszabb, ami valaha is történt', mire azt válaszoltam: 'Nem, ez nem igaz, még nem.'

    Nagy-Britannia hasonlóképpen nehéz időket él át, kétségbeesve és fogvacogva. És ugyanez érvényes, habár kevésbé drasztikus módon, de figyelembe véve a legújabb választási eredményeket, Németországra is. Ezt a sírboltot eddig zárva tartották. De valakinek megvolt a kulcsa, és a tiltott kaput kinyitotta. Miféle szörnyűség születik ebből?"

     Atwood beszédében mintha visszacsengene valami Esterházy Péter 2004-es félelméből. Az írónő okos, a világ bajait boncolgató beszédébe beleszőtt egy kis állatmesét is, mely szerint a farkas azt javasolja a nyúlnak, hogy őt válassza meg vezetőnek. Majd ő elhozza a tökéletes világot, melyben jégkrém lóg a fákról. De először le kell építeni a civiltársadalmat…

     Hogy átértékelődött a javasolni szó jelentése! Vagy reménykedjünk valami enyhébb megoldásban, ahogy Konrád György a sokat ígérő 90-es évek elején mondta:    

     "Bízom benne, hogy a következő perc a jelenlegitől csak abban különbözik, hogy óramutatónk eggyel odébb percen a halál felé, amely gondolat Mozart szerint megnyugtató és kívánatos. " (Frankfurti beszéd, 1991)

 Megjelent a Librariusban!

Atwood

      

Margaret Atwood (radio nz)

  

     
     Margaret Atwood A szolgálólány meséje (1985) c. antiutópiájában (újabban disztópia) bemutatja, hogyan változik Amerika keresztény-fundamentalista diktatúrává. A könyv mostanában felkerült a bestseller-listára Orwell "1984" és Huxley "Szép új világ" c. művével egyetemben.

     A Tagesspiegel még áprilisban közölt egy beszélgetést a kanadai írónővel, mely most az online-kiadásban is olvasható. Az interjú apropója, hogy Atwood egyik művét, (The Heart Goes Last, 2015) németül is kiadták. Még nagyobb hírverés, hogy A szolgálólány meséjét újra filmre vitték. Most HBO-sorozat készült belőle, 1990-ben Volker Schlöndorff rendezte meg. Margaret Atwood neve ott szerepelt a Nobel-díj esélyesei között - Krasznahorkai László és Nádas Péter társaságában.

     A cikkből is kiderül, hogy Atwood politikus alkat: "Üzenetem: megoldásokat kell találni a munkanélküliségre, a szegénységre és a szociális felelősségérzet megszűnésére. Szükség van egy állami szociális hálóra."

     Nekem most csak a Pénelopeiát (Palatinus, 2007) sikerült elcsípnem a könyvtárban. Hiánypótló mű. Ha van Odüsszeia, legyen Pénelopeia is. Az utóbbi kevésbé magasztos. Többnyire csak próza, melyet a görög tragédiák kórusához hasonló, verses betétek szakítanak félbe. Visszatérő motívum, hogy Pénelopé 3000 éve azon gondolkodik, miután hazatért, miért akasztotta fel Odüsszeusz a tizenkét szolgálólányt? Talán hűtlenek voltak? De hiszen a "kérők" többet megerőszakoltak közülük!

     Az Alvilágból szól hozzánk Pénelopé, a testetlen árny. Ismeri a mítoszokat, de a valósághoz közelebb álló mendemondákat is:

     "Odüsszeusz, mondta valaki, leszállt az Alvilágba, és tanácskozott a holtak szellemével. Dehogyis, csak egy sötét barlangban éjszakázott denevérek között, mondta másvalaki. Viaszt tömött tengerészei fülébe, mondta valaki, amikor elhajóztak a szirének szigete mellett, ezek a félig madár, félig asszony démonok ugyanis a partjukhoz csalogatják a férfiakat; Odüsszeusz azonban az árbochoz köttette magát, hogy hallhassa az ellenállhatatlan sziréndalt, és mégse ugorjon a vízbe. Dehogyis, mondta másvalaki, csak egy első osztályú szicíliai kuplerájba tért be, ahol a hölgyek híresek voltak a muzikalitásukról és a tolldíszes ruhakölteményeikről." (Géher István fordítása)

     Miközben Pénelopé gondolkodásmódja, szemlélete már-már 20. századi, észrevétlenül ő is újra mitikus hőssé válik: sokat tud tűrni, mint Odüsszeusz, magára utalva éppolyan okossá válik. Épp ezért elgondolkodtató, hogy Odüsszeusz a leszámolás után újra eltűnik. !?

Ui.
    Most olvasom a Standardban, hogy Margaret Atwood megkapta a Német Könyvkereskedők Békedíját!

Spiró György: Az Ikszek

2014. 03. 26.
 

     „Arra való az irodalom, hogy ne érezzük magunkat magányosnak, és megtapasztaljuk azt a sokszor keserű, de alapvetően mégis felemelő érzést, hogy olyan szörnyű helyzetben, mint amilyenben most éppen mi vagyunk, voltak már mások is; amint ezt megérezzük, helyzetünk máris kevésbé reménytelen.”

     Az idézet a Magtár c. Spiró-gyűjtemény (2012) borítójáról való, s illik az 1981-ben megjelent, „asztalt beszakító” nagyregényére is. „Rólunk szól a mese”, gondoltam már akkor is, amikor először olvastam. Spiró Boguslawskiban, a színészben olyan alakot teremtett, akire föl lehetne nézni:

     „Az lenne az igazi, ha szobor lennél, és mi a szobrodhoz zarándokolhatnánk enyhülésért, lelki vigaszért. (…) Biztos te is csak ember vagy … de olyan jó volna érezni, hogy van valaki előttünk és fölöttünk, aki több, mint mi lehetünk, mint ami az ember lehet.” (213)

     A regény főszereplője, Wojciech Boguslawski (1757-1829) „a lengyel színház atyja”, 1814-ig a Nemzeti Színház igazgatója volt. 1815-ben a bécsi kongresszus újra felosztotta Lengyelországot. Északnyugati részét Poroszország kapta, területének zöme Lengyel Királyság néven Oroszország része lett. (Krakkót „szabad várossá” nyilvánították.) A helyzet különlegessége az, hogy a cár „a lengyelekre bízta az önleszámolást.” (Kis Pintér Imre)
     Kik is tulajdonképpen az Ikszek? A hatalom meghosszabbított kezei, eszközök, akik megjelentetett kritikájukkal eldönthetik a színház sorsát. Már előre megírják a bemutatóról a bírálatot. De jellemző a hosszú hatalmi játszmára, hogy a végén ők is fölöslegessé válnak…

     Sok szép részlete van, mely önállóan is megállná a helyét. Itt van például annak az antikváriusnak a története, aki nem tud olvasni, mégis olyan jól ismeri a könyveket. Még az idegen nyelveket is felismeri:
  "- Honnan tudja, melyik könyv van angolul, és melyik, mondjuk németül?
  Gecel mosolygott.
  - A német könyvekben kis rovarok mászkálnak – mondta -, csúnya, szálkás rovarok, iszonytató kis rovarok.
  - Ez igaz – mondta Boguslawszki -, de hogyan különbözteti meg az angol és a francia könyveket?
  - A francia könyvekben hosszabbak a szavak – mondta Gecel.
  - Meg hát a kötésükről, a súlyukról is meg lehet állapítani… A francia könyvek nagyképűek, Mester. Főleg mostanában.”  (266)

     Egy másik érdekes rész Boguslawski álmát meséli el, amikor a városparancsnokságon tett látogatása után találkozik Molière-rel. Beszélgetésük nem nagy ívű eszmecsere, csupán játékos pengeváltás:
  „ – Na igen – mondta Boguslawszki – voltaképpen megnyugtató lehet számodra, hogy az alaphelyzetek a halálod óta is milyen szépen ismétlődnek.
  Molière titokzatosan mosolygott.
  - Csakhogy – folytatta Boguslawszki – ma másképpen kellene eljátszani a darabot: Tartuffe-nek van igaza, és nem az őt körülvevő hülyéknek. Ezt te még nem tudtad, kedves Jean-Babtiste.”  (545)

     Az utolsó lapokon Fiszer kései levelét olvashatjuk, aki huszonévesen lesz famulusa Boguslawskinak, de később emigrál, és drámaírói tehetségét nem tudja kibontakoztatni. Írása a Boguslawski utáni állapot szellemi rajza, önmardosó vergődés:
     „Egemből az istenek kivesztek, s én most Önt, jobb híján mégis magam fölé hamisítom – Ön kibírta enélkül. Hogyan?! (törölve)
az én tudatom? Tébolydában élünk; én csak egy vagyok a számtalan más örült közül; magántébolyom is MÁS az én szememben: úgy teszek, mintha kívül létezne a normalitás birodalma (holott belátom, tudom, élem: nincs, nem volt, nem lesz soha)”  (640)

     A Molière-rel folytatott beszélgetés után elbúcsúzunk Boguslawskitól, aki megbetegszik, és hamarosan meghal. Azonban a Magtárban Spiró megírja a valóságot: Boguslawski még tíz évig él, és besúgója lett Rozniecki tábornoknak, a titkosszolgálat vezetőjének. Így kerek a világ.

Nabokov kérdései

a.    

     Denis Scheck Kánonjának már a 26. része jelent meg a Die Weltben (2017.09.25.). Szerzőnk elhatározta, hogy bemutatja a világirodalom 100 művét, az ő kánonját.

     Ezen a héten Nabokov Lolitája került sorra. S vajon mi volt fontos Scheck számára Nabokov művészetében? Az, hogy örömét lelte a részletekben. Ám az olvasónak is különleges érzékkel kell rendelkeznie, hogy felfigyeljen a legkisebb részletekre, követni tudja a különféle utalásokat.

     A jó írónak Nabokov szerint olyan tulajdonságokkal kell rendelkeznie, mint annak az embernek, aki gyufaszálakból felépíti a kölni dóm hasonmását.

     Nem szívesen lettem volna a Cornell Egyetemen tanító Nabokov hallgatója. A vizsgán ilyesfajta kérdéseket tett fel: "Milyenek voltak Emma Bovary kezei?" Vagy a leghíresebb: "Hogy hívták azt a normann lovagot, aki a Hamlet egyik szereplőjének vívómestere volt?"

b.

     Nabokov utolsó kérdése máig foglalkoztat, hisz micsoda véletlen egybeesés, éppen most láttam a drámát a Vígszínházban. Gábor Miklós Hamletje után csak Menszátor Attila vonzott be a színházba. (Tanítványom volt, "diákszínpadot" csináltunk együtt!)

      Minden Hamlet más. A mostani, ifj. Vidnyánszky Attilláé, nem habozó, töprengő, ám erejében bízó ifjú ember. Fölfedezi a gaztettet, s döbbenetében kalapáccsal ront be a porcelánboltba, nem kímélve a főbűnöst (Claudiust), az eszközembereket (Polonius, Rosencrantz, Guildenstern), a kiszolgáltatott Opheliát sem. A király, a dúsgazdag vállalkozó, egyre kétségbeesettebb lesz. Ma ilyen a világ: csak az erő szavát értik meg!

     Eszenyi Enikő, a rendező, felvonultatja modern eszközeit. A legfontosabb talán a szövegek ötvözése: Arany, Nádasdy, Forgách, József Attila. A Levegőt! Hajduk Károly előadásában összeszorította a szíveket.  Aztán zenekar a színpadon, olykor autó vagy terepjáró gördül be. Akrobatika. A nézők egy része is felmegy a színpadra, onnan figyelhetik a "patkányfogó" jelenetet. A 2. részben a színpad elején levő kis medencébe többen belevetik magukat. Fortinbras nő, elegáns üzletasszony. Miért is ne vegye át az országot, mely szinte felkínálkozik?

     A két sírásót is két színésznő játssza: Kútvölgyi Erzsébet és Venczel Vera. Értük érdemes elzarándokolni a Vígszínházba, akármilyen szerep jut nekik.

     A vívómester neve nem hangzott el. Ha tudod, küldd el nekem, kedves, jó olvasóm!

Szépen állunk...

I

     Egyik írásomban (Őszi élmények) igazságtalan voltam, amikor azt sugalltam, hogy manapság nincs lemondás/önfeláldozás. Valójában az emberi társadalom nem is létezhetne lemondás, önzetlenség nélkül.

     Ennek egyik szélsőséges esetét fedezhetjük fel Weöres Sándor Bolond Istók c. költői elbeszélésében (1943) Ez a XX. századi Bolond Istók eljut a tengeren túlra, Tenohtikhuakán városába, ahol a jó Kecalkatli király uralkodott:

     "Kecalkatli mintha nem is lett volna földi lény, sugarak áradtak belőle. Arcvonásai lágyabbak voltak, mint a legszebb nőé. Csak annyiban volt király, hogy az ország ügyeit intézte, egyébként szegényebb volt a koldusnál, mert a nélkülözők közt mindenét szétosztogatta, rongyos bocskorban járt és zsákszövetben; gyümölcsön, kenyéren és vízen élt. Nem volt hadserege, nem volt egyetlen katonája; ha ellenség közeledett az országa ellen, ilyenkor egyedül elgyalogolt az országhatárra és senki sem tudja, mit művelt ottan, de az ellenség mindig önként visszafordult."

     Ellenlábasa Vicipucli "egy púpos, karikalábú, téglavöröshajú törpe volt, lapos orrát néhány vörös szőrszál körítette és folyton vigyorgott. (…) Tódult a nép Vicipucli kunyhójához. Ordítottak, verekedtek, szemérmetlenül egymásba kavarodtak, gúnydalokat énekeltek Kecalkatli királyra és idézték Vicipuclit, mint egy istent."

     Mit gondoltok, ki került ki győztesen a küzdelemből?

II.

     Roppant kíváncsi voltam Esterházy Péter utolsó drámájának (2015), a Mercedes Benznek az előadására. A Pozsonyi Nemzeti Színház felkérésére írta, s ők mutatták be 2017 januárjában.

     A magyar dráma napja alkalmából (szept. 24.) a Pesti Színházban lépett fel a pozsonyi társulat.

     Remek előadás, remek színészek. Csekély hibájuk, (de megbocsátható), hogy szlovák nyelven hangzottak el Esterházy hol mókás, hol megrendítő mondatai. Ám szlovákul is ugyanaz volt a lényeg.

     A következő idézettel újra visszautalok az előző heti írásra. Ott Grendel Lajos cipészmestere mondja ki a keserű igazságot, itt maga az Úr. Persze Esterházynál kell egy herceg vagy Haydn vagy mindkettő:

AZ ÚR

  

Itt,

hogy egyáltalán létezhessünk, hogy csak egyetlenegy nappal is továbbzökkenjünk, sosem szabad megmondani az igazságot, senkinek és semmiről.

HERCEG

Most akkor melyikben? Ausztria? Szlovákia? Magyarország?

AZ ÚR

Itt,

Itt csak a hazugság visz előre bármit, a hazugság a tömérdek leleplezéssel és cirkalmazással és torzítással és megfélemlítéssel.

Ebben az országban-

HAYDN

Melyikben? Österreich? Die Slowakei? Ungarn?

AZ ÚR

Itt,

itt a hazugság minden, és az igazságnak csak vádemelés, elítéltetés és megcsúfoltatás lehet a következménye. Ezért nem hallgathatom el-

HERCEG

Kicsoda?! Kicsoda nem hallgathat el mit? Mondtam, enyém itt minden. A szó is. Szolga nem beszél, herceg beszél. Ha akar. Most éppenséggel nem akar.

Őszi élmények

 Grendel Lajos-idézetek

     "Ebben a világban csak úgy lehet boldogulni, ha mást gondolsz és mást mondasz. Sose azt mondd, amit gondolsz, hanem mindig az ellenkezőjét. Mert ha nem így teszel, börtönbe csuknak."
             (Vigyázat, ezt még a szocializmusról írta!)

     "... az idő annak a következménye, hogy van halál. Vagy éppen fordítva: idő és halál ugyanaz. Egy másodperc megállás sincs számunkra. Azt látjuk, hogy előbb-utóbb minden a fölismerhetetlenségig megváltozik körülöttünk."
             (A két idézet az Einstein harangjai c. könyvből van.)


Élmények

1

     A Notre Dame-i toronyőr c. musicalt először - sok évvel ezelőtt - Berlinben láttuk. Magyar szereplői is voltak az előadásnak , melyben varázslatos módon lézertechnikával a szemünk előtt épült fel a katedrális. 

     Ebben az évben már másodszor néztük meg az Operettszínházban a darab próbáját. (Közben bemutatták a Szegedi Szabadtéri Színpadon!) 
     Sokkal több részletet észrevesz így az ember, ugyanúgy, mint amikor kétszer olvasol el egy könyvet.
     Romantika a javából. Nagy szenvedélyek, önfeláldozás, a cigányok vándorló népe. Érdekes, mintha némelyik mondat a mához-a mából szólna: "...meg kell állítani őket!"

2 

     Nemrég végighallgattam Verdi operáját, A trubadúrt.

     Fő motívumai: a gátlástalan birtoklásvágy (Luna), a bosszúvágy (Azucena) s az önfeláldozás/lemondás (Leonóra). Az utóbbi - már nem vagyunk a romantika korában - nem aktuális.