Bécsi szobornéző 1

2016

     Nem olyan régen írtam várbeli sétámról, majd külön Róna József Savoyai Jenőt ábrázoló szobráról, hozzáolvasva Róna nagyszabású önéletrajzi köteteit, melyek Egy magyar művész élete címmel jelentek meg 1929-ben. Ebből kitűnik, hogy Róna nemcsak a követ és a fát formálta tetszése szerint, hanem a szavakból is tudott alakot formálni, portrét rajzolni. Különösen érdekes az, amit a historizmus városkép-alakító éveiről ír.

     Első mestere Edmund Hellmer volt. (Nem tévesztendő össze az építész Helmerrel!) Őt így mutatja be: „Amikor Hellmer bejött, csodálkozva állapítottam meg, hogy milyen fiatal – akkoriban harmincéves volt! Kis emberke volt, világosbarna hajjal s szőke Krisztus-szakállal. Nagy kék szemével erősen és szúrósan nézett…”

     Határozottan javította Róna korai kísérleteit. Hellmer (1850-1935) korai éveiben a historizmus jegyében alkotott, majd később a szecesszió irányzatához kapcsolódott. Egyik megalapítója lett – Klimt és Moser mellett – a Wiener Secessionnak.

     A Michaelertrakt (Hofburg) bejáratát díszítő két szökőkút közül a jobb oldalit Hellmer készítette (Die Macht zu Lande, azaz A kontinens fölötti hatalom, 1897) A bal oldali Rudolf Weyré (Die Macht zur See, magyarul A tenger feletti hatalom, 1895). Hellmer gigászainak meg kell hajolniuk a nagyobb erő előtt.

A hatalom

Letaszítva

      A Burggarten sarkán levő Goethe-szobor is monumentális. A költőfejedelem állítólag azt mondta, hogy a halhatatlanság ülve jobban elviselhető. Szegény Schiller szemközt rosszabbul járt: állnia kell az örökkévalóságig.

Olvastam művedet...

     A Stadtpark  Strauß-szobra már oldottabb, mosolygósabb. A „diadalív” figurái mintha egy keringőből úsztak volna ide.

Szépen szól a ...

Álmok

       Caspar von Zumbusch (1830-1915) német volt, de leghíresebb műveit Bécsben alkotta. Róna így írt róla: „Magas, sovány ember volt, érdekes művészfejjel, amely félig pedig az apostolok fejére emlékeztetett. Hosszúkás, halvány arcából két okos szem csillogott elő, kissé elrajzolt orra alatt tömött bajusz. Hatalmas, őszülő szakálla a mellét verte.”

     Más alkat volt, mint Hellmer. Mindjárt az elején kijelentette tanítványainak, hogy mindenkinek a maga útját kell járnia.

     Zumbusch legnagyobb alkotásai inkább az osztrák történelem meghatározó alakjaihoz köthetők: Mária Terézia, Radetzky, Albrecht herceg. Jóleső kivétel Beethoven szobra.

     Az 1888-ban felavatott Mária Terézia-emlékművön 13 évig dolgozott. A koncepciót az elfeledett Alfred Arneth dolgozta ki. Mária Teréziát körülveszik az Erények, a hadvezérek, a miniszterek, a politika és a kultúra kiemelkedő személyiségei.

Mária Terézia

      Most csak a magyar vonatkozásokat mutatom be: a MuseumsQuartier felőli oldalon Nádasdy Ferenc és Hadik András állnak a háttérben. A Kunshistorisches Museummal szemben Grassalkovich Antal, a Naturhistorisches Museum oldalán pedig Pray György látható.

Nádasdy és Hadik, balról

Grassalkovich, balról az első

Pray, balról a második

  

    Zumbusch többi művére egy másik alkalommal kerítek sort. Addig is szép napot!

Savoyai Jenő szobra a Vár előtt

2016

A Vár

     Hauszmann Alajos naplóját olvasom. A vékony kis kötet végigvezeti az olvasót az építész gyermekkorától egészen haláláig, s felvillant sok érdekes részletet Budapest történetéből.

     Most az foglalkoztat engem, hogyan került Savoyai Jenő lovas szobra, a historizmus kiváló alkotása, a Vár elé? Erre a kérdésre Hauszmanntól kapjuk meg a válasz:

     „Ezen szobor felállításának története a következő: Zenta városban szoborbizottság alakult avégett, hogy Eugen hercegnek, aki a várost a török uralom alól felszabadította, lovas szobrot emeljenek. Országszerte megindult a gyűjtés a szobor költségeinek fedezésére, melynek megalkotásával Róna József szobrászművészt bízták meg, aki egyszersmind a bronzöntést is vállalta. Az összegyűjtött összeg azonban megközelítőleg sem fedezte a költségeket, és amikor a szobor elkészült, sem Zenta város közönsége, sem pedig a szoborbizotttság nem tudta megfizetni a művész munkáját. Botrány elkerülése végett Széll Kálmán miniszterelnök előterjesztésére a király megengedte, hogy a királyi Vár építési alapjának terhére a szobor megvásároltassék, és a Vár egy alkalmas helyén felállíttassék. A szobor jelenlegi elhelyezése azonban csak ideiglenes, mert erre a helyre I. Ferenc Józsefnek lovas szobra van tervbe véve, Eugen herceg szobra azért állíttatott egyelőre a főhomlokzat elé, hogy meg lehessen bírálni, hogy milyen nagyságúnak kell lennie, és az épülettől mily távolságra kell majdan állania a néhai királyunk leendő lovas szobrának. Az Eugen szobor ezután a királyi kert más megfelelő helyén lenne fölállítandó.” (96. o.)

     Néhány szó Róna Józsefről (1861-1939).  Lovasberényben született. Apja gabonakereskedő volt. Szobrászinasként kezdett el dolgozni Hensch Ignác műhelyében. (Hauszmann is kitanulta a kőművesmesterséget!) 1879-ben bécsi ösztöndíjat kapott. 1882-től Caspar von Zumbusch mesteriskolájában tanult. (Mária Terézia-emlékmű Bécsben)

     Róna leghíresebb műve Savoyai Jenő lovas szobra (1899-1900).

          Ismert alkotása még: 

     Zrínyi Miklós szobra a Kodály köröndön,

     Erzsébet királyné szobra Gödöllőn.

     József és Putifárné c. szobráért állami nagydíjat kapott (1910).

Irodalom:
Hauszmann Alajos Naplója - Építész a századfordulón, 1997
Róna József: Egy magyar művész élete, 1929 (online is olvasható)

"... az asztalon egy jegyzetfüzet hever."

 Daniel Kehlmann, focus.de

(Daniel Kehlmann: El kellett volna menned)

                                                                                                                                                                              Szörnyű hideg.                                                                                                 Nem tudom, 

                                                                                   milyen magasan lehetek

                                                                              (Vagy mélyen? Vagy messze?...) 

                                                                                             Közel, távol üres. 

                                                                            Minden mérőeszközöm befagyott.                                                        (Karinthy)

     A kis könyvecske, az alig több mint 90 oldalas elbeszélés, 2016-ban jelent meg németül. A magyar kiadást jó kézbe venni, sejtelmes borítóját Farkas Anna tervezte. Nem korszakos mű, mégis jó színvonalú, beilleszthető Kehlmann elbeszéléseinek, novelláinak sorába. Eredetileg a Frankfurti Könyvvásáron mutatták be. Fogadtatása vegyes volt. Egyesek kifogásolták, hogy a thriller elkoptatott eszközeivel dolgozik. Legtöbbször Stephen King Ragyogását emlegették. De a közönség szerette, és – horribile dictu – talán nem mindenki olvasta a Ragyogást.

          A még mindig fiatal író 20 évvel ezelőtt kezdte el pályáját a Beerholm-illúzióval (1997), melyben már kitűnt, hogy a valóság és a képzelet kölcsönhatása érdekli, valamint a kitörni, változtatni nem tudás és az eltűnés vágya. Folytatódik ez a tematika novelláskötetében is (Unter der Sonne, A nap alatt, 1998), melynek kisemberek a hősei. Az El kellett volna menned c. hosszabb elbeszélés előzményének tekinthető a Der fernste Ort (A legtávolabbi hely, 2001). Főhőse olyan személyiség, aki nem tud elfogadhatót nyújtani a rá szabott szerepekben, mindenünnen kihullik, s halála előtt – képzeletében - különös dolgok történnek vele. Nem tudni biztosan, hogy él-e még, vagy kísértetként távolodik egyre messzebb az emberi világtól. Összeolvad a realitás és a fantasztikum, s ezáltal jön létre a bizonytalanság és a kételkedés atmoszférája.

     Hasonló folyamat ment végbe a legújabb könyvének főhősében. Itt egy naplószerű feljegyzés dokumentálja a kísérteties átváltozást. Az első bekezdés csupán egy apró jelenet a készülő forgatókönyvből. Ennek az elkészítése lenne hősünk feladata. A forgatókönyv vázlatai mellé azonban bekerülnek a naplójegyzetek is, illetve az egész szöveget felfoghatjuk forgatókönyvként is, mely egy lélektani drámát, a tudat elborulását mutatja be.

     A szinte a világ végén levő alpesi házba való megérkezés csupán az első lépés a végső eltűnéshez. Hat napig küzd látomásaival, a testetlen árnyakkal, az eltorzuló valóság rémképeivel, míg a végén beletörődik: nem tartozik már az emberi világhoz. Pedig abban a reményben húzódott ide, a világ szélére, hogy megírja a várva várt forgatókönyvet. De egyre világosabbá válik az olvasó számára, hogy a családi konfliktusok elmélyülnek, s ezzel párhuzamosan széttöredezik a normalitás világa, s elősuhannak, eleinte bátortalanul, később egyre magabiztosabban, a kísértetek. A régebbi nagy művek szinte mindegyikében (Odüsszeia, Aeneis vagy akár a Hamlet) számára ismert szellemekkel találkozott a hős, s ezeknek bizonyos iránymutató szerepük volt, hogy megtalálja a helyes utat. Az újabb irodalomban (a 19. századtól) az a borzongató, hogy a hősök váratlanul ismeretlenekkel szembesülnek, s nem tudják megfejteni jelentésüket: amiként „… a hangya sem tudja, mi az a székesegyház, vagy erőmű vagy vulkán.” (72)

     Ha Kehlmann a 19. század elején élt volna, bizonyára jobban kiaknázta volna a helyhez fűződő mondát, mely szerint itt egy ördög építette torony állt. Jeremias Gotthelf még érzékletesen jelenítette meg a gonoszt (A fekete pók), mely behálózta az embert. Kehlmannál nem kívülről jön a fenyegetés, hanem benne van az emberben, kapcsolataiban, és senkihez sem fordulhat.

     A filmhez készített vázlatai vérszegények, sehogy sem tud kibontakozni a cselekmény, s kétségbeesett humor nyomja rá bélyegét. Azért nem teljesen elvetendőek. Ezekben is van kehlmanni jellem, szituáció, gondolat. Például az adóhivatalnok ironikus portréja. Az ilyesfajta foglalkozások Kehlmann számára skatulyák. Adóhivatalnoknak lenni csapda, mert túlságosan eggyé válik a foglakozásával. Kehlmann más műveiben is (A világ fölmérése) sok olyan szereplő van, aki nem szabad, mert valamely foglakozás rabja.

     A hat nap alatt lejátszódó történet gyorsan véget ér. Addig viszont az álmok ijesztőek, miként a nappalok is. Az autóvezetés is végzetes lehet a szerpentinen: „Az egyik pillanatban még biztosan állsz a hétköznapokban, (…) és egy másodperccel később már ott vagy, beszorulva a fémbe, miközben felfalnak a lángok…”.

     A bevásárlás a faluban nyugtalanító. Itt már nyomatékosabb a felszólítás: „menj el!” Az igazi mélyütés a feleségétől jön, akiről kiderül, legalábbis a telefonüzenetek szerint, hogy megcsalja. Miután kirobban a nagy féltékenységi jelenet, s a feleség eltűnik, egyre inkább teret nyer az őrület. Álom és valóság, nappal és éjszaka egybefolyik. A ház csapdává válik. Az újra felbukkanó feleség segítségével még vissza lehetne térni a valóságba. De a főhős már lemondott erről.

„Ez az egész olyan, mintha belecsöppentem volna valamelyik filmembe.” (53)

     Jellemző és fontos epizód a boltostól kapott szögmérő esete. Miután hősünk kísérletképpen megrajzol egy derékszöget, s ha kettéosztja, kiderül, hogy a két rész összege nem 90 fok. Fölmondták volna a szolgálatot a geometria  törvényei? Nem véletlen, hogy Kehlmann nagyregényének (A világ fölmérése, 2005) a kulcsmotívuma is a mérés. Egy Newtonnak tulajdonított kijelentés szerint: „Isten mindent szám, súly és mérték alapján teremtett.” Gauß és Humboldt is megszállottan mér. A 19. század a tudomány százada, mely a beteljesülést ígéri a béklyóitól megszabadulni vágyó emberiségnek.  Bár elhangzik az is, hogy Isten néha slampos volt, s némi hiba csúszott a teremtésbe. Mégis egyáltalán nem gondolják, hogy a káosz venné át az uralmat. A természet törvényei nem csorbulnak. Ezen a hegyen azonban minden a feje tetejére áll: apa és lánya kimennek a nappaliba, és ugyanoda jutnak vissza. A gyerekkel csak hátrafelé tudják elhagyni a házat, s a félelmetes sötétségben ugyanoda érkeznek vissza. Menekülési kísérletük M. C. Escher Möbius-szalagjának felel meg: apa és lánya nem találja a kijáratot a labirintusból. Az a sorsuk, hogy végtelen hurokban gyalogoljanak, mint az említett kép hangyái? Kettejük kapcsolata bensőséges. Az egyik legköltőibb mondat, melyben a közel és a távol még harmóniában van: „…odasimult hozzám, az éjszaka odasimult az ablakhoz, és amikor leoltottam a lámpát, láttam a távolban a gleccsereket, és néhány perccel később már hallottam egyenletes gyerekszuszogását.” (17) Ezért lesz olyan fájdalmas elszakadni a gyerektől, s feleségétől, akit még mindig szeret.

     A naplóíró a hely szellemének tulajdonítja a bajt, mely azonban mindennapjaiból fakad. Ez adja az elbeszélés feszültségét. Az utolsó pillanatban is megvan a lehetősége arra, hogy visszatérjen a normalitás világába. A cím is erre utal. Az ember választó lény, de vajon elmenekülhet-e önmaga elől?

     A természet monumentális jelenségei, érdes szépsége, s fölötte a csillagos ég végtelensége - ellentétben az apró házakkal a völgyben – gondolkodásra késztetnek, s ez most fontosabb dolognak tűnik számára minden másnál.

„Mindent feljegyeztem. Talán valaki megtalálja. (…) A világon semmit sem tehetek.” (87)

     A fordítás megbízható munka, Kehlmann valamennyi magyarul megjelent művét Fodor Zsuzsa fordította magyarra – élvezetesen.

(Daniel Kehlmann: El kellett volna menned, Magvető, 2017)

Megjelent a Librariusban

Avenidas

Sugárutak

Sugárutak és virágok

Virágok

Virágok és nők

Sugárutak

Sugárutak és nők

Sugárutak és virágok és nők és

egy csodálójuk

     Egy berlini főiskola falán olvasható a fenti költemény, Eugen Gomringer verse. A szociális munkásokat képző intézmény évekkel ezelőtt elhatározta, hogy költői díjat ad ki. Az Alice Salomon Költői Díjat 2011-ben Eugen Gomringernek, a svájci költőnek, a konkrét költészet atyjának ítélték oda. Ugyanakkor engedélyt kértek tőle, hogy egyik verse felkerüljön az épület homlokzatára. A költő a fenti kis költeményt javasolta. Igaz spanyolul íródott a vers, mert különös módon a svájci Gomringer apuka egy bolíviai nőt vett feleségül. Eugen Gomringer felnővén, főleg Németországban tevékenykedett, verseit németül, spanyolul, franciául és angolul írta. Ha elemezni akarnám a konkrét verset, elmondanám a kíváncsi diákoknak, hogy a vers hőse sétál valamely nagyváros sugárútján (Párizs? Berlin?), gyönyörködik a virágokban és a nőkben.

     Újabban az iskola diáktanácsa úgy véli, hogy Gomringer a klasszikus, patriarchális művészet képviselője, mely szerint a nők csupán szép múzsák, sőt ez a költemény kellemetlen szexuális zaklatás, melynek a nők nap mint nap ki vannak téve. Ugyanis a „csodálatot” a férfiak olykor túlzásba viszik. Helyes lenne tehát a költeményt az intézmény faláról eltávolítani.

     Eugen Gromingenek van egy lánya, szintén költő. Ugye jól gondolom, hogy, a ma 93 éves férfiú, egykor túlzásba esett!!

Az égő ház

Fritz Cremer: Brecht, la.wikipedia

     Nagy lelkesedéssel olvastam valaha ezt a Brecht-verset Hajnal Gábor fordításában. (Helikon, 1965) Kerestem a kötetet, de nem találtam meg. Így saját fordításomban teszem közzé.

Bertolt Brecht:

Buddha példázata az égő házról

Gotama Buddha szólt a

Mohóság kerekéről, melyhez kötve vagyunk, s ajánlotta:

Mondjunk le minden vágyról, és

Így lépjünk be a Semmibe, melyet Nirvánának nevezett.

Egy napon azt kérdezték tőle tanítványai:

Milyen ez a Semmi, Mester? Mindnyájan

Szeretnénk lemondani a vágyainkról, ahogy ajánlod, de

                                                                       mondd,

Ez a Semmi, melybe belépünk,

Olyan-e mint az eggyé válás minden teremtménnyel,

Mint mikor az ember könnyű testtel a vízben lebeg, délben,

Gondolattalan, lustán lebeg a vízben, vagy elalszik, s

Alig tudja, míg takaróját megigazítva,

Gyorsan álomba merül, vajon ez a

Derűs, a jó Semmi, vagy ez a Semmi csak

Egyszerűen semmi, hideg, üres, értelmetlen.

Hosszan hallgatott Buddha, aztán könnyed szóval mondta:

Nincs válasz a kérdéseitekre.

De este, amikor sétálni mentek,

Buddha a kenyérfa alatt ült, s elmondta

Azoknak, akik nem kérdezték, a következő példázatot:

Egy égő házat láttam nemrég, a tetőt

A láng nyaldosta. Odamentem és észrevettem,

Hogy emberek vannak még benn. Beléptem az ajtón, s felszólítottam őket,

Mivel lángban áll a tető,

Gyorsan menjenek ki. De úgy tűnt,

Nekik nem sürgős.  Valaki megkérdezte,

Mialatt már a tűz a szemöldökét perzselte,

Milyen az idő odakint, vajon nem esik-e,

Nem fúj-e a szél, lesz-e ott egy másik ház,

S hasonlókat. Válasz nélkül kijöttem. Ezek - gondoltam -

Meg fognak égni, mivel nem hagyják abba

A kérdezősködést. Valóban barátaim,

Akinek lába alatt nem oly forró a talaj, s inkább marad, minthogy

Menekülne, annak

Nincs mondanivalóm. Imígyen szólt Gotama Buddha.

….

     Itt nem fejezte be Brecht. Még aktualizálta a példázatot: írt még a kapitalizmus felszálló bombázó repülőgépeiről is…  Úgy gondolom ez a példázat minden magyarázat nélkül megáll önmagában. Kései felismerés: az égő háznak talán nincs is kijárata.